Középdunántúli Napló, 1957. december (1. évfolyam, 284-307. szám)

1957-12-01 / 284. szám

a HÍRLAPOSOK Néhány héttel ezelőtt a postai kézbesítők munkájáról írtunk, nőtt a pápai „hírlapfelelősöket” kerestük fel, hogy munkájukról érdeklődjünk. Azért mentünk éppen Pápára, mert a megye legjobban dolgozó hírlaposai ott találhatók. Tevékenységük rendkívül fontos, hiszen az ő szervező- és propagandamunkájuk teszi lehetővé, hogy a szocialista sajtó termékei mi­nél több olvasóhoz eljussanak. Kleimann Sándor a pápai postán városi hírlapfelelős. Ott találjuk a hivatalban, kartotékjai, kimutatásai, elszámolásai között. Érdeklődésünk­re az alábbi felvilágosítást adja: — A megyei újságból 300 példányt adtunk el városunkban az el­lenforradalom előtt. Ma 800 példány „megy el”, de a fejlődés iramából nyugodtan következtethetünk arra, hogy a vállalt 1000 példányt is telje­síteni tudjuk.­­­ Milyen módszerekkel érték el ezt az eredményt? — Elsősorban azzal, hogy szoros kapcsolatot tartok minden üzemmel a városban. Hetenként kétszer-háromszor kimegyek az üzemekhez, párt­­szervezetekhez, ahol személyesen megbeszéljük a problémákat, együtte­sen megkeressük a megoldást a nehézségekre, s személyesen is elbeszélge­tek a dolgozókkal. •— Az egyéni előfizetőkkel is foglalkozik? — Természetesen. Gyakran kimegyek a kézbesítőkkel a házakhoz.­­— És mit tapasztal kint a „terepen”? — Nagyon sok érdekességgel találkoztam. Például nemrégen az egyik előfizetőnk le akarta mondani a lapot. Kérdem: miért? Azt mondja, nem pontos a kézbesítés, többször késve kapta meg az újságot... No, leg­közelebb megyek a kézbesítővel,­­ most mondja meg, hogy mikor nem hozta a lapot időben a postás? Persze erre ötölt-hatott az illető, nem tu­dott mit szólni, végül beismerte, hogy csak ürügyet keresett a lemon­dáshoz. Ezután persze nem mondta le a lapot ■* Sokan akarják lemondani a lapot? «— Szó sincs róla! Egyre kevesebb ilyen eset adódik, dehát azért hírlapos az ember, hogy ilyenkor se adja meg magát Mert szeretik a me­gyei lapot Pápán is, azt mondják, egyre érdekesebb lesz. — A többi lappal hogyan állnak? — Az ellenforradalom előtt 2500 példány kelt el a városban, most átlagosan 1800. Itt tehát még nem értük el a korábbi nívót, de állandó emelkedés itt is biztató. Nincs baj a Szabad Földdel, ennél 700—750 az arány. *— Hol van baj? Talán a „színes” lapoknál?­­— Ott bizony. Ott baj van, megmondom őszintén.­­— Nem tudják eladni a kapott példányokat? — Dehogynem! Éppen fordított a helyzet: nem kapunk ereget belő­lük. Nők lapjából például 800-at kapunk, de a kétszerese is elfogyna. Lu­das Matyi 1350 példány érkezik hozzánk, legalább 2000 kellene. Aztán ott a Pajtás! Az iskolákkal megszerveztük a kapcsolatot még a tanév elején, 800 példányt kértek minden számból, s kapunk összesen 374-et. Hát ilyen gondjaink vannak nekünk.­­ Véleménye szerint hogyan lehetne elérni, hogy a napilapok is ilyen kapósak legyenek? — Azt mondhatom, amit az olvasóktól hallok. Több „színes”, érde­kes, kisemberekről szóló anyag kellene, általában ezeket hiányolják. So­kan keveslik a megyei lapban az egyes vidéki városokkal való konkrét foglalkozást is. — Milyen a párttagok aránya az előfizetők között? — Nagyon figyelemre méltó, hogy nem mindig a legjobb. Egyik nagyüzemünkben például 28 előfizetőből csak 7 volt ,a párttag. Ez csak akkor vált számomra érthetővé, amikor az üzemi párttitkár elvtárstól ér­deklődésemre azt a választ kaptam: az elmúlt hónapokban nem értek rá sajtóterjesztéssel foglalkozni, mert a szervezési problémák annyira lefog­lalták minden idejüket. Mondani sem kell külön, hogy ez az álláspont mennyire nem helyes, mennyire a pártsajtó szerepének félreértéséből és lebecsüléséből ered! Hát nem annál könnyebb a pártszervezés, mennél többen olvassák a szocialista lapokat? Íme, így dolgozik egy jó hírlap felelős. Nem merül el a kimutatások rubrikáiban, nem veszik el a statisztikák, adminisztrációk tengerében, hanem megy, fárad, agitál, érvel, vitatkozik. Ezzel jó politikai munkát is végez. Vörösvári István elvtársat nehéz megtalálni. Mint a textilgyár gond­nokának, ezernyi gondja-baja van, kevés időt tölt az íróasztala mellett. Szerencsés véletlen folytán akadtam össze vele, a pápai pártbizottság előtt. Lakására beszéltem meg találkozót vele, s egy óra múlva őszinte meglepetés ért, mert szobájában találkoztam a­­ festőművésszel. Ebédje elköltése után családja körében, festőállvány előtt, ecsettel a kezében fo­gadott Vörösvári elvtárs. — Ne csodálkozzon, hogy így talál. Ha akad egy kis szabadidőm, fes­­tegetek a magam szórakozására.. . — Ahogy elnézem a szebbnél-szebb képeket, őszintén sajnálom, hogy Vörösvári elvtárs — mint annyi más szegény gyerek, — nem képezhette magát a festészetben. — Tanulni? Nagyon szerettem volna. De hát nem lehetett, a minden­napi kenyérért kellett küzdeni. Nem csoda tehát, hogy fiatal korom óta részt veszek a munkásmozgalomban, s mindenáron annak a világnak a megváltozását akartam. Most pedig , mint a textilgyár pártvezetőségi tagja, azért harcolok, hogy ne jöhessen soha vissza az, ami volt. Éppen ezért tartom fontosnak a szocialista sajtó terjesztését is. — Mint pártpropagandista, aktívahálózattal dolgozom. A hat üzemi alapszervezet propagandistáin­él igyekszünk meggyőzni gyárunk dolgo­zóit az újságolvasás fontosságáról, de igen gyakran magam is elbeszélgetek erről a munkásokkal, így aztán sikerült 120 fölé emelnünk az előfizetők számát, de ennél nem állunk meg, 400 a vállalásunk, feltétlenül el akar­juk érni. Ez a megyei lapra vonatkozik. Növekszik gyárunkban azonban a Népszabadság olvasóinak száma is. Az utóbbi hetekben 25 új előfizetőt szerveztünk be. — Kik a legkiválóbb segítőtársai ebben a munkában? — Általában mind szépen dolgoznak az aktívák. Talán mégis ki­­emelném azv. Nagy Józsefné nevét a csomagolóból, aki betegsége ide­jére még helyettesről is maga gondoskodott. — Milyen fontos tapasztalatát tudná átadni a többi üzemi hírlapfele­lősnek ? — Nem kell erőltetni az előfizetést, annak nincs értelme! Csak meg­győzéssel lehet jó és maradandó eredményt elérni. Megköszönöm Vörösvári elvtárs felvilágosításait, s búcsúzom. Örülök, hogy eljöttem Pápára. Két embert ismertem meg, akik munkájuknak mes­terei, s akik tudással, lelkiismerettel és szívvel végzik, amit rájuk bíz­tak És kell ennél több? Vasvári László KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ 1MT. fceemstti­t CSENDES ESTI BESZÉLGETÉS Kisberzsenyre leszállt az este. Sürű­ sötétség üli meg a tájat, a fekete pamacs­­felhők alatt vadlibák húz­nak északnak és a vén égi bakter, a sápadtképű erő­sen megfogyatkozott hold­, mint a pajkos gyerek ami­kor bújócskát játszik, né­hányszor megmutatja ma­gát, aztán megint elbújik. Az utcák elnéptelened­tek, akadálytalanul suhan­hat végig rajtuk a hűvös őszi szellő, a házak abla­kai vakon néznek szembe a sötétséggel. Csak az is­kola ablakai világítanak, messze, ott a tanácsháza szomszédságában. Az ala­csony padokban most nem diákok, hanem meglett parasztemberek ülnek, mintegy negyvenen, szem­ben a tanítói katedrával. Figyelmesen hallgatják a megyétől jött pártnapi előadót, aki a nemzetközi helyzetről beszél nekik és azt a kérdést boncolgatja, hogy milyenek a béke ki­látásai. Mindenkit érdeklő téma ez, azért is jöttek el ennyien, s szakítottak pár órát pihenőidejükből. A kisberzsenyi embere­ket érdeklik a világban történő események. Tájé­kozódnak, túlnéznek falu­juk határán és felelősséget éreznek azért, ami az or­szágon belül s azon túl végbemegy. A kérdések özönét teszik fel az elő­adónak. Egy idős bácsi az első sorokban arra kiván­csi, hogy milyen célt szol­gálnak a világűrbe felen­gedett szovjet mestersé­ges holdak, a szputnyikok? Másvalaki a jordániai nép imperializmus ellenes har­cáról kérdez, egy fejken­dős paraszt néni Lengyel­­ország és Jugoszlávia hely­zetét, Zsukov marsall le­váltásának okait, valamint a szocialista, s a kapita­lista tábor közötti erővi­szonyokat forszírozta. Szeretc az őszinte szót, a nyílt, egyenes beszédet, a kisberzsenyi dolgozó pa­rasztok. Ők maguk is ker­telés nélkül mondták el aggályaikat, véleményü­ket, panaszaikat. Mert pa­naszuk is akad a kisber­­zsenyieknek. Ígértek ne­kik annak idején artéziku­tat, azonban ezt még máig sem építették. Kellene egy hídmérleg is a falunak, hogy ne kelljen a lemérés­­re szánt terményeket és állatokat messzire, más falvakba elvinni. Rossz a község is a Veszprémpin­­kóc közötti bekötőút, s emiatt rossz időben nagyot kell kerülni a faluba jár­művei igyekvőnek. A Pe­tőfi utcában az autók tönkreteszik a­z utat és esőben sárral fröcskölik be a házakat. A tanács ki­­szögeztetett ide ugyan egy „Behajtatd tilos!“ jelzésű táblát, azonban a gépko­csivezetők fütyülnek rá, továbbra is zavartalanul közlekednek a szűk utcá­ban, veszélyeztetik ezzel a házak elé kifutkározó gyermekek testi épségét is. A falu határában ályó patak medre eliszaposo­dott, a víz kiönt a földek­re is a rétek elsásosod­­nak. A devecseri tejbe­gyűjtő — azt mondták nekik csak 10 napra — el­vette a másodteret és má­ig sem adta vissza, holott erre az állatok hizlalásá­nál szükségük lenne. A csendes esti beszélge­tés, a pártnap során még számos egyéb természetű kérdés is szóba került. Az előadó valamennyire vá­laszt adott, nem tért ki egyik elől sem. Volt olyan a felsorolt problémák kö­zött, amelyek máris meg­oldódnak. A tanács pél­dául a közlekedés rendjét megsértő gépkocsivezetők­kel szemben határozottan lép fel ezután, és haladék­talanul, még a tél beállta előtt, kiárkoltatja a rétek minőségét különösen na­gyon rongáló patak med­rét. A jelenlévő dolgozó parasztok azon nyomban meg is állapodtak, hogy másnap reggel neki kez­denek a patak megtisztí­tásának. Későre járt már az ütő, amikor a kisberzsenyi dol­gozó parasztok az iskolá­ból elindultak hazafelé. Többen mondták, hogy ér­demes volt elmenni a pártnapra, hasznosan telt el ez este. (Kanizsa) A MEG/SZOKOTT ÉLET Autóbuszok, autók, motorkerék­párok száguldoznak, háziasszonyok sietnek haza tele kosarakkal. Jól­öltözött emberek sétálgatnak a ké­ső őszi napsütésben. Meg-megáll­­nak egy-egy szép kirakat előtt. Diáksapkás leányok összedugják fe­jüket, beszélgetnek, kacagnak, ha rájuk sodor a fákról egy-egy itt­felejtett rozsdás falevelet a no­vemberi szél. Keszthely is, a többi vidéki vá­roséhoz hasonló, megszokott, min­dennapi életét éli. Ma már újból azt mondjuk, megszokott”, s csak néha jut eszünkbe, alig egy évvel ezelőtt nyomát sem láttuk a mai életnek. Olyan volt Keszthely is, mint a felbolydult méhkas. Né­hány száz hangoskodó az utcáitól rótta, ordítoztak, gyűléseztek, kö­vetelőztek, lazítottak. Az emberek nagy része riadtan húzódott ottho­nába, s félve pislogott ki a befüg­­gönyözött ablak mögül az eszeve­szett csőcselékre. Egy éve Tavaly október 21—22-én látszó­lag még a rendes kerékvágásban folyt az élet Keszthelyen is, de a levegőben már ott kavargott a nagy vihar előszele. Mosonmagyaróvári akadémisták, soproni egyetemisták érkeztek „hi­vatalos küldetésben", s megbízóik nyarancsának buzgón eleget téve, hozzákezdtek a „szervezéshez”. Eredményes munkájuk révén október 23-án az akadémián meg­tartották a Mefesz-nagygyűlést. Ez­zel lényegében ebben a városban is megkezdődött az ellenforradalom. A következő nap aránylag csen­desen telt, a városban állomásozó hadosztály őrséget állított a város fontosabb posztjaira, a villanyte­lepre, a vízműhöz, a pékséghez, je­lentősebb útvonalakhoz, a postára. Vigyáztak a rendre, nyugalomra. A postán teljesítő honvédek aka­dályozták meg, hogy három akadé­­mista — köztük egy Gabriella ne­vű nő táviratot küldjön Buda­pestre. A táviratban követelték a szov­­jet csapatok kivonását, Gerő le­váltását, a statárium megszünteté­sét. Estefelé honvéd tisztek mentek az Akadémiára, hogy megpróbál­ják a hangoskodókat, a Mefesz ve­zetőség egyes tagjait jobb belátásra bírni. Zűrzavar az akadémián Az akadémián újabb gyűlésre készülődtek. Hirtelen kivágódott az ajtó. Felgyűrt­ ujja, overálve, izga­tott férfi rontott a terembe. Varga Ferenc, a Tefu gépkocsivezetője. Azzal kezdte szónoklatát, hogy őt a Tefu dolgozói küldték. Ez igaz, de azt már nem mondotta el, hogyan lett belőle küldött. Egy te­herautó tetején állva uszította, la­zította alig fél órával korábban a MAVAUT garázs udvarán az össze­­sereglett dolgozókat. Figyelme arra is kiterjedt, hogy felszólítsa a je­lenlevőket, válasszanak munkásta­nácsot és egy küldöttet, aki részt­­vesz az akadémián megtartandó küldöttgyűlésen. Nem került külö­nösebb fáradságába a nagyhangú Varga Ferencnek, hogy saját magát választassa meg a munkástanács elnökévé,­­ egyben küldöttnek is. S az akadémia nagytermében is sikerült magára vonnia a figyel­met. Már ő a társaság központja, mindenki őt hallgatja, mindenki rá­szegezi tekintetét. — Elvtársak! Idefigyeljenek kezdte a „jobb belátásra bírást” az egyik honvéd őrnagy, de hamaro­san lehurrogták. — Vegye tudomásul, hogy nincs elvtárs! — ordították többen is, majd követelték a vörös csillagok, vörös drapériák leszedését. A felvonulás Az óriási zűrzavart csak fokozta egy berohanó nő kiáltozása. Az akadémisták egy része kitört az utcára, ahol egyre nőtt a tö­meg. Megkezdődött a tüntetés, az or­­ditozás, néhány emberi mivoltából kivetkőzött egyén ledöntötte at szovjet hősi emlékművet. A felvo­nulás és tüntetés leglelkesebb szer­vezői, irányítói, legaktívabb részt­vevői Nánási József, Molnár Al­bert és Tikos László voltak. Akti­vitásukon nem lehetett csodál­kozni­ , Nánási József apja csendőr volt, maga ludovikás százados. Nyilván jobban tetszett neki az urak Ma­gyarországa, mint a proletárdikta­túra. Különben is éppen kapóra jött neki a „forradalom”, mert hi­vatali siklaisztás miatt indítottak ellene eljárást éppen abban az időben. Molnár Albert, a Keszthelyi Kí­sérleti Intézet gazdaságának veze­tője szintén lelkesen kapcsolódott be az ellenforradalomba. Hiába, neki is érdeke fűződött a „szent forradalomhoz” apja 35 hold föld­je miatt. Nemcsak­ Nánási és Molnár, ha­nem jónéhány hasonszőrű „úriem­ber” kelt életre nagyhitelen, a csodálatos ambícióval vetették ma­gukat a népi hatalom megdönté­sére irányuló tiszerű mozgalom­ hullámaiba. A „Forradalmi Tanács" Míg az utcán zajongott a tömeg, a küldöttek megválasztották a „Városi Forradalmi Tanácsot". Hogy esett egy-egy megbízható emberre a választás? Egyszerűen. Elég ajánlólevél volt, ha valaki szónokolt, tajtékozva szidta a pár­tot, a kommunistákat, rágalmazta a Szovjetuniót, így került be a ta­nácsba, illetve annak szűkebb körű végrehajtó bizottságába Tóth Ist­ván, akinek apja kúriai bíró, maga ludovikás tiszt, Dr. Gaál Károly múzeumigazgató és még néhány hasonló, „jó családból" származó ember. Megkezdődött Keszthelyen is a „forradalmi tanács” rémural­ma, egyelőre Varga Ferenc elnök­lete alatt. Nánási — legnagyobb fájdalmá­ra — átmenetileg kénytelen volt megelégedni a „másodhegedűs” szerepével a „forradalmi tanács­ban”. Csakhamar sikerült „megfúr­­nia” az újdonsült elnököt, Varga Ferencet. Addig mesterkedett, míg kinyomozta, hogy Varga a lenti já­rásban szakszervezeti funkcioná­rius volt és részt vett 1950-ben a kitelepítésekben. Ez elég ok volt arra, hogy alaposan csorbát szen­vedjen Varga Ferenc olcsó népsze­rűsége. Két-három nap múlva már újabb tanácsválasztást rendeztek. Ekkor teljesült Nárussi álma­vágya: a „forradalmi tanács" elnöke lett, s ettől kezdve ő vette kezébe a veze­­tést. Kudarc Bizalmas barátja Horváth Sán­dor, a városi tanács igazgatási cso­port vezetője, szintén nem akármi­lyen ember, hisz apja után vitézi címet örökölt, őt ugyan nem vá­lasztották be a „forradalmi tanács­ba”, de „hivatalból” mindenütt szerepelt, segített, szorgoskodott. Míg a „forradalmi tanácsban” az elnökségért folyt a harc, egy féle részeg társaság berohant a lakta­­nyába — egy hosszú, sovány egye­temistával az élen — és nagy han­gon követelték, hogy a keszthelyi alakulatok támadják meg a Szom­bathelyen állomásozó szovjeteket. Kísérletezésük kudarcba fulladt, fel­­dobták őket a laktanyából. (Folytatjuk.)

Next