Középdunántúli Napló, 1958. május (Veszprém, 14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-01 / 102. szám

2 középdunántúli napló Az elégedetlen ember­ t Számtalanszor megkíséreltem egyetlen „hős",­­ egyetlen ember élményein keresztül fel­mérni azt a beláthatatlan hosszú utat, amelyet 1945. tavaszától a mai napig bejártunk. Számta­lan portrét rajzoltam, számtalan nyilatkozatot, egyszerű emberek vallomását feljegyeztem kis noteszembe. Legtöbb sikert mégis az Elégedetlen Emberrel történt találkozásaim során sikerült elérnem. Az Elégedetlen Embert egyébként — meg va­gyok győződve — te is ismered, nyájas olvasó. S ha a te ismerősöd kissé különbözik is az enyém­től, mindenesetre testvérek kell, hogy legyenek. Ócska, zsíros katonasapkát visel, de alóla kira­­koncátlankodnak bongyor fürtjei, csak úgy lo­bogtatja a március végi szél. Ám fütyül a szélre, meg a kincstári sipkára, mert­­úgy vágja azt a a földhöz, hogy az utolsó koronás gomb is lepat­togzik róla, a sapkarózsával egyetemben. Hogy­isne! Most verik le a cöveket az ő jövendő bir­toka sarkába. A kisbíró üti, a földosztó bizottság elnöke meg dirigálja. S lám, Kurucz Ambrus, az Elégedetlen Ember már látja, hogy a felső csücske beleér az ingoványba. A lápba, ahol a társ fű között csillog a víz és kuruttyolnak a békák. — Hát ezt érdemli egy frontot járt katona — fűzi magyarázatképpen a káromkodása után —, ezt érdemli, aki vérét ontotta a hazáért ? !... S veszett dühében már szinte meg is taposná a kincstári holmit, ha Dániel, a földosztó bizott­ság elnöke nagy nyugalommal rá nem emelné a bölcs tekintetét. — Nono, Ambrus öcsém, nono. Én bizony nem dicsekednék az ilyen vitézséggel. Hogy a német oldalán, a Horthy hadseregében... Hm. Ez az érvelés bizony rosszul lett kifun­­dálva. Visszaütött, mint a bumeráng. Ámbátor nem bűn, mert muszáj volt, de nem is érdem. Hogy ez a nyavalyás sánta Dani is inkább ügy­védnek ment volna! — ’Izén nem úgy értem, hanem... hanem úgy, hogy ezt érdemli egy valaki, aki meg mert szök­ni a hadseregből, a pond­ását ennek a világnak! — s fűzi tovább az ékes szavakat, ami bizonyítja, hogy visszanyerte önbizalmát, meg az igazába vetett hitet. S csakugyan. Erre nem tud mit szólni a sánta elnök, mert ez bizonyíték. Erős, súlyos. Inkább könyörgőre fogja. — Nézd, öcsém, máskor örültél volna az ilyen­nek is. — Az máskor volt, most meg már nem úgy vagyon, mint máskor. Többen van némi igazság. * — Meg aztán, látod-e, a többinek sem jut különb. '­­ De hiába a szép szó. Kurucz Ambrus most öt éven át emészti magát. Nem érti, nem látja be, hogy másnak még ilyen sem jutott. Hanem öt év után újabb oka támad haragvá­­sainak. Megalakult a „kolhoz", a Vörös Hajnal. — Ha adták a földet, akkor minek veszik visz­­sza — csap oda az asztalra Dani bácsi orra alá, — ha meg vissza akarják venni, akkor minek adták? Merthogy Dániel hívni jött őt is: társuljon be. Hanem az asztalcsapkodástól egyszeribe elszáll minden agitáló tudománya. No, nem baj. Ami­lyen a mosdó, olyan a törülköző. — Akkor pedig betagosítunk — jelenti ki ke­reken. — Be-e? — Be. Csend. Akkorát nem lehet káromkodni, amek­korát most kellene. — Aztán hol adnak helyette másikat? — kérdi sötéten. — A Hideg­ dűlőn. Nem a legjobb, de a tied sem volt a császár kertje. — Az én földjeim?! Méghogy az enyémek?! Tudja-e, micsoda földek azok? — tolul ismét a vér Ambrus arcába. Hanem Dani bácsi már mo­solyog a bajusza alatt. Aha! Most ugrik ki a nyúl a bokorból. — Ugyan már, milyenek volnának? — kérdi nagy megvetéssel. — ’Szén csupa egy víz az egész. — Hát tudja meg, ha nem tudná, hogy én azon a vízen öt év alatt három üszőt meg egy bikát hevertem, olyan sarjút lehet vágni annak a csücskiben is! Vagyishogy... — van észbe, de m­ár késő. Dániel szélesen, kajánul elvigyorodik. A bumeráng megint visszaütött. A vén fiskális­­eszű ördögadtája, lám, hogy visszaemlékezik az öt év előtti dolgokra. B­erecz Antal közben felfigyel az Elégedet­­lenre. Ez az én emberem! — gondolja, s így este odaédeskedik hozzá nyájas szóval:­­ — Egyet se búsulj, Ambrus, édes egy fiam. Ki­fogunk mi ezeken a nagylegényeken. Társulunk mink is, de suba alatt, egymással. Disznót hiz­lalunk. Jó lesz-e? Én adom a malacot, meg a gondot, te meg csak a kukoricát. — És Perecz Antal politúrozott kopasz fejebúbja csak rígy fénylik az értelemtől, hogy úgy-e, ezt jól kita­­láltam. Hanem beüt az újkori sertésvész, vagyishogy a végrehajtó. Decemberben, disznóölés előtt el­viszik Perecz óljaiból a kocákat, lefoglalják adó­ba. Mert sok hátraléka volt a kupecnek, ez az igazság. Most jön csak a haddelhadd. Ambrus majd a szemeivel hányja villahegyre a tömzsi gömböc­ embert. — Kifizeti-e a kukoricám árát, vagy nem? — Édes fiam, de miből?! — Ha nem, hát akkor tudja meg, hogy belépek a közösbe. Ebben meg az a ráció, hogy az Ambrus ten­geriföldje az Antal trágyájával lett bekövérítve. S az Elégedetlen Ember csakugyan belép ta­vasszal a Vörös Hajnal­ba. Csak azért, hogy hadd fnjjon a kulák a trágyája után. Hanem a közösben sem jó. Hogy lenne jó, ha nem adnak elég előleget. Ha meg adnak, akkor az osztáskor dugják ki a szemét, hogy nesze semmi, fogd meg jól. Hát lehet így házat épül­ni? A ponc­usát ennek a világnak! Ígl­ért az Elégedetlen házat épül. S ha már­­ épül, nem épül akármilyent. S azért mert épül, csak nem vonhatja meg szájától a falatot, csak nem tagadhatja meg a kicsi Ambrustól a háromkerekű biciklit, meg az asszonytól az új konyhabútort? Így hát kevés a pénzmag, mert a takarék sem ad elég kölcsönt, mi az a har­mincötezer? Nem is érdemes így élni! — Hát érdemes így élni? — kérdi ötvenhat ok­tóberében Perecz Antal Ambrustól. — Csak megnyomorították a dolgos gazda­embert, ha­csak nem robotolt az államnak, mint te is. Ambrus csak ül a kocsmaszéken, s nem szól. — De ne félj, fiam. Fölvirradt a mi napunk! Rabok tovább nem leszünk! Sok olyan derék magyar ember megunta ám a hallgatást, aki eddig kénytelen volt befogni a száját. Ámbátor te eddig is, mindig is ki merted nyitni a tiedet. — Ki. Ki én, — szusszant az Elégedetlen. — Lépj ki a kolhozból, hallod-e — nógatja to­vább, — úgyis felbomlik. Meglátod, mink leszünk az urak megint a faluban. — Megint? — kérdi Ambrus, s a kulák észbe­kap, hogy bakot lőtt. — Illetve... te nem megint, hanem csak úgy: mostantól. Mert azért tudjuk ám mink, hogy te nem adtad be a derekadat, te sosem békültél ki, te mindig elégedetlen voltál a kommünnel. És mink számontartjuk ám, hogy te... — „Mink?" Kik azok a „mink?" — villan az Ambrus szeme. A gömböc már ismeri ezt, s ha lehet, orra még feljebb kunkorodik a sértődött­ségtől, fejebúbja pedig szinte szikrát hány. — Hát így sem, úgy sem tetszik? — E­gy sem, a ponc­usát! — ordít az Elégedet­len s a gömböc már repül is kifele a kocsma­ajtón, egyenest Dániel lába elé pottyan. De an­nak eszébe sem jut felsegíteni, inkább becsudál­­kozik a kocsmába Ambrusra, hogy lám, furcsa dolgok történülnek mostan. E­­sztendőre aztán Ambrus lesz a Vörös Haj­­nal elnöke, mert lám, Perecz Antal még­sem találta el, nem oszlott fel. Csak Dani bá­tyám ment nyugdíjba. Az Elégedetlen Ember most itt ballag mellet­tem a vasúti töltésen, s most is akad mérgelőd­­nivalója. Azon dohog, hogy mekkorát kell lép­ni egyik talpfáról a másikra, meg főleg azon, hogy a majornál csak feltételesen áll meg a gő­zös, s ha éppen nem lesz leszálló, akkor a kö­vetkező vonatig begyalogolhatunk Gyömörőbe. Eddig szólna a történet, ha nem így se füle, se farka. No, de majd csinálunk neki fülit is, meg farkát is, hogy kerek egész legyen. — Hű, hogy fog Ambrus bátyám káromkodni — sandítok rá oldalvást, tisztes távolból, — ha mondjuk tíz esztendő múltán megint értekezlet­re kellene menni a megyéhez, aztán éppen fel­szállás előtt „bedöglik” a téesz helikoptere. — A helikopter? — sandít vissza gyanakodva. — Hát! Mondjuk... nem lesz gyújtás, mert leteszelt a gyertya, el lehet dobni, másik meg nem lesz kéznél. — Hát persze — fakad ki Ambrus mert ak­kor sem lehet majd alkatrészt kapni, akárcsak most a Pannonia-motorhoz, a ponc­usát ennek a világnak! — s már előre emészti magát nagy dühében, vagy tán épp a rádióhoz küldendő pa­naszlevélen töri a fejét, hogy nem lehet alkat­részt kapni egy közönséges helikopterhez !... S­zakadna belőlem a nevetés, de egy kér­­dést még megkockáztatok. — De ez semmi! Akkor milyen cifrát károm­kodik majd, Ambrus bátyám, ha mondjuk hu­szonöt év múlva a Mars-rakéta — feltételes meg­álló lévén — nem áll meg a Holdon, így aztán maga ott kotyolhat egy hétig, pedig már rég ki­egyelték a Hold-béli dűlőn a cukorrépát... — Hogyne káromkodnék, — fortyan fel az Elé­gedetlen, most már maga is huncutul moso­lyogva, — hiszen, ha nem mérgelődne az ember, talán nem is tudna tovább forogni a világ, a pond­ását neki! (Az irodalmi pályázat második díjat nyert irodalmi riportja.) 1958. május . ai Középdunántúli Napló szerkesztősége által hazánk felszabadulása tiszteletére kiírt irodalmi pályázat eredménye Az irodalmi pályázatra közel száz pályamű érkezett be. A bíráló bi­­zottság néhány egészen jól megírt pályamunka esetében is úgy döntött, hogy a pályamunkát sem pályadíjra, sem dicséretre nem javasolja, mert a szerző által beküldött írás nem felelt meg a pályázati feltételeknek, nem tükrözte népünk megváltozott életét, nem olyan témákat dolgozott fel, amely lehetőséget adott volna a felszabadult dolgozó nép hétköznapjainak, vagy a felszabadulás tényének bemutatására. A bíráló bizottság a beérkezett pályamunkák közül az alábbiakat ta­lálta díjazásra alkalmasnak: VERS: I. díj — 40 forint: A „Tavasz” jeligével beküldött „A föld éneke” című vers. Szerző: Egerszegi Ferenc, Sümeg. I. díj — 250 forint: A „Pirkadat” jeligével beküldött „Legenda lett” című vers. Szerző: Búzás Huba, Veszprém. in. díj — 150 forint: Az „Új Élet” jeligével beküldött „Változó ország” című vers. Szerző: Tomay Alajos, Várpalota. Dicséretet kapott Koncz István, Tapolca, „Áprilisi szimfónia” című­ költeményéért. NOVELLA: Az első díjat a bíráló bizottság alkalmas mű hiányában nem adta ki. 0. díj — 40 forint: A „Kozjol 113” jeligével beküldött „Második felszabadu­lás” című novella. Szerző: Kecskeméti M. Ferenc, Ajka. II. díj — 150—150 forint: A „Pipacs” jeligével beküldött novella. Szerző: Makkai Miklós, Veszprém. A „Hull a levél" jeligével beküldött „Két évtized” című elbeszélés. Szerző: Dely Jolán, Veszprém. IRODALMI RIPORT: I. díj — 50 forint: Az „Új barázda” jeligével beküldött riport. Szerző: Csíki Ottó, Tapolca. I. díj — 250 forint: A „Noto” jeligével beküldött „Elégedetlen ember** cimű riport. Szerző: Koncz István, Tapolca. mn. díj — 150—150 forint. A „Katinka** jeligével beküldött „Katinka muzsi­kát akart* című riport. Szerző: Vágvölgyi László, Tapolca Az „Ahol az utas felhúzza az ablakot” című riport. Szerző: Szabó Béla, Veszprém. Az „Új világ” jeligével beküldött „Uzsai sorsok — uzsai emberek’* című riport. Szerző: Horváth Ignácné, Ta­polca. A pályadíjakat a bíráló bizottság a Dunántúli Irodalmi Napok kere­tében, Balatonfüreden osztja ki. A kiosztás időpontjáról a szerkesztő­ség az érdekelteknek értesítést küld. LEGENDA LETT Szikláról pattant rá a dombtetőre* Szobor talán* Vagy náci horda őre* Fenét! Az oldalán nem csüng a bajonét, arcán sebek, az évek pokla, kínja, mögötte Sztálingrád meg Bukovina. Ki ő* Egy szökevény magy­ar baka, egy maszk, egy roncs, egy vad, de semmi más! Nem gyötri már a vágy, evés, Ivás, előtte csoda szinte önmaga, mivel ezer halálon jött haza: (de százezerszer legyen átkozott, ki emberekre ily nyomort hozott!) Csak áll... mozdulatlan, fönn a dombtetőn s az ajka higgyed fájva egyszer, másszor megvetőn: amarra lenn a falvak éhe gőzöl, tanyák lapítanak sunyin, meredten, eltűnt a marhanyáj a legelőről és olaj ég a szomszédos ligetben. A lángok magnetikus fénye vibrál, fekete füstöt nyeldekel a tájék, egy német osztag rollant épp a hídnál s a pincesorban hamu már az árnyék. A műúton motoros karavánok, gyalogos ember ezre, mint a hangya, szekéren aggok, gyermekek és lányok. (Hatásos volt a náci propaganda.) Hová? Ki tudja azt! de majd a német határon épp a fasiszták felelnek és géppuskával zordul vetnek véget hajszolt reménynek, döbbent félelemnek. De most nyüzsögve árad még az autó, motor, szekér, kordé, kerékpár s amott... nevetni kell! egy grófi hintó biceg, mint múlton sánta fényár. A tinta-égen zümmögő legyek, bombáktól terhes dongó­gépek zúgnak vert menetoszlopok, zilált sereg felett, amerre vége már az útnak. Aknától tépett lenn a béna erdő, a táj festményén megható sirám,­­ esetről cseppent rá a felhő és holtak fekszenek a tém­án. És távol... valahol az ég alatt valami új viharban leng az ág, hol feslik már a rózsa­pirkadat . Idáig búgnak sztálin-orgonák. Valami megy, valami jön, ahol kormot szitálnak égi, nagy sziták, mindenki sejt, mindenki szimatol, hogy összedűlt egy ósdi, új­világ. * A régi szökevény azóta meg-megáll mezőn a dombtetőn. Kemény mosoly vibrál a szája szegletén: a táj ma gazdag már és nem szegény! Traktor kelepel barna földeken, ahol idén is dús kalász terem s a béke illatától fűszeres a táj, felette zengő napsugár lebeg. És egyre szebbek már a kék hegyek, falvak, a rét, a legelő, amerre nyáját terelő juhász ballag, akár felhők után (kacagva, nem tunyán !) a szél. Ma minden él és újra él! Csak áll a férfi csendeseik A tavasz muzsikál. Oldalt a kisfiára néz, kapaszkodik belé a kicsi kéz. Halkan mesél s a táj felett fafurulyán zenél a szél: „így volt az hajdanán ... a tém­án ... legenda lett.” Az Irodalmi pályázat második díját nyert verse.

Next