Venatus, 1990 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1990-12-01 / 4. szám
LÁTVÁNYRABLÓ VAGYOK Gyermekkoromban, amikor nagyszüleimnél nyaraltam, gyakran kerültem közel a természethez. Gimnazista koromban egy szeptemberi iskolai kirándulásra elvittem magammal a család fényképezőgépét. Barátommal elkóboroltunk az osztályunktól a Pilis erdeiben. Szarvasbőgést hallottunk, gyönyörű koncertet. Az élményt megpróbáltam megörökíteni. Ez elég gyatrán sikerült, de a „találkozás” elég volt ahhoz, hogy egy életre eljegyezzem magam a természetfényképezéssel. Autodidakta módszerekkel fejlesztettem képességeimet a fényképezésben, a vadászatban és a természetismeret elsajátításában. Kerestem a találkozást a hasonló érdeklődésű emberekkel. Diákkoromban hetente többször kijutottam az erdőbe, később tájékozódási fotó lettem, s a hétvégeken a hegyekben gyakran találkoztam vaddal. Később cserkelve jártam az ösvényeken, tanultam az észrevétlenség művészetét. Eközben felcseperedtem, s a véletlenek sorozata, valamint kitartó igyekezetem hatására a fotózás hivatásommá vált. Jelenlegi munkahelyemen, az MTI-ben politikusokat fényképezek, de szabadidőm szinte minden percét a természetfotózás tölti ki. Két éve dolgozom a búbosvöcsök legérdekesebb életciklusának feldolgozásán, a szerelemre gerjedéstől a család kiteljesedéséig tartó időszak bemutatásán. Olyan „emberi” megnyilvánulásokat (a vöcsöktől elnézést kérek) figyeltem meg fényképezésük közben, hogy szinte újraéltem eddigi életemet. Szeretem a változatosságot, témáimban nem ragaszkodom egy-egy állatfajhoz. Minden témát akkor igyekszem megörökíteni, amikor legjobban kínálja magát. Némely vágyam hamar teljesült, másokra még mindig várok. Medvét például még nem fényképeztem, pedig a szagát már éreztem, lábnyomát és ürülékét „dokumentáltam”. Elégedett sohasem voltam magammal. Életem képe a „Mögélövés” című, amelyet 1976 karácsonyán készítettem. Először vehettem részt fotósként vaddisznóhajtáson, s a körülmények rendkívüliek voltak. A szigorú telet egy hirtelen jött melegfront mínusz 15-ről plusz 10 fokra melegítette fel. A vadászaton az egyik magasles alatt vártam a széles nyiladékon átfutó vadat. A várva várt disznó a napsütés irányából (ellenfényben) érkezett, melyet a lesen álló vadász alaposan elhibázott. Lövése az űzött vad lábnyomát találta el. Az ott lévő pocsolya, melybe beletrafált, az alján még fagyott volt. Az ólomhegyű lövedék hajlamos a szilárd felületbe ütközve a szétfröccsenésre. Ez a robbanás alakította ki azt a krátert, amely egy 6 m magas fordított tölcsér formájú szökőkutat varázsolt a víz felfröccsenéséből. A vadfotózás sokféle nehézsége közül a legnagyobb gond a vadászterületek látogatása. A vadásztársasági vagy állami vadászterületi vezetők általában nem veszik szívesen az erdeikben vadjuk körül ólálkodó fényképezőgépes embert. Szarvasbőgéskor nagyon ritka a legális vadfotózási lehetőség. A külföldi vadászok pénze a vadásztársaság fizetőképességének, így fennmaradásának is feltétele, a hálapénz pedig a külföldit kísérő vadászt gazdagítja. Ezért érthető, hogy a magamfajtát inkább igyekeznek távoltartani területüktől, s ezzel erdeink koronás királyától. Ha nem akarjuk az évente csak egyszer adódó lehetőséget elszalasztani, kénytelenek vagyunk az űzött vadként bújkálás módszerét alkalmazni a bőgőhelyek megközelítésére. Soha nem felejtem el azt az élményemet, amikor a közeledő UAZ terepjáró hangja elől egymás mellett futottunk a szarvasokkal a rejtekadó sűrű felé. Szívesen fényképezem az élővilág érdekességeit, szépségeit. A kétéltűek, a hüllők mozgása éppúgy magával ragad, mint a kisemlősök kecsessége vagy a madarak röpte. A ritkaságok megörökítése mindig megdobogtatja a szívemet. A találkozás élménye mellé azonban az aggodalom is társul, vajon mikor juttatja az ember az általam még látható, lefényképezhető egyed egész faját a kihalt állatok egyre növekvő listájára. Mögélövés