Középdunántúli Napló, 1957. április (1. évfolyam, 79-101. szám)

1957-04-02 / 79. szám

1957. április 1 Van és kell is pártszervezet a Jókai­ bányában A­Z 1956 OKTÓBER 23-ÁN kezdődött ellenforradalom az ajkai Jókai-bányában is felütöt­te fejét. Itt is, mint mindenütt, „életre keltek“ azok az emberek, akiknek rossz volt a népi hatalom, s szerették volna, ha helyette a régi világ tér vissza. Melléjük áll­tak azok is, akik nem szerettek s nem akartak dolgozni, akik úgy gondolták, hogy majd könnyű, szép élethez jutnak. Ezek az emberek összefogtak, s céltáblául a vörös csillagot és a kommunistákat tették ki maguk elé. Kijelentették, hogy „a bányában nem kell pártszervezet", nincs szükség kommunistákra, s nem kell a kétszeres élüzem dolgozóinak be­csületét, dicsőségét messzire su­gárzó vörös csillag. Uszítottak a párt, a kormány ellen az ellenfor­radalom fegyveres leverése után is. Szervezték a sztrájkot. Amikor — nehezen — elérték a napi 100 csillés termelést, akkor arról be­széltek, hogy „minek a Kádár-kor­mánynak több?“, s nemegyszer megakadályozták a becsületes dol­gozókat a termelésben. Azóta már „hosszú“ idő telt el. Változott a világ a Jókai-bányá­­ban is, napró­-napra szebb terme­lési eredményekkel hallatnak ma­gukról bányászai. , Éppen ezért kerestük fel őket, kerestük a bányászok között a pár­tot. Ott, ahol kijelentették egyesek, hogy ilyenre „nincs szükség“. S a pártot megtaláltuk. Emberek beszéltek róla. Emberek, akikért él és harcol a mi pártunk. Kóber elvtárs, a bánya igazgató­ja úgy vélekedett, hogy kommunis­ta párt nélkül nem képzelhető el a népi hatalom, szocialista építés. Ugyancsak nem képzelhető el olyan lendületű termelés sem, ami meg­indult a bányánál. Miért? Csak egy példát említett. Nemrégen „szigo­rú“ intézkedést kellett hozni a munkafegyelem érdekében. A dol­gozók egy része — elsősorban az érdekeltek — „drákóinak“ tartot­ták ezt, és sérelmezték. Ekkor az igazgató s a pártvezetőség tanács­kozott. Az eredmény meglett: a kommunisták betartották a munka­időt, s fegyelmezett magatartásuk, valamint az intézkedéssel kapcso­latos felvilágosító munkájuk nyo­mán ma már minden becsületes dolgozó helyesnek tartja ezt, így sikerült elérni, hogy szemben a decemberi 0,56 tormával, jelenleg az egy emberre eső műszakos át­lagteljesítmény 1,2 torma szén. Szükségesnek tartja a pártszerve­zet további jó javaslatait, s a még harcosabb, még kiterjedőbb kom­munista felvilágosító munkát. A párttal kapcsolatos vélemé­nyét kértük Karsai József fiatal gépészmérnöknek is. Elmondta, hogy pártonkívüli. — Tudja, hogy szocializmus kell, mert ez a dolgozók érdeke, s amit vi­szont kommunista párt nélkül nem lehet megvalósítani. Nagyon egész­ségesnek, s kedvelőnek tartja azt a fejlődést, folyamatot, amelynek kibontakoztatója, kezdeményezője országunkban a Magyar Szocialista Munkáspárt. A­ZT TAPASZTALTA, hogy a " dolgozók bíznak az állam és pártvezetésben, s ezt fejezi ki lelkes és egyre eredményesebb munkájuk. A szintén pártonkívüli munkás­­tanácselnök — Leginczid Gyula — hasonlóan vélekedett, amikor ki­fejezte, hogy a pártra szükség van, s látja, hogy a vezetésben olyan emberek vannak, akiket biztosan le­het követni. A bányászok bíznak is bennük, s éppen ezért — a bérügyi intézkedések hatására is — törik a fejüket a termelés emelésén, az önköltség csökkentésének további lehetőségein. A párt- és államveze­tés módszereinek megváltozása nyomán az ország gazdasági fel­lendülését látja biztosítottnak. S hogy ez így van, igazolásul el­mond­ja: ők a Jókai -bánya dolgozói is „készültek márciusra“. De nem úgy, mint az ellenforradalmárok, hanem bányász­ módon: az ő „MUK"-juk 143 vagon szén kiter­melése volt március 14-én, s az, hogy tervüket a vízbetörés miatti háromnapos állás mellett is — 114 százalékra teljesítették! Helyesnek, s szükségesnek tartja — mint bányamester is —, hogy a pártszervezet, a párttagok to­vábbra is hasznos tanácsokkal se­gítsék elő a termelés növelését. A bánya büszkesége: Horváth Sándor Kossuth-díjas frontmester is nyilatkozott a pártról. Elmondta, hogy a Magyar Szocialista Munkás­párt segíti, támogatja őt, s a párt­ban biztosítékot talál a régi veze­tés, a régi módszerek hibáinak ki­javítására. A felsoroltak után, de nem utol­só sorban kell megemlíteni Pék Károly 25 éves csillést, akitől azt kérdeztük, mit kapott ő, s mit kap­tak a bányászok a párt­ vezette né­pi hatalom évtizedében. — Mit? — kérdezte vissza, és kissé gúnyosan mondta: „Apám is bányász volt. Sok ideje lehetett a tanulásra, mert mindössze az elemi iskola első osztályát végezte el. Olyan „jól keresett“ a régi rend­szerben, hogy nekem is gyerekko­rom óta dolgozni kellett iskola he­lyett. Kapáltam, szolgáltam, majd 15 éves koromban már bányában dolgoztam. Emlékszem, hogy a ré­gi rendszerben nemegyszer abból a kenyérhéjból állt a vacsorám, amit az asztalrepedésekben találtam. Most? Dolgozunk, s keresünk, összehasonlíthatatlanul jobban élünk, mint a Horthy-rendszerben. Most már tudok rendesen vacsoráz­ni, s öltözni is, mert apámat, s en­­gemet is megfizetnek. Ezt köszön­hetjük a pártnak, ezt kaptam tőle! — Párt nélkül nincs a munkásnak új, jobb élete!“ I­ME ÍGY MUTATKOZIK MEG­­ a párt Jókai­bányán. Embe­rek, érző, gondolkodó, dolgozó em­berek beszéltek róla, akik szere­tik, s akiknek kell a párt, akik úgy akarnak új világot teremteni, aho­gyan a kommunista párt azt meg­mutatja nekik. így él az emberek szívében, tu­datában a párt a Jókai-bányában, ahol októberben kimondták: „Ide nem kell kommunista párt!“ Hazai Sándor. N­ Bátran harcolunk!" Majdnem száz bátor tekintetű, bátor szívű férfi fogadott hűséget pártunknak, a proletárdiktatúrának vasárnap délután Veszprémben, a veszprémi első munkásőr század katonái. Kék munkás­ruhában, az 1919-es Vörös Őrség egyensapkájában a vállukon fegyverrel — mondták az Eskü szövegét. Hűséget fogadtak. Megfogadták, hogy fegyverrel a kezükben, életük árán is megvédik a nép hatalmát, megvédik jövőnket, a szocializ­must. Megfogadták, hogy hű ka­tonái lesznek a proletárnemzetközi­ségnek. Olyanok, mint a szovjet katonák, akik életük feláldozásával szerezték meg a magyar nép szá­mára másodszor is a szabadságot. Megfogadták, hogy nem engedik többé ellenséges elemeknek meg­zavarni építő munkánkat, orszá­gunk életét. S az eskü után megmutatták egységüket, erejüket, amikor for­radalmi indulókkal, s kemény lép­tekkel végigvonultak a városon. Aki nézte soraikat, soha nem fe­lejti el, s megerősödött benne a hit, meg is teszik, nemcsak fogad­ták: „Bátran harcolunk!“ ui. S. Az állam is támogatja a most végző főiskolásokat Több mezőgazdasági felsőoktatási intézményben most tesznek állam­vizsgát az utolsóéves hallgatók. A kormány messzemenő támoga­tást nyújt a végzett hallgatók elhe­lyezésére. Határozata alapján a me­zőgazdasági és erdőgazdasági termelő­üzemek, saját elhatározásukból gya­kornoki állásokat szervezhetnek. Az állam a termelőszövetkezetekben al­kalmazott gyakornokok teljes fizeté­sét, az állami üzemekben alkalma­zottak fizetésének pedig felét — köz­­ponti támogatásként — magára vál­lalta. A gyakornokokat foglalkoztatni kí­vánó termelőszövetkezetek, vagy ál­lami üzemek igényükkel közvetlenül az Agrártudományi Egyetem, illető­leg az említett főiskolák vezetőségé­hez forduljanak. Ezzel az intézkedéssel a most vég­zett fiatal agrár­szakemberek több mint hetven százalékának elhelyezése máris biztosítottnak tekinthető. Ezen­kívül többen már maguk elhelyez­kedtek, a többiek álláskereséséhez a MEDOSZ és a szakigazgatási szer­vek messzemenő támogatást nyújta­nak. KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ Járjunk egyenes úton! Az elmúlt évek államvezetésé­­nek egyik nagy hibája volt töb­bek között az is, hogy lehetőséget adott az őszinteség megkerülésé­nek. Mindenki emlékszik még arra, hogy a tanácsok, vállalatok s egyéb gazdasági s politikai szer­vek szépített jelentéseikkel, s egyéb módszerekkel félrevezették az állam­vezetést, amely nem kapott tárgyilagos, reális képet a társadalomról, s a népgazdaság helyzetéről. Ma már más időket élünk. Pártunk és kormányunk — a la­kosság többsége által elismert intézkedéseivel — olyan helyze­tet teremtett, amely a további fejlődés érdekében minden dol­gozótól és vezetőtől feltétlen őszinteséget, feltétlen tárgyila­gosságot követel meg. Meg kell érteni: csak magunk­nak ártunk, ha elkendőzzük, vagy szépítjük gyengeségeinket. Eze­ket ne rejtsük szép számok vagy „mellébeszélések“ mögé! Minden józan ember beláthatja, hogy ak­kor cselekszünk helyesen, ha a hibákat kijavítjuk! Vajon így dolgozik-e a pápai járási tanács pénzügyi osztálya? Mi történt? A járásban több község elmaradt a negyedévi adó­fizetési terv teljesítésében, több pedig teljesítette, sőt túl is ha­ladta ezt, így Nemesszalók is. Március 27-én a járási tanács pénzügyi osztályáról telefonüze­net érkezett Nemesszalók taná­csához, amelyben m­ég 20 000 fo­rint adóbefizetést kértek, hivat­kozva a járási tér­ teljesítésére. Hogyan gondolja ezt a pénz­ügyi osztály? Milyen alapon kér­te ezt a 20 000 forintot? Hiszen a község teljesítette kötelessé­gét! Államunk nem követel sen­kitől semmit erején felül! A dolognak két oldala van. Egyik az, hogy ezzel az intézke­déssel el szeretné érni, hogy a járás egészére nézve mennyisé­gileg kimutathassa tervének tel­jesítését, tehát a felsőbb szerzet vezetné félre vele. A másik pe­dig az, hogy egy községre túl­zott mértékű kötelezettséget há­rítanának, ami teljes mértékű és jogos visszatetszést szül. Har­madsorban támogatja a köteles­ségmulasztást azokban, akik eh­hez már korábban hozzászoktak. Nem lenne helyesebb, ha a já­rási tanács nagyobb gondot for­dítana az adófizetés teljesítésé­ben elmaradó községekre? Per­sze, legjbb a „könnyű megoldá­sok útját“ keresni. Nemesszalók község becsületes polgárai vi­szont — és úgy gondoljuk, hogy minden becsületes ember a me­gyében — azt szeretnék, ha a pápai járási tanács pénzügyi osz­tálya ehelyett az egyenes utat keresné és találná is meg, a dol­gozók, az ország érdekében. A mi demokráciánk és az övék Alig négy hónap telt el azóta, hogy zavaros fejjel, felülve a külön­böző rémhíreknek, barátjára hallgat­va hátat fordított szülőföldjének, itt­­h­agyta családját, feleségét, párhóna­pos kisfiát, Pintér László, a Zsófia­­pusztai Állami Gazdaság dolgozója. S most boldog, hogy újra itthon van. Nem töltött hosszú időt távol a hazá­tól, mégis más ember az, aki akkor Fertőszentmiklósnál átlépte az oszt­rák-magyar határt — s mint mondja, — ment a többi meggondolatlan után, s más ember, aki visszatért. Sokat, nagyon sokat látott, tapaszta­latokban éveket öregedett. Ezt a Pin­tér Lászlót, aki most hazajött, többet nem lehet elszédíteni, nem lehet ha­zugsággal elriasztani otthonától, nem lehet a nyugati szomorú valóság ró­zsaszínbe öltöztetésével megtéveszteni, hisz saját bőrén ismerte meg az „igazi szabadságot v­ott kint. Először egy ausztriai táborba került. Erről sem tud sok jót mondani. Délben kaptak egy tányér levest, dél­után egy narancsot és egy citromot, azonkívül 5 darab cigarettát — ez volt a napi ellátás. Innen úgy szö­kött meg. Egy Franciaországba in­duló csoport közé sikerült becsem­pésznie magát. A vonaton már észre­vették, de a szerelvény csak a Párizs melletti lágernál állt meg. A Nemzet­közi Vöröskereszttől kapott vasúti jegyet, azzal utazott innen tovább, Hollandiába. Már a határon holland karhatalmisták fogadták, szabadon egy lépést sem tehetett. Biebergébe vitték, szintén lágerbe. Itt is csak né­hány napot töltött, de ez is elég volt. Egy körülbelül négyszer-négy méte­res szobában 12-en laktak, 8 férfi és 4 nő. Ebben a táborban még rosz­­szabb volt az ellátás. Főtt ételt egy­általán nem kaptak, csak kenyeret és legtöbbször margarint hozzá. Éhez­tek mind a 2 ezren. A rossz ellátás miatt fellázadtak, de rövidesen le­csendesítették a lázadókat. Három­százat azonnal őrizetbe vett a láger lakói közül a holland rendőrség. A következő állomás Vlissingen volt, itt töltött legtöbb időt, erről tud legtöbbet beszélni. Először egy hajógyárban dolgozott, 3 heti próbaidőre vették fel. Hiába van szakmája, csak átképzésnek al­kalmazták. Legmagasabb kereset, amit elért, heti 36 gulden. Ebből 30 guldent nem is kapott kézhez, mert levonták kosztra. Volt olyan hét, amikor csak 26 guldent­ kapott. Az ellátási költséghez hiányzó 4 guldent alkalmi munkával kellett megkeresni. A három hét próbaidőt azért nagy­­nehezen kihúztam — mondja csende­sen. — Nem akartam úgy járni, mint a jászberényi Varga János, meg Viola Gyula, Habakusz János és a többiek, akiket bebörtönöztek, mert megszegték a szerződést, nem dol­gozták le a 3 heti próbaidőt. Különben nagyon „vigyáztak ránk". Ha kimentünk a lakásunkból, sokszor 3 kerékpáros rendőr is nyo­munkban volt, minden lépésünket fi­gyelték. Ilyen nagy volt irántunk a bizalom. Hol is hagytam abba? — gondol­kozik egy pillanatig. — Igen. Tudom. A hajógyárat 3 heti próbaidő után otthagytam. Ugyancsak Vüssingen­­ben, a személyhajó kikötőben talál­tam munkát. Személy- és teherkocsi berakó munkás voltam. Itt heti 56 guldent kerestem, igaz, nagyon sokat kellett érte dolgozni, de ebből rak­tam össze az útiköltségem, 125 gul­dent. Rosszul fizetik kint a magyarokat. Azt hiszik, mi­ itthon nyomorog­tunk. Az igaz, hogy a nemzetközi árfolyam szerint 1 gulden 9,5 forint. A hollandok azt akarták velünk el­hitetni, hogy valójában sokkal na­gyobb a vásárló értéke. Mi tudjuk, hogy nem így van. Ugy­anis, ha 1 guldent hivatalos áron, 9,5 forintnak számolunk, egy doboz cigaretta 8 fo­rintba kerül, 80 deka kenyér 4 forint­ba, egy kiló hús 65 forintba kerülne. Általában köztünk, kint lévő magya­rok között az a hangulat járta, „nem oda Hollandia, ahova Magyarország“. Különösen a fiatalokat fizetik rosz­­szul. Hollandiában év szerint álla­pítják meg a kereseteket. A fiatalok csaknem fele pénzt kapnak ugyan­azért a munkáért, mint az idősebbek, s bizony nincs miből összerakniuk az útiköltséget. Pedig közülük is sokan szeretnének hazajönni — én tudom. Nemhogy megkönnyítenék a hazaté­rést, hanem azt nézik, hol lehet aka­dályt gördíteni útjukba. Eltitkolják azt is, hogy hazajöhetünk anélkül, hogy a határátlépésért megbüntetné­nek, — hogy’ erre ígéretet tett a ma­gyar kormány’. Rémisztgetik, akik kiejtik a szájukon, hogy haza szeret­nének jönni. Engem, és a társamat, akikkel mégis hazajöttünk , azzal ijesztgettek, ha hazajövünk, úgyis ki­visznek bennünket a Szovjetunió­ba. A rendőrségtől kezdve mindenki akadályozta hazatérésünket Egyedül a magyar követség segített, első perc­től kezdve. Mosolyog. Most már tud moso­­keztem. Pedig az is volt — mondja, s 4 hónapon keresztül folyton hallania kellett. A búcsúestéről majdnem megfeled­keztem. Pedig az is volt — mondja s szeme egy pillanatra a távoli emlé­kek között kutat. Elutazásunk előtti este a vlissingeni magyarok lelkipásztora s egy másik pap meghívtak bennünket lakásukra, ők búcsúztattak (pisztollyal a­ zsebük­ben). Lelkünkre kötötték, ne felejtsük el azt a tok szépet és jót, amiben részünk volt nyugaton, ne felejtsük el a sok segítséget, amit kaptunk, s ha hazajövünk, csak szépet, és jót mondjunk. Közben még az utolsó pillanatban is igyekeztek lebeszélni a hazatérésről. Ne jöjjünk, úgyis megbánjuk. Mister Repes, a hajógyár átképzős­­részlegének igazgatója is arról akart meggyőzni, maradjunk, ilyen jó dol­­gunk sehol sem lesz, mert náluk van csak demokrácia Köszönöm azt a demokráciát, de mi itthon 12 év alatt elszoktunk az elélétől Viola György egy alkalommal bement mes­ter­képes irodájába. Az első teendő­je az volt, rárivalt, hogy álljon vi­gyázhat Velem „aggódva’* beszélt. Ijesztgetett, hogy nagyon megbánom, ha hazajövök. Azt is mondta, írjak majd neki itthonról. Hát én nem írok, kedves mister Repe, mert csak azt tudnám a levélben megírni, ami­kor egy héttel ezelőtt Komáromnál magyar földre értem, meggyőződtem arról, hogy ön nem mondott igazat, sőt derék lelkipásztoraik is hazudtak. Nem lett bántódásom. Nem sittek ki a Szovjetunióba, még csak nem is internáltak. A vámvizsgálat után ba­rátságosan fogadtak, ellenőrizték ira­tainkat, kaptunk ingyenes vasúti je­gyet egész hazáig. Erről más monda­nivalóm már nincs, csak annyi: jó itthon, nem bántam meg, hogy­ haza­jöttem. Mielőtt elbúcsúznánk Pintér Lász­lótól, megkockáztatunk egy kérdést: Mihez kezd itthon? Óvatosan kér­dezzük, hisz oly sok minden történt azóta, hogy elment, bizonyára nehe­zen találja meg újra a helyét. Feles­leges volt az óvatosság. Magabiztosan válaszol úgy, mint aki újra magára talált. — Az urkuti bányába megyek dol­gozni. A felvételem félig már rend­ben is van — mondja, s hangjából bizalom csendül, a holnapnak, a jö­vőnek szóló bizalom, M. T.-m­. 3

Next