Vas Népe, 2020. április (65. évfolyam, 78-101. szám)

2020-04-22 / 94. szám

2020. ÁPRILIS 22., SZERDA MAGAZIN VAS NÉPE 11 Testről és lélekről. Vasi erdőjárás ezen a furcsa tavaszon Fotók: Szendi Péter Köréje gyűlnek szelíden: nézik, nézik Őrségben a fotóriporter, aki a karanténhelyzetben elindult megkeresni az eltűnt időt ŐRSÉG Ezen most ne csak a vasi tájegységet értsük, hanem a kisbetűs őrséget is: az őrtállást, a figyelmet és a türelmet. Az odaadást. De nem a megfeszülést. Szendi Péter fotói talán azért olyan szépek, mert bennük és általuk a kon­centráció a tökéletes, feloldozó nyugalommal találkozik 2020 furcsa ta­vaszán, amikor a karantén­helyzetből egyszer csak a végtelenre nyílik kilátás. Péter azt mondja, régi - körül­belül húszéves vissza-vis­­­szatérő álma vált most valóra. Anno vadász-vadtenyésztő szeretett volna lenni (a távol­ságot mint üveggolyót meg­kapod), ebből az indíttatásból születtek meg a legelső képei is: természetesen természetfo­tók. A fotózás terelte a napilap felé, huszonhatodik éve tart már a fotóriporteri sodrás. Ez az a munka, amelyből ritkán adódik akár szusszanásnyi kiszállás, vagy legalább kicsi lassulás. A fotósok (cipelni­­valónak sem akármi) gépeik­kel a hátukon szó szerint nem állnak meg, mert egyszerűen nem tehetik. Most más a törvény. A ka­ranténhelyzetben előírásra minimalizálni kötelező a sze­mélyes kontaktusok számát, gyakorlatilag eltűntek - de legalábbis elvétve adódnak­­ a szokott napi „események” is. A fotós ilyenkor rájön, hogy lám, van idő. Mert a természetfotózáshoz idő kell. Figyelem, nyugalom, türelem. És kell még valami más is, valami nehezen meg­fogalmazható, ami azonban ott van tapinthatóan Szendi Péter képein. Hogy nem uralni akarja az erdőt és lakóit, nem kifigyelni és lekapni, nem a kép ketrecébe zárni, nem bir­tokolni - hanem köztük lenni. Ahogy ő maga mondja: kicsit eggyé válni a természettel, együtt lélegezni a szarvasok­kal. Mint akkoriban (régen), amikor még az édesapjával járta az erdőt, tőle tanulta - mert magától értetődő volt - a természet csöndes tiszteletét. Ezen a furcsa karantén­tavaszon három hét alatt hat alkalommal kerekedett föl - minden értelemben kicsit az Egy furcsa tavasz pillanatai a titkok kapujában eltűnt idő nyomában -, aztán töltött el minden alkalommal több órát az esteledő erdőben - és lám, itt a bizonyíték. Pé­ter abban az értelemben sem vágyott trófeára, hogy nem a legszebb agancsost kereste: a szarvasbikák mostanában nö­vesztik fejéküket. A fejéket, amelyről Juhász Ferenc ír: „Ott állt az idő hegy­gerincén, / ott állt a mindenség torony-csücskén, / ott állt a titok kapujában, / szarva-he­­gye a csillagokkal játszott, /s szarvas-hangon a fiú így kiál­tott (...).” A kiáltás azért olyan fájdalmas, mert nincs vissza­út. A leválás - vagy mondjuk inkább felnőtté válásnak - mindig kimondhatatlanul ne­héz. Fájdalom ellen balzsam: az erdő. „Éjjelente az őzzel álmod­tam. Te nem tudod, milyen az, mikor az ember olyan el­mondhatatlanul sóvárog vala­mire” - mondja Encsy Eszter, Az őz című Szabó Magda-re­­gény elbeszélője, aki nem bírja ki, ha az övé nem lehet, másé se legyen az őz: „Csodálatos éjszaka volt. A sövényen ne­hezen tudtam áthúzni, eleinte nem akart nekiindulni, aztán letapostam neki egy rést, amin átfért, és a csuklómra hurkol­tam a szíját. (...) Látni akartam, hogy megy be majd a sűrűbe, hogy fog elfutni kedves, vé­kony lábain, és hogy tűnik el a sötétben.” A megmentett, ne­vezetett, aztán puszta önzés­ből szabadjára engedett - vol­taképpen elpusztított - őz nem más, mint a birtokolhatatlan, befogadhatatlan szépség. Az őz­­ nem lehet senkié. Péter minden alkalommal magaslesen várta a szarva­sok, őzek jöttét. Azt mondja, hogy amikor hazaindult, a szarvasok egyetlen alkalom­mal sem riadtak meg, nem futottak el. De hát itt van a kép: a ke­cses kis őz az erdei virágsátor alatt kedves, vékony lábain in­kább megtorpan, egy pillanat­ra visszanéz. ÖL A járvánnyal kapcsolatos folyamatosan frissülő, hiteles információk: VAOL.hu Tünemény: A nyugalom találko­zik a figyelemmel A fotóriporter az eltűnt idő nyomában, nappal és este határán: hova hív, hova visz az erdei út? jMgp A szarvassá változott fiú a titkok kapujában. A leválás - a felnőtté válás - mindig fájdalmasan nehéz A vad is nyugalomban. Az erdőben másképpen telik - talán kitelje­sedik az idő Az őz „kedves, vékony lábain" nem fut el: megtorpan, visszanéz. A szépség birtokolhatatlan - azért szép Ez nem egy Jeles-film, ez egy vasi erdő. A róka is figyel: okos, mintha tudna mindent - és ki tudja, mit remél

Next