Napló, 1961. október (Veszprém, 17. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-01 / 232. szám

3 Az emberség napja Dudaron A dudari legényszálló környé­kének csendjét pénteken reggel autózúrás, rendez­kedés zaja ver­te fel Sok-sok előkészület után pén­teken délután benépesült az épü­let, megtelt az üzemi konyha, és szakadatlanul harsogott a mega­ton. Fehér ruhás nővérek tűn­tek fel, orvosok és beragasztott ko­rú, friss, egészséges emberek sé­tálgattak. Az emberség napját tartották Dudaron. A plakátok híradása alapján: véradónap volt pénteken dél­utántól szombaton délig Kilenc községből és a dudari bányából ezerötvenen jelentkez­tek. Egy faluból 150—200 ember is felírta nevét. Sokan aggódtak még: — nem fogok szédülni, nő­vérke? — Jót tesz a vérnyomá­somnak? — És ha nekem most kevés lesz a vérem? A nagyesztergáriak soron kí­vül, feliratkozás nélkül, elsőnek jöttek. Nyolc asszony várakozott az udvaron, amíg a ház elé be­gördült a Szombathelyi Véradó Alközpont autóbusza az orvosok­kal és nővérekkel. A szobák már felszerelve várták őket. Parcell alatt elkezdődött a vizsgálat. A laboratóriumban bámulatos gyorsasággal és ügyességgel vette a vért egy fiatal isis doktornő. A nagyesztergári asszonyok álltak előtte sórba: az alacsony, vígke­­délyű és gömbölyű Herko Sán­­dorné, aki már „sokadszor” adott vért, a három gyermekes Csipsze Lászlóné, és a szintén sokgyerekes sovány Réz Ferencné. Ő hamaro­san félre is állt: magas a süly­­lyedése. Megköszönték a szíves­ségét, és megmondták, hogy tőle nem vesznek vért. Szomorú lett a fiatalasszony, a véradás az egészség próbája is. A részletes laboratóriumi és belgyógyászati vizsgálat után be­öltözve köpenybe és fityulába, már be lehetett lépni a szentély­be, a véradó műtőjébe. Vég Zoltánná vérvevő nővér­nek csak barátságos, kék szeme látszik a sok fehérség közül, és bátorító, mély hangja hallatszik. A székekre szerelt han­da­svakon már ott fekszenek az egészség „bajnokai”, akik szisszé­nés nél­kül kiállják a tűszúrást. Egy má­sodperc csak, és a nyloncsövön már folyik is a palackba a sötét­­vörös vér. Gyógyszer, plazma lesz belőle, megállítja majd a halált­­hozó vérzést, emberek, gyerme­kek életét menti meg. — Orbán Sándorné — mondta meg az egyik ágyon fek­vő asz­­szony a nevét. — Miért ad vért? ? — A férjem már többször ka­pott, bányaszerencsétlenségnél is. Most már én is adhatok. Helyette, visszaadni é­rr­ekérvé­nyes, regényes a vér útja. A két idős férfi, Németh Péter és Ja­kab András, a hívásra jött. Né­meth bácsi a véradásban veterán: negyedszer adott most a véréből Büszke nagyon az egészségére: nyugdíjas, öreg munkás, és szük­ség van az erejére még. Már túl van rajta, azt mondja, frissebb mint előtte volt. — Új területet hódítottunk meg Dudaron — mondta a Szombat­­helyi Véradó Alközpont főorvosa, dr. István Lajos. — Már tizenkét éve hivatása a véradás nehéz munkája — szinte egyéni siker­nek érzi, ha új embereket nyer meg ügyének. Ide ezentúl bár­­mikor fordulhatnak, ha vérre, életmentésre lesz szükség. Az eredmény várt, és mégis megdöbbentő. Szombat estig ad­tak 250 liter vért. Egymásért, ismeretlen betegek­ért, ingyen. Ennek az emberségnek az ára megfizethetetlen. Matzkó Emma Levél a La­ Manche csatornán túlra MR. A. S. JONES-NAK 4 ROSCHILL RD. CARDIFF, ENGLAND. IT ■ Kedves Barátom! Már három éve annak, hogy találkoztunk. Az a találko­zás és sok­­ minden, ami azon a napon történt, véletlen volt. Mégis, bennem sokszor felrémlik annak a kedves napnak az emléke. Emlékszik rá? Ott álltunk többen a színesedő bala­tonfüredi fák alatt. Előttünk a mesebeli forgatag, ha jól em­lékszem, az egyik délszláv csoport táncolt a színpadon. Ahogy később ön mondta, káprázatos volt az egész. Akkor ismerkedtünk meg. Nem részletezem tovább, bizonyára jól emlékszik mindenre. Délután történt, az Idegenforgalmi Hivatalban találkoz­tunk újra, ön és angol barátai, a folyóiratokat lapozgatták, ha jól emlékszem, a tolmácsra vártak. Ekkor került a ke­zébe egy szerény kis folyóirat, a Veszprémi Szemle. Ott ül­tem valahol szemben, amikor különös dolog történt. Felém nyújtotta a folyóiratot, és azt kérdezte: Mi ez? A folyóirat egyik kis íráson „Walesi bárdok walesi nyelven”, akadt meg a szeme. Közben megérkezett a tolmács, és együttes erővel magyaráztuk az írás tartalmát, ön türelmetlenül, izgatottan érdeklődött, kérdezett. Mi pedig mindent elmondtunk Arany Jánosról, aki a Walesi bárdokat írta, és a korról, amikor ez a szép ballada született. Akkor tudtam meg, hogy ön is walesi. Sohasem felejtem el, amit akkor mondott. „Ez a költő ezt nekünk walesieknek is írta, Wales a fiatal brit oroszlán első áldozata volt.” Aztán az angol történelemnél kötöttünk ki. Sorra ke­­rült Skócia, Írország múltja, jelene, és­ végül, a má­ról beszélgettünk. Engem nagyon érdekelt a véleménye, felfogása a világ dolgairól. Rövid séta után az eszpresszó teraszán ültünk, ön mesélni kezdett a második világháború szörnyűségeiről. Elmondta, hogy sok éjszakán át ott álltak Kelet felé fordulva, nézték az éjszakai eget. Várták, mikor tűnik fel a csatorna felett a tűzcsóva, ami talán az utolsó másodperceket jelenti. Igen, az angolok akkor Kelet felől, a csatornán túlról várták a halált, ami sűrűn aratott azokban az időkben Anglia felett. De Keletben reménykedtek is — a távolabbi Keletben, ön mondotta, hogy az angol embereknek Kelet sohasem jelentett nagyobb szörnyűséget, és nagyobb reménységet, mint akkor. Várták a híreket, mikor érnek mind közelebb azok a távol-keleti különös emberek a csa­tornához, mikor teszik ártalmatlanná a halállal, pusztulás­­sal fenyegető német fasizmust. És ezalatt Keleten patakokban ömlött a vér, önökért, értünk, mindenkiért ekünk barátoknak kötelességünk emlékeztetnünk egymást, különösen most, amikor különös dolgok történnek a világban. Igen, hát nem különös dolog az, hogy az ön hazája földjén most bántatlanul gyakorlatoznak azok, akik nemrég nyugatra fordított fegyverekkel küldték a ha­lált? Úgy érzem, az angol emberek ezt nem felejtették el Hiszen ezekben a napokban is nők és férfiak tiltakoznak az ellen, hogy a máshonnan odaszállított Poláris rakéták régi barátaik ellen forduljanak. Hogy is mondta nemrég Strauss nyugatnémet hadügy­miniszter? „Ha megmaradunk saját határainkon belül, megfulla­dunk saját bőrünkben.” Majd így fejezte be: „Ki kell tör­nünk a világba!” Igen, a nyugatnémetek kitörtek a világba. Figyelmeztető ez nekünk — már ott vannak önöknél is. S a józanul gon­dolkodó emberek tüntetés-sorozata, tiltakozása kíséri útjukat. Nem is olyan régen Londonban a Trafalgar téren kiáltották oda. Anglia igazi érdekei a Kelettel való együttműködés, a háborús őrület ellen ma épp úgy, mint ahogy az volt a má­sodik világháború alatt is. Ne haragudjon kedves barátom, hogy ilyenekről írok. Én nem tudom, ön most hová tartozik. Azok közé-e, akik az emberiség békéjét akarják, vagy a másik oldalra. Akárhogy is áll a dolog, írnom kellett. Meg kellett írnom, hogy a mi közös erőnk kell ahhoz, hogy az angol embereknek ne kell­jen ismét ott állniuk a sötét éjszakában, ne kelljen várniuk a halált. De másutt, nálunk se legyen így! Ti a valóban úgy érzett, ahogy annak idején Balaton­­füreden velünk beszélgetett, akkor biztosan tudom, ön és az Önhöz hasonló józan emberek segítenek nekünk abban, hogy béke legyen a csatornán túl és innen. Gyimesi András NAPJ. 1961. október 1. Színpadi világítás készült a vízműveknél Alig lehet bejutni a Veszprém megyei Víz- és Csatornamű Vál­lalat központi irodájába. Külön­böző színű kapcsolókkal tele táb­la torlaszolja el a bejáratot. Mun­kások veszik körül. Nem dolgoz­nak rajta, csak nézik, csak gyö­nyörködnek benne egy kicsit. Se­hogy sem tudom eltalálni, hol fogja ezt beépíteni a vízmű. Kár is lenne töprengeni. A tábla a színház színpadi világítási beren­dezéséhez tartozik. S íme újabb ok a találgatásra. Hogy került ide? — Itt készült — mondják. Me­gint csak csodálkozom. Hogyan? Hiszen ez igazán nem a víz- és csatornamű profiljába tartozik. Aztán lassan mindent megtudok. Egy alkalommal a megyei ta­nácshoz hívták Rózsavölgyi Imre elvtársat, a vízmű igazgatóját. Még akkoriban történt ez, ami­kor a színház átalakítását meg­kezdték. Megkérdezték, elvállal­ná-e a színpadi világítási beren­dezés tervezését, és majd a mun­kások irányítását, akik elkészí­tik. Igaz, hogy a vízművek kapcso­lóberendezéseit rendszerint Ró­zsavölgyi elvtárs szokta tervezni — de ilyet eddig még nem terve­zett. Még a munkások — a Me­­gyevill emberei — sem járatosak az effajta berendezések készítésé­ben. Mit tegyen? — töprengett. Nem lesz könnyű, az igaz. De említették, hogy az ezzel foglal­kozó vállalat csak későn tudná szállítani. Meg aztán drága is lenne. Hát mondhat nemet? Így történt, hogy elvállalta társadal­mi munkában a tervezést is és a művezetést is. Végül aztán a ki­vitelező is a vízmű lett. Más esetben szóvá kellene ten­ni, hogy a tervek nem készültek el előre. Most ilyen igényt nem lehetett támasztani. A tervek napról napra készültek, jóformán csak fél lépéssel haladt a terve­zés a kivitelezés előtt. Reggel mindig azzal fogadták a dolgozók Rózsavölgyi elvtársat, hogy mi a következő lépés — még akkor is, ha a rajzok ott voltak előttük. Hiába, ismeretlen, idegen volt ez a munka számukra. Csak kérdezgették: „Hogy hozzam ezt a vonalat?" „Hogyan csatlakoz­­zék?” — De az igyekezet, az aka­rat sok nehézséget leküzd. Augusztus 1-én kezdték el a la­katos szerkezeti munkát, augusz­tus 20-án meg már a villamos­munkán dolgoztak, s most elké­szült a négy­színű kapcsolóso­rokkal ellátott, 208 variációs le­hetőséget adó berendezés. Rózsa­völgyi Imre, Bognár Géza, Vasas­át Károly, Bognár László, Bognár Lajos, Horváth László, Weisz Mi­hály, Novák István, Tuzson Ru­dolf elkészítették... M. T.-né Fogadás a fegyveres erők napja alkalmából A fegyveres erők napja alkal­mából Czinege Lajos altábornagy, honvédelmi miniszter, Pap Já­nos belügyminiszter, és Halas La­jos, a munkásőrség országos pa­rancsnoka pénteken este fogadást adott a Magyar Néphadsereg központi klubjának nyári helyi­ségében. A fogadáson megjelentek: Ma­rosán György, az MSZMP Köz­ponti Bizottságának titkára, Bisz­­ku Béla miniszterelnökhelyettes, dr. Münnich Ferenc államminisz­ter, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagjai. Részt vett a fo­gadáson az MSZMP Központi Bi­zottságának, az Elnöki Tanács­nak és a kormánynak több tagja. A második otthon Egy legendát szeretnék meg­­dönteni, egy előítéletet, egy régi, szakállas balhiedelmet megcáfol­ni. Beszivárgott a közvélemény­be, hogy Zirc, a Bakony fővárosa nagyonis „Bakony­” őserdő. Dzsungel. Itt nem lehet rendet teremteni, és — legalábbis ami a kulturális pezsgést illeti — Zirc az utolsók utolsója. Pedig ez a legenda a dzsungelről meg az el­maradottságról régen a múlté . Cégtáblát, feliratot nem talál az idegen a két iker — a járási és a­ Bányász Művelődési Ház fö­lött. Azt mondják a zirciek: jó bornak nem kell cégér. Igaz, hogy a község egy másik pontján, a női fodrászat kirakatában aztán megtalálhatja a kíváncsiskodó a cégért. ízléses dekoráció, a műve­lődési ház életét bemutató fény­képek és egy felirat: „A Bányász Művelődési Ház minden dolgozó második otthona." Lássuk, igaz-e. 1. Egy futballistát kidobnak Ez a második otthon egyálta­lán nem „csendes otthon.” Ez ed­dig rendben van, így jó. Persze, néha olyannyira nem csendes, hogy kenyértörésre kerül a sor miatta. Megesik a legjobb csa­ládban is. Még a nyáron történt, július 30-án. A Bakony fővárosa öröm­mámorban úszott. A Zirc-Dudar futballcsapata 2:1-re megverte a Padragi Bányászt, s ezzel beju­tott a megyei első osztályba. A győztes csapat egyik kiváló tagja a meccs utáni — emberileg na­gyon is érthető — örömujjongás­ban megszegte a második otthon házirendjét, amely szerint a klubban lármázni, énekelni, du­hajkodni — tilos. A művelődési ház nem kocsma. Az ünnepelt fiatalember — különben rendes, jó dolgos, a művelődési otthon mindennapi látogatója — hangos­kodott. A művelődési ház vezető­ségének egyik tagja rendre utasí­totta, de ő bizony csak megőrizte világos jókedvét: koccintani akart a rendreutasítóval. Erre aztán amaz galléron ragadta, ki­tessékelte. A vezetőség úgy hatá­rozott: a fiatalember két hónapig nem látogathatja a művelődési házat. Szigorú végzés, a határozat gépelt szövegét ki is függesztet­ték közszemlére. Utóbb aztán Si­pos László elvtárs, a járási párt­­bizottság agit.-prop. osztályveze­tőjének kitűnő pedagógiai érzék­re valló közbenjárására enyhítet­tek a büntetésen: a tilalom most hát csak szombat és vasárnapra vonatkozik; hétköznap látogatja is második otthonát, s várja, vár­ja, mikor telik már le az a két hónap. 2. A garde-papa Az agit.-prop. titkári beavat­kozás nem afféle véletlen, spon­tán jelenség. Sípos László elvtárs gyakran megtalálható a Bányász Művelődési Ház egyik, vagy má­sik szakköri foglalkozásán, tan­folyamán, előadásán, vagy vala­melyik művészeti csoport próbá­ján. Az egyik ilyen beruccanása alkalmából a tanfolyam vezetője kedves szeretettel akarta köszön­teni, üdvözölni őt körükben: „garde-papának” nevezte. Sipos elvtárs nyilván és okkal furcsál­­hatta volna ezt a kissé kispolgá­ri, régi ízű titulust, hanem ezút­tal elnevette magát, a fiatalok pedig dörgő tapsviharban törtek ki. E titulus ezúttal illett a hely­zethez. Aki üdvözölte őt, Pallós János bácsi, tánc- és illem­peda­gógus volt... De félre a tréfával: a járási pártbizottság agit.­prop. titkárá­nak személyes törődése egy kicsit szimbolikus értelmű is. Nem vé­letlen, hogy — ami pedig még ma is elég ritkaság — Zircen 1960 óta tökéletes az összhang a tö­megszervezetek, a KISZ, a nőta­nács, a szülői munkaközösség, va­lamint a művelődési ház kulturá­lis tevékenységében. Rájöttek, hogy nem egymás rovására, nem egymással konkurrálva, hanem egymás kezét fogva, munkaterve­iket összehangolva tudnak vala­mennyien együtt előbbre jutni. 3. Nem jut hely az elnöknek Olvasóink közül talán többen fejüket csóválták az említett fut­ballistára kirótt büntetés olvas­tán. Hogy lehet valakit ezzel bün­tetni — gondolhatják —, amikor örülni kell egyáltalán annak, hogy egyre többen járnak kocs­ma helyett művelődni, kulturál­tan szórakozni a művelődési ház­ba. Csakhogy Zircen rég túl van­nak már a létszámnak, a „statisz­tikának” szóló első lelkendezé­­sen. Zircen természetes, hogy szeretnek az emberek a művelő­dési házba járni: valóban a má­sodik otthonuk az, összeszámoltuk, hogy hányan fordulhatnak meg a barátságos falak között egy nap. Szürke hét­köznapot, a múlt pénteket vá­lasztottuk ki találomra. E napon egy mezőgazdasági ankétnak 90, a balett szakköri foglalkozásnak 44, a társas tánctanfolyamnak 36, Pleva László adjunktus „Ember a világűrben” című ismeretter­jesztő előadásának 130, a vegyes­kari próbának 45 látogatója, il­letve részvevője volt; a klubban pedig legalább 80 ember beszél­getett, olvasott. Ez 525 személy, egy olyan napon, amikor pedig televíziós közvetítés — péntek lévén — nem is szerepelt a prog­ramban. A Bakony fővárosában 5900 lélek él, ezzel összevetve az a napi több mint félezres látoga­tottság igazán nem mondható rossznak. Hányszor előfordul, hogy esté­re kelve a klubhelyiségben már minden hely foglalt. A múltkori­ban a művelődési ház társadalmi

Next