Középdunántúli Napló, 1959. február (Veszprém, 15. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

c* 11 'si ­­lt ADl­i Ady Endre 40 éve halott. Ez a negyven év nem volt kö­zönséges négy évtized, ez a négy évtized megmért népeket, de megmért költői műveket is. Az, hogy a 40 éve halott Ady Endrét a nép nevében ünnepel­hetjük, amellett bizonyít, hogy népünk nagy megpróbáltatások, késések és mulasztások után végső soron kiállta azt a pró­bát és útban van a boldog jö­vendő felé. És kiállta ezt a próbát Ady Endre költészete is. Ady Endre a magyar demok­ratikus népforradalom vihar­madara volt: lírája forradalmi líra, költészete a magyar for­radalom előkészítője, sürgetője és beharangozója. Ez, csak ez, és semmi más, a lényege és kulcsa költészetének. Minden egyéb vonása, színe, tartalma csak me­llékvonás, mellékszín és melléktartalom, amely a for­radalmi alapból és középpont­ból következik, erre utal visz­­sza, belőle érthető csak meg. A szent gyűlölet, a feudális ma­gyar ugar, a magyar tájra rá­nehezedő úri Hunnia iránt, az elkéső forradalom miatti két­ségbeesés, a forradalom siette­tése, a forradalmi erők ébresz­tése, a nemzeti megújulás ve­zetésére alkalmas osztály ke­resése, amelyben bízni lehet: ez Ady költészetének lényege. Jól tudjuk, hogy Ady lírája sok horú és gazdag líra, hogy a po­litika mellett a szellem is be­töltötte, a forradalmi érzelmei mellett az elfáradás érzelmei is kitörtek belőle. Jól tudjuk, hogy költészete a forradalmi optimizmus, a jövőben hívő és az élet valóságos erőire épí­tő, a realizmus és a valóságos erőket tagadó mithologizálás ellentétei között vergődött. És mégis Ady lírája forradalmi líra, amelynek még ellentétei is és szimbolizmusa is a ma­gyar valóságból fakadtak a for­radalom objektív szükségessé- Ady Endre 1877—1919 -e és felmaradása közötti el­lentmondásból. Ady a magyar feudális rothadás ellen lázadt, polgári átalakulást akart, de Petőfi módjára, jakobinus módra , megalkuvás nélkül. Ez azt je­lentette, hogy a polgári demok­ratikus forradalmon elsősorban parasztforradalmat érzett, új Dózsát akart, Táncsicsot éb­resztette. De azt is tudta, hogy parasztforradalom — vezetés nélkül nincs. Adyban nem volt egy csepp parasztromantika sem, tudta, hogy a parasztság egymagában erőtlen, önálló cse­lekvésre képtelen és azt is tud­ta — mert ismerte a kapitalis­ta társadalom reális erőit , hogy következetes forradalmi cselekvésre egy osztály képes csak: a munkásosztály. Ezért fordul polgári forra­dalmár létére a munkásosztály felé a tekintete. Igaz, hogy a munkásosztály mozgalmát kí­vülről nézte, nem belülről. "Jó­zsef Attilának igaza van, ami­kor Ady Endre lelkét a föld­műveseknek adta, nem a mun­kásosztálynak és sírját sem a proletárnegyedekben, hanem 3 millió koldus földjén lelte meg. Ebben igaza volt József Attilá­nak — Ady megítélésénél — de Ady Endre, mint polgári de­mokratikus forradalmár utálta a burzsoát, mint paraszt forra­dalmár kívánta és helyeselte a munkásosztály vezetését. És bár nem volt szocialista, bár nem forrt össze a munkás­­osztály céljaival és eszméivel: polgári demokratikus forradal­már létére, aki tanúja volt a kapitalizmus és a polgári kul­turális és erkölcsi rothadásinak, megnyitotta lelkét a szocializ­mus igézetének. A munkásosztály költője, Jó­zsef Attila nem Ady útján járt, de nem is maradt el tőle, nem tagadta meg soha. Aki a mun­kásosztályra hivatkozva akar Adynak háta­t fordítani, azok kezére jár, akik a parasztságra hivatkozva prédikálják iroda­lomban és a politikában a mun­kásosztálynak való hátatfordí­­tást. A szocializmus építése a parasztforradalmi hagyomány és örökség vállalását, nem pe­dig megtagadását jelenti. Kié Ady? Azé, és csak azé, aki lecsapolta a magyar pocso­lyát, aki feltörte a magyar ugart, aki Szittya-országból a felszabadult magyar nép orszá­gát csinálta. Adyban csak an­nak van joga magára ismerni, aki a demokratikus népforradal­mat szocialista átalakulássá fejlesztő munkásosztályt törté­nelmi hivatásában látja. A kérdést, hogy kié Ady, h­a tettek döntötték el, maga a dolgozó nép. Az ember nem lehet meg anélkül, hogy hétköznapjai és ünnepei, jelene és jövője, mai tettei és tetteinek átfogó értel­me között ne lássa, ne érezze meg az összefüggést. Az iro­dalom egyik legfontosabb esz­köz arra, hogy ennek a kapcso­latnak tudatát és pátoszát be­oltsa népünkbe Igaz, harci és­­ építő korszak emberei vagyunk, s tele van a kezünk munkával.­­ Népünk nagy megpróbáltatások után elérkezett­ a szocializmus­­ építésének korszakába. 40 éve­­ halott Ady Endre és abban a győzelemben, amit a magyar nép napjainkig elért, része van J Ady Endre költészetének is. 1 ­T­alán sohasem lett volna a­­ dologból semmi, ha nem éppen Újév reggelén rohan be Miska olyan nagy lélekszakad­va: — Édesapám! Édesanyám! Jöjjenek hamar maguk is! Jaj nekem, de szaladtam! — Mi kell, hé? — Nekem semmi, hanem az anyadisznónak. Csak hamar jöjjenek! — Ne abajgass összevissza te kelekótya, hanem a sütejit mondd! Megdöglött? — Hogyan döglött volna, mi­kor most malacozik javában! — Hijinye a ponc­usodat, te gyerek! Miért nem evvel kezd­­ted? Hozzátok ide hamar a csizmámat! Rocska Csabáné egyszeriben a sütőajtó elé pöndörült, hogy leemelje róla a száradni oda-­ rakott alkalmatosságokat. Fog­ta is már, hogy azonmód kéz alá adhassa, ha egyszer ilyen sürgetős a dolog, hanem a kis­ördög sem volt rest, és elhúzta Csabáné orra előtt a mézes­madzagot. Megállt a kezében a csizma, s csak úgy mellékesen odafordult a Miska gyerekhez: — Hány volt, amikor bejöt­tél?­­— Akkor még egy sem. Éppen, hogy nekifogott. Ez az! Mégis csak van isten az égben! Ha akkor még egy se volt, akkor föltétlenül van. Sőt! Ez egyszer csakis Bocska Csabáné kedvéért.­­ Nem hiába mondta a Rozi néni annak idején — isten nyugtassa halóporában, hogy mindenre így kiterjedt a figyel­me! —‘ Megládd te Mari, még nagy szerencse ér téged ebben az életben. Olyan szőrös volt a a lábad lelkem már a születé­sedkor is, akár a kecskebak szakálla! Az pedig nagy gaz­dagságot jelent! *— Most aztán itt a ritka jó alkalom a szeren­cséhez, csak üstökön kell ra­gadni. Ehhez pedig nem szük­séges más, minthogy az ember fia elsőnek fogja meg az újévi malac farkát. Azt ugyebár min­­­­denki tudja, hogy csakis az elsőnek lesz szerencséje Akko­ra, amekkorát a kis malac vi­sít, ha meghúzzák a farkát. D­ócska Csaba hasonló mó­­don elmélkedett arról a bizonyos farkincáról, ő ugyan nem babonás — a fene se ad manapság az ilyesmire! — de ebben a mostani dologban mégiscsak kell lenni valami­nek. Az már mégse lehet vé­letlen, hogy álmában egész éj­jel hosszúszekérrel hordta a trágyát. Most csak elsőnek kell meghúzni azt a kis kunkori mi­csodát, s valami biztosan ki­alakul ebből. Ó, hogy az isten áldja meg azt a gyereket, ami­ért egyet sem nézett meg kö­zülük. Miska rosszat sejtett a hir­telen beállott csendből az ő szerencséjére vonatkozólag, de aztán eszébe jutott, hogy for­dítva vette fel reggel az ingét. Az se kutya Újév reggelén! Annyit mindenesetre érni fog, hogy az elsőséget ne kaparint­sák el az orra elöl, ha már el­sőre így kiengedte keze közül a szerencsét, hogy ijedtében be­szaladt a hírrel. Nem tartott egy fél percig, amíg mindenki végiggondolta a magáét az újévi malac farká­ról. Éppen ezért mindegyik ar­ra törekedett, hogy a másik kettőt megelőzze a kijutásban. Leghamarabb Csubáné­­ vette észre, hogy a többiek is azt mé­regetik, hány lépés a távolság köztük, meg az ajtó között. Mintha még életében sem lá­tott volna kismalac farkát, olyan ártatlan képpel vágta a pár sáros csizmát Miska gye­rekhez: — Vidd apádnak gyorsan, mert fölfázik azon a hideg kö­vön! Kapta volna a szakajtót, hogy megy és szól a baromfiaknak. Úgy pöndörgött lelki szemei előtt jobbra-balra az újévi ma­lac farka, hogy izgalmában kétszer is a szakajtó mellé dug­ta a kezét. Csaba csak nézte. Egy pilla­nat ezredrésze alatt végigciká­zott rajta a gondolat: „Ez a­ ­ SZERENCSE fortélyos asszony meg akar előzni!” Azt aztán nem! Ki hordta a trágyát az éjszaka! Am­ire a felesége az ajtóhoz t­­­ért, ő is ott állt. — En­gedj ne, ne állj az útba! — szólt félig tréfásan, félig mér­gesen. — Nincs most idő csiz­mát húzogatni! Még utóbb va­lami baja lesz annak a disznó­nak! — Csubáné végigtekintett a saját lábain, hogy új erőre kapjon. (Egyszer adódik ilyen szerencse az életben, azt sza­lassza el?) —Megbolondultál, Csuba? Falu szájára vetetnéd magad? Mezítláb-gatyában csóringálni Újév reggelén a disznóól kö­rül? Percig sem tart fölrántani azt a csizmát! — Hagyj engem békén a falu szájával, meg a magadéval is! Ugráltattál engem eleget az életben, hát most már azért sem ugrálok! Majd én meg­mutatom, ki az úr a háznál! Ha csizma nélkül akarok kimenni, anélkül megyek! Félre inneni — Mifenee? De nagy legény a legény, ha harcos! Mi ütött hozzád, Bocska Csaba! Velem beszélsz így, békás? Tán elfe­lejtetted, hogy az én ágyamban alszol! Kinek a háza ez, hogy így legénykedsz benne? Nála­tok uralkodj, ha dirigálni akarsz! — Hallod-e, Mari! Elég le­gyen abból a folytonos hando­­lásból! Megmondtam én neked, mikor elvettelek, hogy énne­kem elő ne hozakodj ilyesmivel az életben, mert szörnyűséges lakodalmat rendezek a tisztele­tedre! Ha nincs is annyim, nekem, mint neked, három ilyen viskót is adtak volna kü­lönb lányokkal is, mint te vol­tál. Mi ez a ház? Putri! Más hétennyiért sem kötötte volna be a te fejedet a nagy szájad miatt! . * ■ — Micsoda! Te jött-ment fé­reg, te! Te ócsárolsz engemet vénségem hajnalán! Te girhes! Az én szám pocskondiázza ez a tetűpásztor! Noiszen! Hát kinek van igazi vénasszony szája? Hát ki beszélte tele a falut a haza­járó lélek meséjével 56-ban? Bocska Csaba! Ki híresztelte széltében-hosszában, ahogy ad­dig adja be mindenki a kilépé­si nyilatkozatát, míg rá nem telepszik a ludvére a falura, mert a hazajáró lélek mindenét kiirtja a bentmaradóknak! — Nézd már, csak nézd! Nem te találtad ki? Te ördögmotol­la! Ki lopta össze a téesz tyúk­jait? Tán én? Azért köllött a lélekmese, meg a lidérc, külön­ben a fene sem hitte volna el, hogy szőrin-szálán döglött el a jószág valahol.’ — Nocsak, no! Mi az a pár tyúk, ami hozzánk szokott? Olyan göthesek voltak, mint a templom egere a hét szűk esz­tendő után! Az összes nem érte a felét sem annak a kukoricá­nak, meg árpának, amit te hordtál nekik a téesz padlásá­ról, hogy erőre kapjanak! És még neked jár a szád, te tolvaj! — Hijnye, hogy az a ripacsos istennyila csapkodjon körbe neved napján! Ki hagyta nyit­va a padlásajtót, hogy beme­hessek? Ki fenyegetett, hogy följelent amiatt a rongyos két mázsa gyapjú miatt, ha a tyúk­jaid élelmét haza nem szállí­tom? Az iska közben csak tib­lá­­bolt tanácstalanul, meg kapkodott az inge derekához, hogy valami ügyes ötletet elő­­cibálhasson belőle a kijutásra vonatkozólag. Rocska, meg Rocskáné ugyan­csak fölpaprikázódtak egymás szemtelenségén. Olyan szívből ordítoztak már, mintha ítélet­napig sem fogynának ki egy­más magasztalásából. Máig is mondanák talán, ha rájuk nem dörömböl valaki az ajtón kí­vülről. — Elég lesz már, hé! Nyis­sátok ki az ajtót! No, erre bennrekedt a szó a szerencse bajnokaiban, mint az egyszeri suszterinas hasában a bontók és annak idején. Néztek egymásra bárgyún, meg kap­kodtak a szabad levegő után. — Beengedtek már? — köve­telődzött erélyesebben a döröm­bölő tsz-elnök hangja. Hej, a kesergőjét ennek az új esztendőnek! Ez kezdődik ám szerencsésen! — Halljátok-e! Meghaltatok tán? Mi lel benneteket? Men­jetek sürgősen, aztán ássátok el azt a disznót, ha már így jár­tatok vele! Egyszerre rántották fel az aj­tót mind a ketten. — Mi... micsodát... Mit be­szél? Melyik disznót? Kinek a disznaját? — kiabálták, egymás szavába vágva. — Hát, hogy kié volt, azt majd eldönti a törvény. Úgy néztem az előbb, hogy az a ta­valy elkódorgott turcsiorrú ma­lac volt ez a disznó, te Bocska, te! Amelyikért két napig kutat­tuk a határt veletek együtt — néz a szúrósszemű elnök hol az egyikre, hol a másikra. — No, dehát az a fontos, hogy mégis­csak megvan, igaz? Aztán, ha elföldeltétek, gyertek át az iro­dába. — Az... irodába? Nincs ott nekünk most dolgunk! — Hát sok nincs. Éppen csak megismétlitek majd az előbbe­­ni eszmecseréteket. Hát addig is__boldog új esztendőt! Mondjam, ne mondjam? Úgy is gondolja azt már mindenki. D­ocskáék kiódalogtak meg­ 11 nézni, igaz-e a hír? Igaz volt az az utolsó szóig. Háttal akart a világra jönni az első kismalac, nem tudta világra­­erőlködni az anyja. Elpusztult szegény fjastul-fiastul. Épp csak egy árva kis farkinca megmu­tatására tellett az erejéből. Ezt a kis farkincát, pedig a tsz elnöke látta meg legeslegelső­nek. Hát ne legyen az ember ba­bonás? . . . • Várvölgyi László aitfltfpDírwAirTfrn ......~~~ N APLÓ niHUi cserhát József: Tisza part Az állomáson bokrok összekuszált kezébe tettem újra sorsomat. Úgy érzem most, hogy fent — a Csillagország szívében — állt meg a sebesvonat. A nyír­, a nyárfa mind megismer engem, s fiának lát a fűzfa is, ha lát: szél fújja szét e kisded rengetegben az őszi mozdony hátrahullt hajat. Falumba értem. Szívrepesve jegyzem, hogy újra él, hogy mégis, mégis áll. Csak éljen is, mint mézelő gerezden a szorgos méh, mint réten a fűszál. Viruljon is, mert ott szédült halálba, hullott, akár a vert ág rongyosa, mert úgy hullt, mint a kérészek világa, mit olvasatlan ringat a Tisza. A szív kizökkent bennünk, mint az inga, ha földrengéstől kap bolond lökést. A rettegés suhogva szállt agyunkba, azóta tudjuk: minden tolla kés. A ház előtt — a fal tövén — az ajtón az úri terror csapkodott megint: vérrel letáncolt patkó volt a part, hol szétrúgva hamvadtak csillagjaink. A pusztulás, a szívre hengerelt föld jelezte sorsunk, mint már annyiszor: irtott fa fészke ... Mégis újra feltör belőle, a gyökérről, a bokor! — Vajúdó hajnal, vérrel felszakadt száz napot kiállt, százezrek érzik ezt. Szívünkhöz értél, visszanyert szabadság, hogy — másodszor is — életre kikezdj! A legszebb tavaszra emlékezem Tudtam: eljön a legszebb tavasz, amikor majd könnyek fakadt völgyek felé hegyek küldik a járni tanuló patakokat, amikor majd a csontrepesztő hideg után megérti fészkem, mire volt jó, hogy a virágos, napos mezők zaját idéztem. Akkoriban gyorsan alágyűrt tavaszaimat, nyaraimat közömbösen és kegyetlenül telek alá verték a nyilak; akkoriban csak jeges láncot rázott az én vacogó csordám, gyűlöltem a telet, a csörgő jég­bilincset a fák csuklóján. Fehér tájon fekete hollók vájták az éhes csorda szemét, de az igazi csordapásztor dacolt bennem, a cseléd. Zsebemben Dávid kavicsával fogadtam a gúnyt, meg az átkot... Tudtam, hogy végül odavágok én is a mocskos Góliátnak.

Next