Katolikus gimnázium, Veszprém, 1876

I. A szülőknek. Nincs kétség benne, hogy a nagy mindenségben minden élő­lény többé kevesbbé ugyanazon fejlődésen megy keresztül, me­lyet a növényeknél tapasztalunk. Megvan mindenütt a kikelés, virágzás, gyümölcsözés és a h­ervadás korszaka, melyek közöl, h­a csak egy is elmarad, már a természet bármi körülmény miatt meg lett működésében akasztva. Hasonló fejlődési korszakokon megy az emberi élet is keresztül és így a gyermeket és annak nevelé­sét leghelyesebb szempontból fogjuk fel akkor, h­a azt növénynek, a nevelést pedig a szó legnemesebb és legmagasztosabb jelent­­ményében kertészetnek tekintjük. Amely szülő, amely tanító, amely nevelő több és más akar neveltje körül lenni, mint pusztán csak kertész, az a gyermeknek nem jótevője, hanem el­nyomója, elfoj­tója lesz. A nevelés ily téves felfogásának szomorú következménye azután, hogy az embereknek legnagyobb része soha nem, vagy csak nagy ritkán tud az önállóságnak azon irigy­lendő magaslatára emelkedni, melyen öntudatosan gondolkodva és cselekedve jellemszilárdságot, embert, de különösen férfit díszítő önérzetet tudna kifejteni. Számosan, az iskolázott és úgy mondott nevelésben részesült embereket sem véve ki, csak nullák az élet egysége előtt, melyek minél többek, annál kevesebbet számítanak, míg ha azon egység után a maguk helyén állnának, mindegyikök valódi értéket képviselne. Nem szükség bővebben kifejtenünk, hogy mindennek egyedüli oka a téves irányú nevelésben rejlik. A szü­lők, a gazdák, a tanítók, a nevelők, lehet mondani, vagy sokat, vagy semmit sem nevelnek; sokat nevelnek, ha a nevelendő gyer.

Next