Középdunántúli Napló, 1959. április (Veszprém, 15. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-01 / 76. szám

5 A KÖZÖSSÉGI ÉLET ÚTJÁN... _ AZ EGYIK NAP a népfronthoz érkező sok levél között kezembe került László Jenő, tüskevári igazgató írása. Alig egy oldalas levél volt ez, de a tömör monda­tok annyi mindenről beszéltek, hogy érdemes figyelmet szentelni rájuk. Tüskevár nem járási székhely, csupán egy csendes­ kis község a Somló-hegytől délnyugatra, a mű­­út baloldalán. Látszatra talán csak annyiban különbözik a töb­bi Veszprém megyei településtől, hogy szorgalmas lakói jó minő­ségű bort termelnek, s a vendég szíves szó mellé poharat is kap, benne gyöngyöző, aranyszínű som­lai borral. De még ez sem világot rengető dolog, mert hiszen Som­ló körül mindenütt így van ez. Miért érdemes hát mégis beszélni erről a faluról? Azért, mert ahogy egy pohár vízben —a szólás­mon­dás szerint — a tenger minden tulajdonsága benne van, úgy ez a kis község is jellemzően mutatja a mai falu arcát, talán vala­mennyiét Hiszen, ha az ember elindulna Tüskevárról, s úgy ka­nyarogna vissza — egy hosszú úton érintve a községeket — mindenütt ugyanazt a nagy vál­tozást találná, szerte az ország­ban. Tüskevár termelőszövetkezeti község, mint ahogy a devecseri járás minden községe az. Amikor az említett levél onnan útnak indult, a dolgozó parasztok már­­ közösen vetették a tavaszi búzát A levél arról ad számot, ho­gyan él, fejlődik a falu, s milyen gondokkal kell még megküzdeni. OLVASSUK HÁT a levelet: „A községnek szép, újonnan avatott kultúrháza van, amelynek nagyter­mében műkedvelő és mozielőadáso­kat tartunk. .4. olvasóterem beren­dezése még nem történt meg, de tervbe vettük. A járási könyvtárnak fiókkönyvtára működik, egy peda­gógus vezetésével. A könyvtár for­galma a téli időben eléggé nagy volt, s többször is cserélni kellett a könyveket. Leginkább szépirodalmi könyveket olvastak, Móricz Zsig­­m­ondot, Jókait, de az utazás, föld­rajzi és mezőgazdasági tárgyú könyveink is kelendők voltak.” Többször megfordultam a köz­ségben az elmúlt hónapok alatt, előadásokat is tartottam a kultúr­­házban, beszélgettem a helyi ve­zetőkkel, parasztemberekkel, az új körzeti orvossal, pedagógusok­kal, így ehhez a néhány mondat­hoz is volna egy-két szavam. Igen, Tüskevárott szép, új kul­­túrház van. Nehéz lenne az épí­tés történetét röviden leírni, de szinte megkapó ez. Valóban a falu apraja-nagyja segítette, hogy a községben otthont találjon a kul­túra. A tanácstagok és vezetők, a népfront bizottság tagjai pénz­ben nem is értékelhető szívós munkássága teremtette meg a megye első falusi neonfényes kul­­túrházát. Mert ebben a kultúr­­házban szép, világos neoncsövek ontják a fényt, szinte jelképez­ve a szocialista építés minden sö­tétséget elűző távlatait. Ezt a neonvilágítást is a társadalmi összefogás szülte és szinte meg­ható volt, amikor a körzeti vil­lanyszerelővel kezet fogva meg­tudtam, hogy hosszú hetek mun­kájával mennyi nehézséget kel­lett leküzdeni, míg végre fellob­bant a fény és megkezdődött az élet a kultúrházban. Jó lenne többet is idézni a le­vélből, már csak azért is, mert tervekről és gondolatokról is be­szél. Talán egyetlen gondolatot még:­­„Színházlátogatásra ezideig nem volt lehetőség, de majd, ha a kul­­túrház teljesen be lesz rendezve, a Faluszínház is tart előadásokat." SOKAN TALÁN AZT MONDA­NÁK: nem nagy dolgok ezek. Egyesek természetesnek tartanák. Azonban elgondolkoztató minden­képpen az, hogyan jutottak el a magyar falvak 8—10—12 év alatt az iskola, az orvosi lakás, a kul­­túrház igényéig,­­ ami ennél több, a megvalósításukig. Sok­­ minden kellett ehhez. Alapvető­­­­en az a társadalmi forradalom, ami 1945-tel, hazánk felszabadu­lásával kezdetét vette nálunk. 35 nélkül mindezekről ma nem be­szélhetnénk. Kellett az a kultu­rális forradalom, amely lépésről lépésre űzi a régit, a maradiságot és talán jelképesen azt mondhat­nám, ami maholnap a „falu vé­gére” szorítja vissza a tudatlan­ságot. A művelődési házaikat, az ol­vasótermeket nem valamiféle kul­­túrdivat szülte, hanem a népha­talom, amely létrejöttének első percében hadat üzent a tudatlan­ságnak, s amely felébresztette a múltban még írni, olvasni is alig tudó népmilliók igényét a több kultúra iránt. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a tüskevári helyzet nem egyedülálló, hanem ma már szinte általánosítható. Ennek bizonyítására nézzük csak a nevezett vidéknek néhány kö­zeli községét. Somlóvásárhelyen néhány éve avattak kultúrházat, s a napok­ban már ellátják televízióval is. Somlószöllős kultúrháza is alig néhány esztendős. Borszörcsökön új kultúrházat építenek, emellett két pedagógus lakás is közel áll a befejezéshez, s még ebben az évben a villany is kigyúl a községben és Oroszi­­ban is. Szélesíthetnénk a kört to­vább, s minden község igazolná azt a nagyszerű fejlődést, amit a paraszt emberek 10—15 évvel ezelőtt még álmukban sem hittek volna. ABBÓL, AMIT EDDIG MON­DOTTAM az következnék talán, hogy községeinkben csak a kult­­urális intézmények létrehozását tartják fontosnak? Nem így van ez. Most ezekben a hetekben, hó­napokban, új, nagy feladatok je­lentkeztek megyénk több, mint 230 községében. Ki kell alakíta­ni a mezőgazdasági nagyüzemek telephelyeit. Az állam által biz­tosított sok millióhoz az egyszerű emberek további milliókat adhat­nak és adnak is munkával, lel­kesedéssel. Aki a falvakat járja és szót vált az emberekkel, az könnyen meggyőződhetik arról, hogy a lelkesedésben nincsen hi­ány. Zalagyömörőn, Óhídon, Döb­­röncén és a megye más közsé­geiben 50—60 férőhelyes gazdasá­gi épületek falai nőnek a lakos­ság összefogása nyomán. Mit bi­zonyít mindez? Azt, hogy a mi népünk egyre jobban gazdájává válik a kultúra és a gazdasági élet dolgainak egyaránt. Azt is jelenti ez, hogy az egyéni érdek és a köz érdeke lassan-lassan egyenlő mértékben kap helyet az emberek gondolkodásában. Innen már csak egy lépés annak a fel­ismeréséhez, hogy a mi társadal­munkban az egyes ember is úgy szolgálja jól a maga érdekeit, ha a közösség érdekében tevékeny­kedik. Természetesen ezt az „egy lépést” nem hetek, vagy hóna­pok alatt teszi meg a mi népünk sem, hosszabb idő kell ehhez. Egy azonban bizonyos: szerte az országban, falvainkban a közös­ségi életnek, gondolkodásinak most rakjuk le szilárd alapjait a szö­vetkezeti gazdaságok kialakításá­val. A KÖZÖSSÉGI ÉLET, a kö­zösségi munka és e kettő alapján a kialakuló közösségi gondolko­dás, olyan erőtartalékokat sza­badít fel, amelynek segítségével a legközelebbi évek alatt gyöke­resen megváltoztathatjuk falvaink képét, helyzetét. Nincs messze hát az idő, amikor külsőségek­ben és belső tartalmában is szo­cialista községekről és benne szo­cialista módon gondolkodó, cse­lekvő emberekről beszélhetünk. S ezt a folyamatot rendkívül gyors ütemben segíti elő az, hogy ha­zánkban az elmúlt év a közeljövő hónapjai alatt egyre több község, tanya lakossága indul el a kö­zösségi élet sokat ígérő útján. Gyimesi András a Hazafias Népfront megyei titkára Hagyományos népszokások szerint ünnepelték a húsvétot megyénk falvaiban Veszprém megye falvaiban, min­denütt vidáman, a hagyományos nép­szokások szerint ünnepelték a hús­vétot. Badacsonytól kezdve a bako­nyi falvakig a KISZ szervezetek és a Hazafias Népfront helyi szerveze­teinek kezdeményezésére sehol sem hiányoztak a különféle tréfás, mulat­ságos neműijátékok, mint például a zöldág ugratás, a tojásverseny és mások. A Somló melletti Kertán régi szokás szerint most sem maradt el a híres mátkától hordás. Az ínycsik­landozó ételeikkel: tojással, son­kával, kolbásszal és más finomsá­gokkal telerakott mátkatálakat olyan házakhoz viszik, ahol eladó lány vagy legény van. A mátkatál hor­dásból egyébk­ént már számos há­zasságkötés is létrejött. Ugyancsak régi kertai szokás a húsvéti határjá­rás. Jobbára csak az öregek tartják meg. Bár Kerta nemrégen termelő­szövetkezeti községgé vált, a falu öregjei hétfőn hajnalban mégis meg­tartották a hagyományos határszem­lét, s megelégedéssel állapították meg: a növények fejlődése biztató, a gépállomás kifogástalanul dolgozik. Veszprém megyében az esti órák­ban csaknem mindenütt vidám, ze­nés mulatságokat, bálokat rendeztek. KÖZÉPDUNÁNTÚLI napló 1959. április 1. Pusztító orkán, — vagy lelkiismeretlenség? Az utóbbi. Aki ma a badacsonyi állomáson kitekint a vonatból, az meg*­lepetésében összecsapja a kezét: a költők által oly sokszor megéne■* kel nyárfák úgyszólván eltűntek az állomás közeléből. Semmi va­rázslat, semmi csoda, csupán a MÁV „tisztogatott”. Az előzmények: Az elmúlt év elején a MÁV engedélyt kapott, hogy az állomás közelében tizenhét nyárfát kivágjon, mivel e jelzett fák korhad­tak, és veszélyeztetik a vasút biztonságát. Márpedig köztudomású, hogy a MÁV a balesetekért felelősséget nem vállal. A fák kivá­gására vonatkozó kérelemben nyomós okként emlegették, hogy 1958 február 28-án, amikor a környéken orkán dühöngött, az egyik fa kidőlt, és megrongálta az egyik MÁV-épület sarkát. (Azt már nem említették, hogy a kidőlt fa tövét a cukrász az előtte­­való nyáron sóslével és forró vízzel öntözgette.) Tehát a MÁV az engedélyt megkapta. A MÁV egy esztendővel később, ez év január 19-én ki akarta vágatni a fákat, de — józan meggondolások alapján — a Tapolcai Járási Tanács mezőgazdasági osztálya visszavonta a korábbi enge­délyt. A fák mégis kidőltek — szám szerint nem is tizenhét, ha­nem tizenkilenc —, mert a MÁV március 26-án mégiscsak szente­síteni akarta az érvényét vesztett és visszavont határozatot, mond­ván, hogy ez csak a vasútra tartozik, és például a Badacsonyto­maji Községi Tanácsra, vagy a járási tanács mezőgazdasági osztá­lyára nem, mivel a vasút a balesetekért nem vállal felelősséget. A tizenkilenc fa kivágása után kiderült, hogy mindössze négy-öt volt korhadt, a többi egészséges, eleven fa. S most olyan az állomás környéke, mintha orkán pusztított volna. ötven esztendeje folyt a szó szerinti harc, hogy ne pusztítsák a Badacsony testét, és fél évszázad után a népi demokrácia menti meg az Európa-hírű Badacsonyt. Úgy látszik, hogy a MÁV mit sem törődik az ilyen gondoskodással. Tavaly kiirtotta a fenyősort Ba­dacsonyban. Azt még megértették az emberek, hiszen vannak biz­tonsági intézkedések is, de az újabb tizenkilenc ősi nyárfa nem tudni milyen intézkedések alapján került ki a földből. S hozzá­teendő: a balesetekért lehet a felelősséget nem vállalni, de a jog­talanul kiirtott tizenkilenc badacsonyi nyárfáért vállalni kell! A tömegek akaratából Egyik nagyüzemünk pártonkívüli főmérnöke mondta a napokban: „Tudja-e, mi tetszik nekem a légi­óbban a Központi Bizottság március 6-i határozatában? Tetszik persze a körültekintő elemzés, a felelősségérzet, a bá­tor célkitűzés. Mindez jó dolog az ország vezetőitől. De énnekem olyasv­alami tetszik, amit talán az elvtársak észre sem vesznek. Az tudniillik, hogy a Központi Bi­zottság ajánlja a népnek, hogy már az idén érje el a hároméves terv legfontosabb mutatóit. Az tetszik, hogy nem utasít erre, hanem javasolja, ajánlja ezt. Irigyje el nekem — tette, hozzá — ebben több biztonságot ér­zek, mint az utasításokban, a parancsokban. Mert a felülről jött parancsokkal úgy van az ember, hogy vár­ja, ugyancsak felülről, az utasítás végrehajtásának rész­leteit, a segítséget. Ha jön, hát jön, ha meg nem jön, megvan a kifogás, miért nem tudtuk teljesíteni. De az ajánlás az más. Ez arra késztet, hogy töprengjünk sa­ját munkánkon, hogy körülekintsünk­ házunk táján, hogy szárnyra engedjük tudásunkat, képzelőerőnket. Gondolkodásra, cselekvésre, alkotásra késztet. Nekem az tetszik, hogy számítanak ránk, várnak tőlünk. Az tetszik, hogy nemcsak felül kiszámítanak valamit, az­tán gyerünk megcsinálni, hanem azt várják, hogy ön­állóan és felelősen alkossunk. Bizalmat érzek ebből, s ez szerfelett ösztönöz.“ Íme, ismerősünk megtagadta a március 6-i határozat lényegét, felismerte egyetlen szóból pártunk vezetési stílusát. Tanulni a néptől és tanítani a népet — nem új dolog ez a mondat, nem is ismeretlen. A gyakorlat­ban azonban gyakran mellőztük ezt, ami hibákra ve­zetett. Pártunk politikája, a legutóbbi határozat is azonban ragaszkodás ehhez az elvhez. A párt Központi Bizottsága nem valami jámbor óhajt fejezett ki, ami­kor a hároméves terv legfőbb mutatóinak már 1959- ben való teljesítését ajánlja, hanem a realitást fejez­te ki. A realitást, azt, hogy már 1958-ban túlteljesítet­tük az éves tervet, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezésének üteme felülmúlja az előzetes elképze­léseket Azt fejezi ki, hogy bár a párt szilárdan bízott a nép alkotó erőiben, ezen erők nagyobbaknak bizo­nyultak a tervezettnél; a munkások, a dolgozó parasz­tok, az értelmiségiek munkája, tudása, szorgalma és öntudata túlhaladja az előirányzatot Miért fontos mindent újólag megállapítani és leszö­gezni? Azért, mert a március 6-i határozat az aján­lott cél elérésének egyik fő eszközéül a vezetés megja­vítását állapítja meg. Jobban vezetni — ez pedig azt jelenti, hogy még többet tanulni a néptől, hogy még jobban taníthassu-k a népet. De vajon hogyan kell és lehet tanulni a néptől? Hadd hozzunk példákat rá. Igen gyorsan alakultak a szövetkezeti községek mosta­nában, kitavaszodás előtt, mikor már félben van a gaz­dasági év. Száz és száz kérdés merült fel a községek­ben az alakulást illetően: szervezeti és anyagi termé­szetű kérdések. Lehetett volna úgy is „vezetni", hogy a vitatott kérdéseket lassanként összegyűjtik, aztán ta­nácskoznak ezekről a szakemberekkel, majd pedig ki­dolgoznak holmi egységes rendelkezést, utasítást. De nem így történt. Igen örvendetes, hogy sok helyen a vitás kérdéseket helyben, az adottságokhoz mérten, a nép igazságérzetének megfelelően oldották meg. A ve­zetés feladata ilyenkor az volt, hogy tanulmányozza az életet, annak új hajtásait, és a legjobb tapasztalatokat összegezve, a másutt még tépelődőknek ajánlhasson már bevált módszereket. „ Ugyanezt lehetne mondani a nép alkotó ereje teljes­­ebb kifejtésének útjában álló bürokrácia leküzdéséről is. Köztudomású, hogy ez áll útjában a széleskörű szo­cialista munkaversenynek is. Ha már most, azt vár­nék, hogy felülről jöjjön valami instrukció arra, ho­gyan kell bürokráciam­entesen versenyt szervezni, csak azt bizonyítanék, hogy a bürokrácia elleni harcot bü­rokratikusan fogjuk fel. Ellenben, ha a vezető szer­vek, a szakszervezetek, a legjobb eredményt elérő vál­lalatok, üzemek vezetési stílusát, az ottani munkaver­senyt tanulmányozzák, okvetlenül rábukkannak nagy­­szerű, követendő példákra, kezdeményezésekre. Olya­nokra, amelyek hűen kifejezik a dolgozók anyagi ér­dekeltségének elvét, amelyek ösztönöznek a jobb mun­kára, a műszaki színvonal emelésére és annak meg­gyorsítására, a minőség javítására, a fegyelemre, a ha­tékonyabb szakképzésre stb. Ezeknek a tarasztalatok­nak sűrítése és összegezése, majd mielőbbi általánosí­tása — ez a legjobb vezetés. Tanulni a tömegektől, ez a demokratizmus alapelve; másképp elképzelhetetlen demokratikus vezetés. Éppen az nyit meg nagy zsilipeket, ha tízmillió ember érzi és tudja: az ő tudására, leleményességére az egész or­szág számít. Rendszerünk lényege, az emberek egyen­lősége követeli meg, hogy az egyes ember ne elszi­getelten tevékenykedjék, hanem értékei közkinccsé le­gyenek. Ezt jelenti a tömegektől tanulás. Ez biztosítja, hogy a vezetés a legjobbak, az élenjárók tapasztalatain nyugodjék. Tanítani a tömegeket — ez pedig azt jelenti, hogy a tömegektől vett legjobb tanulságokat adjuk tovább, ál­talánosítsuk. Mindenki felfogja, mennyivel előbbre tar­tanánk, ha az egész országban, az iparban, a mezőgaz­daságban, a tudományban, mindenütt felemelnék az átlagot a mai legjobbak színvonalára. S miért ne le­hetne megtenni? Valljuk be, sok vezetőben él az a kényelemszeretet, amely csak a kitaposott út követésé­re biztat, amely idegenkedik az úttól — ez mindig né­mi kockázattal is jár — ezért belerázódik egy kerékvá­gásba, s nem mozdul ki onnan, holott a tömegek más kerékvágásban járnának, ha hagynák őket Mert az élet, kiváltképp a szocialista építés mind újabb és újabb — ha úgy tetszik — csodákat produkál. De ezeken csak azok csodálkoznak el valójában, akik addig nem értet­ték meg, mire képesek saját rendszerükben a munká­sok, a dolgozók. Sok tízezer olyan ember, aki korábban nem volt a szocializmus szilárd híve, azáltal válik azzá, hogy ta­pasztalja: nem felülről, minduntalan kioktatóan tekin­tenek rá, mint olyanra, akinek nincs más dolga, mint utasításokat teljesíteni, hanem úgy kezelik, mint olyan embert, aki egyformán fontos a mi egyenlő rangú és jogú egyedekből összetevődő népi társadalmunkban. Lenin erre gondolt, amikor óvta a vezetőket a gőgtől, s mikor arra tanította őket, hogy az eredmények láttán ne saját dicsőségüket könyveljék el. Amit két és fél év óta elértünk, ezzel a vezetési módszerrel értük el. Az eredmények a szilárd, elvhű politikából fakadnak. Nem a párt, nem a kormány mű­velt csodát, hanem a helyesen vezetett dolgozó nép. És most is ennek a méhében született meg az a lehe­tőség, amely a párt ajánlata révén felnövekszik, s azu­tán is ott születik meg a szocialista építés megannyi csodája. fSz. J.)

Next