Középdunántúli Napló, 1958. június (Veszprém, 14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

Az ügyet koppant a csizma, ami­e •­kor Kiss József lábáról leke­rült. Most érkezett haza a munkás­őrségből. Kemény szolgálat volt, kü­lönösen ma. De most is és mindig becsülettel látta el. Ha­* galambszürke. Nehéz idők tanúja. Sokszor, amikor ujjait végig­szántotta dús hajzatán, elfutott idők emlékét hozták az ottragadt fehér Szálacskák, * Munkás volt. Szinte a gyár szülte.­­Apja és anyja is azok voltak. Az egyik a vasolvasztóban, a másik a szövőgyárban. Alig cseperedett fel, már apja mellett emelte a nehéz vasakat, ke­mény lett a kéz, kemény a szív. Ha dolgozott, acéllá feszültek az izmok. Ha lázongott, sújtó ökölbe szorult a kéz, így és ezekről beszélt esténként fiainak. Munkáso­rsot rajzolt, pro­letárokat, nehéz sebeket, gazságokat. Gyűlöletet csepegtetett a kis szívek­be a zsarnokok ellen. Ady, József Attila lázadó soraival altatta őket. Simogatás volt a jutalom, ha más­nap, harmadnap visszaadták szó sze­­rint. Ilflllió csillag ragyogta be az eget. A bombazáporok, har­cok sötétbe, pincébe, nélkülözésekbe dobott népe ma hangos tüdővel szív­ta a friss levegőt. Meggémberedett, a köszvényes lábak nagyot húztak az izmokon. Csípős szellő szaggatta le a ruhák, a rongyok rostjai közül a pincék, óvókamrák dohosságát. Egy este elnémultak az ágyuk, az aknák, a bombák, és új életre szüle­tett a város. Kiss József szegényes ünnepi vacsorára hívta családját. Ki innen, ki onnan került haza. Új hata­lom született! Délután történt, hogy Kiss József t­ezébe adták a gyár kulcsát. Három fiú ülte körül az asztalt. Kettő már legény, a harmadik alig páresztendős. És az apa újságokat tett eléjük. — Olvassátok! Ezt tették ők, akik segítettek nekünk. Ezt tettük mi. A legkisebbet, a legkedvesebbet, mert még gyenge palánta, térdére ültette és egy szebb világról mesélt. * Trészt fújt a gyári sziréna. Sötét­­ bányák lepték el a környéket. Mozog a nép. Forradalomért ujjon­­ganak. Itt-ott már lövések tompa zaja hallatszik. Az est tűzhalászokat fest az égre. A szomszéd gyár ké­ménye már megszűnt élni, nincs, aki táplálja. A forrongás egyik délelőttjén az ő kapujuk előtt is mozgott a nép. — Tegyétek le a munkát! Álljatok közéjnk! — kiáltották innen is, on­nan is a csoportból. Röpiratokat dobtak az udvarra, a nyitott ablakokba. Petőfi szavával hívták csatasorba őket. Ekkor lépett ki a gyár belső ka­puján Kiss József. Érthetetlenül nézte a forrongókat. — Mit akarnak ezek? Tehetnek ők többet, mint mi? Itt is, ott is ismerős arcok. Tegnap még együtt járták az utat. — Félrevezették őket — szólt ma­gában. — De kik és miért tették? Hol az áruló? Hol köztük az ellenség? Egész testében megrázkódott, mi­kor meglátta a kiáltozók között leg­kisebb fiát. — Hát őt is? A gyermeket? Még csak gimnazista. Martaléknak hoz­ták? Magától állt közéjük? Düh fogta el. AZ APA A­zok csak jöttek hangos szó­val, követelésekkel. Széles homlokára nehéz izzadságcseppek gyűltek. Hátranézett. Ott álltak mö­götte barátai. Ki kalapáccsal, ki vas­doronggal, felgyűrt ingben, munkás­zubbonyban. A két fia is. — Itt nincs helye a töprengésnek, itt termi kell! — határozta el magát. A gyár, emberek, barátai, a munká­sok mögötte. Pillanatok alatt került elő a fegyver. — Apám! — kiált fel a legidő­sebb fiú és egy lépést tesz előre, hogy szándékától eltérítse. — A fiad! Megremeg a kéz. Csak egy nem­pillantásra. Aztán határozottan emel­kedik magasabbra, a forrongók felé. A legcsekélyebb mozdulatra lő. — Fiam? — adja a szót magában. — Már nem az! Nehéz percek voltak. A tömeg el­oszlott, a gyár tovább dolgozott­­. IT. József munkást Igazán azok a percek tették öreggé. Senki sem látta, de mindenki tudta lelké­nek vad háborgását. Annál többet dolgozott. Csodálták, hogy bírja. Aznap este nem is ment haza. Ba­rátaiból, a munkásokból őrséget szer­vezett. Másnap, harmadnap is a gyárban volt. Csak november 4-én lépte át először az otthont. A nagy leszámolásra készült. De a gyermek nem volt. Disszidált. Ezt is csak ak­kor tudta meg, amikor levél érke­zett az édesanyának Kanadából. Nem volt kiváncsi a levél tartal­mára. Neki csak két fia van. Az, aki­ért annyit tett, akit annyira szere­tett, elveszett számára. Napról-napra nehéz könnyeket törölt az asszony a szeméről. Nem mutatta. Egyszer már ő sem bírta visszafojtani zokogását. — Olvasd! — tette kérően férje elé fia levelét. — Nem akarom! Értsd meg, nem akarom! — kiáltott szokatlan dühös­­séggel. — Nekem csak két fiam van. — Hát nem hallod meg, te ke­ményszívű ember zokogásomat, fiad zokogását? — és választ nem is vár­va, már olvasta is fennhangon. „Csak annyit mondjon meg édes­apámnak, bocsásson meg. Becsaptak, félrevezettek." — Nem igaz! Nem igaz! — szakí­totta félbe az apa. — Hát nem taní­tottam eleget? Nem magyarázgat­­tam, hogy az ellenség mézes szóval készül áldozatára? Nem hitte ne­kem! Áruló! Szégyene a családnak, mindnyájunknak, akik jót és szépet akartunk neki és nekik. A­z anya csak folytatta. — Hagyd már! — dobban­tott türelmetlenül. Ismerjük ezeket a szavakat. A levél még nem ért véget. „Csak itt láttam meg, hogy kiknek a hálójába kerültünk. Itt nyíltan megmondják, hogy a régi uralmat akarták vissza. El kell tűnni a kom­munistáknak, hogy ez sikerüljön." Mély csend ült a szobára. „Mondd meg, édesanyám, drága jó édesapának... mondd meg, ke­zemhez vér nem tapad. És büszke vgyok rá, a két bátyámra, mind­nyájukra, akik ott a gyárkapuban szembe mertek szállni, akiktől szé­gyenkezve kullogtunk vissza." A két remegő kéz lehanyatlott. Zörrenve esett a levél az asztalra. Egyikük sem szólt semmit, csak az édesanya, az örök anya törölgette zsebkendőjével könnyes szemét. * T 6 hónapra ismét levét érke­** zett. Az asztalon volt, fel­bontva. Megismerte gyermekének kezeírását. Nem nyúlt hozzá. — Hol ilyenkor az az asszony? — dohogott. — Tudnia kell, mikor jö­vök haza. Hova, miért merd el? Most meg ez ingerelte. Nézte a le­velet. A jól ismert sorok, betűk hív­ták, csalták. Marokra fogta, hogy ol­­vasatlanul a tűzbe dobja. A szorító ujjak mégis elernyedtek. „Égetnek a könnyek, édesanyám! Haza akarok menni! Nem bírom! Értse meg jó anyám, nem bírom!" Nem akarta, mégis csak olvasta. „Csak annyit, annyit járjon ki édesapámtól! — Gyere fiam! Ez is elég nekem, hogy repüljek." — Nem! — kiáltotta hangosan és nagyot vágott öklével az asztalra. Messze dobta a levelet. • A nagyot szusszant a potyaudva­r­­­ron a mozdony, amikor meg­állt. Disszidált fiatalokat, gyermeke­ket hozott haza a vonat. Százak vár­ták, százak nézték az ölelést, a zo­kogásokat, az örömöt, ő is ott volt. A váró egyik ajtajából tekintetét be­levéste az arcokba, a szemekbe. Hát­ha a fia is megjelenik valahol. Úgy érezte, most, most ő is kitárná meg­bocsátásra karját a megtévedettnek. Sokáig állt az állomáson. Amikor otthon a csizma lekerült lábáról, két kezébe fogta galambősz fejét. Ott bent, az agyban levélfosz­lányok szállingóztak. „.megtévesztettek, .. .itt láttam meg, mit akartak... vér nem tapad kezemhez... Csak egy szót küldj, apám...“ — zsongtak, kiáltottak messze idegenből a szavak. Azután az asztalhoz ült. Reszkető kezekkel irta: — Jöjj !... Apád! Kiwráo« ... A fi­ai,rá.« EG­ERSZEGI FERENC: C­IMEGÉK Tavasz van újra, fényben Se az éj. Dalos kedvvel próbázni mennek « kis „cinegék’'* Kél a vidámség, hangzik az oldal* hagy ma a munka, kell as erd. Daliért szívvel, boldog irammal gazdag a cserjés föld legeld, Körbe-kígyósnak, úttalan útján; Jé vezetők a csöppnyi telek. Átrohamoznak tüske bozótján, 2 felfedezett a néma terep • •­­ Hangzik * hurrás Hangzik az éljen! Mintha fíolumbíjsz győzne velük. Es az aranyló erdei fényben »m»fea-prin?tst is » szívfllé-Síp szava szól mert­ hívja az Őrsöt. Új roham Indul. Sátrat elő! Lendül a kar, mely erre szegődött, s alkat sz izmos ifjú erő. Csattog a babta, épül a tábor. Lázas a munka gyors üteme. Halkul a dal, de szerte a fákon atyja valódi sok cinege. Tárna a Jónak, társa a szépnek így lesz az ember, így nemesül. Összefonódva zengi az ének szép Igazunkat Végtelenül.. . Csökken a láng már, este van újra. Elhaloványul körben az ég. Sátrukba bújva, fészkükbe bújva megpifelesütnek at kis cinegék. Két dologról Két dologról, a­­ két dolog közül az egyik a revizionizmus. De előbb talán a másik dologról. Egy bizonyosfajta — az indokoltsággal ellentétben mégsem indokolható — önbizalom-növekedésről. Az elmúlt vasárnapi megyei írók tanácskozásá­nak — többek között — két tapasz­talatáról A szombati dunántúli írók tanács­kozásán számos, igen komoly és bo­nyolult mondandókban keresett és talált kivezető ösvényeket Köpeczi Béla is és Mesterházi Lajos is. Nem szándéka ennek az írásnak, hogy a dunántúli írók tanácskozásának ér­tékelését adja. Inkább a megyei írók egy részének hozzáállásáról, a du­nántúli irodalmi helyzetet tekintve. Ha nem is kategorikusan, ha nem is egyértelműen határozott volt ez a vélemény — s ez a vélemény is in­kább a tanácskozás szüneteiben és utána alakult ki — végső kicsengésé­ben arra az álláspontra jutott, hogy a Dunántúl irodalmában, az úgyne­vezett hegemónia más tájakra kezd elcsúszni. Gondolok itt arra, hogy a pécsi irodalmi élet halódik, a győ­riekről úgyszólván semmit se halla­ni. Vagyis összegezve: Veszprém me­gye az — jelen körülmények között — amely a legtöbb sünt, gazdagsá­got és alkotó erőt mutatja a Dunán­túl irodalmi életében. N©m arról van szó, hogy ez tévedés lenne. Nagyjából igaz, akár­milyen szigorú és szerény szemmel vizsgáljuk is a Dunántúl irodalmát. De ennek az „élenjárásnak" máris mutatkozik egy igen károsnak lát­szó, későbbiekben súlyosabb negatív következményeket hozható vissza­tükröződése. Ez a visszatükröződés eddig először a vasárnapi megyei írók tanácskozásán vetí­ődött ki. Uralkodóvá vált egy olyasfajta han­gulat, hogy lám, nki, Veszprém me­gyei írók, mi legalább két hosszal előbb járunk az irodalom dolgában a többi dunántúli megyék előtt, s ezt a tényt az ország irodalmi szakem­berei is látják, nyugtázzák. Tehát a túlságos önbizalom, amely­nek következménye nagyon káros le­het, és amely túlságos önbizalom nem egyeztethető az írói hitvallás­sal. Merthogy éppen Mesterházi La­jos szavaival éljek — hiszen a ké­sőbbiekben is éppen egyik megálla­pításáról lesz szó — az író elsősor­ban nem önmagáért ír, hanem népe boldogságáért, népe érdekében. S ez a túlságos önbizalom, ahogyan a megyei írók néhánya részéről dunán­túli méretekben jelentkezik, a megyei méretekben csaknem ugyanez ta­pasztalható például a tapolcai írók­nál. Túlságosan előtérbe Verdit az olyanfajta megállapítás, hogy tapol­cai írócsoport, meg sümegi írócso­­port, vagy egyéb csoport. Ennek kö­vetkeztében — ha ez nagyobb és észrevehetőbb méretekben eddig nem is jelentkezett — a megyei iro­dalomban bizonyos fajta különválás, szakadás vetíti előre árnyékát. Ez az a helyzet, amikor az irodalmi decent­ralizáció helytelen értelmezése szét­szakíthatja egy-egy tájegység iro­dalmát és forgácsokra osztja az erőt. Nem attól vgy­szó, hogy a tipeipsí­trók az utolsó félévben végzett iro­dalmi úttörő munkája egy obulussal is kevesebbet érne a valóságos érték­nél, hogy bárki is csökkentené jelen­tős szerepüket a megyei irodalom ilyetén fejlődésében. Csupán arról, hogy ezek az eredmények a párt lap­ja köré tömörült megyei írók ered­ményei, — ezen túl az ország irodal­mának részletgyőzelmei — attól füg­getlenül, hogy az egyik író Tapolcán, a másik író Sümegen, vagy egyebütt lakik. Nem holmi centralizálásról van szó, hanem egészséges decentra­­lizmusról, és feltétlen szerénység­ről, — még akkor is, ha az eredmé­nyek bizonyos tekintélyt szereztek a Veszprém megyei irodalmi élet szá­mára —, arról a szerénységről, mely eddig olyannyira jellemzője volt a megyei irodalomnak. Az eredmé­nyek, az értékek a megye íróinak érdemei. Ezt senki el nem vitathat­ja. De a megyei irodalom összessé­gét tekintve — és elsősorban ez áll előtérben — érdeme ez éppen úgy Cserhát Józsefnek, mint Egerszegi Ferencnek, vagy éppen úgy Vágvöl­­gyi Lászlónak, mint Búzás Hubának, vagy Szabó Bélának, csakhogy né­hány nevet említsek. A dicsőség egyik tulajdonsága, hogy könnyen az emberek fejébe száll. S egy írónak éppen jellemzője, hogy az ilyentől óvja önmagát. Al­kot, dolgozik tája népének, az ország népének javára, tudása legjava sze­rint. Ez írói feladat, és ez a feladat még szigorúbb, fegyelmezettebb kö­vetelmények elé állítja a megye íróit. Az eredmények — bizonyos mérté­kig — magukra vonták az ország irodalmi szakembereinek figyelmét. Ez többet jelent, mint az eddigi út puszta folytatását. Nem más vágány­ról van szó, hanem átgondoltabb, művészibb, tiszta eszmeiségű iroda­lom műveléséről. És ezzel a nagy fel­adattal nem függhet össze — még csak nem is árnyékolhatja — semmi­féle önbizalom-túltengés. A ma­­i is dolog Mesterházi La­jos egyik kijelentéséből ered. A me­gyei írók tanácskozásán ezzel kap­csolatban egy olyan nézet is megnyi­latkozott, hogy lám, számunkra mi­lyen értékes az az ember — jelen té­mánál az az író —, aki bár szemben áll velünk — tehát így vagy úgy, de ellenség — ám az utolsó percig is védelmezi és hirdeti nézeteit, hogy úgymond, állva esik el a csatában. Ugyanis Mesterházi Lajos részben ezt, is mondta, de a következő megfogal­mazásban. Adva van egy ember,­­­­tehát író—, aki ellenséges szendér­kait véka alá rejti, álszent bólogatás­­sal palástolja- e­z az író sokkal ve­szélyesebb, sokkal undorítóbb, mint az az író, aki nyíltan hirdeti állás­pontját. Mesterházi Laps ennél az esetnél általában — ahogyan ő meg­fogalmazta — a „kurzus" írókra (Aczél, Mérey) és a népi írókra gon­dolt. De egyértelműen kell látni, hogy a két írótípus között lényeges eszmei összefüggés van, amely teljességgel kizárja az egyik típus felmentését. És Mesterházi Lajos nem is erről be­szélt. Nyilvánvaló, hogy alá nyílt, jelentkezik eszmei állásfoglalásával, az bizonyos mértékben jellemesebb, mint a „kurzus" írók csoportja, de ez az árnyalati különbség elvi síkon távolról sem azt jelenti, hogy az úgynevezett „bátor" írók — nézete­ikkel, „magyar szocializmusukkal", nacionalizmusukkal — dicsérendők, és keblünkre ölelhetők. Szakadatla­nul harcolni kell e nézetek ellen. A népi írókat — ha vitázunk is velük, ha egy-egy szakmai dologban et is vesszük és feltétlenül értékeljük örökségük pozitív vonatkozásait, — mégis — egyelőre — a vonal túlsó oldalán látjuk. Tehát a bátor ellenség. Olyan dolog ez, hogy a katona a harctéren nyilvánvalóan jobban becsüli azt az ellenséges katonát, aki szemtől­­szembe áll vele és úgy esik el, mint aki gyáván megfutamodik előle és esetleg később orvul ledöfi. Ez igaz, ez erkölcsi konvenció. De mindkét katona egyformán ellenség. Ezt egy pillanatra sem felejti el. Miért kellett erről beszélni? Nem egyszer és sokan hangoztatták az utóbbi másfél esztendőben, hogy a revizionizmus veszélye elsősorban az irodalom falán üthet réseket. És hozzáteszem, hogy nem is azért, hogy a feltétlen szándékosság gya­núja árnyékot vet a megyei írók ta­nácskozásán elhangzott nézetre. Ezt az eszmei éberség kötelezettsége te­szi. Ez a nézet egy lépés. A következő mér távolabbra viszi az embert, s az út vég-* a revizionizmus. Nincs itt afelől vita, hogy a népi irodalom ha­gyományai értékek a magyar iroda­lom számára. Hiszen nem egy újabb kiadást megérnek a népi írók nagy művei. Hiszen Illyés Gyula Petőfi­jét ismét húszezres példányszámban kiadták. De az az álláspont, amelyet jelenleg a népi írók többsége vállal, homlokegyenest szemben áll a párt és a kormány — feltétlen hozzáfű­zöm, hogy az egész magyar nép ér­dekesek — álláspontjával. A három főkérdés — amelyekben az ellenté­tek jelentkeznek — a legfontosabb kérdések. Amin áll, vagy bukik a népi hatalom, a szocializmus Ma­gyarországon. Tehát ilyen a bátor ellenség. Az egyes értékek, eredmé­nyek elismerése a népi írók felé, nem jelenti a teljes és maradéktalan elismerést. Ezt nem lehet elfelejte­ni. Amit Mesterházi Lajos mondott, az világos és egyértelmű volt. Pártos, őszinte és mérvadó. Azt félreérteni elég nehéz dolog. Mint ahogyan azt is nehéz félreérteni, hogy a szocialis­ta irodalom, az új magyar kommu­nista irodalom eszmei szilárdsága olyan, mint az acél. S még valamit. Hogyan is mondta Mesterházi Lajos a népi és polgári írókra? Mi nem hí­vunk senkit, de minden jószándékú írót várunk. Ez viszont nem jelenti azt, hogy feladjuk nézeteinket, vagy a puszta eszmei bátorságért megbo­­csájtanánk és keblünkre ölelnénk a revizionizmust. Sem országos iro­dalmi fórumokon, sem a megye ii­o­dalmi életében-

Next