Vegyipari Dolgozó, 1997 (41. évfolyam, 2-12. szám)
1997-02-01 / 2. szám
XLI. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM 1997. FEBRUÁR MAGYAR VEGYIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA° Az ember élni akar, a mainál jobban akar élni! A millecentenárium esztendejének végén, visszapillantva a rendszerváltás elmúlt hét esztendejére, tárgyilagosan megállapíthatjuk az emberi erőforrások és az azt szolgáló humán infrastrktúra hanyatlásával, pusztulásával fizetjük meg a rendezetlen, kiegyensúlyozatlan, a kapkodva változó gazdasági átalakulás árát. Közhely, hogy a lakosság nagyobb része a létminimum közeli jövedelemből él. A munkavállalók nagy többsége a megszorító, reálkereset-csökkentő és fogyasztást korlátozó kormányzati politikák következtében anyagi-szociális helyzetét rosszabbnak, jövőjét bizonytalannak, kilátástalannak látja. Mind többen vesztik el lábuk alól a talajt, tartásukat és társadalmi kötéseiket, bizalmukat a politikai-társadalmi intézmények iránt, azaz biztonságérzetüket. Ez hatással van a szakszervezetek létére, működésére, érdekérvényesítő készségére és képességére, az élet valamennyi területén és szintjén. Köszönet a szakszervezet tagságának, hogy még hisz az összefogás, az együtt-egymásért cselekvés erejében, s köszönet az aktivistáknak, hogy vállalják a napi küzdelmet embertársaikért. Ma a szakszervezetek döntően a kedvezőtlen lépések hatását tudják tompítani, kevés a valódi siker. Ez sok meg nem értéssel, zaklatott pillanattal, kudarcélménnyel jár. Hogyan lehet ezen túljutni? Ha sok a gond, a feszültség, akkor a dolgozó emberekkel, a szakszervezet tagjaival történő kötetlen beszélgetések, az ő légkörük, a munka világa, a dolgozó ember a maga esendőségével és nagyszerűségével, tiszta szavaival, újra és újra hitet és erőt ad. Íme néhány józan gondolat: „Amit megtartanék, ami a legfontosabb, a munkahelyeket és a szakszervezeti tagságot. Nagy terveim a jövőre nincsenek, mivel anyagi helyzetem nem a legjobb. Azt kívánom, hogy szakszervezeti tagjaink a jövő év végét jobb helyzetben éljék meg.” „Nem az igényeink nagyok, az élet lett rettenetesen nehéz és drága. A legfontosabb, hogy béke és nyugalom legyen. Kívánom, hogy a szakszervezeti tisztségviselők őrizzék meg emberségüket, a tisztességet, és ha úgy bánnak az emberekkel, ahogyan elvárnák, hogy velük bánjanak, akkor biztosan több tag bizalma lesz a jutalmuk.” „Legnagyobb ajándék számunkra, hogy több évi kétkezi munkával sikerült befejeznünk családi házunkat, most költöztünk. 11 évig dolgoztam a TVK vállalatnál, egy rövid ideig főbizalmi is voltam. Új munkahelyemen is tapasztalom, hogy mennyire szükség van a szakszervezetre, hiszen ez a cég 100 százalékban külföldi tulajdon. Kell egy szervezet, ami megvédi a dolgozók érdekeit, mert egyedül egy ember nem megy semmire..” Ha összegezni lehet e sorokat, mindegyikből nagyszerű egyszerűséggel csendül ki: az ember élni akar, a mainál jobban akar élni. Tudjuk, hogy a nemzet bizonyos helyzetekben elképesztőt és átlagon felülit tud nyújtani. Miért ne történne ez meg még egyszer, kétszer, háromszor? Ez kizárólag azon múlik, mennyire hiszünk magunkban, az összefogás, a szervezkedés erejében, mennyire van önbizalmunk, hogy tetteink hozzájáruljanak életünk jobbá válásához. Apátia és optimizmus egyszerre van a szakszervezeti mozgalomban. Gyötrelmes, távolságtartó küzdelem folyik a munkavállalókban, a kisközösségekben, a szakszervezetek minden szintjén. Számomra mégsem kétséges a küzdelem kimenetele! Főcze Lajos a VDSZ elnöke Zuhanunk? 1997. Már javában benne élünk, lassan megszokjuk a mindennapos áremeléseket, melyek felérnek a hajnali hírek szokásos pesti robbantásaival. 15-20-25 vagy csak 5 százalék? Követni sem lehet. Hogyan rohannak a napok? Nézzünk egy átlagosat. A drágább villamos árammal működő rádió közli velünk, mától kezdve mi mennyivel kerül többe. Megisszuk az állam által állítólag csökkentett árfekvésű, de sokkal rosszabb ízű kávénkat, már a drágább buszra szádunk, és közben a ki tudja hol és mennyivel drágább reggelit megvesszük a gyereknek. Elkezdjük a munkát (ha van) a több bért (még) nem fizető, de hatékonyabb munkát követelő munkahelyünkön. Meghallgatjuk, hogyan használjunk kevesebb energiát, spóroljunk a telefonon - ne is használjuk. Zuhanunk egyre lejjebb. Már az a tét, hogy mennyi tejet és kenyeret vegyünk, és ki tdjuk-e fizetni a gázszámlát. A nyugdíjasok hálát rebegnek a 19,5 százalékért, a munkavállalók alkusznak a plusz százalékokért, s közben honatyáink a maguk természetességével szavazzák meg maguk a 30 százalékos emelését. Tiltakozunk az államilag szervezett pilótajáték - a mostani - és a tervezett tőkésített nyugdíjrendszer miatt, állást foglalunk, de még mindig nem foglaltuk el állásainkat a barikádok oldalain. És senkinek sem jut eszébe, hogy valamit mégiscsak kellene tenni valakinek? Egy pillanatra meg kellene állni. 1997 van. A század utolsó pár éve. Mit viszünk magunkkal ebből a századból? Van aki jól megtömte batyuját, önkény és önkényesség, nagyképűség, képmutatás, erőszak és éhezés, butaság és abból sokaknak busás haszon, ezt mind magunkkal visszük. Azt is meg kellene nézni, mit hagytunk porosodni? Meg kéne keresni a természeteset, a szépet, az igazat. Mert az is itt van még. Ahogyan a századvég óráról órára közeledik, nem lesz mindegy, hogy mi van és mi marad nálad?