Középdunántúli Napló, 1959. október (Veszprém, 15. évfolyam, 232-256. szám)

1959-10-03 / 232. szám

1959. október 3. Egy nappal a pártértekezlet előtt — Látogatás a Pápai Textilgyárban — Nagy jelentőségű eseményre ké­szül a Pápai Textilgyár párttag­sága: vasárnap lesz a hatalmas gyár kommunista kollektívájának üzemi pártértekezlete. Az alap­szervezeti vezetőségek újjáválasz­­tása után most az alapszervezete­ket összefogó, munkájukat irányí­tó pártbizottságot választják meg. Az üzemi taggyűlések nagyfo­kú aktivitás jegyében zajlot­tak le, közel kilencven elv­társ szólalt fel ezeken. A felszólalások közös hangja a párt iránt érzett felelősség, a kri­tikai bátorság, saját pártbeli te­vékenységük önbíráló elemzése volt. Jelentőségének megfelelően fog­lalkoztak a gyár valamennyi dol­gozóját közvetlenül érintő terme­lési, gazdasági kérdésekkel is. A párttagság egyöntetű helyeslésé­vel találkozott a kikészítő alap­szervnél Tóth Józsefné elvtársnő felszólalása, melyben azt kérte az üzem gazdasági vezetőitől, hogy a munkafegyelem ellen vétőkkel szemben a legszigorúbban lépje­nek fel. Kutasi Józsefné elvtárs­nő, a Szövő II. pártalapszerveze­­tének taggyűlésén igen életrevaló javaslatot tett. Arról beszélt, hogy a szövődében azonos gépen dolgo­zó munkások teljesítményei igen szembetűnően különböznek. Ezért azt javasolta, hogy a pártvezetőség az üzem mű­szaki vezetőivel találja meg a módját annak, hogy a gépek legkiválóbb ismerői, a legjobb szakemberek segítsék a gyen­gébben dolgozókat, adják át ezeknek termelési tapasztala­taikat. Nemcsak a gyár párttagsága kö­rében nyilvánul meg eleven ér­deklődés a vasárnapi pártérte­kezlet iránt, de a pártonkívüliek is sokat várnak a kommunisták legfelsőbb üzemi tanácskozásától. Varga Lajos elvtárs, a karban­tartó üzem művezetője arról tá­jékoztat, hogy a műhely párton­­kívüli dolgozói is sokat beszélget­nek a kommunisták különböző rendezvényeiről. „Egyik-másik jelöltről is el­mondották véleményüket, és ezt bizalmuk, érdeklődésük megnyil­­vánulójaként értékeljük” — mon­­dotta Varga elvtárs. Ódor István elvtárs, az üzem párttitkára arról is tájékoztat, hogy a pártonkívü­liek ilyen érdeklődését nagyon ör­vendetesnek tartják, de megjegy­zi azt is, hogy talán éppen a pár­tonkívüliek ügyeivel, dolgaival való gondos foglalkozás terén van a legtöbb tennivalójuk. Különösen a nődolgozók kö­zött kell javítani a politikai nevelőmunkát. A vasárnapi üzemi pártértekez­letre az alapszervi taggyűléseken megválasztották a küldötteket, összesen 132 elvtársat választot­tak. Ezek közül 119-nek van sza­vazati joga, a többiek tanácsko­zási joggal rendelkeznek. A küldöttek nagy megtisztel­tetésnek veszik, hogy az alap­szervezet képviseletében részt vehetnek a textilgyári pártbi­zottságot megválasztó pártér­tekezleten. Tóth Lajos elvtárs, a Szövő I. üzem főművezetője is küldött. Érdeklődtünk tőle: hogyan készül a pártértekezletre, mit szeretne ott elmondani, és mihez kéri a megválasztandó pártbizottság se­gítségét? — Az egész gyár szempontjából igen nagy jelentősége van a va­sárnapi pártértekezletnek — így kezdte Tóth elvtárs. — Nem kis mértékben az értekezlet munká­jától függ, hogyan haladunk to­vább. Szeretnék felszólalni. Sze­retném elmondani, hogy a Szövő I. kommunista vezetői úgy véle­kedünk: megvan annak a feltéte­le, hogy minden műszakban kü­lön pártalapszervezetet hozzunk létre. Eddig ugyanis az volt a helyzet, hogy három váltóműszak­nak volt egy közös alapszervezete. Véleményünk szerint sokkal eredményesebben dolgozhat­nánk, ha egy-egy szaknak ön­álló alapszervezete lenne. Ez, egyebek mellett, arra is kény­szerítene bennünket, hogy az ed­diginél nagyobb gonddal és na­gyobb figyelemmel törődjünk a pártépítő munkával. Nagyon jó lenne, ha a pártértekezlet elkép­zelésünkkel kapcsolatban elvi út­baigazítást adna. Hoffmann Lászlóné elvtársnő a kikészítő alapszervezet tagja. Mintakészítő, ő is küldött a va­sárnapi pártértekezletre. — Hoz­zászól-e az értekezlet munkájá­hoz? — kérdeztük tőle. — Valahogy nagyon nehezen határozom el magam, hogy nyil­vános gyűlésen felszólaljak. Nem hiszem, hogy vasárnap bátrabb lennék, mint ahogy eddig vol­tam. Jó, hogy most az újságon ke­resztül beszélhetek. Én arra szeretném kérni a pártértekezletet, hogy a gyár minden egyes kommunistája többet törődjön, többet fog­lalkozzon a pártonkívüliek még személyesnek tűnő kér­déseivel, ügyeivel is. Az emberek hangulatát, munka­kedvét nagymértékben az „sza­bályozza”, hogy gondjaival, prob­lémáival hogyan foglalkoznak a vezetők, legyenek azok pártbeli, vagy gazdasági vezetők. Erre sze­retném felhívni az értekezlet fi­gyelmét. Itt mondjuk hát el Hoffmann elvtársnő „felszólalását.” Gyenese elvtárs, a textilgyár igazgatója is sokat vár a pártérte­kezlettől és a megválasztandó pártbizottságtól. Elmondotta, hogy ő mindenekelőtt azt szeretné, ha az év hátralévő három hónapját becsületes munkával töltené el minden dolgozó. A gyár hírneve is függ attól, hogy a dolgozók ho­gyan valósítják meg a kongresszu­si verseny során tett felajánlásai­kat. Mindezen túl nagyon sok tennivaló van az önköltség, és a gyártmányok minősége tekinteté­ben. Növelni kell az exportképes áruk mennyiségét. Az, hogy lesz-e az év lezárása után nyereségré­szesedés és, hogy milyen mérté­kű lesz, az nem kis részben a kö­vetkező három hónap munkájától függ. Gyenese elvtárs mindenek­előtt a termelési feladatok, célkitűzések megvalósításához kéri, várja az üzem kommu­nistáinak, a megválasztandó pártbizottságnak a segítségét. A pártértekezletre kerülő beszá­molót régen tapasztalt gonddal, alapossággal készítették el. A be­számoló felöleli az ellenforrada­lom óta elért eredményeket, és kitűzi azokat a feladatokat, ame­lyeket a gyár valamennyi dolgo­zójának az elkövetkezendő idők­ben meg kell oldania. A pártérte­kezlet minden bizonnyal megfe­lel a kommunisták, de a párton­­kívüli dolgozók részéről is meg­nyilvánuló nagy érdeklődésnek és várakozásnak. (1. 1.) attalan utakon döcög gép­kocsink. A vezető minden erejét ösz­­szeszedve figyeli az elmosódott sze­kérnyomokat, köziben óvatosan, ügye­sen egyensúlyozza a kocsit. A táj vál­tozatos. Sűrű lombú fál­istán kukori­catábla következik, a száraz levelü­­ket zörgeti az enyhe bakonyi szél. A motor prüszkölve kapaszkodik az újabb emelkedőre. Fenn a dombtetőn festői látvány fogad. A háttérben völgybeszorult falu, előtte tarkaleve­lű fák szomszédságában rozsdás bá­dogép­ítmény, amely fölé védőn emel­kedik három egymásba futó vastag faoszlop. Fúrótorony. Emberek, szék­­lel, hóviharral, esővel, nap füzével szembeszálló bátor emberek birodal­ma, akik a föld belsejének titkait ku­tatják. Nem könnyű a munkájuk, hi­szen ellenfelük, a több száz méter mélység ugyancsak próbára teszi ere­jüket, türelmüket. Itt, kilométerekre a legközelebbi emberlakta helytől, — Dudástól — éjjel-nappal biztatják a theselmajor hajtotta gépet, kíváncsian, türelmetle­nül, hogy minél mélyebbre hatoljon a fúrófej, minél előbb felszínre hoz­hassanak egy maréknyit a szénből, vagy a szenet­­ takaró homokból, agyagból. Már 219 m­éter mélységnél tartanak, eddigi munkájuk „gyümöl­cse” vékony csíkokba rakva ott he­ver a torony árnyékában: laza ho­mok, egész kemény kőzet, réteges pala, s a „széntelepes” részből ki­emelt, alig 10 centiméter átmérőjű rudacska. A szén féltve, gondosan kü­lön ládába rakva vár elszállításra. Ez még csak az első vékony telepből származik. Zsoldos Ferenc, a szakvezető fúró­­mester időközönként hosszú, durván faragott, rovátkás lécet illeszt a fúró­­berendezéshez. Most következik a második, feltehetően vastagabb szén­­réteg, 50 centiméterenként kell min­tát venni — ez a megrendelő, a Du­­dari Szénbánya utasítása. Az örökké mozgó gép ügyet sem vet a körülötte sürgő-forgó emberek­re, ütemesen zakatol, prüszkölve löki ki magából az iszapos „öblítővizet.” Most nincs vele sok baj, elég, ha né­ha-néha egy-egy könnyed mozdulat­tal meghúzzák az emelőkart, szabá­lyozzák vele a fúró működését. Tóth Lajos I., Kiss P. József mégsem hagy­ják felügyelet nélkül a berendezést egy pillanatra sem. A­ fú­ró­­mester , Gyimóthy László fúrómunkás — mintha csak gondolatainkban olvasnának, megszó­lalnak: Ilyen a fúrósélet! Nyáron jó, de ha jön az esős idő, járhatjuk a térdig érő sarat. Úgy kell kiemelni a csizmánkat, mert különben bennra­gad. Télen nemegyszer befagy a be­rendezés. Persze nehézség nyáron is előfordul. Nemrégen 150 méter mély­ségben bennszakadt egy három méte­res mageső. Sehogy sem sikerült ki­venni. El kellett ferdíteni a fúrást, úgy tudtak tovább haladni. Műsza­kokat kínlódtak emiatt, le is marad­tak a tervükkel, de most már be­hozták. Abbahagyja a beszélgetést a fúró­­mester, a berendezéshez szalad. Nem tévedett, elérték a fél métert. „Kiépí­tés” következik. Leállítják a motort, a torony csúcsába erősített csigán át­vetett kötél segítségével felhúzatják a fúrószárat. A rozsdás pléhlemezhá­­zikó külső falára krétával írt számok tanúsága szerint már 28 fúrórúd van fenn, amelyeket egyenként kell kisze­relni, hogy végül felszínre hozhassák az átfúrt szelvény mintáját. Izgalom­mal tele percek, közben a Dudari Szénbánya geológusa is megérkezik, hiszen ezekből az 50 centiméteres ré­tegmintákból derül ki, helyes-e a fel­tevésük. A négy ember (ennyien dolgoznak egy szakban) ütemre mozdul,­s min­den egyes mozdulatokkal újabb cső­szakaszt hoznak felszínre. Egyre több rúd fekszik kint az állványon. Végre az utolsót is kiemelik, sőt már a mag­csövet is. Kiváncsi szemek lesik, mennyit tudtak meg újból a nagy mélység féltve őrzött titkából. A vá­rakozás izgalmát csalódás rakja fel, üres a cső. Újabb haditervet készíte­nek, Dócza József elvtárs, a vállalat igazgatója adja a főtanácsot, hogyan próbálkozzanak legközelebb. Újból egymás után engedik a szé­dületes mélységbe a karcsú csövek­et. Megint izgalommal várják, milyen eredménnyel jár a munkájuk. Igye­keznek, néhány napon belül be akar­ják fejezni a fúrást. „Régóta“ — ide­stova három hónapja itt vannak. Ideje lesz tovább menni. Ilyen a fú­rás élet, vándorlás egyik helyről a másikra. Folytatjuk utunkat. A követ­kező állomás Balinka. Itt jobbra me­gyünk — szól a figyelmeztetés a gép­kocsivezetőnek, s ha lehet még nehe­zebb útra értünk, mint az iménti . Már nem messze lehetünk, a fűből kibukkan a hevenyészett vízvezeték­­cső. Valóban, a következő kanyar után elénk tárul a fúrótorony. Az előbbinél nagyobb, 500-as berende­zés, ez már 500 méter mélységig ké­pes behatolni a mélybe. Éppen most kezdenek. Csattogva már a földbe a hosszú fúró. Most még kicsit hihe­tetlen, hogy néhány hét múlva már talán 400 méternél is mélyebben jár. — Most indulunk — magyarázza Nagy Sándor főfúrómester. Hányadik „munkahelye" ez már? Nem tudná megmondani. Harminc év ebben a szakmában különösen hosszú idő, s Nagy Sándor ennyi ideje járja az országot, hal itt, hol ott üt tanyát. Hány falu volt már lakhelye, felso­rolni is sok lenne. Inkább csak az ér­dekesebbeket említi. Az elsőt, a pá­lya kezdetét. Ezt elfelejteni sohasem lehet. 1927. májusában — éppen 16 éves volt — Karcagon kezdte, de ké­sőbb ott volt a hajdúszoboszlói híres melegvízforrások fúrásánál is. Régen volt. A 16 éves ifjúból őszhajú, sok barázdával szántott arcú bácsi lett. Azóta sokat fejlődött a fúrástechnika, eltűntek a sok fizikai erőt követelő régi berendezések. Csak egy nem vál­tozott: szenvedély­essége, amely a szakmához kötötte. — Nagyon szeretem ezt a mesterséget. Ha nem így lenne, régen itt hagytam volna. Nem könnyű élet. A család Hajdúszoboszlón, jó, ha két hétben egyszer láthatom őket. Én már hiába mennék máshova dolgoz­ni, úgy sem találnám helyemet. — Én sem mennék máshová — vág szavába egy fiatalember — Tar Lajos, aki gumicsizmájában nesztele­nül lépett be az olajos, szálkás asztal­lal, egy-két hevenyészve összetákolt, támla nélküli székkel berendezett mesterbódéba. A fiatalember — mint már ilyenkor történni szokott — régi emlékeket idéz: — Emlékszik, Sanyi bécsi, amikor Úrkúton felvett­ a fúrás­hoz? 1954-ben volt? Furcsa élet a fúrásoké. A Dunán­túli Földtani Kutató Fúró Vállalat fúrótornyai csakánem az egész Dunán­túlt behálózzák. Tatabányán, Dorog környékén, Szombathely vidékért, Dudaron, Balinkán, Várpalotán, Rév­fülöpön, Diósdon, s ki győzné felso­rolni mind a negyvennégy munkahe­lyet, ahol szenet, ércét és vegyes­ ás­ványt kutatnak. 10-12-es csoportok­ban, egymástól és emberlakta hely­től kilométerekre küzdenek a föld titkainak megismeréséért. S ha egyik helyen befejezték a munkát, kiszedik, a csöveket, elbontják a lemezbódét, a jellegzetes toronylábakat, gépkocsi­ra rakják a berendezést, tovább men­nek. A földből alig­ kilátszó oszlop, rajta néhány számjegy­t állt­­ak a természettel vívott csatájuknak. (Mikéné) Kincset keresnek KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ Megváltozik a táj Dabroncon Most még mezsgyék tarkítják a dabronci határt. De a gógánfai fa­luvég felett, születőben vannak az új táblák. Az út két felét már nem apró parcellák szegélyezik, hanem egybeolvadt barázda mu­tatja a nagyüzemi táblák kiala­kulását. A vetőgép csoroszlyái simán úsz­nak a poros földben. A zotoros érzéssel irányítja a gépet, ponto­san ügyelve arra, hogy az előbbi csapáson menjen, mert különben hézagos lesz a vetés. Pedig jó munkát akar. Előtte fekszik kite­rítve a mező. Nem kell minden forduló után új „placcot” keres­nie, csak beáll, akár délig ki sem kell emelnie az ekét, felemelni a vetőgépet. A két fiatal leánynak, akik a vetőgépre kapaszkodva „utaznak” a rotoron, tetszik a munka. Mert dolgoznak. Kezükben bot, néha beletúrnak a magtartályba, ne­hogy elduguljon a cső. Közben vidáman nevetgélnek. Ez a kép a tavalyi esztendőt juttatja eszünkbe. Ezek a lányok tavaly is vetettek. Msphnwwwt jár­tak a gép után. Ki tudná meg­­mondani, mennyit léptek, míg el­vetették a darabka földet. Rá­adásul jól elfáradtak. Most meg könnyűszerrel elvégzik dolgukat. Fél éve választották maguknak az új életformát a dabronci pa­rasztemberek. És most, napjaink­ban próbálják kialakítani életük további útját, beleilleszkedni a megváltozott környezetbe. A fél év a szövetkezetbe tömö­rült emberek jórészét megtanítot­ta, hogyan kell közösen dolgozni, hogyan kell és miét többet kihoz­ni a földből. A mezőn a korlátok az ősszel ledőlnek, csak a régi dűlőutak maradnak meg. Harminc-ha ötven holdas táblák alakulnak helyük­ben. Szokatlan a megváltozott táj, az emberek, de arra gondolnak, hogy így többre vihetik, bíznak a jövőben. A szétforgácsolódott mezőn új gazdálkodást valósítanak meg. A belterjességre térnek át Dabron­con. Fejlesztik a takarmányter­melést, az állattenyésztést. Ba­romfifarmot létesítenek, ahonnan naponta tesznek szert bevételre. A növénytermelésben pedig a szerződésesen termelt növények kerülnek előtérbe. A jövő évi tervek lassan kikris­tályosodnak. Az eltelt fél év ta­pasztalatai azt bizonyítják, hogy reálisan, okosan gazdálkodnak így együttesen a dabronci pa­rasztemberek. Persze, senki sem állítja, hogy ennél jobban nem mehetnének a munkák. Kezdők voltak, jövőre több tapasztalatuk lesz. A határ is szebb lesz. Új kép foglalja el a szaggatott táj helyét. S ez az új kép gazdagabban ontja a föld termését. Azért, mert Dab­roncon is géppel, s közösen dol­goznak ... (N. M.) Fiatalok! Jelentkezzetek traktoros-gépészképző iskolára Tavasz óta szinte folyamatosan érkeztek az újabbnál újabb típusú erő- és munkagépek a gépállomá­sokra. Ezekhez az új, modern me­zőgazdasági gépekhez szakember szükséges. Ezért a közeli hónapok­ban traktoros-gépészképző iskolák nyílnak. Megyénkben Pápán nyí­lik traktoros-gépészképző iskola. Kiváló alkalom ez parasztfiata­lok számára e szakma elsajátítá­sára. Megyénkben mintegy három­száz fiatal tanulhatja meg ezt a szakmát. Felvételüket kérhetik mindazok a fiatalok, akik letöltötték kato­naidejüket, vagy most szerelnek le. Továbbá minden 18 éven fe­lüli fiatal, aki szeretetet érez a szakma iránt. A felvételi kérel­met a lakóhely szerinti legköze­lebbi gépállomáshoz kell írásban benyújtani. Az első tanfolyam november elején indul Pápán. A tanfolyam négy hónapos, ahol a hallgatók alapfokú traktoros-gépészképző képesítést kapnak. A tanfolyam ideje alatt a hall­gatók teljes ellátásban részesül­nek. Az eltartott családtagok helyzetét és számát figyelembe­­véve, kereset­térítést is biztosít az iskola, amely havi 300 forint­tól 900 forintig terjed. Ennél jobb alkalom nem mostanában adódik a parasztfiataloknak a szakma elsajátítására. s

Next