Vegyipari Dolgozó, 1997 (41. évfolyam, 2-12. szám)

1997-02-01 / 2. szám

XLI. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM 1997. FEBRUÁR MAGYAR VEGYIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA° Az ember élni akar, a mainál jobban akar élni! A millecentenárium esztendejének vé­gén, visszapillantva a rendszerváltás el­múlt hét esztendejére, tárgyilagosan meg­állapíthatjuk az emberi erőforrások és az azt szolgáló humán infrastrktúra hanyat­lásával, pusztulásával fizetjük meg a ren­dezetlen, kiegyensúlyozatlan, a kapkod­va változó gazdasági átalakulás árát. Közhely, hogy a lakosság nagyobb része a létminimum közeli jövedelemből él. A munkavállalók nagy többsége a megszorító, reálkereset-csökkentő és fo­gyasztást korlátozó kormányzati politi­kák következtében anyagi-szociális helyzetét rosszabbnak, jövőjét bizony­talannak, kilátástalannak látja. Mind többen vesztik el lábuk alól a talajt, tartásukat és társadalmi kötéseiket, bizalmukat a politikai-társadalmi intéz­mények iránt, azaz biztonságérzetüket. Ez hatással van a szakszervezetek létére, működésére, érdekérvényesítő készségére és képességére, az élet vala­mennyi területén és szintjén. Köszönet a szakszervezet tagságának, hogy még hisz az összefogás, az együtt-egymásért cselekvés erejében, s köszönet az akti­vistáknak, hogy vállalják a napi küzdel­met embertársaikért. Ma a szakszerveze­tek döntően a kedvezőtlen lépések ha­tását tudják tompítani, kevés a valódi siker. Ez sok meg nem értéssel, zaklatott pillanattal, kudarcélménnyel jár. Hogyan lehet ezen túljutni? Ha sok a gond, a feszültség, akkor a dolgozó em­berekkel, a szakszervezet tagjaival törté­nő kötetlen beszélgetések, az ő légkö­rük, a munka világa, a dolgozó ember a maga esendőségével és nagyszerűségé­vel, tiszta szavaival, újra és újra hitet és erőt ad. Íme néhány józan gondolat: „Amit megtartanék, ami a legfonto­sabb, a munkahelyeket és a szakszerve­zeti tagságot. Nagy terveim a jövőre nincsenek, mivel anyagi helyzetem nem a legjobb. Azt kívánom, hogy szakszer­vezeti tagjaink a jövő év végét jobb helyzetben éljék meg.” „Nem az igényeink nagyok, az élet lett rettenetesen nehéz és drága. A leg­fontosabb, hogy béke és nyugalom le­gyen. Kívánom, hogy a szakszervezeti tisztségviselők őrizzék meg emberségü­ket, a tisztességet, és ha úgy bánnak az emberekkel, ahogyan elvárnák, hogy velük bánjanak, akkor biztosan több tag bizalma lesz a jutalmuk.” „Legnagyobb ajándék számunkra, hogy több évi kétkezi munkával sikerült befejeznünk családi házunkat, most köl­töztünk. 11 évig dolgoztam a TVK válla­latnál, egy rövid ideig főbizalmi is vol­tam. Új munkahelyemen is tapasztalom, hogy mennyire szükség van a szakszer­vezetre, hiszen ez a cég 100 százalékban külföldi tulajdon. Kell egy szervezet, ami megvédi a dolgozók érdekeit, mert egye­dül egy ember nem megy semmire..” Ha összegezni lehet e sorokat, min­degyikből nagyszerű egyszerűséggel csendül ki: az ember élni akar, a mainál jobban akar élni. Tudjuk, hogy a nemzet bizonyos helyzetekben elképesztőt és átlagon fe­lülit tud nyújtani. Miért ne történne ez meg még egyszer, kétszer, háromszor? Ez kizárólag azon múlik, mennyire hi­szünk magunkban, az összefogás, a szervezkedés erejében, mennyire van önbizalmunk, hogy tetteink hozzájárul­janak életünk jobbá válásához. Apátia és optimizmus egyszerre van a szakszervezeti mozgalomban. Gyötrel­­mes, távolságtartó küzdelem folyik a munkavállalókban, a kisközösségekben, a szakszervezetek minden szintjén. Számomra mégsem kétséges a küz­delem kimenetele! Főcze Lajos a VDSZ elnöke Zuhanunk? 1997. Már javában benne élünk, lassan megszokjuk a mindennapos áremelése­ket, melyek felérnek a hajnali hírek szo­kásos pesti robbantásaival. 15-20-25 vagy csak 5 százalék? Követni sem lehet. Hogyan rohannak a napok? Nézzünk egy átlagosat. A drágább villamos áram­mal működő rádió közli velünk, mától kezdve mi mennyivel kerül többe. Meg­isszuk az állam által állítólag csökkentett árfekvésű, de sokkal rosszabb ízű kávén­kat, már a drágább buszra szádunk, és közben a ki tudja hol és mennyivel drá­gább reggelit megvesszük a gyereknek. Elkezdjük a munkát (ha van) a több bért (még) nem fizető, de hatékonyabb munkát követelő munkahelyünkön. Meg­hallgatjuk, hogyan használjunk kevesebb energiát, spóroljunk a telefonon - ne is használjuk. Zuhanunk egyre lejjebb. Már az a tét, hogy mennyi tejet és kenyeret vegyünk, és ki tdjuk-e fizetni a gázszám­lát. A nyugdíjasok hálát rebegnek a 19,5 százalékért, a munkavállalók alkusznak a plusz százalékokért, s közben honatyáink a maguk természetességével szavazzák meg maguk a 30 százalékos emelését. Tiltakozunk az államilag szervezett pilótajáték - a mostani - és a tervezett tőkésített nyugdíjrendszer miatt, állást foglalunk, de még mindig nem foglaltuk el állásainkat a barikádok oldalain. És senkinek sem jut eszébe, hogy valamit mégiscsak kellene tenni valakinek? Egy pillanatra meg kellene állni. 1997 van. A század utolsó pár éve. Mit viszünk magunkkal ebből a századból? Van aki jól megtömte batyuját, önkény és önké­nyesség, nagyképűség, képmutatás, erő­szak és éhezés, butaság és abból sokak­nak busás haszon, ezt mind magunkkal visszük. Azt is meg kellene nézni, mit hagytunk porosodni? Meg kéne keresni a természeteset, a szépet, az igazat. Mert az is itt van még. Ahogyan a századvég óráról órára közeledik, nem lesz min­degy, hogy mi van és mi marad nálad?

Next