Középdunántúli Napló, 1957. április (1. évfolyam, 79-101. szám)
1957-04-02 / 79. szám
1957. április 1 Van és kell is pártszervezet a Jókai bányában AZ 1956 OKTÓBER 23-ÁN kezdődött ellenforradalom az ajkai Jókai-bányában is felütötte fejét. Itt is, mint mindenütt, „életre keltek“ azok az emberek, akiknek rossz volt a népi hatalom, s szerették volna, ha helyette a régi világ tér vissza. Melléjük álltak azok is, akik nem szerettek s nem akartak dolgozni, akik úgy gondolták, hogy majd könnyű, szép élethez jutnak. Ezek az emberek összefogtak, s céltáblául a vörös csillagot és a kommunistákat tették ki maguk elé. Kijelentették, hogy „a bányában nem kell pártszervezet", nincs szükség kommunistákra, s nem kell a kétszeres élüzem dolgozóinak becsületét, dicsőségét messzire sugárzó vörös csillag. Uszítottak a párt, a kormány ellen az ellenforradalom fegyveres leverése után is. Szervezték a sztrájkot. Amikor — nehezen — elérték a napi 100 csillés termelést, akkor arról beszéltek, hogy „minek a Kádár-kormánynak több?“, s nemegyszer megakadályozták a becsületes dolgozókat a termelésben. Azóta már „hosszú“ idő telt el. Változott a világ a Jókai-bányában is, napró-napra szebb termelési eredményekkel hallatnak magukról bányászai. , Éppen ezért kerestük fel őket, kerestük a bányászok között a pártot. Ott, ahol kijelentették egyesek, hogy ilyenre „nincs szükség“. S a pártot megtaláltuk. Emberek beszéltek róla. Emberek, akikért él és harcol a mi pártunk. Kóber elvtárs, a bánya igazgatója úgy vélekedett, hogy kommunista párt nélkül nem képzelhető el a népi hatalom, szocialista építés. Ugyancsak nem képzelhető el olyan lendületű termelés sem, ami megindult a bányánál. Miért? Csak egy példát említett. Nemrégen „szigorú“ intézkedést kellett hozni a munkafegyelem érdekében. A dolgozók egy része — elsősorban az érdekeltek — „drákóinak“ tartották ezt, és sérelmezték. Ekkor az igazgató s a pártvezetőség tanácskozott. Az eredmény meglett: a kommunisták betartották a munkaidőt, s fegyelmezett magatartásuk, valamint az intézkedéssel kapcsolatos felvilágosító munkájuk nyomán ma már minden becsületes dolgozó helyesnek tartja ezt, így sikerült elérni, hogy szemben a decemberi 0,56 tormával, jelenleg az egy emberre eső műszakos átlagteljesítmény 1,2 torma szén. Szükségesnek tartja a pártszervezet további jó javaslatait, s a még harcosabb, még kiterjedőbb kommunista felvilágosító munkát. A párttal kapcsolatos véleményét kértük Karsai József fiatal gépészmérnöknek is. Elmondta, hogy pártonkívüli. — Tudja, hogy szocializmus kell, mert ez a dolgozók érdeke, s amit viszont kommunista párt nélkül nem lehet megvalósítani. Nagyon egészségesnek, s kedvelőnek tartja azt a fejlődést, folyamatot, amelynek kibontakoztatója, kezdeményezője országunkban a Magyar Szocialista Munkáspárt. AZT TAPASZTALTA, hogy a " dolgozók bíznak az állam és pártvezetésben, s ezt fejezi ki lelkes és egyre eredményesebb munkájuk. A szintén pártonkívüli munkástanácselnök — Leginczid Gyula — hasonlóan vélekedett, amikor kifejezte, hogy a pártra szükség van, s látja, hogy a vezetésben olyan emberek vannak, akiket biztosan lehet követni. A bányászok bíznak is bennük, s éppen ezért — a bérügyi intézkedések hatására is — törik a fejüket a termelés emelésén, az önköltség csökkentésének további lehetőségein. A párt- és államvezetés módszereinek megváltozása nyomán az ország gazdasági fellendülését látja biztosítottnak. S hogy ez így van, igazolásul elmondja: ők a Jókai -bánya dolgozói is „készültek márciusra“. De nem úgy, mint az ellenforradalmárok, hanem bányász módon: az ő „MUK"-juk 143 vagon szén kitermelése volt március 14-én, s az, hogy tervüket a vízbetörés miatti háromnapos állás mellett is — 114 százalékra teljesítették! Helyesnek, s szükségesnek tartja — mint bányamester is —, hogy a pártszervezet, a párttagok továbbra is hasznos tanácsokkal segítsék elő a termelés növelését. A bánya büszkesége: Horváth Sándor Kossuth-díjas frontmester is nyilatkozott a pártról. Elmondta, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt segíti, támogatja őt, s a pártban biztosítékot talál a régi vezetés, a régi módszerek hibáinak kijavítására. A felsoroltak után, de nem utolsó sorban kell megemlíteni Pék Károly 25 éves csillést, akitől azt kérdeztük, mit kapott ő, s mit kaptak a bányászok a párt vezette népi hatalom évtizedében. — Mit? — kérdezte vissza, és kissé gúnyosan mondta: „Apám is bányász volt. Sok ideje lehetett a tanulásra, mert mindössze az elemi iskola első osztályát végezte el. Olyan „jól keresett“ a régi rendszerben, hogy nekem is gyerekkorom óta dolgozni kellett iskola helyett. Kapáltam, szolgáltam, majd 15 éves koromban már bányában dolgoztam. Emlékszem, hogy a régi rendszerben nemegyszer abból a kenyérhéjból állt a vacsorám, amit az asztalrepedésekben találtam. Most? Dolgozunk, s keresünk, összehasonlíthatatlanul jobban élünk, mint a Horthy-rendszerben. Most már tudok rendesen vacsorázni, s öltözni is, mert apámat, s engemet is megfizetnek. Ezt köszönhetjük a pártnak, ezt kaptam tőle! — Párt nélkül nincs a munkásnak új, jobb élete!“ IME ÍGY MUTATKOZIK MEG a párt Jókaibányán. Emberek, érző, gondolkodó, dolgozó emberek beszéltek róla, akik szeretik, s akiknek kell a párt, akik úgy akarnak új világot teremteni, ahogyan a kommunista párt azt megmutatja nekik. így él az emberek szívében, tudatában a párt a Jókai-bányában, ahol októberben kimondták: „Ide nem kell kommunista párt!“ Hazai Sándor. N Bátran harcolunk!" Majdnem száz bátor tekintetű, bátor szívű férfi fogadott hűséget pártunknak, a proletárdiktatúrának vasárnap délután Veszprémben, a veszprémi első munkásőr század katonái. Kék munkásruhában, az 1919-es Vörös Őrség egyensapkájában a vállukon fegyverrel — mondták az Eskü szövegét. Hűséget fogadtak. Megfogadták, hogy fegyverrel a kezükben, életük árán is megvédik a nép hatalmát, megvédik jövőnket, a szocializmust. Megfogadták, hogy hű katonái lesznek a proletárnemzetköziségnek. Olyanok, mint a szovjet katonák, akik életük feláldozásával szerezték meg a magyar nép számára másodszor is a szabadságot. Megfogadták, hogy nem engedik többé ellenséges elemeknek megzavarni építő munkánkat, országunk életét. S az eskü után megmutatták egységüket, erejüket, amikor forradalmi indulókkal, s kemény léptekkel végigvonultak a városon. Aki nézte soraikat, soha nem felejti el, s megerősödött benne a hit, meg is teszik, nemcsak fogadták: „Bátran harcolunk!“ ui. S. Az állam is támogatja a most végző főiskolásokat Több mezőgazdasági felsőoktatási intézményben most tesznek államvizsgát az utolsóéves hallgatók. A kormány messzemenő támogatást nyújt a végzett hallgatók elhelyezésére. Határozata alapján a mezőgazdasági és erdőgazdasági termelőüzemek, saját elhatározásukból gyakornoki állásokat szervezhetnek. Az állam a termelőszövetkezetekben alkalmazott gyakornokok teljes fizetését, az állami üzemekben alkalmazottak fizetésének pedig felét — központi támogatásként — magára vállalta. A gyakornokokat foglalkoztatni kívánó termelőszövetkezetek, vagy állami üzemek igényükkel közvetlenül az Agrártudományi Egyetem, illetőleg az említett főiskolák vezetőségéhez forduljanak. Ezzel az intézkedéssel a most végzett fiatal agrárszakemberek több mint hetven százalékának elhelyezése máris biztosítottnak tekinthető. Ezenkívül többen már maguk elhelyezkedtek, a többiek álláskereséséhez a MEDOSZ és a szakigazgatási szervek messzemenő támogatást nyújtanak. KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ Járjunk egyenes úton! Az elmúlt évek államvezetésének egyik nagy hibája volt többek között az is, hogy lehetőséget adott az őszinteség megkerülésének. Mindenki emlékszik még arra, hogy a tanácsok, vállalatok s egyéb gazdasági s politikai szervek szépített jelentéseikkel, s egyéb módszerekkel félrevezették az államvezetést, amely nem kapott tárgyilagos, reális képet a társadalomról, s a népgazdaság helyzetéről. Ma már más időket élünk. Pártunk és kormányunk — a lakosság többsége által elismert intézkedéseivel — olyan helyzetet teremtett, amely a további fejlődés érdekében minden dolgozótól és vezetőtől feltétlen őszinteséget, feltétlen tárgyilagosságot követel meg. Meg kell érteni: csak magunknak ártunk, ha elkendőzzük, vagy szépítjük gyengeségeinket. Ezeket ne rejtsük szép számok vagy „mellébeszélések“ mögé! Minden józan ember beláthatja, hogy akkor cselekszünk helyesen, ha a hibákat kijavítjuk! Vajon így dolgozik-e a pápai járási tanács pénzügyi osztálya? Mi történt? A járásban több község elmaradt a negyedévi adófizetési terv teljesítésében, több pedig teljesítette, sőt túl is haladta ezt, így Nemesszalók is. Március 27-én a járási tanács pénzügyi osztályáról telefonüzenet érkezett Nemesszalók tanácsához, amelyben még 20 000 forint adóbefizetést kértek, hivatkozva a járási tér teljesítésére. Hogyan gondolja ezt a pénzügyi osztály? Milyen alapon kérte ezt a 20 000 forintot? Hiszen a község teljesítette kötelességét! Államunk nem követel senkitől semmit erején felül! A dolognak két oldala van. Egyik az, hogy ezzel az intézkedéssel el szeretné érni, hogy a járás egészére nézve mennyiségileg kimutathassa tervének teljesítését, tehát a felsőbb szerzet vezetné félre vele. A másik pedig az, hogy egy községre túlzott mértékű kötelezettséget hárítanának, ami teljes mértékű és jogos visszatetszést szül. Harmadsorban támogatja a kötelességmulasztást azokban, akik ehhez már korábban hozzászoktak. Nem lenne helyesebb, ha a járási tanács nagyobb gondot fordítana az adófizetés teljesítésében elmaradó községekre? Persze, legjbb a „könnyű megoldások útját“ keresni. Nemesszalók község becsületes polgárai viszont — és úgy gondoljuk, hogy minden becsületes ember a megyében — azt szeretnék, ha a pápai járási tanács pénzügyi osztálya ehelyett az egyenes utat keresné és találná is meg, a dolgozók, az ország érdekében. A mi demokráciánk és az övék Alig négy hónap telt el azóta, hogy zavaros fejjel, felülve a különböző rémhíreknek, barátjára hallgatva hátat fordított szülőföldjének, itthagyta családját, feleségét, párhónapos kisfiát, Pintér László, a Zsófiapusztai Állami Gazdaság dolgozója. S most boldog, hogy újra itthon van. Nem töltött hosszú időt távol a hazától, mégis más ember az, aki akkor Fertőszentmiklósnál átlépte az osztrák-magyar határt — s mint mondja, — ment a többi meggondolatlan után, s más ember, aki visszatért. Sokat, nagyon sokat látott, tapasztalatokban éveket öregedett. Ezt a Pintér Lászlót, aki most hazajött, többet nem lehet elszédíteni, nem lehet hazugsággal elriasztani otthonától, nem lehet a nyugati szomorú valóság rózsaszínbe öltöztetésével megtéveszteni, hisz saját bőrén ismerte meg az „igazi szabadságot vott kint. Először egy ausztriai táborba került. Erről sem tud sok jót mondani. Délben kaptak egy tányér levest, délután egy narancsot és egy citromot, azonkívül 5 darab cigarettát — ez volt a napi ellátás. Innen úgy szökött meg. Egy Franciaországba induló csoport közé sikerült becsempésznie magát. A vonaton már észrevették, de a szerelvény csak a Párizs melletti lágernál állt meg. A Nemzetközi Vöröskereszttől kapott vasúti jegyet, azzal utazott innen tovább, Hollandiába. Már a határon holland karhatalmisták fogadták, szabadon egy lépést sem tehetett. Biebergébe vitték, szintén lágerbe. Itt is csak néhány napot töltött, de ez is elég volt. Egy körülbelül négyszer-négy méteres szobában 12-en laktak, 8 férfi és 4 nő. Ebben a táborban még roszszabb volt az ellátás. Főtt ételt egyáltalán nem kaptak, csak kenyeret és legtöbbször margarint hozzá. Éheztek mind a 2 ezren. A rossz ellátás miatt fellázadtak, de rövidesen lecsendesítették a lázadókat. Háromszázat azonnal őrizetbe vett a láger lakói közül a holland rendőrség. A következő állomás Vlissingen volt, itt töltött legtöbb időt, erről tud legtöbbet beszélni. Először egy hajógyárban dolgozott, 3 heti próbaidőre vették fel. Hiába van szakmája, csak átképzésnek alkalmazták. Legmagasabb kereset, amit elért, heti 36 gulden. Ebből 30 guldent nem is kapott kézhez, mert levonták kosztra. Volt olyan hét, amikor csak 26 guldent kapott. Az ellátási költséghez hiányzó 4 guldent alkalmi munkával kellett megkeresni. A három hét próbaidőt azért nagynehezen kihúztam — mondja csendesen. — Nem akartam úgy járni, mint a jászberényi Varga János, meg Viola Gyula, Habakusz János és a többiek, akiket bebörtönöztek, mert megszegték a szerződést, nem dolgozták le a 3 heti próbaidőt. Különben nagyon „vigyáztak ránk". Ha kimentünk a lakásunkból, sokszor 3 kerékpáros rendőr is nyomunkban volt, minden lépésünket figyelték. Ilyen nagy volt irántunk a bizalom. Hol is hagytam abba? — gondolkozik egy pillanatig. — Igen. Tudom. A hajógyárat 3 heti próbaidő után otthagytam. Ugyancsak Vüssingenben, a személyhajó kikötőben találtam munkát. Személy- és teherkocsi berakó munkás voltam. Itt heti 56 guldent kerestem, igaz, nagyon sokat kellett érte dolgozni, de ebből raktam össze az útiköltségem, 125 guldent. Rosszul fizetik kint a magyarokat. Azt hiszik, mi itthon nyomorogtunk. Az igaz, hogy a nemzetközi árfolyam szerint 1 gulden 9,5 forint. A hollandok azt akarták velünk elhitetni, hogy valójában sokkal nagyobb a vásárló értéke. Mi tudjuk, hogy nem így van. Ugyanis, ha 1 guldent hivatalos áron, 9,5 forintnak számolunk, egy doboz cigaretta 8 forintba kerül, 80 deka kenyér 4 forintba, egy kiló hús 65 forintba kerülne. Általában köztünk, kint lévő magyarok között az a hangulat járta, „nem oda Hollandia, ahova Magyarország“. Különösen a fiatalokat fizetik roszszul. Hollandiában év szerint állapítják meg a kereseteket. A fiatalok csaknem fele pénzt kapnak ugyanazért a munkáért, mint az idősebbek, s bizony nincs miből összerakniuk az útiköltséget. Pedig közülük is sokan szeretnének hazajönni — én tudom. Nemhogy megkönnyítenék a hazatérést, hanem azt nézik, hol lehet akadályt gördíteni útjukba. Eltitkolják azt is, hogy hazajöhetünk anélkül, hogy a határátlépésért megbüntetnének, — hogy’ erre ígéretet tett a magyar kormány’. Rémisztgetik, akik kiejtik a szájukon, hogy haza szeretnének jönni. Engem, és a társamat, akikkel mégis hazajöttünk , azzal ijesztgettek, ha hazajövünk, úgyis kivisznek bennünket a Szovjetunióba. A rendőrségtől kezdve mindenki akadályozta hazatérésünket Egyedül a magyar követség segített, első perctől kezdve. Mosolyog. Most már tud mosokeztem. Pedig az is volt — mondja, s 4 hónapon keresztül folyton hallania kellett. A búcsúestéről majdnem megfeledkeztem. Pedig az is volt — mondja s szeme egy pillanatra a távoli emlékek között kutat. Elutazásunk előtti este a vlissingeni magyarok lelkipásztora s egy másik pap meghívtak bennünket lakásukra, ők búcsúztattak (pisztollyal a zsebükben). Lelkünkre kötötték, ne felejtsük el azt a tok szépet és jót, amiben részünk volt nyugaton, ne felejtsük el a sok segítséget, amit kaptunk, s ha hazajövünk, csak szépet, és jót mondjunk. Közben még az utolsó pillanatban is igyekeztek lebeszélni a hazatérésről. Ne jöjjünk, úgyis megbánjuk. Mister Repes, a hajógyár átképzősrészlegének igazgatója is arról akart meggyőzni, maradjunk, ilyen jó dolgunk sehol sem lesz, mert náluk van csak demokrácia Köszönöm azt a demokráciát, de mi itthon 12 év alatt elszoktunk az elélétől Viola György egy alkalommal bement mesterképes irodájába. Az első teendője az volt, rárivalt, hogy álljon vigyázhat Velem „aggódva’* beszélt. Ijesztgetett, hogy nagyon megbánom, ha hazajövök. Azt is mondta, írjak majd neki itthonról. Hát én nem írok, kedves mister Repe, mert csak azt tudnám a levélben megírni, amikor egy héttel ezelőtt Komáromnál magyar földre értem, meggyőződtem arról, hogy ön nem mondott igazat, sőt derék lelkipásztoraik is hazudtak. Nem lett bántódásom. Nem sittek ki a Szovjetunióba, még csak nem is internáltak. A vámvizsgálat után barátságosan fogadtak, ellenőrizték iratainkat, kaptunk ingyenes vasúti jegyet egész hazáig. Erről más mondanivalóm már nincs, csak annyi: jó itthon, nem bántam meg, hogy hazajöttem. Mielőtt elbúcsúznánk Pintér Lászlótól, megkockáztatunk egy kérdést: Mihez kezd itthon? Óvatosan kérdezzük, hisz oly sok minden történt azóta, hogy elment, bizonyára nehezen találja meg újra a helyét. Felesleges volt az óvatosság. Magabiztosan válaszol úgy, mint aki újra magára talált. — Az urkuti bányába megyek dolgozni. A felvételem félig már rendben is van — mondja, s hangjából bizalom csendül, a holnapnak, a jövőnek szóló bizalom, M. T.-m. 3