Középdunántúli Napló, 1959. május (Veszprém, 15. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
3 Néhány lap a Pápai Textilgyár dicsőségkönyváben Piroskötésű, díszes könyv fekszik az asztalon. Hófehér, finom lapjain a fekete tussal rajzolt betűk egy-egy névvé alakulnak. Alattuk két-két háromjegyű szám. Ennyi áll csupán egy-egy oldalon. Forgassunk csak néhány lapot a munkás dicséretét, a munka becsületét hirdető könyvben. Hadd elevenedjenek meg egy pillanatra előttünk a hősök, a munka küzdelmeinek katonái, akik nap-nap után csatát nyernek gépeik mellett. Varga Zoltánné szövő mennyiség: 116 százalék minőség: 100 százalék Ennyit olvashatunk a dicsőségkönyv két lapján is. Lenn a „szövőben” a csupamosoly, dundi asszony kilóit meghazudtoló könnyedséggel sürög-forog gépei között. Hol itt, hol ott igazít valamit a szálon, a villámgyorsan ugráló, zakatoló szövőgépeken. Vizsgálódó pillantásait végighordozza a különböző kék árnyalatú — a brüsszeli világkiállításon nagy sikert aratott — csikós-pettyes anyagokon. Mintha csak gyors mozdulatait igyekeznék indokolni — magyarázza: — Nagyon kell vigyázni minden centire, mert hamarosan „fészket” kap az áru. Azt pedig nem engedjük el, visszafejtjük. Igaz, sokan vannak, akik restellik ezzel tölteni az időt, ráindítják a gépet, hadd menjen! Aki kifogástalan minőségű árut akar kiadni kezéből — márpedig én azt akarok — nem tehet meg ilyesmit. Mindezt pár perces szünetekkel mondja el, közben hol az egyik géphez szalad, hol a másikhoz perdül, egyszer itt, másszor ott hall furcsa zörejt, bár az idegennek egyformának tűnik az ütemes zakatolás. Leállítja az egyik gépet. Egy szálat igazít, s a következő percben már újra csapkod, száguld a vetélő. ’— Mindig meg kell keresni, hogy a szél felül legyen — magyarázza —, mert különben hiba van. Elég, ha csak egyetlen szál helyett kettő van valahol, már másod, vagy harmadosztályúnak minősítik az egész véget Sohasem kárba veszett idő, ha egy-egy percre megállítjuk valamelyik gépet azért, hogy megnézzük, rendben van-e. Ez nem felesleges, s ezt nem is érezzük meg. Aki naponta háromszor-négyszer is elcsavarog negyedórákat, az más, annak bizony nemigen lehet dicsekedni a napi munkájával. Erre sajnálnám is az időt ,árulja el titkait. Azután azt is bevallja, hogy egy kicsit mindig elégedetlen a saját magával. Minél többet mennek a gépei, minél több métert sző meg egy műszak alatt, annál többet szeretne. Ezért nem sajnálja a fáradságot a hengerek rendbetartására, mert — véleménye szerint jól dolgozni csak gondozott géppel lehet, így gondolkoznak váltótársai is, akik ugyancsak elismert jó munkások. Búcsúzás előtt még megkér, nézzem meg még egyszer a gépelt, mert mióta itt van a gyárban, azokon dolgozik. Mióta? — 1950-ben kerültem az üzemhez. Addig nem dolgoztam, mert kicsik voltak a fiaim. Az uram akkor sem akart engedni, de nekem nagy kedvem volt. Nem bántam meg, hogy a sarkamra álltam. Szeretem ezt a szakmát... látkozott a gépekkel. Pedig előzőleg, amikor egy évig a csévéjében dolgozott, fonalkihordóként, sokat és szívesen járt a gépek között. Itt is, ott is nézte, hogy készül a sok szép anyag, s fájt a szíve, hogy nem tartozhat azok közé, akiknek ügyességét a legkülönbözőbb világrészekben hirdetik a Pápai Textilgyár termékei. Boldog volt, amikor szövőgéphez került, s mégis, mennyi nehézséggel kellett megküzdenie. Azt mondta a munkamódszer átadója, kálvária utána dolgozni. — Nehéz volt a kezdet, de azért csak megtanultam a szakmát — szerénykedik Dobsonné. Megtanulta, s nem is akárhogyan. Mennyiségileg, minőségileg kifogástalanul dolgozik. Ha szóbakerül neve, művezetője nagy komolyan csak annyit mond: — Ha egy-egy művezetőnek legalább 8—10 ilyen munkása lenne, álom lenne az életünk. A főművezető is csak dicsérni tudja szorgalmát, munkáját. S van még egy jó tulajdonsága, amit feltétlenül érdemes szóvátenni: jónéhány dolgozó nő akad, aki visszaél azzal, hogy kisgyermekei vannak, hogy számukra a törvény — nagyon helyesen — külön jogokat, előnyöket biztosít. Dobsonné soha nem hivatkozik arra, hogy családanya. — Elsősorban a gyárban kell helytállni — mondja nemegyszer. — Itt az ember nem is veszi észre úgy, hogy fáradt, mint otthon. Igaz, nagy munkában voltunk, kijutott a dologból. Most parkettázták le a szobánkat, s ennek örömére nagy gondot vettünk a nyakunkba. Mondtam az emberemnek, szép lett a szobánk, legyen bele szép, új bútor is. A napokban megrendeltünk egy hálógarnitúrát a szövetkezetben. Két hónap alatt készítik el. Addig össze kell rakni az árát. Elég jól keresünk mind a ketten, majd csak kifizetjük. Pongrácz Jolnosné fonó mennyiség: 103 százalék minőség: 100 százalék A következő lapon pontosan ennyi áll, egy betűvel, egy számmal sem több. Mégis milyen sokat mond a néhány szám. Beszélő számok ezek — egy-egy textilgyári munkás lelkiismeretességéről, szorgalmáról, ügyességéről, szaktudásáról szólnak. Az inkább fiatal leánynak, mint családanyának látszó Fongráczné májusban jubilál. 10 éve lesz, hogy teljesült kívánsága: felvették a textilgyárba. Két évig „leszedő” volt, s immár nyolc éve, hogy nap-nap után odaáll fonógépe mellé. Mégsem vált unalmassá, terhessé számára a munka. Mindig új és új élményt jelent, amikor megtelik egy-egy „kopsz” — maga előtt látja munkája eredményét: a fonallal telt orsókat. Munkahely csak számára a fonoda? Nem. Sokkal több annál. Itt tanult szakmát, itt érezte, s érzi, mit jelent, ha valakit megbecsülnek munkájáért, itt ismerte meg férjét, aki szintén ebben az üzemrészben dolgozik. Olajozó. Tréfálkozva mondjuk, bizonyára jobban olajozza felesége gépét, mint a többiekét. Ijedten tiltakozik. Dehogy is, hisz szemében mindegyik gép egyforma, mindegyiket egyformán gondozza. Hulladékos zacskójába nyúl. Kis kefét vesz elő. Műszakváltás következik. Kefélni kell a gépet, hogy a következő szaknak tisztán adhassa át. Nevetve hajol az orsók fölé. Azért örül, mert délután férjével és 3 és fél éves kisfiával elsétálnak a kertjükbe, ahol zöldell a borsó, a vöröshagyma, a sóska, nyílnak a virágok, s a kicsi oly boldogan, oly aranyosan szaladgál közöttük? Vagy csak megszokásból ilyen jókedvű? Lehet, hisz azt az elvet vallja, aki mindig mosolyog, nehezen öregszik. Aki ismeri, hiszi, hogy ez szóról-szóra igaz. Mike Tiborné Dobson Károlyné szövő mennyiség: 113 százalék minőség: 100 százalék Hosszú idő óta a szövő II. legjobb eredményeket elérő dolgozói közé tartozik. Kívüle talán már senki sem emlékezik arra, hogy 5—6 évvel ezelőtt, amikor szövőtanuló lett, milyen keservesen ba A „tanító úr“ Kemendi Géza sármelléki pedagógus a múlt hét elején egyik nap kora hajnalban felkelt, hogy megnézze: nem tett-e kárt az éjszakai lehűlés a Biztos Jövő Termelőszövetkezet vetésében. Azután, amikor meggyőződött róla, hogy a lennek semmi baja nincs, tovább indult a négyezer holdas határban, és mire előkerült, jócskán elmúlt dél is. A termelőszövetkezeti irodában már féltucat hivatalos kiküldött várta. — Hogyan? — kérdezhetné bárki. — Miért nem az iskolába ment, miért járta egyedül a határt, hol van az osztálya? Azt hiszem, valamennyi kérdés választ kap, ha elárulom, hogy Kemendi elvtárs március 11 óta a Biztos Jövő Termelőszövetkezet elnöke. Igen, kedves olvasó, nincs félreértés. Kemendi Géza 28 éve sármelléki tanító, az országszerte híres sármelléki népi együttes vezetője, termelőszövetkezeti elnök. — Hogyan történt? — azt kérdezik. — Én is ezt kérdeztem tőle, és válasza éppen olyan egyszerű volt, mint Kemendi elvtárs maga. Azt mondotta: — Én tulajdonképpen most is azt csinálom, amit huszonnyolc évvel ezelőtt elkezdtem. Emberekkel foglalkozom. Csak most felnőttekkel. A falu felnőtt lakosságának nagy része tanítványom volt. Igen, Kemendi Géza ugyanazt csinálja most is, amit huszonnyolc éven át eddig tett: tanítja, neveli az embereket, előkészíti a jövő számára. Néhány rövid mondatnál többet nemigen lehet megtudni tőle az iroda falai között. Csak amikor már velem együtt felkapaszkodott a lovaskocsi ülésére, hogy újfent határszemlére induljunk, akkor ered meg a nyelve. De akkor aztán kifogyhatatlan. Azon a délutánon rajtam kívül még harmincnyolc határlátogató volt a Biztos Jövő Termelőszövetkezetben. A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia utolsó évfolyamáról harmincnyolc végzős, jövendő gazdász látogatta meg a termelőszövetkezetet. Most velük és Kemendi elvtárssal együtt járom a határt, miután fogatunk a lóistálló táján lemaradt. Mert az is van már az alig két hónapja alakult termelőszövetkezetben. Száz darab ló számára közös istálló egy régi épületből, ami még az uradalom maraványa a falu végén. A termelőszövetkezet tagjai rendbehozták, kitakarították, saját rönkfájukból metszett deszkából elkészítették a jászlakat, a lóállásokat, bemeszelték. Most ugyan üres az istálló, mert a lovak egy szálig a határban vannak az emberekkel együtt. Vetik a kukoricát, krumplit, vetőmagot, műtrágyát szállítanak. Itt, a rendbehozott lóistálló melletti dűlőn tudom meg azt is, hogy még ebben ez évben öt és félmilliós gazdasági építkezés lesz a termelőszövetkezetben. Hatszáz darab szarvasmarha, több száz juh, több ezer baromfi számára kell még a nyár folyamán szállást biztosítani. Hja, sok gond is van egy négyezer holdas gazdaságban. Mert ugye — ezt csak úgy magamban gondolom —, itt mégsem lehet tapsolni, mint a hatodik osztályban, hogy „figyelem, gyerekek.” Gondolataimra szinte válaszként már „meséli” is Kemendi elvtárs, hogy a nagy faluban hogyan fogják össze a munkaszervezetek a családokat. Van hat brigádvezető, s munkacsapatvezetők, agronómusok. Mostanában majdnem minden este van valamiféle gyűlés, hol a brigádvezetők tanácskoznak, hol az igazgatóság. Ezekre a gyűlésekre nagy szükség van. Hiszen a közel hét kilométer hosszú faluban mintegy hatszáz család tagja a termelőszövetkezetnek. A munka elég későn indult — március 11 után ■—, viszont jobban kell elvégezni a tavaszi műveleteket, mint bármikor eddig. Szükség van tehát a fegyelemre és a szervezettségre. De nincs is ebből hiba. Szinte karikacsapásként mennek az események. Néha azután közbejön olyan terven felüli esemény is, mint a napokban. Ez meg a kocsisokkal történt. Azt hiszem, a kocsisokkal egyidős az a törekvés, hogy a gazdaságban fellelhető valamennyi jobb takarmányt a lovaknak kell megenni. A sármelléki kocsisok is igencsak elbúsulták magukat a lovak miatt. — Ha ez így megy — mondogatták maguk között —, még lefogynak az állatok. Azután egy késő estébe nyúló beszélgetés során Kemendi elvtárs megmagyarázta a fogatosoknak: — A lónak nem a kövérség a dísze. A fontos a munkabírás. Ebből pedig nincs hiba a Biztos Jövő Termelőszövetkezetben. Kár lenne tehát súlyos tízezreket takarmányra pocsékolni, csupán azért, hogy Sármellék is áldozzon valamit az ősi kocsis szokás oltárán. Amíg mindezt megtudom, jó néhányszáz holdat hagyunk magunk mögött a termelőszövetkezet vetéseiből. Agronómus vagyok, de nyugodtan mondhatom, április közepén még nem láttam ilyen gabonát Sem őszit, sem tavaszit. A nap még nem bukott le a zalai dombok mögött, amikor a főagronómus szerint végére értünk a határszemlének. De Kemendi elvtárs ragaszkodik hozzá, hogy még a „nyíresi” dűlőben elvetett cukorrépát megnézzük. (Elnézést kérek, ha nem jól neveztem meg a dűlőt.) — összehasonlításként is, meg azért is, hogy az akadémia hallgatói hadd lássák, milyen lesz a jövő nagyüzemi talajművelése, ezt meg kell nézni — érvel. A cukorrépatáblát valóban tanulmányozást érdemlő módon munkálták meg. Kerti finomságára megművelt földjét olyan keményre hengerezték, hogy járhat azon bárki körömcipőben vagy csizmában, akár száz kilójával is, de be nem süllyed alatta (a cukorrépának kemény magágy szükséges). Ez a tábla a termelőszövetkezet első nagyüzemien elmunkált földje. Itt már nem mondták az emberek, hogy „minek annyiszor járni, máskor sem így csináltuk.” Ez a tábla egyúttal más valamiről is híres. Ezt a „pedagógus Kemenditől” tudtam meg, így nyilvánult meg egy csoport termelőszövetkezeti tag szeretete, védelme, büszkesége első ízben termelőszövetkezetük iránt. A tábla a Zalaapáti felé vezető országút mentén fekszik. Ezen az úton sok egyéni gazda eljár, figyeli, bírálja a termelőszövetkezet munkáját. A táblán mintegy nyolc-tíz fogat dolgozott egymás mellett. Egyik délelőtt azután valamelyik tag azt mondja: „Jó lenne becsületesen felzárkózni a fogatoknak egymás után, ne úgy nézzünk ki, mintha a szél fűjt volna össze bennünket. Ezek az egyéb úton ne szólhassanak le bennünk.Jattán, a tegnapi egyéni gazda mai terizövetkezeti tagként lép egyet a holvezető úton, így van ez Sármelléken is, és másutt is. Már a nap is lebukott a horizont mögött, amikor az akadémia hallgatói útrakeltek és Kemendi elvtárssal mi is felkapaszkodtunk „saját” kocsinkra. A dűlőúton végig előttünk és mögöttünk lovaskocsik vonulnak. Mögöttük vetőgép, fent üres zsákok, az oldaldeszkán emberek ülnek. A kukoricavető brigád végzett az egyik dűlőn, és most hazafelé tart. A „mi” kocsinkra valamennyi ráköszön, mond valamit, vagy kérdez. Aki meg olyan messze kerül hozzánk, hogy Vendi bácsi — aki szemmel láthatóan meglátogatta „fejront" után közeli borospincéjét — az csak int a kezével, így közeledünk a falu felé. Egyszerre csak egy szó üti meg a fülemet. -- „Tanító úr" — mondja valaki Kemendinek. — És nekem csak akkor jut eszembe, hogy én tulajdonképpen a „tanító úrról" akartam írni, és lám, most itt kocsikázom a határban az elnökkel. Szóval, nem csináltam volna semmit? — teszem fel a kérdést magamnak. Kemendi elvtárs meg éppen azt magyarázza, hogy a Vasút utca, ahol járunk, amelynek házai villának is beillenek, a felszabadulás után épült, gazdái „azelőtt” cselédek voltak. Szemmel láthatóan nem veszi észre töprengésemet, mert felém fordul és azt mondja: — Jöjjön el hozzánk máskor is, majd meglátja, mit csinálunk mi ebben a faluban. "* És én azon nyomban elhatároztam, hogy elmegyek a zárszámadásra. Látni fogom, hogy hogyan vizsgázik a pedagógus a tanítványaival együtt az „első évfolyamon" nagyüzem szervezésből. A tanítványok, akik huszonnyolc éve járnak a „tanító úrhoz” és a „tanító úr”, aki „most sem csinál mást”, mint huszonnyolc éven át, jeles bizonyítványt sejtetnek. SZÁNTI ANNA 1959. május . Munkások, dolgozók! Jobb termelőmunkával alapozzátok meg a nép jólétének további növekedését, gyorsítsátok a szocializmus építését! Előre a kongresszusi verseny sikeréért!