Középdunántúli Napló, 1959. május (Veszprém, 15. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-01 / 101. szám

3 Néhány lap a Pápai Textilgyár dicsőségkönyváben Piroskötésű, díszes könyv fekszik az asztalon. Hófehér, finom lapjain a feke­te tussal rajzolt betűk egy-egy névvé alakulnak. Alattuk két-két háromjegyű szám. Ennyi áll csupán egy-egy oldalon. Forgassunk csak néhány lapot a mun­kás dicséretét, a munka becsületét hirde­tő könyvben. Hadd elevenedjenek meg egy pillanatra előttünk a hősök, a munka küzdelmeinek katonái, akik nap-nap után csatát nyernek gépeik mellett. Varga Zoltánné szövő mennyiség: 116 százalék minőség: 100 százalék Ennyit olvashatunk a dicsőségkönyv két lapján is. Lenn a „szövőben” a csu­­pamosoly, dundi asszony kilóit megha­zudtoló könnyedséggel sürög-forog gépei között. Hol itt, hol ott igazít valamit a szálon, a villámgyorsan ugráló, zakatoló szövőgépeken. Vizsgálódó pillantásait vé­gighordozza a különböző kék árnyalatú — a brüsszeli világkiállításon nagy si­kert aratott — csikós-pettyes anyagokon. Mintha csak gyors mozdulatait igye­keznék indokolni — magyarázza: — Nagyon kell vigyázni minden centi­re, mert hamarosan „fészket” kap az áru. Azt pedig nem engedjük el, vissza­fejtjük. Igaz, sokan vannak, akik restel­lik ezzel tölteni az időt, ráindítják a gé­pet, hadd menjen! Aki kifogástalan mi­nőségű árut akar kiadni kezéből — már­pedig én azt akarok — nem tehet meg ilyesmit. Mindezt pár perces szünetekkel mond­ja el, közben hol az egyik géphez szalad, hol a másikhoz perdül, egyszer itt, más­szor ott hall furcsa zörejt, bár az ide­gennek egyformának tűnik az ütemes za­katolás. Leállítja az egyik gépet. Egy szálat iga­zít, s a következő percben már újra csap­kod, száguld a vetélő. ’— Mindig meg kell keresni, hogy a szél felül legyen — magyarázza —, mert különben hiba van. Elég, ha csak egyetlen szál helyett kettő van valahol, már má­sod, vagy harmadosztályúnak minősítik az egész véget Sohasem kárba veszett idő, ha egy-egy percre megállítjuk valamelyik gépet az­ért, hogy megnézzük, rendben van-e. Ez nem felesleges, s ezt nem is érezzük meg. Aki naponta háromszor-négyszer is elcsavarog negyedórákat, az más, annak bizony nemigen lehet dicsekedni a napi munkájával. Erre sajnálnám is az időt ,­­árulja el titkait. Azután azt is bevallja, hogy egy kicsit mindig elégedetlen a sa­ját magával. Minél többet mennek a gé­pei, minél több métert sző meg egy mű­szak alatt, annál többet szeretne. Ezért nem sajnálja a fáradságot a hen­gerek rendbetartására, mert — vélemé­nye szerint jól dolgozni csak gondozott géppel lehet, így gondolkoznak váltótár­sai is, akik ugyancsak elismert jó mun­kások. Búcsúzás előtt még megkér, nézzem meg még egyszer a gépelt, mert mióta itt van a gyárban, azokon dolgozik. Mióta? — 1950-ben kerültem az üzemhez. Ad­dig nem dolgoztam, mert kicsik voltak a fiaim. Az uram akkor sem akart en­gedni, de nekem nagy kedvem volt. Nem bántam meg, hogy a sarkamra álltam. Szeretem ezt a szakmát... látkozott a gépekkel. Pedig előzőleg, amikor egy évig a csévéjében dolgozott, fonalkihordóként, sokat és szívesen járt­­ a gépek között. Itt is, ott is nézte, hogy készül a sok szép anyag, s fájt a szíve, hogy nem tartozhat azok közé, akiknek ügyességét a legkülönbözőbb világrészek­ben hirdetik a Pápai Textilgyár termé­kei. Boldog volt, amikor szövőgéphez ke­rült, s mégis, mennyi nehézséggel kellett megküzdenie. Azt mondta a munkamód­szer átadója, kálvária utána dolgozni. — Nehéz volt a kezdet, de azért csak megtanultam a szakmát — szerénykedik Dobsonné. Megtanulta, s nem is akárho­gyan. Mennyiségileg, minőségileg kifogás­talanul dolgozik. Ha szóbakerül neve, művezetője nagy komolyan csak annyit mond: — Ha egy-egy művezetőnek legalább 8—10 ilyen munkása lenne, álom lenne az életünk. A főművezető is csak dicsérni tudja szorgalmát, munkáját. S van még egy jó tulajdonsága, amit feltétlenül érde­mes szóvátenni: jónéhány dolgozó nő akad, aki visszaél azzal, hogy kisgyer­mekei vannak, hogy számukra a törvény — nagyon helyesen — külön jogokat, elő­nyöket biztosít. Dobsonné soha nem hi­vatkozik arra, hogy családanya. — Elsősorban a gyárban kell helytáll­ni — mondja nemegyszer. — Itt az em­ber nem is veszi észre úgy, hogy fáradt, mint otthon. Igaz, nagy munkában vol­tunk, kijutott a dologból. Most parkettáz­­ták le a szobánkat, s ennek örömére nagy gondot vettünk a nyakunkba. Mondtam az emberemnek, szép lett a szobánk, le­gyen bele szép, új bútor is. A napokban megrendeltünk egy hálógarnitúrát a szö­vetkezetben. Két hónap alatt készítik el. Addig össze kell rakni az árát. Elég jól keresünk mind a ketten, majd csak kifi­zetjük. Pongrácz Jolnosné fonó mennyiség: 103 százalék minőség: 100 százalék A következő lapon pontosan ennyi áll, egy betűvel, egy számmal sem több. Mégis milyen sokat mond a néhány szám. Beszélő számok ezek — egy-egy textilgyári munkás lelkiismeretességéről, szorgalmáról, ügyességéről, szaktudásá­ról szólnak. Az inkább fiatal leánynak, mint csa­ládanyának látszó Fongráczné májusban jubilál. 10 éve lesz, hogy teljesült kíván­sága: felvették a textilgyárba. Két évig „leszedő” volt, s immár nyolc éve, hogy nap-nap után odaáll fonógépe mellé. Mégsem vált unalmassá, terhessé szá­mára a munka. Mindig új és új élményt jelent, amikor megtelik egy-egy „kopsz” — maga előtt látja munkája eredményét: a fonallal telt orsókat. Munkahely csak számára a fonoda? Nem. Sokkal több annál. Itt tanult szak­mát, itt érezte, s érzi, mit jelent, ha va­lakit megbecsülnek munkájáért, itt is­merte meg férjét, aki szintén ebben az üzemrészben dolgozik. Olajozó. Tréfál­kozva mondjuk, bizonyára jobban ola­jozza felesége gépét, mint a többiekét. Ijedten tiltakozik. Dehogy is, hisz sze­mében mindegyik gép egyforma, mind­egyiket egyformán gondozza. Hulladékos zacskójába nyúl. Kis kefét vesz elő. Műszakváltás következik. Ke­félni kell a gépet, hogy a következő szak­nak tisztán adhassa át. Nevetve hajol az orsók fölé. Azért örül, mert délután fér­jével és 3 és fél éves kisfiával elsétálnak a kertjükbe, ahol zöldell a borsó, a vö­röshagyma, a sóska, nyílnak a virágok, s a kicsi oly boldogan, oly aranyosan sza­ladgál közöttük? Vagy csak megszokásból ilyen jókedvű? Lehet, hisz azt az elvet vallja, aki mindig mosolyog, nehezen öregszik. Aki ismeri, hiszi, hogy ez szó­­ról-szóra igaz. Mike Tiborné Dobson Károlyné szövő mennyiség: 113 százalék minőség: 100 százalék Hosszú idő óta a szövő II. legjobb ered­ményeket elérő dolgozói közé tartozik. Kívüle talán már senki sem emlékezik arra, hogy 5—6 évvel ezelőtt, amikor szövőtanuló lett, milyen keservesen ba­ A „tanító úr“ Kemendi Géza sármelléki pedagógus a múlt hét elején egyik nap kora hajnal­ban felkelt, hogy megnézze: nem tett-e kárt az éjszakai lehűlés a Biztos Jövő Termelőszövetkezet vetésében. Azután, amikor meggyőződött róla, hogy a lennek semmi baja nincs, tovább indult a négy­ezer holdas határban, és mire előkerült, jócskán elmúlt dél is. A termelőszövetke­zeti irodában már féltucat hivatalos ki­küldött várta. — Hogyan? — kérdezhetné bárki. — Miért nem az iskolába ment, miért járta egyedül a határt, hol van az osztálya? Azt hiszem, valamennyi kérdés választ kap, ha elárulom, hogy Kemendi elvtárs március 11 óta a Biztos Jövő Termelőszö­vetkezet elnöke. Igen, kedves olvasó, nincs félreértés. Kemendi Géza 28 éve sármelléki tanító, az országszerte híres sármelléki népi együttes vezetője, termelőszövetkezeti el­nök. — Hogyan történt? — azt kérdezik. — Én is ezt kérdeztem tőle, és válasza éppen olyan egyszerű volt, mint Kemendi elvtárs maga. Azt mondotta: — Én tulajdonképpen most is azt csi­nálom, amit huszonnyolc évvel ezelőtt el­kezdtem. Emberekkel foglalkozom. Csak most felnőttekkel. A falu felnőtt lakossá­gának nagy része tanítványom volt. Igen, Kemendi Géza ugyanazt csinálja most is, amit huszonnyolc éven át eddig tett: tanítja, neveli az embereket, előké­szíti a jövő számára. Néhány rövid mon­datnál többet nemigen lehet megtudni tőle az iroda falai között. Csak amikor már velem együtt felkapaszkodott a lo­vaskocsi ülésére, hogy újfent határszem­lére induljunk, akkor ered meg a nyel­ve. De akkor aztán kifogyhatatlan. Azon a délutánon rajtam kívül még harminc­­nyolc határlátogató volt a Biztos Jövő Termelőszövetkezetben. A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia utolsó évfolya­máról harmincnyolc végzős, jövendő gazdász látogatta meg a termelőszövetke­zetet. Most velük és Kemendi elvtárssal együtt járom a határt, miután fogatunk a lóistálló táján lemaradt. Mert az is van már az alig két hónapja alakult termelőszövetkezetben. Száz da­rab ló számára közös istálló egy régi­ épületből, ami még az uradalom mara­ványa a falu végén. A termelőszövetkezet tagjai rendbehozták, kitakarították, sa­ját rönkfájukból metszett deszkából elké­szítették a jászlakat, a lóállásokat, beme­szelték. Most ugyan üres az istálló, mert a lovak egy szálig a határban vannak az emberekkel együtt. Vetik a kukoricát, krumplit,­­ vetőmagot, műtrágyát szál­lítanak. Itt, a rendbehozott lóistálló mel­letti dűlőn tudom meg azt is, hogy még ebben ez évben öt és félmilliós gazdasági építkezés lesz a termelőszövetkezetben. Hatszáz darab szarvasmarha, több száz juh, több ezer baromfi számára kell még a nyár folyamán szállást biztosítani. Hja, sok gond is van egy négyezer hol­das gazdaságban. Mert ugye — ezt csak úgy magamban gondolom —, itt mégsem lehet tapsolni, mint a hatodik osztályban, hogy „figyelem, gyerekek.” Gondolata­imra szinte válaszként már „meséli” is Kemendi elvtárs, hogy a nagy faluban hogyan fogják össze a munkaszervezetek a családokat. Van hat brigádvezető, s munkacsapatvezetők, agronómusok. Mos­tanában majdnem minden este van vala­miféle gyűlés, hol a brigádvezetők ta­nácskoznak, hol az igazgatóság. Ezekre a gyűlésekre nagy szükség van. Hiszen a közel hét kilométer hosszú faluban mint­egy hatszáz család tagja a termelőszövet­kezetnek. A munka elég későn indult — március 11 után ■—, viszont jobban kell elvégezni a tavaszi műveleteket, mint bármikor eddig. Szükség van tehát a fe­gyelemre és a szervezettségre. De nincs is ebből hiba. Szinte karikacsapásként mennek az események. Néha azután közbejön olyan terven fe­lüli esemény is, mint a napokban. Ez meg a kocsisokkal történt. Azt hiszem, a kocsisokkal egyidős az a törekvés, hogy a gazdaságban fellelhető valamennyi jobb takarmányt a lovaknak kell megenni. A sármelléki kocsisok is igencsak elbúsul­ták magukat a lovak miatt. — Ha ez így megy — mondogatták ma­guk között —, még lefogynak az állatok. Azután egy késő estébe nyúló beszélgetés során Kemendi elvtárs megmagyarázta a fogatosoknak: — A lónak nem a kövérség a dísze. A fontos a munkabírás. Ebből pedig nincs hiba a Biztos Jövő Termelő­­szövetkezetben. Kár lenne tehát súlyos tízezreket­­ takarmányra pocsékolni, csu­pán azért, hogy Sármellék is áldozzon va­lamit az ősi kocsis szokás oltárán. Amíg mindezt megtudom, jó néhány­­száz holdat hagyunk magunk mögött a termelőszövetkezet vetéseiből. Agronó­­mus vagyok, de nyugodtan mondhatom, április közepén még nem láttam ilyen ga­bonát Sem őszit, sem tavaszit. A nap még nem bukott le a zalai dom­bok mögött, amikor a főagronómus sze­rint végére értünk a határszemlének. De Kemendi elvtárs ragaszkodik hozzá, hogy még a „nyíresi” dűlőben elvetett cukor­répát megnézzük. (Elnézést kérek, ha nem jól neveztem meg a dűlőt.) — összehasonlításként is, meg azért is, hogy az akadémia hallgatói hadd lássák, milyen lesz a jövő nagyüzemi talajműve­lése, ezt meg kell nézni — érvel. A cukorrépatáblát valóban tanulmá­nyozást érdemlő módon munkálták meg. Kerti finomságára megművelt földjét olyan keményre hengerezték, hogy járhat azon bárki körömcipőben vagy csizmá­ban, akár száz kilójával is, de be nem süllyed alatta (a cukorrépának kemény magágy szükséges). Ez a tábla a termelő­­szövetkezet első nagyüzemien elmunkált földje. Itt már nem mondták az embe­rek, hogy „minek annyiszor járni, más­kor sem így csináltuk.” Ez a tábla egy­úttal más valamiről is híres. Ezt a „pe­dagógus Kemenditől” tudtam meg, így nyilvánult meg egy csoport termelőszö­vetkezeti tag szeretete, védelme, büszke­sége első ízben termelőszövetkezetük iránt. A tábla a Zalaapáti felé vezető or­szágút mentén fekszik. Ezen az úton sok egyéni gazda eljár, figyeli, bírálja a ter­melőszövetkezet munkáját. A táblán mintegy nyolc-tíz fogat dolgozott egy­más mellett. Egyik délelőtt azután vala­melyik tag azt mondja: „Jó lenne becsü­letesen felzárkózni a fogatoknak egymás után, ne úgy nézzünk ki, mintha a szél fűjt­ volna össze bennünket. Ezek az egyé­­b úton ne szólhassanak le bennün­k­.Jattá­n, a tegnapi egyéni gazda mai ter­­i­­­zövetkezeti tagként lép egyet a hol­­vezető úton, így van ez Sármellé­ken is, és másutt is. Már a nap is lebukott a horizont mö­gött, amikor az akadémia hallgatói útra­keltek és Kemendi elvtárssal mi is felka­paszkodtunk „saját” kocsinkra. A dűlő­­úton végig előttünk és mögöttünk lovas­kocsik vonulnak. Mögöttük vetőgép, fent üres zsákok, az oldaldeszkán emberek ülnek. A kukoricavető brigád végzett az egyik dűlőn, és most hazafelé tart. A „mi” kocsinkra valamennyi ráköszön, mond valamit, vagy kérdez. Aki meg olyan messze kerül hozzánk, hogy Vendi bácsi — aki szemmel láthatóan megláto­gatta „fejront" után közeli borospincéjét — az csak int a kezével, így közeledünk a falu felé. Egyszerre csak egy szó üti meg a fülemet. -- „Tanító úr" — mondja valaki Kemendinek. — És nekem csak akkor jut eszembe, hogy én tulajdonkép­pen a „tanító úrról" akartam írni, és lám, most itt kocsikázom a határban az elnökkel.­­ Szóval, nem csináltam volna semmit? — teszem fel a kérdést magamnak. Kemen­di elvtárs meg éppen azt magyarázza, hogy a Vasút utca, ahol járunk, amely­nek házai villának is beillenek, a felsza­badulás után épült, gazdái „azelőtt” cse­lédek voltak. Szemmel láthatóan nem ve­szi észre töprengésemet, mert felém for­dul és azt mondja: — Jöjjön el hozzánk máskor is, majd meglátja, mit csinálunk mi ebben a fa­luban. "* És én azon nyomban elhatároztam, hogy elmegyek a zárszámadásra. Látni fogom, hogy hogyan vizsgázik a pedagó­gus a tanítványaival együtt az „első év­folyamon" nagyüzem szervezésből. A ta­nítványok, akik huszonnyolc éve járnak a „tanító úrhoz” és a „tanító úr”, aki „most sem csinál mást”, mint huszon­nyolc éven át, jeles bizonyítványt sejtet­nek. SZÁN­­TI ANNA 1959. május . Munkások, dolgozók! Jobb termelőmunkával alapozzátok meg a nép jólétének további növekedését, gyorsítsátok a szocializmus építését! El­őre a kongresszusi verseny sikeréért!

Next