Középdunántúli Napló, 1959. május (Veszprém, 15. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
1959. május 1. Forró üdvözlet mindazoknak, akik szerte a világon küzdenek az emberi haladásért, a békéért! Így készültek az ünnepre Herenden A herendi bányászok állják szavukat. Amit a II. negyedév elején ígértek, meg is tartották, s napról-napra teljesítik esedékes tervüket. Április 28-ig bezárólag 103,9 százalékon álltak a havi terv teljesítésében. Ezen belül a szakonkénti versenyben az elsőséget a „B” szak szerezte meg 111,7 százalékos eredményével. Második a „C” és harmadik az „A” szak. A csapatok közötti versenyben a 3-as, a 1-es, az 5-ös, a 14-es, a 16-os, a 19-es és a 21-es ér ére el a legjobb teljesítményt. középdunántúli napló „Burzsuj temetés“ Ajkán Egyszerű külsejű és belső berendezésű ház húzódik meg Ajka egyik kerületében, ahogy itt hívják: Bódén. A szoba falain függő Lenin, Marx, Engels és az 1848-as szabadságharc emlékeit megörökítő képek is elárulják, hogy a munkásmozgalom, és a magyar szabadság egyik katonája lakik itt Igen, a párt hűséges harcosához, a 70-ik évébe lépett nyugdíjas bányászhoz, Treiber Károly elvtársihoz jöttünk látogatóba. A fürge mozgású, víg kedélyű veteránon alig látszik a két évtized sok-sok keserűsége, a gyermekkorban kezdődött tőkés robot, a tengernyi szenvedés, a horthysta pribékek kínzásainak és börtöneik nyomai. Pedig bőven kijutott a része mindezekből. A dicső Magyar Tanácsköztársaság funkcionáriusa volt Treiber elvtárs. Az urkúti és csingeri bányák termelési biztosa, s a csingeri bányászok bizalmából pedig a munkástanács elnöke volt. Negyvenkét év távlatából — ekkor lett párttag — elevenednek meg a harcos múlt emlékei. Pontosan emlékszik mindenre, arra is, amikor Aschner Lipót bányabáró igazgatója maga elé rendelte 1917-ben, és megkérdezte: „hogy szervezték meg a pártot és a szakszervezetet, hogy én nem tudtam róla?” Az akikor még fiatal vájár odavágta: „ha ön is tud a szervezkedésünkről, akkor nem lett volna abból semmi.” A forradalmi helyzet, a harcos szakszervezet segítségével érték el, hogy 1918 végéin a 12 órás munkaidőt 8 órára sikerült csökkenteniök. Jellemző erre az időszakra az ajkai munkások és szegényparasztok forradalmi hangulata: elkergették Kola Antalt, a népnyúzó ajkai főjegyzőt, aki „legelni” küldte a nyomor miatt panasszal hozzáforduló nincsteleneket. Al Tanácsköztársaság kikiáltását örömmel, lelkesedéssel fogadták Ajka és környékének dolgozói is. Az egyre forradalmibbá és öntudatosabbá vált bányászok, üveggyári munkások és szegényparasztok saját hatalmuk megtestesülését látták a Tanácsköztársaságban. Elérték és megkapták azt, amire vágytak: az emberi munkakörülményeket, a magasabb bért, s azt, amire addig oly sóvárogva vágytak, — a szabadságot. Az ajkaiak hangulatát talán legjobban az első szabad május megünneplése tükrözte vissza. 1919 május elsején vörös zászlóerdőbe borult a bányász község. Drapériák, transzparensek, a kivirágzott ablakok, mind-mind a győztes proletárhatalmát éltették és a kizsákmányolástól felszabadult néptömegek örömének kifejezői voltak. Ebben az időben három szakszervezeti csoport működött Ajkán: a földmunkás, az üveggyári és a bányász. Létszámban, erőben és politikai öntudatban a bányászok szakszervezete volt a legerősebb. A párti- és a szakszervezetek aktivistái napok óta készítették elő az ünnepséget, Ajkán és környékén — Úrkút, Csókút, Tósokberénd, Padrag — már nehezen várták e napot. A munkások vezetői — Treiber Károly és Rieger Ádám elvtársak — azt akarták, hogy a bányamedence dolgozói lássák saját erejüket, és további hitet, önbizalmat kapjanak a hatalmas seregszemlén. A munkások legnagyobb ünnepén ott voltak Ajka és egész környékének dolgozói. A csingeriek menete különösen élénk és vidám volt. A felvonulásra ugyanis egy burzsuj koporsót készíttetett Treiber elvtárs, melynek tetejére cilindert szegeztek. A halottat — már mint a burzsoá társadalmi rendszert — a lovaskocsival szállították a temetés színhelyére. S amikor a Torna-patak hídjához értek, a koporsót a felvonulók lelkes tapsa és éljenzése közepette Treiber Károly és Czigler János bányász elvtársak dobták a Torna patak vizébe. A jelképes burzsuj temetés sokáig emlékezetes maradt az ajkai munkások körében, s az elnyomatás keserves éveiben is újult erőt adott a további harcokhoz. Az első szabad május elsejét a kastélykertben tartották Ajkán. Mintegy 2000 ember előtt Treiber Károly elvtárs méltatta a nap jelentőségét, a Tanácsköztársaság nyújtotta kedvezményeket, a munkáshatalom által biztosított szabadságot. Felejthetetlen maradt ez a nap Ajkán. Forró lelkesedés töltötte el az embereket, erőt, magabiztosságot kaptak. Vidáman, kollektíván mulattak, szórakoztak. Nem feledkeztek meg a sápadtarcú proletárgyermekekről sem, akiket uzsonnával láttak vendégül ez alkalomból, és gondoskodtak szórakozásukról. A május elsejét követő napokban az ajkai bányászok példásan vizsgáztak a proletárhaza iránti szeretésből. A devecseri ellenforradalmi támadókat méltó „fogadtatásban” részesítették, s fegyverrel a kéziben harcoltak és a Vörös Hadsereg oldalán a terrrorista banditák felszámolásáért. A Tanácsköztársaságot leverte az imperialista agresszió, az ellenforradalmi túlerő. A munkások legjobbjai üldözöttek lettek, hazátlanokká váltak. Kínzókamrák, bitófák, börtönök jutottak osztályrészül a népszabadság élharcosainak. Treiber elvtársért is tűvé tették a környéket a rendőrkopók. Nagynehezen sikerült csak kijutnia Ausztriába. 1931-ben, amikor a honvágy viszszahozta, — bár illegálisan jött — már a titkos rendőrök várták a soproni határállomáson. Egy évi keserves börtön után jött a fekete lista. A legszebb férfikonban, és ereje teljében lévő vájár egészen a felszabadulásig nem tudott üzemben, bányában elhelyezkedni — alkalmi munkából tengődött. Féltek tőle, az egyszerű, öntudatos munkástól a bányabárók és tőkések. Még a gondolatától is megriadtak: mi lesz, ha sorsuk végképp megpecsételődik. És e folyamat gyorsításától, a munkások felvilágosításától féltek — azért tartották távol üzemeiktől a kommunista vájárt. Treiber elvtárs harcosa most is pártjának és osztályának. Szinte minden idejét az ifjúság nevelésének szenteli. Hősi életéről, a keserves gyermek és ifjúkorról a megszerzett, szinte tálcán tálalt vívmányok megbecsüléséről beszél a bódéi, a padragi, csingeri munkásfiataloknak, s az ajkai gimnazistáknak. Arra neveli őket, hogy becsüljék és védjék meg azt, amit az idősebb generáció kiharcolt nekik. Mielőtt befejeztük a beszélgetést, arra figyelmeztetett, tanuljunk a múltból, a szenvedésből s a rabságból, csak így tudjuk igazán megbecsülni a szabadságot. Negyven év távlatából most , amikor büszkén gondolunk viszsza a veteránok hősi harcaira, az első szabad május elsejére, azt ígérhetjük Treiber elvtársnak: gondoskodunk róla, hogy ne ébredjen fel többé a munkásosztály által eltemetett kapitalizmus. Máthé László Juha László főelektrikus jó munkája is hozzájárul ahhoz, hogy az Ajkai Erőmű több áramot tudjon biztosítani az üzemeknek kongresszusi felajánlásaik teljesítéséhez, s május elseje méltó megünnepléséhez. (Nagy Gyula rajza) Csőri bácsi emlékezik Csőri József arcára kemény vonásokat rótt öt évtized nynthássága. S oly csodálatosan lesimulnak e redők, amikor ítélésemre kutatni kezd emlékezetében. Nem tűrt sokáig ez a kutatás, Csőri bácsi hamar megtalálja emlékei között a legmaradandóbbat. — Akik most felszabadultan ünnepelnek, akikért ez az egyre szépülő város, Várpalota van, talán nem is gondolnak rá e fényes ünnepen, hogy az egykor vályogviskókban lakó elődeik milyen erőfeszítéseket tettek a szebb életért, hogyan harcoltak azért, hogy dolgozhassanak, hogy emberi életetélhessenek, és mi járt nekik az úri világban, ha érzéseiket nyíltan kifejezésre juttatták .. . — Az egyik ilyen nyílt színvadásra emlékezem, életem egyik emlékezetes napja marad a húszas évek egyik május elsejére. Néhány évvel a Tanácsköztársaság leverése után, a vad ellenforradalmi terror közepette hívta ünneplésre a Bányász Szakszervezet a dolgozókat. A gyár udvarán gyülekeztünk, zászlókkal indultunk el vagy kétszázan a vásártér felé. Útközben csatlakoztak hozzánk az iparosok is. Mégis kevesen, nagyon kevesen voltunk... ám a tőkések még így is féltek tőlünk. A Budapestről érkezett szónok meg sem tarthatta beszédét, mert csendőröket küldtek ránk. A csendőrök szétoszlatták az ünnepélyt. A vásártérről el is mentünk, de a temető alatt újra találkoztunk. Mégis ünnepeltünk! — S, hogy mi járt május elseje megünnepléséért — azt gyorsan megtudtuk. Csak csak részt vettek a kis felvonuláson, valamennyien rossz munkahelyre kerültek. Később, a válság idején nekünk volt mindig a legkisebb műszakszámunk, még a heti két-három műszakot sem tudtuk ledolgozni. Közvetlenül az ünnepség után pedig a legharcosabb elvtársainkat megkínozták. Többet közülünk a várba vittek, ahol vessző-sorfal között futtatták eket, amíg csak a húscafatok nem lógtak róluk. A „vesz* sző-futásra” kékeket a vandál kínzás után a pincébe dugták, aztán néhány nap múlva a bányába kísérték. „Most nyutasd meg, milyen legény vagy” — felkiáltással. — Ha hárman beszélgettünk, ezt már államellenes szervezkedésnek tekintették. Legjobbjainkat börtönbe zárták, szakszervezeti vezetőink egy részét igyekeztek megvásárolni. Május elseje mégis ünnep maradt az emlékezetes eset után is. Hol az erdőben, hol az akácosban került „megrendezésre”. Igaz, hívni nemigen tudtuk elvtársainkat, de azért szép számmal összegyűltünk minden alkalommal az erdő valamelyik rejtett zugában. Emlékeztünk, beszélgettünk, ünnepeltünk. — Most is gyakran eszembe jutnak a régi májusok, s csak az fáj, hogy az egykori harcosok közül kevesen érték meg e boldog életet, e gyönyörű, szabad májusokat, amikor az ablakok is kivirágoznak, amikor vidám gyermekkacaj kiséri a menetet, s nem láthatják a sok zászlót vivő kemény munkáskezet sem, amely a mát és a még szebb holnapot építi. — Nyugdíjas vagyok, de úgy érzem, nekem is tennem kell valamit. Ezért őrzöm a város parkjait, a virágokat, a zöldet, amelyek még szebbé teszik a várpalotaiak életét. Várost mondhatok, város, aszfalt utas, autóbuszos város lett az egykori bányásztelepülésből, hatalmas emeletes házak épültek a vályogviskók helyén, fürdőszobás lakásokban laknak a bányászok. Ennek a városnak utcáin romolok fel én is, együtt a lelkes, ünneplő tömegekkel, a dolgos, szorgalmas várpalotaiakkal a párt zászlaja alatt. Elbúcsúzik és tovább megy, botjával kopogtatva a kövezetet. Sándor Lászlóné 8