Középdunántúli Napló, 1959. április (Veszprém, 15. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-01 / 76. szám
5 A KÖZÖSSÉGI ÉLET ÚTJÁN... _ AZ EGYIK NAP a népfronthoz érkező sok levél között kezembe került László Jenő, tüskevári igazgató írása. Alig egy oldalas levél volt ez, de a tömör mondatok annyi mindenről beszéltek, hogy érdemes figyelmet szentelni rájuk. Tüskevár nem járási székhely, csupán egy csendes kis község a Somló-hegytől délnyugatra, a műút baloldalán. Látszatra talán csak annyiban különbözik a többi Veszprém megyei településtől, hogy szorgalmas lakói jó minőségű bort termelnek, s a vendég szíves szó mellé poharat is kap, benne gyöngyöző, aranyszínű somlai borral. De még ez sem világot rengető dolog, mert hiszen Somló körül mindenütt így van ez. Miért érdemes hát mégis beszélni erről a faluról? Azért, mert ahogy egy pohár vízben —a szólásmondás szerint — a tenger minden tulajdonsága benne van, úgy ez a kis község is jellemzően mutatja a mai falu arcát, talán valamennyiét Hiszen, ha az ember elindulna Tüskevárról, s úgy kanyarogna vissza — egy hosszú úton érintve a községeket — mindenütt ugyanazt a nagy változást találná, szerte az országban. Tüskevár termelőszövetkezeti község, mint ahogy a devecseri járás minden községe az. Amikor az említett levél onnan útnak indult, a dolgozó parasztok már közösen vetették a tavaszi búzát A levél arról ad számot, hogyan él, fejlődik a falu, s milyen gondokkal kell még megküzdeni. OLVASSUK HÁT a levelet: „A községnek szép, újonnan avatott kultúrháza van, amelynek nagytermében műkedvelő és mozielőadásokat tartunk. .4. olvasóterem berendezése még nem történt meg, de tervbe vettük. A járási könyvtárnak fiókkönyvtára működik, egy pedagógus vezetésével. A könyvtár forgalma a téli időben eléggé nagy volt, s többször is cserélni kellett a könyveket. Leginkább szépirodalmi könyveket olvastak, Móricz Zsigmondot, Jókait, de az utazás, földrajzi és mezőgazdasági tárgyú könyveink is kelendők voltak.” Többször megfordultam a községben az elmúlt hónapok alatt, előadásokat is tartottam a kultúrházban, beszélgettem a helyi vezetőkkel, parasztemberekkel, az új körzeti orvossal, pedagógusokkal, így ehhez a néhány mondathoz is volna egy-két szavam. Igen, Tüskevárott szép, új kultúrház van. Nehéz lenne az építés történetét röviden leírni, de szinte megkapó ez. Valóban a falu apraja-nagyja segítette, hogy a községben otthont találjon a kultúra. A tanácstagok és vezetők, a népfront bizottság tagjai pénzben nem is értékelhető szívós munkássága teremtette meg a megye első falusi neonfényes kultúrházát. Mert ebben a kultúrházban szép, világos neoncsövek ontják a fényt, szinte jelképezve a szocialista építés minden sötétséget elűző távlatait. Ezt a neonvilágítást is a társadalmi összefogás szülte és szinte megható volt, amikor a körzeti villanyszerelővel kezet fogva megtudtam, hogy hosszú hetek munkájával mennyi nehézséget kellett leküzdeni, míg végre fellobbant a fény és megkezdődött az élet a kultúrházban. Jó lenne többet is idézni a levélből, már csak azért is, mert tervekről és gondolatokról is beszél. Talán egyetlen gondolatot még:„Színházlátogatásra ezideig nem volt lehetőség, de majd, ha a kultúrház teljesen be lesz rendezve, a Faluszínház is tart előadásokat." SOKAN TALÁN AZT MONDANÁK: nem nagy dolgok ezek. Egyesek természetesnek tartanák. Azonban elgondolkoztató mindenképpen az, hogyan jutottak el a magyar falvak 8—10—12 év alatt az iskola, az orvosi lakás, a kultúrház igényéig, ami ennél több, a megvalósításukig. Sok minden kellett ehhez. Alapvetően az a társadalmi forradalom, ami 1945-tel, hazánk felszabadulásával kezdetét vette nálunk. 35 nélkül mindezekről ma nem beszélhetnénk. Kellett az a kulturális forradalom, amely lépésről lépésre űzi a régit, a maradiságot és talán jelképesen azt mondhatnám, ami maholnap a „falu végére” szorítja vissza a tudatlanságot. A művelődési házaikat, az olvasótermeket nem valamiféle kultúrdivat szülte, hanem a néphatalom, amely létrejöttének első percében hadat üzent a tudatlanságnak, s amely felébresztette a múltban még írni, olvasni is alig tudó népmilliók igényét a több kultúra iránt. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a tüskevári helyzet nem egyedülálló, hanem ma már szinte általánosítható. Ennek bizonyítására nézzük csak a nevezett vidéknek néhány közeli községét. Somlóvásárhelyen néhány éve avattak kultúrházat, s a napokban már ellátják televízióval is. Somlószöllős kultúrháza is alig néhány esztendős. Borszörcsökön új kultúrházat építenek, emellett két pedagógus lakás is közel áll a befejezéshez, s még ebben az évben a villany is kigyúl a községben és Orosziban is. Szélesíthetnénk a kört tovább, s minden község igazolná azt a nagyszerű fejlődést, amit a paraszt emberek 10—15 évvel ezelőtt még álmukban sem hittek volna. ABBÓL, AMIT EDDIG MONDOTTAM az következnék talán, hogy községeinkben csak a kulturális intézmények létrehozását tartják fontosnak? Nem így van ez. Most ezekben a hetekben, hónapokban, új, nagy feladatok jelentkeztek megyénk több, mint 230 községében. Ki kell alakítani a mezőgazdasági nagyüzemek telephelyeit. Az állam által biztosított sok millióhoz az egyszerű emberek további milliókat adhatnak és adnak is munkával, lelkesedéssel. Aki a falvakat járja és szót vált az emberekkel, az könnyen meggyőződhetik arról, hogy a lelkesedésben nincsen hiány. Zalagyömörőn, Óhídon, Döbröncén és a megye más községeiben 50—60 férőhelyes gazdasági épületek falai nőnek a lakosság összefogása nyomán. Mit bizonyít mindez? Azt, hogy a mi népünk egyre jobban gazdájává válik a kultúra és a gazdasági élet dolgainak egyaránt. Azt is jelenti ez, hogy az egyéni érdek és a köz érdeke lassan-lassan egyenlő mértékben kap helyet az emberek gondolkodásában. Innen már csak egy lépés annak a felismeréséhez, hogy a mi társadalmunkban az egyes ember is úgy szolgálja jól a maga érdekeit, ha a közösség érdekében tevékenykedik. Természetesen ezt az „egy lépést” nem hetek, vagy hónapok alatt teszi meg a mi népünk sem, hosszabb idő kell ehhez. Egy azonban bizonyos: szerte az országban, falvainkban a közösségi életnek, gondolkodásinak most rakjuk le szilárd alapjait a szövetkezeti gazdaságok kialakításával. A KÖZÖSSÉGI ÉLET, a közösségi munka és e kettő alapján a kialakuló közösségi gondolkodás, olyan erőtartalékokat szabadít fel, amelynek segítségével a legközelebbi évek alatt gyökeresen megváltoztathatjuk falvaink képét, helyzetét. Nincs messze hát az idő, amikor külsőségekben és belső tartalmában is szocialista községekről és benne szocialista módon gondolkodó, cselekvő emberekről beszélhetünk. S ezt a folyamatot rendkívül gyors ütemben segíti elő az, hogy hazánkban az elmúlt év a közeljövő hónapjai alatt egyre több község, tanya lakossága indul el a közösségi élet sokat ígérő útján. Gyimesi András a Hazafias Népfront megyei titkára Hagyományos népszokások szerint ünnepelték a húsvétot megyénk falvaiban Veszprém megye falvaiban, mindenütt vidáman, a hagyományos népszokások szerint ünnepelték a húsvétot. Badacsonytól kezdve a bakonyi falvakig a KISZ szervezetek és a Hazafias Népfront helyi szervezeteinek kezdeményezésére sehol sem hiányoztak a különféle tréfás, mulatságos neműijátékok, mint például a zöldág ugratás, a tojásverseny és mások. A Somló melletti Kertán régi szokás szerint most sem maradt el a híres mátkától hordás. Az ínycsiklandozó ételeikkel: tojással, sonkával, kolbásszal és más finomságokkal telerakott mátkatálakat olyan házakhoz viszik, ahol eladó lány vagy legény van. A mátkatál hordásból egyébként már számos házasságkötés is létrejött. Ugyancsak régi kertai szokás a húsvéti határjárás. Jobbára csak az öregek tartják meg. Bár Kerta nemrégen termelőszövetkezeti községgé vált, a falu öregjei hétfőn hajnalban mégis megtartották a hagyományos határszemlét, s megelégedéssel állapították meg: a növények fejlődése biztató, a gépállomás kifogástalanul dolgozik. Veszprém megyében az esti órákban csaknem mindenütt vidám, zenés mulatságokat, bálokat rendeztek. KÖZÉPDUNÁNTÚLI napló 1959. április 1. Pusztító orkán, — vagy lelkiismeretlenség? Az utóbbi. Aki ma a badacsonyi állomáson kitekint a vonatból, az meg*lepetésében összecsapja a kezét: a költők által oly sokszor megéne■* kel nyárfák úgyszólván eltűntek az állomás közeléből. Semmi varázslat, semmi csoda, csupán a MÁV „tisztogatott”. Az előzmények: Az elmúlt év elején a MÁV engedélyt kapott, hogy az állomás közelében tizenhét nyárfát kivágjon, mivel e jelzett fák korhadtak, és veszélyeztetik a vasút biztonságát. Márpedig köztudomású, hogy a MÁV a balesetekért felelősséget nem vállal. A fák kivágására vonatkozó kérelemben nyomós okként emlegették, hogy 1958 február 28-án, amikor a környéken orkán dühöngött, az egyik fa kidőlt, és megrongálta az egyik MÁV-épület sarkát. (Azt már nem említették, hogy a kidőlt fa tövét a cukrász az előttevaló nyáron sóslével és forró vízzel öntözgette.) Tehát a MÁV az engedélyt megkapta. A MÁV egy esztendővel később, ez év január 19-én ki akarta vágatni a fákat, de — józan meggondolások alapján — a Tapolcai Járási Tanács mezőgazdasági osztálya visszavonta a korábbi engedélyt. A fák mégis kidőltek — szám szerint nem is tizenhét, hanem tizenkilenc —, mert a MÁV március 26-án mégiscsak szentesíteni akarta az érvényét vesztett és visszavont határozatot, mondván, hogy ez csak a vasútra tartozik, és például a Badacsonytomaji Községi Tanácsra, vagy a járási tanács mezőgazdasági osztályára nem, mivel a vasút a balesetekért nem vállal felelősséget. A tizenkilenc fa kivágása után kiderült, hogy mindössze négy-öt volt korhadt, a többi egészséges, eleven fa. S most olyan az állomás környéke, mintha orkán pusztított volna. ötven esztendeje folyt a szó szerinti harc, hogy ne pusztítsák a Badacsony testét, és fél évszázad után a népi demokrácia menti meg az Európa-hírű Badacsonyt. Úgy látszik, hogy a MÁV mit sem törődik az ilyen gondoskodással. Tavaly kiirtotta a fenyősort Badacsonyban. Azt még megértették az emberek, hiszen vannak biztonsági intézkedések is, de az újabb tizenkilenc ősi nyárfa nem tudni milyen intézkedések alapján került ki a földből. S hozzáteendő: a balesetekért lehet a felelősséget nem vállalni, de a jogtalanul kiirtott tizenkilenc badacsonyi nyárfáért vállalni kell! A tömegek akaratából Egyik nagyüzemünk pártonkívüli főmérnöke mondta a napokban: „Tudja-e, mi tetszik nekem a légióbban a Központi Bizottság március 6-i határozatában? Tetszik persze a körültekintő elemzés, a felelősségérzet, a bátor célkitűzés. Mindez jó dolog az ország vezetőitől. De énnekem olyasvalami tetszik, amit talán az elvtársak észre sem vesznek. Az tudniillik, hogy a Központi Bizottság ajánlja a népnek, hogy már az idén érje el a hároméves terv legfontosabb mutatóit. Az tetszik, hogy nem utasít erre, hanem javasolja, ajánlja ezt. Irigyje el nekem — tette, hozzá — ebben több biztonságot érzek, mint az utasításokban, a parancsokban. Mert a felülről jött parancsokkal úgy van az ember, hogy várja, ugyancsak felülről, az utasítás végrehajtásának részleteit, a segítséget. Ha jön, hát jön, ha meg nem jön, megvan a kifogás, miért nem tudtuk teljesíteni. De az ajánlás az más. Ez arra késztet, hogy töprengjünk saját munkánkon, hogy körülekintsünk házunk táján, hogy szárnyra engedjük tudásunkat, képzelőerőnket. Gondolkodásra, cselekvésre, alkotásra késztet. Nekem az tetszik, hogy számítanak ránk, várnak tőlünk. Az tetszik, hogy nemcsak felül kiszámítanak valamit, aztán gyerünk megcsinálni, hanem azt várják, hogy önállóan és felelősen alkossunk. Bizalmat érzek ebből, s ez szerfelett ösztönöz.“ Íme, ismerősünk megtagadta a március 6-i határozat lényegét, felismerte egyetlen szóból pártunk vezetési stílusát. Tanulni a néptől és tanítani a népet — nem új dolog ez a mondat, nem is ismeretlen. A gyakorlatban azonban gyakran mellőztük ezt, ami hibákra vezetett. Pártunk politikája, a legutóbbi határozat is azonban ragaszkodás ehhez az elvhez. A párt Központi Bizottsága nem valami jámbor óhajt fejezett ki, amikor a hároméves terv legfőbb mutatóinak már 1959- ben való teljesítését ajánlja, hanem a realitást fejezte ki. A realitást, azt, hogy már 1958-ban túlteljesítettük az éves tervet, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezésének üteme felülmúlja az előzetes elképzeléseket Azt fejezi ki, hogy bár a párt szilárdan bízott a nép alkotó erőiben, ezen erők nagyobbaknak bizonyultak a tervezettnél; a munkások, a dolgozó parasztok, az értelmiségiek munkája, tudása, szorgalma és öntudata túlhaladja az előirányzatot Miért fontos mindent újólag megállapítani és leszögezni? Azért, mert a március 6-i határozat az ajánlott cél elérésének egyik fő eszközéül a vezetés megjavítását állapítja meg. Jobban vezetni — ez pedig azt jelenti, hogy még többet tanulni a néptől, hogy még jobban taníthassu-k a népet. De vajon hogyan kell és lehet tanulni a néptől? Hadd hozzunk példákat rá. Igen gyorsan alakultak a szövetkezeti községek mostanában, kitavaszodás előtt, mikor már félben van a gazdasági év. Száz és száz kérdés merült fel a községekben az alakulást illetően: szervezeti és anyagi természetű kérdések. Lehetett volna úgy is „vezetni", hogy a vitatott kérdéseket lassanként összegyűjtik, aztán tanácskoznak ezekről a szakemberekkel, majd pedig kidolgoznak holmi egységes rendelkezést, utasítást. De nem így történt. Igen örvendetes, hogy sok helyen a vitás kérdéseket helyben, az adottságokhoz mérten, a nép igazságérzetének megfelelően oldották meg. A vezetés feladata ilyenkor az volt, hogy tanulmányozza az életet, annak új hajtásait, és a legjobb tapasztalatokat összegezve, a másutt még tépelődőknek ajánlhasson már bevált módszereket. „ Ugyanezt lehetne mondani a nép alkotó ereje teljesebb kifejtésének útjában álló bürokrácia leküzdéséről is. Köztudomású, hogy ez áll útjában a széleskörű szocialista munkaversenynek is. Ha már most, azt várnék, hogy felülről jöjjön valami instrukció arra, hogyan kell bürokráciamentesen versenyt szervezni, csak azt bizonyítanék, hogy a bürokrácia elleni harcot bürokratikusan fogjuk fel. Ellenben, ha a vezető szervek, a szakszervezetek, a legjobb eredményt elérő vállalatok, üzemek vezetési stílusát, az ottani munkaversenyt tanulmányozzák, okvetlenül rábukkannak nagyszerű, követendő példákra, kezdeményezésekre. Olyanokra, amelyek hűen kifejezik a dolgozók anyagi érdekeltségének elvét, amelyek ösztönöznek a jobb munkára, a műszaki színvonal emelésére és annak meggyorsítására, a minőség javítására, a fegyelemre, a hatékonyabb szakképzésre stb. Ezeknek a tarasztalatoknak sűrítése és összegezése, majd mielőbbi általánosítása — ez a legjobb vezetés. Tanulni a tömegektől, ez a demokratizmus alapelve; másképp elképzelhetetlen demokratikus vezetés. Éppen az nyit meg nagy zsilipeket, ha tízmillió ember érzi és tudja: az ő tudására, leleményességére az egész ország számít. Rendszerünk lényege, az emberek egyenlősége követeli meg, hogy az egyes ember ne elszigetelten tevékenykedjék, hanem értékei közkinccsé legyenek. Ezt jelenti a tömegektől tanulás. Ez biztosítja, hogy a vezetés a legjobbak, az élenjárók tapasztalatain nyugodjék. Tanítani a tömegeket — ez pedig azt jelenti, hogy a tömegektől vett legjobb tanulságokat adjuk tovább, általánosítsuk. Mindenki felfogja, mennyivel előbbre tartanánk, ha az egész országban, az iparban, a mezőgazdaságban, a tudományban, mindenütt felemelnék az átlagot a mai legjobbak színvonalára. S miért ne lehetne megtenni? Valljuk be, sok vezetőben él az a kényelemszeretet, amely csak a kitaposott út követésére biztat, amely idegenkedik az úttól — ez mindig némi kockázattal is jár — ezért belerázódik egy kerékvágásba, s nem mozdul ki onnan, holott a tömegek más kerékvágásban járnának, ha hagynák őket Mert az élet, kiváltképp a szocialista építés mind újabb és újabb — ha úgy tetszik — csodákat produkál. De ezeken csak azok csodálkoznak el valójában, akik addig nem értették meg, mire képesek saját rendszerükben a munkások, a dolgozók. Sok tízezer olyan ember, aki korábban nem volt a szocializmus szilárd híve, azáltal válik azzá, hogy tapasztalja: nem felülről, minduntalan kioktatóan tekintenek rá, mint olyanra, akinek nincs más dolga, mint utasításokat teljesíteni, hanem úgy kezelik, mint olyan embert, aki egyformán fontos a mi egyenlő rangú és jogú egyedekből összetevődő népi társadalmunkban. Lenin erre gondolt, amikor óvta a vezetőket a gőgtől, s mikor arra tanította őket, hogy az eredmények láttán ne saját dicsőségüket könyveljék el. Amit két és fél év óta elértünk, ezzel a vezetési módszerrel értük el. Az eredmények a szilárd, elvhű politikából fakadnak. Nem a párt, nem a kormány művelt csodát, hanem a helyesen vezetett dolgozó nép. És most is ennek a méhében született meg az a lehetőség, amely a párt ajánlata révén felnövekszik, s azután is ott születik meg a szocialista építés megannyi csodája. fSz. J.)