Középdunántúli Napló, 1957. december (1. évfolyam, 284-307. szám)
1957-12-01 / 284. szám
a HÍRLAPOSOK Néhány héttel ezelőtt a postai kézbesítők munkájáról írtunk, nőtt a pápai „hírlapfelelősöket” kerestük fel, hogy munkájukról érdeklődjünk. Azért mentünk éppen Pápára, mert a megye legjobban dolgozó hírlaposai ott találhatók. Tevékenységük rendkívül fontos, hiszen az ő szervező- és propagandamunkájuk teszi lehetővé, hogy a szocialista sajtó termékei minél több olvasóhoz eljussanak. Kleimann Sándor a pápai postán városi hírlapfelelős. Ott találjuk a hivatalban, kartotékjai, kimutatásai, elszámolásai között. Érdeklődésünkre az alábbi felvilágosítást adja: — A megyei újságból 300 példányt adtunk el városunkban az ellenforradalom előtt. Ma 800 példány „megy el”, de a fejlődés iramából nyugodtan következtethetünk arra, hogy a vállalt 1000 példányt is teljesíteni tudjuk. Milyen módszerekkel érték el ezt az eredményt? — Elsősorban azzal, hogy szoros kapcsolatot tartok minden üzemmel a városban. Hetenként kétszer-háromszor kimegyek az üzemekhez, pártszervezetekhez, ahol személyesen megbeszéljük a problémákat, együttesen megkeressük a megoldást a nehézségekre, s személyesen is elbeszélgetek a dolgozókkal. •— Az egyéni előfizetőkkel is foglalkozik? — Természetesen. Gyakran kimegyek a kézbesítőkkel a házakhoz.— És mit tapasztal kint a „terepen”? — Nagyon sok érdekességgel találkoztam. Például nemrégen az egyik előfizetőnk le akarta mondani a lapot. Kérdem: miért? Azt mondja, nem pontos a kézbesítés, többször késve kapta meg az újságot... No, legközelebb megyek a kézbesítővel, most mondja meg, hogy mikor nem hozta a lapot időben a postás? Persze erre ötölt-hatott az illető, nem tudott mit szólni, végül beismerte, hogy csak ürügyet keresett a lemondáshoz. Ezután persze nem mondta le a lapot ■* Sokan akarják lemondani a lapot? «— Szó sincs róla! Egyre kevesebb ilyen eset adódik, dehát azért hírlapos az ember, hogy ilyenkor se adja meg magát Mert szeretik a megyei lapot Pápán is, azt mondják, egyre érdekesebb lesz. — A többi lappal hogyan állnak? — Az ellenforradalom előtt 2500 példány kelt el a városban, most átlagosan 1800. Itt tehát még nem értük el a korábbi nívót, de állandó emelkedés itt is biztató. Nincs baj a Szabad Földdel, ennél 700—750 az arány. *— Hol van baj? Talán a „színes” lapoknál?— Ott bizony. Ott baj van, megmondom őszintén.— Nem tudják eladni a kapott példányokat? — Dehogynem! Éppen fordított a helyzet: nem kapunk ereget belőlük. Nők lapjából például 800-at kapunk, de a kétszerese is elfogyna. Ludas Matyi 1350 példány érkezik hozzánk, legalább 2000 kellene. Aztán ott a Pajtás! Az iskolákkal megszerveztük a kapcsolatot még a tanév elején, 800 példányt kértek minden számból, s kapunk összesen 374-et. Hát ilyen gondjaink vannak nekünk. Véleménye szerint hogyan lehetne elérni, hogy a napilapok is ilyen kapósak legyenek? — Azt mondhatom, amit az olvasóktól hallok. Több „színes”, érdekes, kisemberekről szóló anyag kellene, általában ezeket hiányolják. Sokan keveslik a megyei lapban az egyes vidéki városokkal való konkrét foglalkozást is. — Milyen a párttagok aránya az előfizetők között? — Nagyon figyelemre méltó, hogy nem mindig a legjobb. Egyik nagyüzemünkben például 28 előfizetőből csak 7 volt ,a párttag. Ez csak akkor vált számomra érthetővé, amikor az üzemi párttitkár elvtárstól érdeklődésemre azt a választ kaptam: az elmúlt hónapokban nem értek rá sajtóterjesztéssel foglalkozni, mert a szervezési problémák annyira lefoglalták minden idejüket. Mondani sem kell külön, hogy ez az álláspont mennyire nem helyes, mennyire a pártsajtó szerepének félreértéséből és lebecsüléséből ered! Hát nem annál könnyebb a pártszervezés, mennél többen olvassák a szocialista lapokat? Íme, így dolgozik egy jó hírlap felelős. Nem merül el a kimutatások rubrikáiban, nem veszik el a statisztikák, adminisztrációk tengerében, hanem megy, fárad, agitál, érvel, vitatkozik. Ezzel jó politikai munkát is végez. Vörösvári István elvtársat nehéz megtalálni. Mint a textilgyár gondnokának, ezernyi gondja-baja van, kevés időt tölt az íróasztala mellett. Szerencsés véletlen folytán akadtam össze vele, a pápai pártbizottság előtt. Lakására beszéltem meg találkozót vele, s egy óra múlva őszinte meglepetés ért, mert szobájában találkoztam a festőművésszel. Ebédje elköltése után családja körében, festőállvány előtt, ecsettel a kezében fogadott Vörösvári elvtárs. — Ne csodálkozzon, hogy így talál. Ha akad egy kis szabadidőm, festegetek a magam szórakozására.. . — Ahogy elnézem a szebbnél-szebb képeket, őszintén sajnálom, hogy Vörösvári elvtárs — mint annyi más szegény gyerek, — nem képezhette magát a festészetben. — Tanulni? Nagyon szerettem volna. De hát nem lehetett, a mindennapi kenyérért kellett küzdeni. Nem csoda tehát, hogy fiatal korom óta részt veszek a munkásmozgalomban, s mindenáron annak a világnak a megváltozását akartam. Most pedig , mint a textilgyár pártvezetőségi tagja, azért harcolok, hogy ne jöhessen soha vissza az, ami volt. Éppen ezért tartom fontosnak a szocialista sajtó terjesztését is. — Mint pártpropagandista, aktívahálózattal dolgozom. A hat üzemi alapszervezet propagandistáinél igyekszünk meggyőzni gyárunk dolgozóit az újságolvasás fontosságáról, de igen gyakran magam is elbeszélgetek erről a munkásokkal, így aztán sikerült 120 fölé emelnünk az előfizetők számát, de ennél nem állunk meg, 400 a vállalásunk, feltétlenül el akarjuk érni. Ez a megyei lapra vonatkozik. Növekszik gyárunkban azonban a Népszabadság olvasóinak száma is. Az utóbbi hetekben 25 új előfizetőt szerveztünk be. — Kik a legkiválóbb segítőtársai ebben a munkában? — Általában mind szépen dolgoznak az aktívák. Talán mégis kiemelném azv. Nagy Józsefné nevét a csomagolóból, aki betegsége idejére még helyettesről is maga gondoskodott. — Milyen fontos tapasztalatát tudná átadni a többi üzemi hírlapfelelősnek ? — Nem kell erőltetni az előfizetést, annak nincs értelme! Csak meggyőzéssel lehet jó és maradandó eredményt elérni. Megköszönöm Vörösvári elvtárs felvilágosításait, s búcsúzom. Örülök, hogy eljöttem Pápára. Két embert ismertem meg, akik munkájuknak mesterei, s akik tudással, lelkiismerettel és szívvel végzik, amit rájuk bíztak És kell ennél több? Vasvári László KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ 1MT. fceemsttit CSENDES ESTI BESZÉLGETÉS Kisberzsenyre leszállt az este. Sürű sötétség üli meg a tájat, a fekete pamacsfelhők alatt vadlibák húznak északnak és a vén égi bakter, a sápadtképű erősen megfogyatkozott hold, mint a pajkos gyerek amikor bújócskát játszik, néhányszor megmutatja magát, aztán megint elbújik. Az utcák elnéptelenedtek, akadálytalanul suhanhat végig rajtuk a hűvös őszi szellő, a házak ablakai vakon néznek szembe a sötétséggel. Csak az iskola ablakai világítanak, messze, ott a tanácsháza szomszédságában. Az alacsony padokban most nem diákok, hanem meglett parasztemberek ülnek, mintegy negyvenen, szemben a tanítói katedrával. Figyelmesen hallgatják a megyétől jött pártnapi előadót, aki a nemzetközi helyzetről beszél nekik és azt a kérdést boncolgatja, hogy milyenek a béke kilátásai. Mindenkit érdeklő téma ez, azért is jöttek el ennyien, s szakítottak pár órát pihenőidejükből. A kisberzsenyi embereket érdeklik a világban történő események. Tájékozódnak, túlnéznek falujuk határán és felelősséget éreznek azért, ami az országon belül s azon túl végbemegy. A kérdések özönét teszik fel az előadónak. Egy idős bácsi az első sorokban arra kiváncsi, hogy milyen célt szolgálnak a világűrbe felengedett szovjet mesterséges holdak, a szputnyikok? Másvalaki a jordániai nép imperializmus ellenes harcáról kérdez, egy fejkendős paraszt néni Lengyelország és Jugoszlávia helyzetét, Zsukov marsall leváltásának okait, valamint a szocialista, s a kapitalista tábor közötti erőviszonyokat forszírozta. Szeretc az őszinte szót, a nyílt, egyenes beszédet, a kisberzsenyi dolgozó parasztok. Ők maguk is kertelés nélkül mondták el aggályaikat, véleményüket, panaszaikat. Mert panaszuk is akad a kisberzsenyieknek. Ígértek nekik annak idején artézikutat, azonban ezt még máig sem építették. Kellene egy hídmérleg is a falunak, hogy ne kelljen a lemérésre szánt terményeket és állatokat messzire, más falvakba elvinni. Rossz a község is a Veszprémpinkóc közötti bekötőút, s emiatt rossz időben nagyot kell kerülni a faluba járművei igyekvőnek. A Petőfi utcában az autók tönkreteszik az utat és esőben sárral fröcskölik be a házakat. A tanács kiszögeztetett ide ugyan egy „Behajtatd tilos!“ jelzésű táblát, azonban a gépkocsivezetők fütyülnek rá, továbbra is zavartalanul közlekednek a szűk utcában, veszélyeztetik ezzel a házak elé kifutkározó gyermekek testi épségét is. A falu határában ályó patak medre eliszaposodott, a víz kiönt a földekre is a rétek elsásosodnak. A devecseri tejbegyűjtő — azt mondták nekik csak 10 napra — elvette a másodteret és máig sem adta vissza, holott erre az állatok hizlalásánál szükségük lenne. A csendes esti beszélgetés, a pártnap során még számos egyéb természetű kérdés is szóba került. Az előadó valamennyire választ adott, nem tért ki egyik elől sem. Volt olyan a felsorolt problémák között, amelyek máris megoldódnak. A tanács például a közlekedés rendjét megsértő gépkocsivezetőkkel szemben határozottan lép fel ezután, és haladéktalanul, még a tél beállta előtt, kiárkoltatja a rétek minőségét különösen nagyon rongáló patak medrét. A jelenlévő dolgozó parasztok azon nyomban meg is állapodtak, hogy másnap reggel neki kezdenek a patak megtisztításának. Későre járt már az ütő, amikor a kisberzsenyi dolgozó parasztok az iskolából elindultak hazafelé. Többen mondták, hogy érdemes volt elmenni a pártnapra, hasznosan telt el ez este. (Kanizsa) A MEG/SZOKOTT ÉLET Autóbuszok, autók, motorkerékpárok száguldoznak, háziasszonyok sietnek haza tele kosarakkal. Jólöltözött emberek sétálgatnak a késő őszi napsütésben. Meg-megállnak egy-egy szép kirakat előtt. Diáksapkás leányok összedugják fejüket, beszélgetnek, kacagnak, ha rájuk sodor a fákról egy-egy ittfelejtett rozsdás falevelet a novemberi szél. Keszthely is, a többi vidéki városéhoz hasonló, megszokott, mindennapi életét éli. Ma már újból azt mondjuk, megszokott”, s csak néha jut eszünkbe, alig egy évvel ezelőtt nyomát sem láttuk a mai életnek. Olyan volt Keszthely is, mint a felbolydult méhkas. Néhány száz hangoskodó az utcáitól rótta, ordítoztak, gyűléseztek, követelőztek, lazítottak. Az emberek nagy része riadtan húzódott otthonába, s félve pislogott ki a befüggönyözött ablak mögül az eszeveszett csőcselékre. Egy éve Tavaly október 21—22-én látszólag még a rendes kerékvágásban folyt az élet Keszthelyen is, de a levegőben már ott kavargott a nagy vihar előszele. Mosonmagyaróvári akadémisták, soproni egyetemisták érkeztek „hivatalos küldetésben", s megbízóik nyarancsának buzgón eleget téve, hozzákezdtek a „szervezéshez”. Eredményes munkájuk révén október 23-án az akadémián megtartották a Mefesz-nagygyűlést. Ezzel lényegében ebben a városban is megkezdődött az ellenforradalom. A következő nap aránylag csendesen telt, a városban állomásozó hadosztály őrséget állított a város fontosabb posztjaira, a villanytelepre, a vízműhöz, a pékséghez, jelentősebb útvonalakhoz, a postára. Vigyáztak a rendre, nyugalomra. A postán teljesítő honvédek akadályozták meg, hogy három akadémista — köztük egy Gabriella nevű nő táviratot küldjön Budapestre. A táviratban követelték a szovjet csapatok kivonását, Gerő leváltását, a statárium megszüntetését. Estefelé honvéd tisztek mentek az Akadémiára, hogy megpróbálják a hangoskodókat, a Mefesz vezetőség egyes tagjait jobb belátásra bírni. Zűrzavar az akadémián Az akadémián újabb gyűlésre készülődtek. Hirtelen kivágódott az ajtó. Felgyűrt ujja, overálve, izgatott férfi rontott a terembe. Varga Ferenc, a Tefu gépkocsivezetője. Azzal kezdte szónoklatát, hogy őt a Tefu dolgozói küldték. Ez igaz, de azt már nem mondotta el, hogyan lett belőle küldött. Egy teherautó tetején állva uszította, lazította alig fél órával korábban a MAVAUT garázs udvarán az összesereglett dolgozókat. Figyelme arra is kiterjedt, hogy felszólítsa a jelenlevőket, válasszanak munkástanácsot és egy küldöttet, aki résztvesz az akadémián megtartandó küldöttgyűlésen. Nem került különösebb fáradságába a nagyhangú Varga Ferencnek, hogy saját magát választassa meg a munkástanács elnökévé, egyben küldöttnek is. S az akadémia nagytermében is sikerült magára vonnia a figyelmet. Már ő a társaság központja, mindenki őt hallgatja, mindenki rászegezi tekintetét. — Elvtársak! Idefigyeljenek kezdte a „jobb belátásra bírást” az egyik honvéd őrnagy, de hamarosan lehurrogták. — Vegye tudomásul, hogy nincs elvtárs! — ordították többen is, majd követelték a vörös csillagok, vörös drapériák leszedését. A felvonulás Az óriási zűrzavart csak fokozta egy berohanó nő kiáltozása. Az akadémisták egy része kitört az utcára, ahol egyre nőtt a tömeg. Megkezdődött a tüntetés, az orditozás, néhány emberi mivoltából kivetkőzött egyén ledöntötte at szovjet hősi emlékművet. A felvonulás és tüntetés leglelkesebb szervezői, irányítói, legaktívabb résztvevői Nánási József, Molnár Albert és Tikos László voltak. Aktivitásukon nem lehetett csodálkozni , Nánási József apja csendőr volt, maga ludovikás százados. Nyilván jobban tetszett neki az urak Magyarországa, mint a proletárdiktatúra. Különben is éppen kapóra jött neki a „forradalom”, mert hivatali siklaisztás miatt indítottak ellene eljárást éppen abban az időben. Molnár Albert, a Keszthelyi Kísérleti Intézet gazdaságának vezetője szintén lelkesen kapcsolódott be az ellenforradalomba. Hiába, neki is érdeke fűződött a „szent forradalomhoz” apja 35 hold földje miatt. Nemcsak Nánási és Molnár, hanem jónéhány hasonszőrű „úriember” kelt életre nagyhitelen, a csodálatos ambícióval vetették magukat a népi hatalom megdöntésére irányuló tiszerű mozgalom hullámaiba. A „Forradalmi Tanács" Míg az utcán zajongott a tömeg, a küldöttek megválasztották a „Városi Forradalmi Tanácsot". Hogy esett egy-egy megbízható emberre a választás? Egyszerűen. Elég ajánlólevél volt, ha valaki szónokolt, tajtékozva szidta a pártot, a kommunistákat, rágalmazta a Szovjetuniót, így került be a tanácsba, illetve annak szűkebb körű végrehajtó bizottságába Tóth István, akinek apja kúriai bíró, maga ludovikás tiszt, Dr. Gaál Károly múzeumigazgató és még néhány hasonló, „jó családból" származó ember. Megkezdődött Keszthelyen is a „forradalmi tanács” rémuralma, egyelőre Varga Ferenc elnöklete alatt. Nánási — legnagyobb fájdalmára — átmenetileg kénytelen volt megelégedni a „másodhegedűs” szerepével a „forradalmi tanácsban”. Csakhamar sikerült „megfúrnia” az újdonsült elnököt, Varga Ferencet. Addig mesterkedett, míg kinyomozta, hogy Varga a lenti járásban szakszervezeti funkcionárius volt és részt vett 1950-ben a kitelepítésekben. Ez elég ok volt arra, hogy alaposan csorbát szenvedjen Varga Ferenc olcsó népszerűsége. Két-három nap múlva már újabb tanácsválasztást rendeztek. Ekkor teljesült Nárussi álmavágya: a „forradalmi tanács" elnöke lett, s ettől kezdve ő vette kezébe a vezetést. Kudarc Bizalmas barátja Horváth Sándor, a városi tanács igazgatási csoport vezetője, szintén nem akármilyen ember, hisz apja után vitézi címet örökölt, őt ugyan nem választották be a „forradalmi tanácsba”, de „hivatalból” mindenütt szerepelt, segített, szorgoskodott. Míg a „forradalmi tanácsban” az elnökségért folyt a harc, egy féle részeg társaság berohant a laktanyába — egy hosszú, sovány egyetemistával az élen — és nagy hangon követelték, hogy a keszthelyi alakulatok támadják meg a Szombathelyen állomásozó szovjeteket. Kísérletezésük kudarcba fulladt, feldobták őket a laktanyából. (Folytatjuk.)