Középdunántúli Napló, 1958. június (Veszprém, 14. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-01 / 128. szám
Az ügyet koppant a csizma, amie •kor Kiss József lábáról lekerült. Most érkezett haza a munkásőrségből. Kemény szolgálat volt, különösen ma. De most is és mindig becsülettel látta el. Ha* galambszürke. Nehéz idők tanúja. Sokszor, amikor ujjait végigszántotta dús hajzatán, elfutott idők emlékét hozták az ottragadt fehér Szálacskák, * Munkás volt. Szinte a gyár szülte.Apja és anyja is azok voltak. Az egyik a vasolvasztóban, a másik a szövőgyárban. Alig cseperedett fel, már apja mellett emelte a nehéz vasakat, kemény lett a kéz, kemény a szív. Ha dolgozott, acéllá feszültek az izmok. Ha lázongott, sújtó ökölbe szorult a kéz, így és ezekről beszélt esténként fiainak. Munkásorsot rajzolt, proletárokat, nehéz sebeket, gazságokat. Gyűlöletet csepegtetett a kis szívekbe a zsarnokok ellen. Ady, József Attila lázadó soraival altatta őket. Simogatás volt a jutalom, ha másnap, harmadnap visszaadták szó szerint. Ilflllió csillag ragyogta be az eget. A bombazáporok, harcok sötétbe, pincébe, nélkülözésekbe dobott népe ma hangos tüdővel szívta a friss levegőt. Meggémberedett, a köszvényes lábak nagyot húztak az izmokon. Csípős szellő szaggatta le a ruhák, a rongyok rostjai közül a pincék, óvókamrák dohosságát. Egy este elnémultak az ágyuk, az aknák, a bombák, és új életre született a város. Kiss József szegényes ünnepi vacsorára hívta családját. Ki innen, ki onnan került haza. Új hatalom született! Délután történt, hogy Kiss József tezébe adták a gyár kulcsát. Három fiú ülte körül az asztalt. Kettő már legény, a harmadik alig páresztendős. És az apa újságokat tett eléjük. — Olvassátok! Ezt tették ők, akik segítettek nekünk. Ezt tettük mi. A legkisebbet, a legkedvesebbet, mert még gyenge palánta, térdére ültette és egy szebb világról mesélt. * Trészt fújt a gyári sziréna. Sötét bányák lepték el a környéket. Mozog a nép. Forradalomért ujjonganak. Itt-ott már lövések tompa zaja hallatszik. Az est tűzhalászokat fest az égre. A szomszéd gyár kéménye már megszűnt élni, nincs, aki táplálja. A forrongás egyik délelőttjén az ő kapujuk előtt is mozgott a nép. — Tegyétek le a munkát! Álljatok közéjnk! — kiáltották innen is, onnan is a csoportból. Röpiratokat dobtak az udvarra, a nyitott ablakokba. Petőfi szavával hívták csatasorba őket. Ekkor lépett ki a gyár belső kapuján Kiss József. Érthetetlenül nézte a forrongókat. — Mit akarnak ezek? Tehetnek ők többet, mint mi? Itt is, ott is ismerős arcok. Tegnap még együtt járták az utat. — Félrevezették őket — szólt magában. — De kik és miért tették? Hol az áruló? Hol köztük az ellenség? Egész testében megrázkódott, mikor meglátta a kiáltozók között legkisebb fiát. — Hát őt is? A gyermeket? Még csak gimnazista. Martaléknak hozták? Magától állt közéjük? Düh fogta el. AZ APA Azok csak jöttek hangos szóval, követelésekkel. Széles homlokára nehéz izzadságcseppek gyűltek. Hátranézett. Ott álltak mögötte barátai. Ki kalapáccsal, ki vasdoronggal, felgyűrt ingben, munkászubbonyban. A két fia is. — Itt nincs helye a töprengésnek, itt termi kell! — határozta el magát. A gyár, emberek, barátai, a munkások mögötte. Pillanatok alatt került elő a fegyver. — Apám! — kiált fel a legidősebb fiú és egy lépést tesz előre, hogy szándékától eltérítse. — A fiad! Megremeg a kéz. Csak egy nempillantásra. Aztán határozottan emelkedik magasabbra, a forrongók felé. A legcsekélyebb mozdulatra lő. — Fiam? — adja a szót magában. — Már nem az! Nehéz percek voltak. A tömeg eloszlott, a gyár tovább dolgozott. IT. József munkást Igazán azok a percek tették öreggé. Senki sem látta, de mindenki tudta lelkének vad háborgását. Annál többet dolgozott. Csodálták, hogy bírja. Aznap este nem is ment haza. Barátaiból, a munkásokból őrséget szervezett. Másnap, harmadnap is a gyárban volt. Csak november 4-én lépte át először az otthont. A nagy leszámolásra készült. De a gyermek nem volt. Disszidált. Ezt is csak akkor tudta meg, amikor levél érkezett az édesanyának Kanadából. Nem volt kiváncsi a levél tartalmára. Neki csak két fia van. Az, akiért annyit tett, akit annyira szeretett, elveszett számára. Napról-napra nehéz könnyeket törölt az asszony a szeméről. Nem mutatta. Egyszer már ő sem bírta visszafojtani zokogását. — Olvasd! — tette kérően férje elé fia levelét. — Nem akarom! Értsd meg, nem akarom! — kiáltott szokatlan dühösséggel. — Nekem csak két fiam van. — Hát nem hallod meg, te keményszívű ember zokogásomat, fiad zokogását? — és választ nem is várva, már olvasta is fennhangon. „Csak annyit mondjon meg édesapámnak, bocsásson meg. Becsaptak, félrevezettek." — Nem igaz! Nem igaz! — szakította félbe az apa. — Hát nem tanítottam eleget? Nem magyarázgattam, hogy az ellenség mézes szóval készül áldozatára? Nem hitte nekem! Áruló! Szégyene a családnak, mindnyájunknak, akik jót és szépet akartunk neki és nekik. Az anya csak folytatta. — Hagyd már! — dobbantott türelmetlenül. Ismerjük ezeket a szavakat. A levél még nem ért véget. „Csak itt láttam meg, hogy kiknek a hálójába kerültünk. Itt nyíltan megmondják, hogy a régi uralmat akarták vissza. El kell tűnni a kommunistáknak, hogy ez sikerüljön." Mély csend ült a szobára. „Mondd meg, édesanyám, drága jó édesapának... mondd meg, kezemhez vér nem tapad. És büszke vgyok rá, a két bátyámra, mindnyájukra, akik ott a gyárkapuban szembe mertek szállni, akiktől szégyenkezve kullogtunk vissza." A két remegő kéz lehanyatlott. Zörrenve esett a levél az asztalra. Egyikük sem szólt semmit, csak az édesanya, az örök anya törölgette zsebkendőjével könnyes szemét. * T 6 hónapra ismét levét érke** zett. Az asztalon volt, felbontva. Megismerte gyermekének kezeírását. Nem nyúlt hozzá. — Hol ilyenkor az az asszony? — dohogott. — Tudnia kell, mikor jövök haza. Hova, miért merd el? Most meg ez ingerelte. Nézte a levelet. A jól ismert sorok, betűk hívták, csalták. Marokra fogta, hogy olvasatlanul a tűzbe dobja. A szorító ujjak mégis elernyedtek. „Égetnek a könnyek, édesanyám! Haza akarok menni! Nem bírom! Értse meg jó anyám, nem bírom!" Nem akarta, mégis csak olvasta. „Csak annyit, annyit járjon ki édesapámtól! — Gyere fiam! Ez is elég nekem, hogy repüljek." — Nem! — kiáltotta hangosan és nagyot vágott öklével az asztalra. Messze dobta a levelet. • A nagyot szusszant a potyaudvarron a mozdony, amikor megállt. Disszidált fiatalokat, gyermekeket hozott haza a vonat. Százak várták, százak nézték az ölelést, a zokogásokat, az örömöt, ő is ott volt. A váró egyik ajtajából tekintetét belevéste az arcokba, a szemekbe. Hátha a fia is megjelenik valahol. Úgy érezte, most, most ő is kitárná megbocsátásra karját a megtévedettnek. Sokáig állt az állomáson. Amikor otthon a csizma lekerült lábáról, két kezébe fogta galambősz fejét. Ott bent, az agyban levélfoszlányok szállingóztak. „.megtévesztettek, .. .itt láttam meg, mit akartak... vér nem tapad kezemhez... Csak egy szót küldj, apám...“ — zsongtak, kiáltottak messze idegenből a szavak. Azután az asztalhoz ült. Reszkető kezekkel irta: — Jöjj !... Apád! Kiwráo« ... A fiai,rá.« EGERSZEGI FERENC: CIMEGÉK Tavasz van újra, fényben Se az éj. Dalos kedvvel próbázni mennek « kis „cinegék’'* Kél a vidámség, hangzik az oldal* hagy ma a munka, kell as erd. Daliért szívvel, boldog irammal gazdag a cserjés föld legeld, Körbe-kígyósnak, úttalan útján; Jé vezetők a csöppnyi telek. Átrohamoznak tüske bozótján, 2 felfedezett a néma terep • • Hangzik * hurrás Hangzik az éljen! Mintha fíolumbíjsz győzne velük. Es az aranyló erdei fényben »m»fea-prin?tst is » szívfllé-Síp szava szól mert hívja az Őrsöt. Új roham Indul. Sátrat elő! Lendül a kar, mely erre szegődött, s alkat sz izmos ifjú erő. Csattog a babta, épül a tábor. Lázas a munka gyors üteme. Halkul a dal, de szerte a fákon atyja valódi sok cinege. Tárna a Jónak, társa a szépnek így lesz az ember, így nemesül. Összefonódva zengi az ének szép Igazunkat Végtelenül.. . Csökken a láng már, este van újra. Elhaloványul körben az ég. Sátrukba bújva, fészkükbe bújva megpifelesütnek at kis cinegék. Két dologról Két dologról, a két dolog közül az egyik a revizionizmus. De előbb talán a másik dologról. Egy bizonyosfajta — az indokoltsággal ellentétben mégsem indokolható — önbizalom-növekedésről. Az elmúlt vasárnapi megyei írók tanácskozásának — többek között — két tapasztalatáról A szombati dunántúli írók tanácskozásán számos, igen komoly és bonyolult mondandókban keresett és talált kivezető ösvényeket Köpeczi Béla is és Mesterházi Lajos is. Nem szándéka ennek az írásnak, hogy a dunántúli írók tanácskozásának értékelését adja. Inkább a megyei írók egy részének hozzáállásáról, a dunántúli irodalmi helyzetet tekintve. Ha nem is kategorikusan, ha nem is egyértelműen határozott volt ez a vélemény — s ez a vélemény is inkább a tanácskozás szüneteiben és utána alakult ki — végső kicsengésében arra az álláspontra jutott, hogy a Dunántúl irodalmában, az úgynevezett hegemónia más tájakra kezd elcsúszni. Gondolok itt arra, hogy a pécsi irodalmi élet halódik, a győriekről úgyszólván semmit se hallani. Vagyis összegezve: Veszprém megye az — jelen körülmények között — amely a legtöbb sünt, gazdagságot és alkotó erőt mutatja a Dunántúl irodalmi életében. N©m arról van szó, hogy ez tévedés lenne. Nagyjából igaz, akármilyen szigorú és szerény szemmel vizsgáljuk is a Dunántúl irodalmát. De ennek az „élenjárásnak" máris mutatkozik egy igen károsnak látszó, későbbiekben súlyosabb negatív következményeket hozható visszatükröződése. Ez a visszatükröződés eddig először a vasárnapi megyei írók tanácskozásán vetíődött ki. Uralkodóvá vált egy olyasfajta hangulat, hogy lám, nki, Veszprém megyei írók, mi legalább két hosszal előbb járunk az irodalom dolgában a többi dunántúli megyék előtt, s ezt a tényt az ország irodalmi szakemberei is látják, nyugtázzák. Tehát a túlságos önbizalom, amelynek következménye nagyon káros lehet, és amely túlságos önbizalom nem egyeztethető az írói hitvallással. Merthogy éppen Mesterházi Lajos szavaival éljek — hiszen a későbbiekben is éppen egyik megállapításáról lesz szó — az író elsősorban nem önmagáért ír, hanem népe boldogságáért, népe érdekében. S ez a túlságos önbizalom, ahogyan a megyei írók néhánya részéről dunántúli méretekben jelentkezik, a megyei méretekben csaknem ugyanez tapasztalható például a tapolcai íróknál. Túlságosan előtérbe Verdit az olyanfajta megállapítás, hogy tapolcai írócsoport, meg sümegi írócsoport, vagy egyéb csoport. Ennek következtében — ha ez nagyobb és észrevehetőbb méretekben eddig nem is jelentkezett — a megyei irodalomban bizonyos fajta különválás, szakadás vetíti előre árnyékát. Ez az a helyzet, amikor az irodalmi decentralizáció helytelen értelmezése szétszakíthatja egy-egy tájegység irodalmát és forgácsokra osztja az erőt. Nem attól vgyszó, hogy a tipeipsítrók az utolsó félévben végzett irodalmi úttörő munkája egy obulussal is kevesebbet érne a valóságos értéknél, hogy bárki is csökkentené jelentős szerepüket a megyei irodalom ilyetén fejlődésében. Csupán arról, hogy ezek az eredmények a párt lapja köré tömörült megyei írók eredményei, — ezen túl az ország irodalmának részletgyőzelmei — attól függetlenül, hogy az egyik író Tapolcán, a másik író Sümegen, vagy egyebütt lakik. Nem holmi centralizálásról van szó, hanem egészséges decentralizmusról, és feltétlen szerénységről, — még akkor is, ha az eredmények bizonyos tekintélyt szereztek a Veszprém megyei irodalmi élet számára —, arról a szerénységről, mely eddig olyannyira jellemzője volt a megyei irodalomnak. Az eredmények, az értékek a megye íróinak érdemei. Ezt senki el nem vitathatja. De a megyei irodalom összességét tekintve — és elsősorban ez áll előtérben — érdeme ez éppen úgy Cserhát Józsefnek, mint Egerszegi Ferencnek, vagy éppen úgy Vágvölgyi Lászlónak, mint Búzás Hubának, vagy Szabó Bélának, csakhogy néhány nevet említsek. A dicsőség egyik tulajdonsága, hogy könnyen az emberek fejébe száll. S egy írónak éppen jellemzője, hogy az ilyentől óvja önmagát. Alkot, dolgozik tája népének, az ország népének javára, tudása legjava szerint. Ez írói feladat, és ez a feladat még szigorúbb, fegyelmezettebb követelmények elé állítja a megye íróit. Az eredmények — bizonyos mértékig — magukra vonták az ország irodalmi szakembereinek figyelmét. Ez többet jelent, mint az eddigi út puszta folytatását. Nem más vágányról van szó, hanem átgondoltabb, művészibb, tiszta eszmeiségű irodalom műveléséről. És ezzel a nagy feladattal nem függhet össze — még csak nem is árnyékolhatja — semmiféle önbizalom-túltengés. A mai is dolog Mesterházi Lajos egyik kijelentéséből ered. A megyei írók tanácskozásán ezzel kapcsolatban egy olyan nézet is megnyilatkozott, hogy lám, számunkra milyen értékes az az ember — jelen témánál az az író —, aki bár szemben áll velünk — tehát így vagy úgy, de ellenség — ám az utolsó percig is védelmezi és hirdeti nézeteit, hogy úgymond, állva esik el a csatában. Ugyanis Mesterházi Lajos részben ezt, is mondta, de a következő megfogalmazásban. Adva van egy ember,tehát író—, aki ellenséges szendérkait véka alá rejti, álszent bólogatással palástolja- ez az író sokkal veszélyesebb, sokkal undorítóbb, mint az az író, aki nyíltan hirdeti álláspontját. Mesterházi Laps ennél az esetnél általában — ahogyan ő megfogalmazta — a „kurzus" írókra (Aczél, Mérey) és a népi írókra gondolt. De egyértelműen kell látni, hogy a két írótípus között lényeges eszmei összefüggés van, amely teljességgel kizárja az egyik típus felmentését. És Mesterházi Lajos nem is erről beszélt. Nyilvánvaló, hogy alá nyílt, jelentkezik eszmei állásfoglalásával, az bizonyos mértékben jellemesebb, mint a „kurzus" írók csoportja, de ez az árnyalati különbség elvi síkon távolról sem azt jelenti, hogy az úgynevezett „bátor" írók — nézeteikkel, „magyar szocializmusukkal", nacionalizmusukkal — dicsérendők, és keblünkre ölelhetők. Szakadatlanul harcolni kell e nézetek ellen. A népi írókat — ha vitázunk is velük, ha egy-egy szakmai dologban et is vesszük és feltétlenül értékeljük örökségük pozitív vonatkozásait, — mégis — egyelőre — a vonal túlsó oldalán látjuk. Tehát a bátor ellenség. Olyan dolog ez, hogy a katona a harctéren nyilvánvalóan jobban becsüli azt az ellenséges katonát, aki szemtőlszembe áll vele és úgy esik el, mint aki gyáván megfutamodik előle és esetleg később orvul ledöfi. Ez igaz, ez erkölcsi konvenció. De mindkét katona egyformán ellenség. Ezt egy pillanatra sem felejti el. Miért kellett erről beszélni? Nem egyszer és sokan hangoztatták az utóbbi másfél esztendőben, hogy a revizionizmus veszélye elsősorban az irodalom falán üthet réseket. És hozzáteszem, hogy nem is azért, hogy a feltétlen szándékosság gyanúja árnyékot vet a megyei írók tanácskozásán elhangzott nézetre. Ezt az eszmei éberség kötelezettsége teszi. Ez a nézet egy lépés. A következő mér távolabbra viszi az embert, s az út vég-* a revizionizmus. Nincs itt afelől vita, hogy a népi irodalom hagyományai értékek a magyar irodalom számára. Hiszen nem egy újabb kiadást megérnek a népi írók nagy művei. Hiszen Illyés Gyula Petőfijét ismét húszezres példányszámban kiadták. De az az álláspont, amelyet jelenleg a népi írók többsége vállal, homlokegyenest szemben áll a párt és a kormány — feltétlen hozzáfűzöm, hogy az egész magyar nép érdekesek — álláspontjával. A három főkérdés — amelyekben az ellentétek jelentkeznek — a legfontosabb kérdések. Amin áll, vagy bukik a népi hatalom, a szocializmus Magyarországon. Tehát ilyen a bátor ellenség. Az egyes értékek, eredmények elismerése a népi írók felé, nem jelenti a teljes és maradéktalan elismerést. Ezt nem lehet elfelejteni. Amit Mesterházi Lajos mondott, az világos és egyértelmű volt. Pártos, őszinte és mérvadó. Azt félreérteni elég nehéz dolog. Mint ahogyan azt is nehéz félreérteni, hogy a szocialista irodalom, az új magyar kommunista irodalom eszmei szilárdsága olyan, mint az acél. S még valamit. Hogyan is mondta Mesterházi Lajos a népi és polgári írókra? Mi nem hívunk senkit, de minden jószándékú írót várunk. Ez viszont nem jelenti azt, hogy feladjuk nézeteinket, vagy a puszta eszmei bátorságért megbocsájtanánk és keblünkre ölelnénk a revizionizmust. Sem országos irodalmi fórumokon, sem a megye iiodalmi életében-