Középdunántúli Napló, 1957. szeptember (1. évfolyam, 206-230. szám)

1957-09-01 / 206. szám

41 KÖZÉPbUNANICILI NAPLÓ KÖSZÖNTJÜK VESZPRÉM LÁTOGATÓBAN ANNUS NÉNINÉL Nézem az ezerszer látott, jól ismert képet: a közeli aknator­nyokat, az ahidráló szénporát fú­jó kéményt. Hallgatom a Ferenc­­akna felvonógépének moraját, a szkip­ bödön kattogását, a sod­ronykötélpályán rohanó csillék csikorgását. Az idegen fülét bánt­ja ez a zaj, az idevaló megszok­ta csak úgy, mint a kormosfalú házakat, a szénporos levelű aká­cokat. Minden házat, minden családot ismerek ebben a várpa­lotai bányász utcában. Valamikor mi is laktunk itt. Akkor még báró Chorin-telepnek, Korompay utcá­nak hívták. Első nevét a Salgó­tarjáni Kőszénbánya RT. főrész­vényesétől, a másodikat az egyik bányaigazgatótól örökölte. 12 évvel ezelőtt levették a név­táblákat, új került helyükbe. Ez a csere nemcsak új nevet, hanem egész más életet, új világot je­lent az utca lakóinak is. Ismerős hang riaszt fel. Annus néni kiált rám ablakából. — Ha sietsz is, bejöhetsz egy kicsit! — Rég nem láttam már. Esztendeje is van, hogy náluk jártam. Be­szaladtam egy pár percre, csak­hogy a „kicsiből” fél délután tar­tó látogatás lett. Dehát ki tehet arról, hogy a régi világra terelő­dött a szó, s a 70 éves néni sokat megért életében. Sok-sok rosszat, kevés jót, mint ahogy a vele egy­korú bányászasszonyok. Mondogatja is mindig, de kár, hogy nem most vagyok fiatal. Most is azzal kezdi: — Máma érdemes bányásznak lenni. Most jó dolguk van a bá­nyászasszonyoknak. Nem úgy, mint az én időmben... A mai fia­talok talán ki sem bírnák azt, amit a magamfajta sokgyerekes bányászasszonynak : ki kellett állni. Majdnem 50 évig minden nap fél 5-kor keltem, hogy időben el­készítsem az öregnek a reggelit, a „sichtre” valót. Nem is hiány­zott egyszer sem a saját hibájá­ból. Igaz, próbált volna mulasz­tani. Hamarosan kívül találta vol­na magát. Azelőtt, örült,­aki mun­kához jutott. Az állandó munka, de nagy szó volt. Éveken át csak heti 3 napot dolgozhattak. Nem kellett a szén, nekünk meg bi­zony nagyon hiányzott a fele ke­reset. Az egész sem volt elég megélhetésre. Csak annak adták a munkát, akinek akartak, aki tet­szett az uraknak. Mivel az öreg szakszervezeti vezető volt, nem tetszett nekik. Nem dolgozhatott. Akkor kerültünk el Szápárra. Ott meg egyik napról a másikra be­csukták a bányát. Egy reggel ki­jelentették — le is út, fel is út, mindenki mehet amerre lát. Volt idő, amikor minden áldott nap csendőrök figyelték a postán­kat, minden levelünket felbontot­ták ... Hej, de sokat tudnék me­sélni! Dehát minek emlegetni a nyomorúságot — legyint, ölébe ejti a kezét, nézi a kötényét. Úgy látszik, jobbnak tartja elő sem hozni a régi, keserű évtizedeket. De nem, mégis csak megszólal. Akár hiszed, akár nem, 16 éven át voltunk részesaratók bányászmunka mellett, hogy ne­­ kelljen éhezni a családnak. Tize­dében arattuk a bánya földjeit. De hogyan! Hajnalban 2 órakor kimentem kötelet teregetni, öt­kor hazaszaladtam, elláttam az otthoni munkát, reggelit készítet­tem. A legidősebb kislány, 12 éves volt akkor, kiment az apjának markot szedni. 8 órára kivittem a reggelit, ott maradtam aratni. Délben hazafutottam egy órára. Megfőztem, vittem az ebédet, az­tán dolgoztunk tovább. Sokszor még holdvilágnál is. Mennyi negyedes krumplit, ku­koricát kapáltunk! — mondja el­­gondolkozva. — Mégis épphogy csak megvoltunk. Nem tellett ám kiskosztümre, meg nagykosztüm­re, bundára, mint most a bányász­­néknak. Örültünk, ha néha-néha került ránk egy ruha. Nézd meg máma, hogy öltöznek. Az én időmben a grófkisasszonyok sem voltak olyan fessek, mint most a bányászlányok. Azelőtt a bányász­lányok cselédeskedtek. Hova is mehettek volna máshova? A pénz meg kellett. Asszonynak, lány­nak álláshoz jutni, másképp szin­te lehetetlen volt. Emlékszem jól egy esetre. A Galambosné fiatalon özvegyen maradt, négy gyermekkel. Nyug­díjat nem kapott, mert az urának nem voltak meg az évei. A gye­rekeket neki kellett eltartani. Mi asszonyok felmentünk az igazga­tóhoz, kértük, adjon neki mun­kát. Félvállról felelt, — ugyan milyen munkát adjak egy as­­­szonynak, — meg azt mondta: — nem jótékonysági intézmény a bánya. — Nem hagytuk annyiba, addig jártunk a nyakára, míg végre nagy könyörgésre felvették takarítónőnek. A mai világban, aki akar, el­mehet dolgozni, letelik a 8 óra, utána még szórakozásra is jut ideje. Tudod mi volt a mi szórakozá­sunk? — kérdezi, de feleletet sem vár, folytatja. — Esténként ös­­­szeültünk Halasiéknál az udvar­ban, hallgattuk az Imre tréfáit, meséit. Ez volt a mi szórakozá­sunk. Nézd meg most. Mindenki természetesnek veszi, hogy a bányászasszonyok cukrászdába, moziba, színházba járnak. — Mikor Annus néni fiatal volt, nem is ismerték a mozit? — szólok közbe. Még egészen Halai asszony ko­romban tényleg nem volt Palotán mozi, de később igen, csakhogy hiába, nem nekünk találták ki, nem volt rá pénzünk. Gond ma egy mozijegy? Dehogy. Hiába, sokkal nagyobbak ma az igények, mint az én időmben. De nem baj, mert a mód is meg­van hozzá. Nyolcan voltunk, s örültünk a szoba-konyha-kamrás lakásnak az „Inkámban”, mert azok voltak a legszebb bányászlakások. Most legalább 2 szoba kell mindenki­nek, de fürdőszoba nélkül nem is jó. És még van, aki azt mondja, rossz világ van — mérgelődik. — Fáj a szívem, ha eszembe jut, hogy nőttek fel a mi gyerme­keink. Milyen jó a mostaniaknak. Minden kényüket, kedvüket meg­adják. Tanulhatnak. Orvos, meg mérnök is lehet a bányászgyere­kekből. Amikor a mieink nőttek, a bányaigazgató egyetlen bányász­gyereket sem vett fel inasnak. Rosszul esik, ha eszembe jut az ilyesmi. Na, de nem baj, az én unokáim is egész másképp él­nek. Sokkal jobb dolguk mint amilyent a mieinknek van, tudtam képzelni. A Babuts egy t­el­yemre megy most, a kis Sárit a közgazdasági technikumba íratták be, hiszen tudod, hogy a többiek is tanulnak, jó állásban vannak. Na meg, ami igaz, az igaz, most már az én gyermekeimnek sincs rossz soruk. Ez kárpótol a sok nyomorúságért, amit megértem. Ezek az utolsó szavak csenge­nek fülemben, míg megyek haza­felé, s itt is, ott is üdvözlöm a régi ismerősöket, bányászokat. Mike Tiborné v$153. szeptember 1. w— asmmmsmmmmmmmm Nemeskei Miklós: asznapra Mint mikor éjszakai műszakra indul Távol falukból sok hallgatag csapat Száz és száz lámpa villan, könnyű bortél Ének csordul, a sötét égre úgy tapad Sok kandi fényű csillag a palotai ég lalatt. Torkot kapar egy-két pohár KisQsti Mint barátságunk épp olyan erős Néhány szóra megáll ráérősen, A kapuk mellett egy-egy Ismerős. Milyen szép ez a szeptemberi vasárnap A zenekar vidám estére készül Fiúk, lányok egymásba fogódzva járnak Csókot adnak egymásnak emlékül. Ünnep van szónokok nélkül is érzed Költő vagy tarts velük örömükben is Úgy szól, hogy értsék, végig egy úton­­ járunk, A jókívánság őszinte és nem hamis. Ti mélybe nyúltok a szánért, a föld­­ szívébe Ha jön december, hogy melegünk­­ legyen Nélkületek ni­ncs élet, megáll a gép És dideregni kezd a szerelem. A költő szívében tárnát nyit, hogy­­ értsék: Bányász! Teérted üljük ezt az ünnepet Es verjék vissza ma, ami dal és szépség Palotai dombok és dudari hegyek. o Tulajdonképpen nem most találkoztam először S­zalai Öcsivel. Első találkozáskor ko­moly, szorgalmas, és nagyon értelmes, víg­­kedélyű fiatalnak ismertem meg őt. Ezért tűnik fel most úgy, mintha komoly gondja lenne. Egész szomorú. — Mi baj, Öcsi? — kérdem tőle, kissé tré­fálkozva. — Semmit — válaszolja egykedvűen. Csak hosszas unszolás oldja meg a nyelvét. El­mondja, hogy végeredményben nemcsak ne­ki, de az intézet még jónéhány harmadéves tanulójának „gond” nyomja lelkét. Nézzük csak sorjában: Az intézet harmadéves tanulóit gyakorlati munkára osztották be az ajkai iparmedence egyik aknájába. Csapatoknál, frontbrigádok­nál sajátíthatják el a jó szakmai fogásokat. En­nek örülnek is. De jogosan méltatlankod­nak, mert a „régi“ gyakorlott bányászok nem mindenütt fogadják valami nagy öröm­mel őket. Egyesek gúnyolódnak velük. Bi­zony ez nem helyes. Szeretettel, türelmesen kellene tanítani őket, hisz ők lesznek a jövő bányász-szakmunkásai. Ezen a gondjukon az öreg szakmunkásoknak, a front- és csapat­­vezetőknek kell gyorsan változtatniuk. A másik dolog, ami viszont a tanulók ré­széről nem helyes, az a következtetés, hogy ők már „igazi bányában“, igazi termelésben vesznek részt. Úgy latolgatják, hogy mivel a gyakorlati munkán ugyanúgy termelnek, mint a fronton vagy a csapaton dolgozó bá­nyászok, hát nekik nem az intézettel meg­kötött szerződésben biztosított havi ösztön­díj „jár”, hanem ugyanaz a díjazás, ami a front vagy a csapat tagjainak. Ezenkívül még az intézetben is tehetnének velük kivételt. Például az otthon rendjének biztosításánál a kollektív munkából rájuk háruló tennivalót, Így gondolják, végezzék el helyettük az első­­és másodévesek. ,,Elvégre, a harmadévesek már komoly termelő munkát végeznek!“ Ez tehát az, ami Öcsiék lelkét nyomja. Úgy látszik, hogy még keveset magya­ráztuk ezeknek a fiataloknak hogy ebben az államban nem születési előjoguk hatá­rozzák meg az ifjúság pályaválasztásánál, hogy orvos vagy mérnök, vagy éppen valami fizikai szakma mestere akar lenni. Nálunk a tudás, a hajlam, az akarat, amely meghatá­rozza az ifjúság pályaválasztását. Névköz­társaságunk erejéhez íö&Élt Vállal­a­t mai úr költségeiből De maradjunk a bányászatnál. Milyen volt a felszabadulás előtt a bányászok élete? Két idős bányásszal, Tróbert Márton és Horváth Gyula elvtársakkal beszélgetünk erről. Ez a két idős bányász jelenleg a Vájártanuló In­tézetben szakmai oktató. Kár, hogy a sza­badidőben keveset mesélnek a fiúknak az ő fiatalkorukról, mert ők mondták el, hogy az ő ifjúságuk nem volt rózsás, közel sem volt annyi lehetőségük sportra és játékra mint most. Nem azért, mert akkor nem volt ilyen sokféle játék, hanem azért, mert a megélhe­tésért folytatott harc nem adott módot rá. Iskolába jártak még, amikor már segíteni kellett a szülők anyagi helyzetén. Ha volt egy kis szünidő, már 10 éves korukban az urasághoz jártak kapálni, vagy más mun­kát végezni. Mindezt napi 40—50 fillérért. 12 éves korukban, ha szerencséjük volt, be­kerülhettek a bányához. Először az osztályo­­zóra, később a „hamulukba”, ahol a gépház gázos salakját kellett kiszedni és kihordani. Csak jópár év után kerültek le a bányába lóhajtónak. — A bánya biztonságáról nem is beszélhe­tünk — így mondják. — A tulajdonosnak a szén mennyisége volt a fontos, a munkaerő olcsónak számított. Az osztályzón a vájárbér 20 százalékát, a lóhajtásnál 25—30 százalé­kát kaptuk fizetésül. A bányamester, a csa­patvezető a szó szoros értelmében hajtotta az embert. Voltak szállítási szakok, ahol a lovat vágtában kellett vezetni. Kilépték ám, hogy betartjuk-e a „szabályokat”. Azután gyakori volt az ingyenrabot is. A bányamester kiszabta, hogy kiknek kell men­ni takarítani vasárnap. Aki nem volt haver, arra igen sűrűn sor került. Egyszer Trabert elvtárs arra kérte, hadd mehessen be a sze­mélyi dolgát elintézni Ajkára. A bányames­­ter mit mondott? „Nem lehet, fel van írva.” Ennek ellenére ő elment, de mire hazaért, csendőr várta. Levitték a bánodba, ahol gúzsba kötötték és két óra hosszat otthagy­ták- Egészen guküit, m­eg!?Wem lett a keze­— Az első világháború után hetenként csak két-három műszakra lehetett bemenni, mert nem kellett a szén. Könyörögjünk, hogy bemehessünk. Arról ne is beszéljünk, hogy az étkezés, lakás, tisztálkodás milyen nagy gond volt, különösen az idekerült legényem­bereknek. Fene volt akkor, nem ilyen sok­féle szociális, kulturális berendezés. Saját ruhánkban jártunk, sokan 10—15 kilométer­ről gyalog jöttek műszakra. Horváth elvtárs mesélte, hogy már felnőtt férfi korában történt, amikor valahonnan egy iparos kerékpárral jött Csingerbe. Közrefog­ták vagy 15-en, 20-an és hosszan szaladtak mellette. Csodálták, hogy hogyan tud két keréken menni. Ezzel szembe lehet állítani a vájártanu­­­lók helyzetét. Megyénk egyik legszebb — nem túlozunk, ha ezt állítjuk —, festői kör­nyezetében fekszik az ajkacsingervölgyi 301. számú Bercsényi Miklós vájáriskola. 1951- ben épült és azóta több mint 540 fiatalnak tette lehetővé, hogy művelt bányásszá ne­velődjék. Megyénkben ezenkívül még két he­lyen: Zircen és Várpalotán van vájártanuló intézet. Államunk nem sajnálta a pénzt, amikor ezt az otthont építették. Az építési költség 14 millió forintba került. De nem sajnálja ma sem, amikor évente 4—5 millió forintot biz­tosít a fenntartásra. Egy-egy tanuló évente kb. 14 ezer forintjában van az államnak. A tanulókat sokoldalú gondoskodás veszi kö­rül. Tanáraikkal közösen, az elmúlt öt év alatt jól felszerelt szertárt készítettek, hogy könnyebb legyen a tanulás. A fiatalok többsége szorgalmas. Ezt iga­zolják a tanulmányi eredmények, de nem utolsó sorban az, hogy akik kikerülnek, helytállnak, öregbítik a fiatal intézet hírne­vét. A legjobb tanulók közül 25 fiú került a pécsi bányaipari technikumba, ahol újabb négy évi tanulás után bányatechnikusok és kg vgn kedvfflf tgvgbp tgfivlrji­ nterr&l&k lehetnek. Az idén 26 fiú végzett, ebből há­rom aknászképzőre, kilenc pedig a techni­kumba mehetett tanulmányi eredménye folytán. Az intézetnek jójtg berendezett könyvtára, olvasója, sakkszobája van, de van egy teljes szalonzenekari felszerelése is. Akit még mindez nem elégít ki, az részt vehet a külön­­böző szakkörök munkájában, például a fotó­szakkörnek jól felszerelt laboratórium­a van, ahol Hajdú tanár elvtárs vezetésével saját maguk dolgozzák ki felvételeiket. Hangos stúdiójuk meghatározott időben beszámol a nap eseményeiről, dicséri, akit dicséret, bí­rálja, akit bírálat illet. Gondoskodnak a som­ dűlő kor problémáinak kielégítéséről is. Biz­­tosítják az intézet tanulóinak a tánctanulást, amelyet összekapcsolnak a helyes öltözködés szabályainak ismertetésével. Mindezen túl nem hiányzik a rendszeres sportélet sem. Az intézet tanulói saját ma­guk készítették el a kézilabda pályát. Az őszre elkészül a tenisz- és röplabda-pálya is. Mindezt lelkesen építik. A legjobb eredményt elért tanulók minden nyáron jutalomüdülésben részesülnek. A múlt évben 34 fiú a Német Demokratikus Köztársaságban töltött három felejthet­etlen hetet. Az idén „csak” a Balaton mellett, a magyar tenger partján voltak három hétre 36-an. De mi van azokkal, akik mint közepes, vagy átlagos tanulók végzik el az iskolát? Az ed­digi tapasztalat alapján bátran állíthatjuk, nem kell aggódniok. Az intézetben töltött tanulási időt a fiúk zöme jól hasznosítja. Helytállnak a termelésben, mint segéded, járok. Itt van például Bagi József, aki a fel­­sőcsingeri bányához került. Még csak 1S éves. Érti a szakmáját és havi keresete jóval felül van a háromezer forinton. Már motorja is van. Horváth János, aki egy éve végzett csak, a Jókai-bányában csapatvezető-helyet­­tes, 3500—4000 forintot keres. Németh Mik­lós is 31­ 1­400ö forintot keres havonta. Lehet-e összehasonlítani a múltat a ja* lennel? Vajon van-e oka az ifjúságnak türel­­metlenségre a még hátralévő tanulási időre, nehézségekre hivatkozva? Igazad van-e, Sza­lai Öcsi? Erre én nem válaszolok. —­­Mondjátok el inkább magatok a választ Nagy Gj­eui 8«1% KIMER VAN IGAZA % - SZALAI ÖCSI

Next