Középdunántúli Napló, 1957. május (1. évfolyam, 102-127. szám)

1957-05-01 / 102. szám

4L KOZEFOUINANTÜM JiAPLO Májusi ajándék A f­öldfényben szikrázó tájra békésen borul az esti csend. Mintha ünnep lenne! A telehoki ra­gyogó képpel kúszik az égen, ara­nyos csóvákkal pásztázza a földet, s nincsen felhő, mely útját állná ebben. A f­ák, bokrok mozdulatlan állnak, a levegő balzsamos, illatoktól átita­tott, s a természet mohón szürcsöli magába a tavasz leheletét. Fenséges, szép a tavaszi este. Olyan, mint a serdülő kisleány, életének virágzásá­ban. Minden neki hódol: az ember, a fyák, a madarak, a virágok. Minden néma, csak a fenyveserdő susog titokzatosan. Az apró tűlevelek vágyakozva rezegnek, a satnyábbak leperegnek a földre, kristályosra ra­kódnak, hogy puha, süppedő szőnye­gen járhassanak a fenyők között fel­bukkanó emberek, vadak, rovarok. A hold fénye csak nagyritkán téved be az erdő mélységébe. Mintha búj­tatni, takarni akarna valakit. A belo­pakodó sugarak csak a tisztásokat világítják be vakító fénnyel, a sűrű néma, csendes és kísérteties. Most gyufa lobban, és sercegve pörkölődik meg az avar. Kemény, bakancsos láb tipor az eldobott gyu­fára. A pillanatra felvillanó cigaretta csontos, markáns arcot, tömött ba­juszt, erős tekintetet világít meg. Az arc kemény, a természet edzette meg. A szél kicsertette, a nap megpörköl­te, az eső megpaskolta. A fa tövében megbújó ember hatalmas termetű, erős, izmos és szigorú. Fején zöld er­dész kalap trónol, melynek karimája árnyékot vet magas homlokára, szür­ke szemére. Széles vállán duplacsö­­ves puska lapul, sörétre töltve. Az urasági erdész most emberre vadászik. Április utolsó lapját szakít­ják m­a le a naptárakról, különös elő­­vigyázatra van hát szükség. Egy al­vás, s május elsejére ébred a vidék. Ila nem eléggé­­ éles a szem, reggel­re fehéren vakító tuskók sorjáznak az avar tetején, s a gyenge földbe lábnyomok ékelődnek. A falu pedig kicsinosodik. Sudár, ki­virágzott má­jusfák hirdetik az új hónap kezdetét, a szívek pezsgését, a szerelem tava­szát. Ez mindenki számára örömet jelent, csak az erdész kivétel alóla. Mert mi haszna van mások örömé­ből? Annyi, hogy másnap a kopasz­fejű, szúrósszemű, tömzsi­ intéző elé kell állni, hallgatni dühös kitöréseit, ocsmány, szitkozódó szavait, melyek egyedül az ő fejéhez csapódnak. Az­után úgy kell kisompolyogni az aj­tón mint a kuvasznak, akit oldalba­­rúg a gazdája. Ie­ien gondolkodik, töpreng az erdész, időnként nagyot szip­pant cigarettájából, kissé toporog,, unja az időt. Hát ilyet még nem ért. Egyetlen tolvaj sem akad az útjába. Unalmában leteríti dolmányát a zi­zegő tűlevélszőnyegre, puskáját tér­dére fekteti s szeme acélos merevség- í­gél kémleli a sűrűt. Hirtelen megret­­­­ten. Aztán mosoly ül vonásaira s úgy tekint a ficánkoló tapsifüles nyoma-­­ ha. De könnyen lepuffanthatta volna.­­ De nem. Elriasztotta volna a na­gyobb vadat, mert most arra lesel­kedik. Éjfél felé kissé elnyomja az erdészt ez álom. Szempillái leereszkednek, aztán fölemelkednek, mert úgy al­szik, mint a nyúl. A legkisebb zajra felébred. Egy ideig szuszog, piheg ál­mában, aztán hirtelen megébred. Ap­ró gally reccsen vagy harminc lé­pésnyire tőle. Villámgyors, nesztelen léptekkel surran a fa mögé. Puskáját előrehúzva, feszülten figyel. Óvato­san süpped a finom avar a lopakodó­­ lábak alatt, néha gally roppan, ma­dár rebben fel ijedten s elfojtott sut­togás hangzik. Egészen­­jól érti. — Ez a sudárfenyő jó lesz! Még az Isten is májusfának teremtette. Egész sima, teteje szép, hogyan örül majd szegény kisleány. A hang Biró Lajcsié. Szegény, nap­számos gyerek, árva mint a fűszál. Nincsen annak senkije. De mégis van! Egy kislány, akit nagyon szeret, akinek mindenáron örömet kell sze­reznie. Ha lecsukják érte, akkor is. Így­ de nagyon szereti a kis Esztikét, hogyne szeretné, amikor olyan aranyos. Az alakja mint a nádszál, hajlékon­y, törékeny. Az arca hamvas rózsa, szája eper, haja aranysárga, a szeme... A szeme hát az olyan, mint ti tavaszi ég. Derűs, sugárzó, vidám, tele van örömmel, bájjal. Ebbe a két csodás szembe szeretett bele Biró Lajcsi. Eszti mit sem tud erről a sze­relemről. Ügyesen eltitkolta eddig a fiatalember. Mert Esztike gyönyörű szeme minduntalan elsildolt, felette, pillantásra nem érdemesítette, s a fiú pedig nem akart megalázó szere­pet játszani. Mindig azt tartotta: ne fuss olyan kocsi után, amelyik úgy sem vesz fel. S nem futott. Pedig ha tudta volna, hogy a felette elsuhanó tekintet csak tettetés, hogy a fiatal leányka szíve olyan hevesen ver blúza alatt, mint a kis madáré, ami­kor párjára vár... S haladt az idő, a maga útján. Egyszer aztán eltűnt előle a leány. Nem találkozott vele az utcán, a boltban, a mezőn sem hallgathatta vidám csicsergését. Hosz­­szú tépelődés után egy vasárnap el­ment hozzájuk. Csendes verőfényes délután volt, ez udvaron éppen vi­rágot bontott a mandulafa. A levegő tisztán ragyogott, korai fecskéik cikáz­tak, gólya kelepelt a­ háztetőn. A tornácon Naca néni varrogatott, ha­talmas okul­áréj­a egészen előreszaladt hegyes orrán. A bátortalan léptekre felriadt , a legényre nézett. —­Te vagy az Lajos? — Jó, hogy elgyüttél. Beteg az unokáin . Már na­pok óta ágyban van, nem ízlik neki sem étel, sem ital. Éjjel meg csak hánykolódik s téged emleget. Leveszi szemüvegét és tekintete el­­tév­ed ez. Aztán könny .Surran ki a szeméből nagy cseppben s leszalad a ráncos orcáján. Foghíjas szájával azt dünnyögi: — Szegény szülei, ha élnének! . . . Dehát tudod, régen meghaltak. Olyan árva a galambom, mint te édes fiam . . . Menj be és vigasztald meg, talán vidámabb lesz. Z­ajcsi benyit az ajtón, szembe­n■ vele fehér dunnák között sá­padtan fekszik a leány. Apró, telt keblei lágyan rez­eg­tetik a dunnát, nagy szeme kéklően ragyog, mint az esthajnal csillag. S ezek a mélytűzű szemek a legényre néznek bánatos, szelíd fénnyel. — Hát eljöttél Lajcsi? — Nagyon szép tőled. Úgy vártalak . . . Ne­ a székre ülj. Az ágy szélen puhább, kö­zelebb is lehetsz. S mély szerelemmel tekint a fiára. Az meg, csak néz érthetetlenül. Hát az a kislány fekszik itten, aki eddig pillantásra sem méltatta, elnézett fe­lette, mintha a világon sem lenne? De ahogy Esztikére nézett, mindent megértett: a titkolt szerelmet, vá­gyat, epekedést. Lehajtotta hát suta, szögletes fejét az ágy tataiéra, mire a­­hajában édes csiklandozást érzett. A lány apró, fehér kezei belefésültek hajába, turkáltak benne, s az öröm érzését csalták a fiú szívébe. Hát ez is lehet? — kérdezte önmagától­. Csak így, minden udvarlás, hódítás nélkül? Erre sose mert gondolni. . . Mielőtt eltávozott, gyengéden megcsókolta a halvány arcot, melyre lázat kezdett festeni a betegség. Utána még többször ellátogatott, a kisleányhoz, s szerelmük mélyebb, igazibb lett. A leány lassan, nehezen javult. A remény azonban megvolt a felépülésre. A kis tömpeorrú orvos gyógyulást ígért neki. — Sok örömet, cseppnyi bánatot sem a kisleánynak — szokta ismé­telgetni. Hát Biró Lajcsi nagy örömet akart szerezni a kis Esztikének. Ezért in­dult el öt pajtásával az urasági erdő­be. S most azt nézegetik, hogy meg­­felelő-e a kiszemelt fa, nem sejtve, hogy mögöttük leselkedik az erdész. Mert ha tudnák, bizonyára nem vá­rakoznának arra, hogy jelentkezzék. Dehogy várnának, hiszen elég nagy az erdő. Az erdész pedig vár türelme­sen, bizonyítékot akar. Ezalatt Bíró Injcsi kabátja alól előkerül a fűrész, s nyiszálni kezdi a fenyő alsó törzsét. Az apró, hullá­mos fogacskák belevájnak a csorgó, lédús fába, s egyre mélyebbre hú­zódnak. Aztán egy reccsenés s a déli fenyő hatalmas puffanással aléllan terül el a földön. Egy pillanatra tor­kokban dohognak a szívek, s a pa­rázsló szemek kutatva tekintenek minden irányba, veszélytől rettegve. Egy-két másodperc után megnyugod­nak a kedélyek, rövidnyerű balra kerül elő, pattogna­k az ágak, csak az örökzöld lombkorona marad meg­­ a fa csúcsán. Az­tán két fiú elől áll, kettő középre, kettő hátra. Éppen fel­akarják emelni a fát, amikor egy vé­szes hang süvít feléjük. Megállja tok f­álra sem néznek, tudják, hogy a Balázs erdész áll a hátuk mögött.­­Azzal pedig nem érdemes packázni, hiszen kőből van a szíve, vasból a keze s könnyen sörétet ereszthet a hátukba. Várják, mi lesz. Az erdész nyugodt, magabiztos lép­tekkel jön közelebb s fegyvere csöve ott ásilozik a fiúk előtt. Szétterjesz­tett­ lábakkal áll meg előttük, s ők be­húzzák a nyakukat, mert olyan Ba­lázs,­ mint egy hatalmas, évezredes tölgyfa. Kimért és hideg. — No fiacskáim? .. . Tolvajkodni, tolvajkodni? . . . Nem sikerült gyere­kek. Balázs várt már rátok. Egy szó sem hallatszott a másik oldalról. Az első ijedségtől már ma­gukhoz tértek a fiúk, kihúzták ma­gukat, s vártak a sorsukra. Balázs pedig egyr­e beszélt, élvezte a kínos helyzetet, melynek egyedül ő a koronás ura. Most úrnak képzelte magát, az előtte lévőket pedig szol­gáknak. Mert hát Balázs csak az er­dőben úr, a majorban szolga. Úri szolga. — Májusfa lett volna úgy-e be­lőle?— kérdi ismét. Aztán ki az ara­nyos? — néz Uijesi szemébe. —­ Biz­tos a Tóth leány, az a sokszoknyás. Hát akkor az övékéből kellett volna rabolni. Nekik is van erdőjük ... Jó kis toroköblítő vagy talán más lett volna a jutalom. Ugy­e Lajcsi? Har­sogva nevet, csak úgy rezeg a puska előtte. Lajcsi megszólal. Tompán törnek fel melléből a szavak. — Nem annak! A Harmat Eszti­nek. — Aki a falu szélén lakik?... Az'. . . árva lány . .. — Igen — feleli Lajcsi. Balász elgondolkozott. ' Egy pilla­natra visszaemlékezett gyermekkori játszótársára, első reménytelen sze­relmére, Eszti anyjára, a szép Sárá­ra. . . S valami nagy erő összerop­­­pantotta a szikár embert. Csendesen szólt oda a fiúknak. — Vigyétek! Azok nem akartak hinni a sze­müknek. Hát ilyen lehetséges? Ba­lázs elengedi őket? Nem mertek a fához nyúlni. Sürgető, parancsoló hang zúdult rájuk. Ez már a szigorú, kemény Ba­lázsé volt, vágott feléjük, mint a vi­har. 9 — Gyorsan, míg meg nem bá­nom! Fürge gyorsasággal pattantak a le­gények, V­állukra emelték a súlyos törzset, és siető­ léptekkel vágtattak kifelé. Balázs szomorú szemmel pis­­lantott utánuk, aztán megtörölte ve­rejtékben fürdő arcát, levelet kapart össze, s a frissen vágott tüskét beta­karta vele. A legények pedig már árkon­­y bokron túl voltak. Vidámon, megkönnyebbült szívvel lépkedtek előre, vállukon ott imbolygott a su­dár fenyőtörzs, megbékél­ten, a Uh­an. Végre Esztikéik kapujához értek. Ott óvatosan körülnéztek, aztán na­­gyi az udvarba. Előkerül­t az ásó, a kapa, óvatos dünge­tés, suttogó sza­vak, s a fehérre nyúzott fenyőtörz­s díszesen, pántlikákkal, zászlókkal te­lítve büszkén nézett a csillogókra. Éppen ekkor fordult másik oldalára a beteg Esztike. Száján mosoly vi­rult, mintha megérezte volna, hogy reggel nagy örömre ébred .. . S reg­gel, boldogságtól sugárzó arcval te­kintett a gyönyörű, májusi ajándékra. Kása András Új fagylaltozó és borkóstoló nyílik május 1-én A dolgozók, de főleg a gyermekek örömére május 1-én új fagylaltozó nyílik a Sztálin-út sarkán, a borkós­toló helyén. A borkedvelőik azért ne, keseredjenek el, mert kedvenc bor­kóstolójuk azért, megmaradt, csak új helyiségbe költözik. A Bajcsy Zsi­­linszky-utcán nyílik meg egy borpin­ce, ahol továbbra kóstolgathatják a jobbnál-jobb balatoni és homoki bo­rokat. 1657. május 1. Azt akarjuk, hogy a magyar nép békében és boldogságban éljen Egy szovjet katona levele Lapunk vasárnapi számában Szabó Klárának, a veszprémi Leány­­gimnázium KISZ titkárának egy ismeretlen szovjet katonához írt leve­lét közöltük. Egy szovjet katonától válasz érkezett szerkesztőségünkbe a levélre, amelyet az alábbiakban közlünk: Drága Szabó Klára!­­ Drága magyar KISZ-isták! Drága magyar ifjúság! Engedjék meg, hogy a szovjet ifjúság, a szovjet komszomotisták fel a magam nevében köszöntsem önöket május­­ nemzetközi ünnepe al­kalmából — a béke, a barátság és a földkerekség valamennyi dolgozói boldogságának ünnepe alkalmából. ■ Drága Klára! Megkaptuk a levelét, amelyben köszönetét nyilvánítja felénk, a szovjet hadsereg katonái felé azért a segítségért, amit a ma­gyar népnek nyújtottunk az ellenforradalmi felkelés leverésében- Mi nem tehettünk másként. Fájó szívvel néztük a magyar népet, amikor a boldogságát sötét felhő homályosította, elfödve a napot. Nálunk van egy szent törvény: segíteni barátunknak a bajban, nem kímélve vérünket és saját életünket sem. Mi nem tudtuk közömbösen nézni népük kínjait,­­ szenvedéseit. Valamennyien egyet akartunk : segíteni népüknek meg­védeni szabadságát, függetlenségét, megzabolázni a fékevesztett terro­ristákat, akik a magyar hazafiakkal szemben embertelenül számoltak le, azokkal, akiknek drága a becsület és szabadság. Nem akartuk, hogy a magyar nép a kapitalizmus láncaiban nyögjön, hogy hazájukba vis­szatérjenek a kapitalisták és földbirtokosok, akiknek a világa rég el­múlt és akik a múltban sok keserűséget okoztak a magyar dolgozóknak. Azt akarjuk, hogy barátunk, a magyar nép, békében, boldogságban, éljen, hogy velünk és a világ valamennyi békeszerető emberével együtt ünnepelje május 1-ét, a tavasz ünnepét, hogy neki is kellemes legyen a májusi szellő; hogy Magyarország örökre szocialista ország marad­jon, ahol a dolgozó ember boldogan tud élni. Hadd dühöngjenek azok, akik azt akarták, hogy Magyarországon újjászülessen a kapitalista rend, akik a régi barátokat — a magyar és szovjet népet — akarták össze­veszíteni. Hadd tudják meg, hogy bármilyen kísérlet, ami a kapitaliz­mus visszaállítását célozza, csődbe jut, mert a szocialista országok né­peit erős barátság forrasztja egybe, amit semmilyen erő sem tud meg­bontani. Különösen világosan és meggyőzően mutatták ezt a magyaror­szági események. Nagy figyelemmel kísérjük, hogyan gyógyítja be a­ magyar nép az ellenforradalom okozta sebeket. Örülünk a fiatalság si­kerének, igaz szívből köszöntjük a KISZ születését a maguk országában. Drága Klára! Nem kételkedhet, hogy a vörös zászló sebe, amit ok­tóber 23-a ejtett, be fog gyógyulni. Nyugodtan dolgozhat, tanulhat, pi­henhet. Most már semmi sem tudja megzavarni a maga örömét, mert a béke és biztonság felett őrködnek­ a békeszerető országok, élükön a­­ Szovjetunióval. Nem akarjuk, hogy a városok és falvak hamu és romhalmaz le­­s­gyenek, hogy az anya sírnion a gyermeke holtteste fölött. Mi sokan va­­­­gyunk, és ha összekovácsolódunk a békéért folyó harcban, akkor el tud­juk zárni az újabb csapások és áldozatok útját. Hadd legyen még erő­sebb, és virágozzék a világ békeszerető népeinek megbonthatatlan ba­rátsága! Növekedjen és erősödjön a magyar és szovjet nép barátsága! Éljen a magyar és­ szovjet ifjúság barátsága. Éljen a béke az egész világon! NYIKOLAJ SZUSZLOV alhadnagy Komszomol szervezet titkára. Vidáman szórakozhatnak a dolgozók Az emberek szeretnek vidámak, , jókedvűek lenni Szeretik a szépet, a­­ kellemeset és jót. Szeretnek kacagni,­­ dalolni, egyszóval jól szórakozni. Ma, jó nagy ünnepet, a munkások ünne­pét is kellemes szórakozással akar­ják eltölteni. Nézzük meg, hogy a veszprémi, ünneplők hol szórakozhatnak, kinek- s kinek ízlése és kedve szerint.­­ Aki a jó kultúrműsort, népi tánco­­­­kat, ének- és zeneszámokat szereti,­­ az már délután két órakor megtalál­ója szórakozását a Színházkertben. ! A műsort a zenész szakszervezet­­ zenekara kezdi meg. Népdalokat és csárdásokat játszik a Hungária-ét­­terem zenekara. A tánczene kedvelői pedig a Tiszti Klub tánczenekarának játékában gyönyörködhetnek. A Városi Kultúrház tánckara szebbnél-szebb népi táncokat ad elő. Még a sportkedvelők is láthatnak ér­dekes számokat a szabadtéri színpa­don, s nem kell kimenni a sportpá­lyára, mert a sportkörök itt mutat­nak be egy-két tornagyakorlatot, valamint tőr- és kardvívást. Kellemesen szórakozhat a mozilá­togató közönség is, mert ezen a na­pon egy nagyszerű olasz filmet ve­títenek: Vihar Itália felett. Érdekes, izgalmas és szórakoztató. Hát a gyermekek hogyan szóra­kozhatnak­! Nekik is kedvenc szóra­­k­ozóhely lesz a színházkerti játszó­tér. A picinyek vidáman hintázhat­nak a hajóhintán és a többi hintán. A nagyobbak birtokukba vehetik a csúzdát. Csak aztán nehogy sírás le­gyen a vége, ha valamelyik nem elég ügyes a lecsúszásnál. Bőven van a mindnyájunknak oly kedves nyári csemegéből, a fagylaltból is. A ven­déglátó vállalat négy mozgó fagy­laltárust küld a Leron-ligetbe és Színházkertbe. Lesz itt vanília, cso­koládé, puncs, karamell, eper, cit­romfagylalt stb. Ki milyet szeret. S a cukrászdák is teli vannak fino­mabbnál finomabb édességgel. Ha már az evést említjük, nézzük meg, mit lehet fogyasztani, mert bi­zony a sok séta jó étvágyat teremt és az éhes gyomrokat ki kell elégí­teni. Egy csomó sátor áll a Lenin-li­­getben s finom lacipecsenye illatát hozza felénk. Ott sül sokak kedven­ce, a lángos is. Aki pedig a virslit szereti ,azt is ehet. 200 kg-ot bizto­sítottak erre a célra. A prtom­éter után jó lesz egy-két pohár bor vagy sör is. Bőven kapha­tó a borkóstoló sátrakban a móri ezerjó, piroskadarka, balatonfüredi rizling stb. A sörkedvelők is ihatnak kedvükre, 250 hektoliter sört hozat­tak erre a napra. Aki sem a bort, sem a sört nem szereti, ihat málnát, narancsszörpöt, van bőven. Aki az asztal melletti csendes szó­rakozást szereti és a kellemes zenét, leülhet a Béka-sörkertben, a Hungá­ria melletti Pihenő-sörkertben, vagy a Balaton cukrászda kerthelyiségé­ben. A kirándulók megpihenhetnek a Betekintsben, mert ma minden nyári szórakozóhely megnyílik. A fiatalság kedvére kitáncolhatja magát a különböző szórakozóhelye­ken kívül az utcabálon is, amit a Vöröshadsereg­ téren rendeznek meg. Nincs tehát hiány a szórakozási le­hetőségekben s ezért mindenkinek jó mulatást kívánunk.

Next