Középdunántúli Napló, 1959. február (Veszprém, 15. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-01 / 27. szám
c* 11 'si lt ADli Ady Endre 40 éve halott. Ez a negyven év nem volt közönséges négy évtized, ez a négy évtized megmért népeket, de megmért költői műveket is. Az, hogy a 40 éve halott Ady Endrét a nép nevében ünnepelhetjük, amellett bizonyít, hogy népünk nagy megpróbáltatások, késések és mulasztások után végső soron kiállta azt a próbát és útban van a boldog jövendő felé. És kiállta ezt a próbát Ady Endre költészete is. Ady Endre a magyar demokratikus népforradalom viharmadara volt: lírája forradalmi líra, költészete a magyar forradalom előkészítője, sürgetője és beharangozója. Ez, csak ez, és semmi más, a lényege és kulcsa költészetének. Minden egyéb vonása, színe, tartalma csak mellékvonás, mellékszín és melléktartalom, amely a forradalmi alapból és középpontból következik, erre utal viszsza, belőle érthető csak meg. A szent gyűlölet, a feudális magyar ugar, a magyar tájra ránehezedő úri Hunnia iránt, az elkéső forradalom miatti kétségbeesés, a forradalom siettetése, a forradalmi erők ébresztése, a nemzeti megújulás vezetésére alkalmas osztály keresése, amelyben bízni lehet: ez Ady költészetének lényege. Jól tudjuk, hogy Ady lírája sok horú és gazdag líra, hogy a politika mellett a szellem is betöltötte, a forradalmi érzelmei mellett az elfáradás érzelmei is kitörtek belőle. Jól tudjuk, hogy költészete a forradalmi optimizmus, a jövőben hívő és az élet valóságos erőire építő, a realizmus és a valóságos erőket tagadó mithologizálás ellentétei között vergődött. És mégis Ady lírája forradalmi líra, amelynek még ellentétei is és szimbolizmusa is a magyar valóságból fakadtak a forradalom objektív szükségessé- Ady Endre 1877—1919 -e és felmaradása közötti ellentmondásból. Ady a magyar feudális rothadás ellen lázadt, polgári átalakulást akart, de Petőfi módjára, jakobinus módra , megalkuvás nélkül. Ez azt jelentette, hogy a polgári demokratikus forradalmon elsősorban parasztforradalmat érzett, új Dózsát akart, Táncsicsot ébresztette. De azt is tudta, hogy parasztforradalom — vezetés nélkül nincs. Adyban nem volt egy csepp parasztromantika sem, tudta, hogy a parasztság egymagában erőtlen, önálló cselekvésre képtelen és azt is tudta — mert ismerte a kapitalista társadalom reális erőit , hogy következetes forradalmi cselekvésre egy osztály képes csak: a munkásosztály. Ezért fordul polgári forradalmár létére a munkásosztály felé a tekintete. Igaz, hogy a munkásosztály mozgalmát kívülről nézte, nem belülről. "József Attilának igaza van, amikor Ady Endre lelkét a földműveseknek adta, nem a munkásosztálynak és sírját sem a proletárnegyedekben, hanem 3 millió koldus földjén lelte meg. Ebben igaza volt József Attilának — Ady megítélésénél — de Ady Endre, mint polgári demokratikus forradalmár utálta a burzsoát, mint paraszt forradalmár kívánta és helyeselte a munkásosztály vezetését. És bár nem volt szocialista, bár nem forrt össze a munkásosztály céljaival és eszméivel: polgári demokratikus forradalmár létére, aki tanúja volt a kapitalizmus és a polgári kulturális és erkölcsi rothadásinak, megnyitotta lelkét a szocializmus igézetének. A munkásosztály költője, József Attila nem Ady útján járt, de nem is maradt el tőle, nem tagadta meg soha. Aki a munkásosztályra hivatkozva akar Adynak hátat fordítani, azok kezére jár, akik a parasztságra hivatkozva prédikálják irodalomban és a politikában a munkásosztálynak való hátatfordítást. A szocializmus építése a parasztforradalmi hagyomány és örökség vállalását, nem pedig megtagadását jelenti. Kié Ady? Azé, és csak azé, aki lecsapolta a magyar pocsolyát, aki feltörte a magyar ugart, aki Szittya-országból a felszabadult magyar nép országát csinálta. Adyban csak annak van joga magára ismerni, aki a demokratikus népforradalmat szocialista átalakulássá fejlesztő munkásosztályt történelmi hivatásában látja. A kérdést, hogy kié Ady, ha tettek döntötték el, maga a dolgozó nép. Az ember nem lehet meg anélkül, hogy hétköznapjai és ünnepei, jelene és jövője, mai tettei és tetteinek átfogó értelme között ne lássa, ne érezze meg az összefüggést. Az irodalom egyik legfontosabb eszköz arra, hogy ennek a kapcsolatnak tudatát és pátoszát beoltsa népünkbe Igaz, harci és építő korszak emberei vagyunk, s tele van a kezünk munkával. Népünk nagy megpróbáltatások után elérkezett a szocializmus építésének korszakába. 40 éve halott Ady Endre és abban a győzelemben, amit a magyar nép napjainkig elért, része van J Ady Endre költészetének is. 1 Talán sohasem lett volna a dologból semmi, ha nem éppen Újév reggelén rohan be Miska olyan nagy lélekszakadva: — Édesapám! Édesanyám! Jöjjenek hamar maguk is! Jaj nekem, de szaladtam! — Mi kell, hé? — Nekem semmi, hanem az anyadisznónak. Csak hamar jöjjenek! — Ne abajgass összevissza te kelekótya, hanem a sütejit mondd! Megdöglött? — Hogyan döglött volna, mikor most malacozik javában! — Hijinye a poncusodat, te gyerek! Miért nem evvel kezdted? Hozzátok ide hamar a csizmámat! Rocska Csabáné egyszeriben a sütőajtó elé pöndörült, hogy leemelje róla a száradni oda- rakott alkalmatosságokat. Fogta is már, hogy azonmód kéz alá adhassa, ha egyszer ilyen sürgetős a dolog, hanem a kisördög sem volt rest, és elhúzta Csabáné orra előtt a mézesmadzagot. Megállt a kezében a csizma, s csak úgy mellékesen odafordult a Miska gyerekhez: — Hány volt, amikor bejöttél?— Akkor még egy sem. Éppen, hogy nekifogott. Ez az! Mégis csak van isten az égben! Ha akkor még egy se volt, akkor föltétlenül van. Sőt! Ez egyszer csakis Bocska Csabáné kedvéért. Nem hiába mondta a Rozi néni annak idején — isten nyugtassa halóporában, hogy mindenre így kiterjedt a figyelme! —‘ Megládd te Mari, még nagy szerencse ér téged ebben az életben. Olyan szőrös volt a a lábad lelkem már a születésedkor is, akár a kecskebak szakálla! Az pedig nagy gazdagságot jelent! *— Most aztán itt a ritka jó alkalom a szerencséhez, csak üstökön kell ragadni. Ehhez pedig nem szükséges más, minthogy az ember fia elsőnek fogja meg az újévi malac farkát. Azt ugyebár mindenki tudja, hogy csakis az elsőnek lesz szerencséje Akkora, amekkorát a kis malac visít, ha meghúzzák a farkát. Dócska Csaba hasonló módon elmélkedett arról a bizonyos farkincáról, ő ugyan nem babonás — a fene se ad manapság az ilyesmire! — de ebben a mostani dologban mégiscsak kell lenni valaminek. Az már mégse lehet véletlen, hogy álmában egész éjjel hosszúszekérrel hordta a trágyát. Most csak elsőnek kell meghúzni azt a kis kunkori micsodát, s valami biztosan kialakul ebből. Ó, hogy az isten áldja meg azt a gyereket, amiért egyet sem nézett meg közülük. Miska rosszat sejtett a hirtelen beállott csendből az ő szerencséjére vonatkozólag, de aztán eszébe jutott, hogy fordítva vette fel reggel az ingét. Az se kutya Újév reggelén! Annyit mindenesetre érni fog, hogy az elsőséget ne kaparintsák el az orra elöl, ha már elsőre így kiengedte keze közül a szerencsét, hogy ijedtében beszaladt a hírrel. Nem tartott egy fél percig, amíg mindenki végiggondolta a magáét az újévi malac farkáról. Éppen ezért mindegyik arra törekedett, hogy a másik kettőt megelőzze a kijutásban. Leghamarabb Csubáné vette észre, hogy a többiek is azt méregetik, hány lépés a távolság köztük, meg az ajtó között. Mintha még életében sem látott volna kismalac farkát, olyan ártatlan képpel vágta a pár sáros csizmát Miska gyerekhez: — Vidd apádnak gyorsan, mert fölfázik azon a hideg kövön! Kapta volna a szakajtót, hogy megy és szól a baromfiaknak. Úgy pöndörgött lelki szemei előtt jobbra-balra az újévi malac farka, hogy izgalmában kétszer is a szakajtó mellé dugta a kezét. Csaba csak nézte. Egy pillanat ezredrésze alatt végigcikázott rajta a gondolat: „Ez a SZERENCSE fortélyos asszony meg akar előzni!” Azt aztán nem! Ki hordta a trágyát az éjszaka! Amire a felesége az ajtóhoz tért, ő is ott állt. — Engedj ne, ne állj az útba! — szólt félig tréfásan, félig mérgesen. — Nincs most idő csizmát húzogatni! Még utóbb valami baja lesz annak a disznónak! — Csubáné végigtekintett a saját lábain, hogy új erőre kapjon. (Egyszer adódik ilyen szerencse az életben, azt szalassza el?) —Megbolondultál, Csuba? Falu szájára vetetnéd magad? Mezítláb-gatyában csóringálni Újév reggelén a disznóól körül? Percig sem tart fölrántani azt a csizmát! — Hagyj engem békén a falu szájával, meg a magadéval is! Ugráltattál engem eleget az életben, hát most már azért sem ugrálok! Majd én megmutatom, ki az úr a háznál! Ha csizma nélkül akarok kimenni, anélkül megyek! Félre inneni — Mifenee? De nagy legény a legény, ha harcos! Mi ütött hozzád, Bocska Csaba! Velem beszélsz így, békás? Tán elfelejtetted, hogy az én ágyamban alszol! Kinek a háza ez, hogy így legénykedsz benne? Nálatok uralkodj, ha dirigálni akarsz! — Hallod-e, Mari! Elég legyen abból a folytonos handolásból! Megmondtam én neked, mikor elvettelek, hogy énnekem elő ne hozakodj ilyesmivel az életben, mert szörnyűséges lakodalmat rendezek a tiszteletedre! Ha nincs is annyim, nekem, mint neked, három ilyen viskót is adtak volna különb lányokkal is, mint te voltál. Mi ez a ház? Putri! Más hétennyiért sem kötötte volna be a te fejedet a nagy szájad miatt! . * ■ — Micsoda! Te jött-ment féreg, te! Te ócsárolsz engemet vénségem hajnalán! Te girhes! Az én szám pocskondiázza ez a tetűpásztor! Noiszen! Hát kinek van igazi vénasszony szája? Hát ki beszélte tele a falut a hazajáró lélek meséjével 56-ban? Bocska Csaba! Ki híresztelte széltében-hosszában, ahogy addig adja be mindenki a kilépési nyilatkozatát, míg rá nem telepszik a ludvére a falura, mert a hazajáró lélek mindenét kiirtja a bentmaradóknak! — Nézd már, csak nézd! Nem te találtad ki? Te ördögmotolla! Ki lopta össze a téesz tyúkjait? Tán én? Azért köllött a lélekmese, meg a lidérc, különben a fene sem hitte volna el, hogy szőrin-szálán döglött el a jószág valahol.’ — Nocsak, no! Mi az a pár tyúk, ami hozzánk szokott? Olyan göthesek voltak, mint a templom egere a hét szűk esztendő után! Az összes nem érte a felét sem annak a kukoricának, meg árpának, amit te hordtál nekik a téesz padlásáról, hogy erőre kapjanak! És még neked jár a szád, te tolvaj! — Hijnye, hogy az a ripacsos istennyila csapkodjon körbe neved napján! Ki hagyta nyitva a padlásajtót, hogy bemehessek? Ki fenyegetett, hogy följelent amiatt a rongyos két mázsa gyapjú miatt, ha a tyúkjaid élelmét haza nem szállítom? Az iska közben csak tiblábolt tanácstalanul, meg kapkodott az inge derekához, hogy valami ügyes ötletet előcibálhasson belőle a kijutásra vonatkozólag. Rocska, meg Rocskáné ugyancsak fölpaprikázódtak egymás szemtelenségén. Olyan szívből ordítoztak már, mintha ítéletnapig sem fogynának ki egymás magasztalásából. Máig is mondanák talán, ha rájuk nem dörömböl valaki az ajtón kívülről. — Elég lesz már, hé! Nyissátok ki az ajtót! No, erre bennrekedt a szó a szerencse bajnokaiban, mint az egyszeri suszterinas hasában a bontók és annak idején. Néztek egymásra bárgyún, meg kapkodtak a szabad levegő után. — Beengedtek már? — követelődzött erélyesebben a dörömbölő tsz-elnök hangja. Hej, a kesergőjét ennek az új esztendőnek! Ez kezdődik ám szerencsésen! — Halljátok-e! Meghaltatok tán? Mi lel benneteket? Menjetek sürgősen, aztán ássátok el azt a disznót, ha már így jártatok vele! Egyszerre rántották fel az ajtót mind a ketten. — Mi... micsodát... Mit beszél? Melyik disznót? Kinek a disznaját? — kiabálták, egymás szavába vágva. — Hát, hogy kié volt, azt majd eldönti a törvény. Úgy néztem az előbb, hogy az a tavaly elkódorgott turcsiorrú malac volt ez a disznó, te Bocska, te! Amelyikért két napig kutattuk a határt veletek együtt — néz a szúrósszemű elnök hol az egyikre, hol a másikra. — No, dehát az a fontos, hogy mégiscsak megvan, igaz? Aztán, ha elföldeltétek, gyertek át az irodába. — Az... irodába? Nincs ott nekünk most dolgunk! — Hát sok nincs. Éppen csak megismétlitek majd az előbbeni eszmecseréteket. Hát addig is__boldog új esztendőt! Mondjam, ne mondjam? Úgy is gondolja azt már mindenki. Docskáék kiódalogtak meg 11 nézni, igaz-e a hír? Igaz volt az az utolsó szóig. Háttal akart a világra jönni az első kismalac, nem tudta világraerőlködni az anyja. Elpusztult szegény fjastul-fiastul. Épp csak egy árva kis farkinca megmutatására tellett az erejéből. Ezt a kis farkincát, pedig a tsz elnöke látta meg legeslegelsőnek. Hát ne legyen az ember babonás? . . . • Várvölgyi László aitfltfpDírwAirTfrn ......~~~ N APLÓ niHUi cserhát József: Tisza part Az állomáson bokrok összekuszált kezébe tettem újra sorsomat. Úgy érzem most, hogy fent — a Csillagország szívében — állt meg a sebesvonat. A nyír, a nyárfa mind megismer engem, s fiának lát a fűzfa is, ha lát: szél fújja szét e kisded rengetegben az őszi mozdony hátrahullt hajat. Falumba értem. Szívrepesve jegyzem, hogy újra él, hogy mégis, mégis áll. Csak éljen is, mint mézelő gerezden a szorgos méh, mint réten a fűszál. Viruljon is, mert ott szédült halálba, hullott, akár a vert ág rongyosa, mert úgy hullt, mint a kérészek világa, mit olvasatlan ringat a Tisza. A szív kizökkent bennünk, mint az inga, ha földrengéstől kap bolond lökést. A rettegés suhogva szállt agyunkba, azóta tudjuk: minden tolla kés. A ház előtt — a fal tövén — az ajtón az úri terror csapkodott megint: vérrel letáncolt patkó volt a part, hol szétrúgva hamvadtak csillagjaink. A pusztulás, a szívre hengerelt föld jelezte sorsunk, mint már annyiszor: irtott fa fészke ... Mégis újra feltör belőle, a gyökérről, a bokor! — Vajúdó hajnal, vérrel felszakadt száz napot kiállt, százezrek érzik ezt. Szívünkhöz értél, visszanyert szabadság, hogy — másodszor is — életre kikezdj! A legszebb tavaszra emlékezem Tudtam: eljön a legszebb tavasz, amikor majd könnyek fakadt völgyek felé hegyek küldik a járni tanuló patakokat, amikor majd a csontrepesztő hideg után megérti fészkem, mire volt jó, hogy a virágos, napos mezők zaját idéztem. Akkoriban gyorsan alágyűrt tavaszaimat, nyaraimat közömbösen és kegyetlenül telek alá verték a nyilak; akkoriban csak jeges láncot rázott az én vacogó csordám, gyűlöltem a telet, a csörgő jégbilincset a fák csuklóján. Fehér tájon fekete hollók vájták az éhes csorda szemét, de az igazi csordapásztor dacolt bennem, a cseléd. Zsebemben Dávid kavicsával fogadtam a gúnyt, meg az átkot... Tudtam, hogy végül odavágok én is a mocskos Góliátnak.