Napló, 1963. december (Veszprém, 19. évfolyam, 281-306. szám)

1963-12-01 / 281. szám

2 Építkezés a városban — és a fejekben • A Kerekasztal beszélgetés Ajkán kerekasztal beszélgetés, amelyről szólni kívánunk, nem szerepelt a munkatervében egyik résztvevőnek sem. A szó szoros értelmében spontán modern ültek asztalhoz az ajkai városi tanács elnöki irodájában: Bölcskei Imre tanácselnök, Tolnai Pálné elnökhelyettes, Udvardi Lajos művelődésügyi csoportvezető és Giay Frigyes népművelési felügyelő. Szlotta Károly, a agit.-prop. városi pártbizottság osztályvezetője, mondhatnánk: „kívülről” szólt bele a beszélgetésbe; szabadságon lévén, lakásán kereste fel az újságíró, s ott kérdezte meg a véleményét. De miről is folyt a szó? Nem titok, mindenki tudja, hogy a magyar-szovjet alumínium- és timföld-egyezmény a közeli jövőben Ajkán, a 63. magyar városban is éreztetni fogja hatását. Óriási mértékben fejlesztik a timföldgyártást, bővítik az üzemet, két év múlva, 1965-ben, nagyszabású építkezés kezdődik. A minisztériumban, tervhivatalban lázas munka, mérnökök és közagazdászok hadserege hajol az íróasztal fölé, törik a fejüket, számításokat végeznek, stb. Ajka város vezetői is ezt teszik, azzal a különbséggel, hogy ők már egy következő láncszemhez kapcsolják gondolataikat. Következtetésük logikus. Lássuk csak azt a gondolatsort (mert egyelőre persze nem több puszta gondolatsornál), amely az említett kerekasztal beszélgetésen szőnyegre — pontosabban az asztalra, vagy még inkább a noteszokba, jegyzetfüzetekbe — került. Tehát: két év múlva nagyarányú építkezés kezdődik a városban (amely eddig sem szűkölködött efféle munkálatokban). Ez azzal jár, hogy előreláthatólag építőmunkások ezrei özönlenek ide; átmeneti, ideiglenes lakók dandárjának otthona kell, hogy legyen a város. Nos, a kérdés, amelyre Ajka vezetői gondolnak: hogyan gondoskodjunk ezekről az emberekről, hogy valóban otthon érezzék magukat? Hogyan elégítsük ki kulturális igényeiket? Egyáltalán: lesznek-e ilyen igényeik? S ha nem, hogyan keltsük fel bennük az érdeklődést a kultúra iránt, hogyan édesgessük rá őket — tömegesen — a tanulásra, művelődésre? Így okoskodnak az ajkai vezetők: milyen nagyszerű lenne, ha egyszer, egy ilyen kínálkozó alkalommal, mint amilyen ez az építkezés is lesz, szinkronban, egyszerre lehetne megvalósítani a gazdasági és a szellemi országépítést! Ha azok az építők, akik most majd évekig itt fognak dolgozni, nemcsak a látható épületeket építenék fel, hanem a láthatatlanokat is, önmagukban egyúttal maguk is műveltebb, iskolázottabb, a szakmához jobban értő emberekké válnának , megvan-e a lehetősége annak, hogy ezt a szép elképzelést valóra is váltsák? Akik jártasak a tömegkulturális ják, hogy ilyen munkában, tudtevékenységet bizony legnehezebb folytatni a nagy építkezéseken. Állandó, üzemi, letelepedett munkások körében sokkal könnyebb, de ilyen ideiglenesen itt tartózkodók, alkalmi munkásszállón és felvonulási épületekben lakók között, olyan emberek körében, akik szombatonként fogják a parkot és hazautaznak, esetleg sokszáz kilométerre a családhoz — bizony, nehéz. Nem is szólva arról, hogy nagy részük segédmunkás, alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezik. A felszabadulás óta eltelt történelmi időszakban hazánkban a nagy építkezéseken egyébként is kialakult már valami értékrend vagy legalábbis sorrend: először felépítettük az üzemeket, utána köréjük az új lakótelepeket, s csak azután eszünkbe, vagy volt rá jutott módunk, hogy alaposabban hozzáfogjunk az építkezéshez az emberek fejében, tudatában is. Az ajkaiak, merész elhatározással, most ezen a sorrenden akarnak változtatni, egyszerre megvalósítani a kétféle építési lehetőség persze megvan erre, hiszen Ajka végeredményben is — kész város. Mondjuk így: a fejlődés, a gyarapodás bázisa, alapja — kész művelődési otthonok, könyvtár, iskolák formájában — már megvan. Törődhetnek a várható jövevényekkel is. Másrészt persze az is igaz, hogy a kulturális élet külső, anyagi feltételei tekintetében — talán Ajka a legelhanyagoltabb város megyénkben. Területileg is szétszórt jellegű a település. Sok a bejáró munkás, 24 munkásszállóban 1300 munkás lakik, de ma még ezekről sem tudnak maradéktalanul gondoskodni. Van ugyan három kisebb üzemi kultúrotthon, de nagyon hiányzik egy megfelelő, a város jelentőségéhez méltó központi művelődési ház (amelynek határidejét, sajnos, többszörösen későbbre tolták a felettes hatóságok). S mindezek mellett igen égető a pedagógushiány. Azok az ötletek, javaslatok, amelyek a beszélgetésen elhangzottak, mégis azt mutatják: Ajka képes lesz megvalósítani nagy tervét, gondoskodni az építők kulturális ellátásáról. Ha sorompóba lépnek a város kulturális intézményei,az iskolák, a művelődési házak, a könyvtár) és kultúrmunkásai (a pedagógusok, ismeretterjesztők, a művészeti csoportok) és persze az erre hivatott szervek: a pártbizottság, a tanács, az üzemek és a szakszervezeti bizottságok, KISZ- szervezetek; nos, akkor ez a város — sőt ez az ország — nemcsak épületekben lesz gazdagabb, hanem kiművelt emberfőkben is. A Koncz István A francia filmipar hanyatlásáról A francia parlamentben jelentés hangzott el a francia filmipar megdöbbentő hanyatlásáról. Hat év alatt a francia mozik látogatottsága 30 százalékkal csökkent és ez a hanyatló tendencia még fokozódik. Habár egyfelől televízió is erősen felelős a hanyatlásért, a parlamenti jelentés szerint a francia filmgyártók és kölcsönzők sem tesznek meg mindent, hogy a filmek versenyképesek legyenek. 1962-ben Franciaország már csak 125 filmet gyártott az előző évi 166-hoz képest és az idén 120 film kerül befejezésre. NAPLÓ 1963. december L SZERETETTEL AJÁNLJUK EZT AZ ÍRÁST KISS GYULA ELVTÁRSNAK, AKI SZORGALOMMAL, vaskövetkezetesséGGEL DOLGOZOTT A PÁRT, A MUNKÁSOSZTÁLY, A DOLGOZÓ NÉP ÉRDEKÉÉRT. Az utolsó munkanap Soha nem fordultak meg annyian a szobájában, mint ezen a napon . — Csak benéztem, Kiss elvtárs. Keresek valakit... — Erre jártam, Gyula bácsi...— mondja az egyik látogató is, a másik is. Valamennyi vendég olyan furcsán-zavartan szól. A meghatottságukat titkolják. Benéztek — búcsúzásképpen. Kiss Gyula elvtárs, a megyei pártbizottság fegyelmi referense utolsó munkanapját tölti. Rendezgeti asztalán az iratokat, amelyeket soha sem tekintett csak aktáknak — emberek sorsát, életét látta bennük. Holnap már nem jön be. December 1- től nyugdíjas. Nehéz, gyakran keserves , és mégis szép, hasznos munkával töltött évtizedek ezernyi emlékét viszi magával. Régóta ismerem és most döbbenek rá: alig tudok valamit az életéről. Soha nem szokott magáról beszélni. Mindig a mások gondja-baja foglalkoztatta. Az első dátum Az életéről kérdezem- Az első dátum, amit említ: 1945. január 17. Nincs ebben semmi szándékosság: életének új szakasza kezdődött ekkor. Főhadnagyi rendfokozatot kapott — és hozzá igen nehéz feladatot. A VIII. kerületi rendőrfőkapitányság szervezésével bízták meg. — Jobban szerettem volna a szakmában maradni. Műbútorasztalos voltam. Igen szerettem a mesterségemet. De ha egyszer a párt odaküldött — nem vitatkozhattam. Két évvel később még nehezebb megbízatást kaptam. A budapesti „B” közbiztonsági főcsoport vezetője lettem. Több mint egy évtizedet töltött a rendőrség szolgálatában, különböző, felelős beosztásban. Tanult szinte szakadatlanul, hogy helyt állhasson Nyomozó tiszti iskolát, rendőrtiszti iskolát végzett. Jogot tanult. Kellett. A felszabadulásig csak úgy ismerte a rendőrséget, hogy időközönként egyik vagy másik kapitányságon összeverték. Erre pedig elég gyakran „okot adott.” 1916-ban lépett be a Magyarországi Famunkások Szövetségébe. Nem sokkal később megtalálta az utat a kommunistákhoz is. Agitált, röplapokat terjesztett, sztrájkokat, tüntetést szervezett — mikor milyen feladatot kapott. — A párt küldött. A párt bízott meg — gyakran visszatér e két rövid mondat a beszélgetés közben. A pártmegbízatás pedig sokszor azt jelentette számára, hogy az élete — vagy legalábbis a szabadsága — forog kockán. „Kristofics”-ot ezen a néven ismerték a mozgalomban) sokszor letartóztatták, elítélték itthon is és külföldön is. Elveihez emigrációban is hű maradt. Jugoszláviában, Törökországban, Ausztriában, Olaszországban, Németországban, Franciaországban is éppen olyan fáradhatatlanul dolgozott a mozgalomért, mint itthon- Ha egyik államból kitiltották — ment a másikba. A legszörnyűbb hetek — Nehéz volt kint is, nehéz volt az itthoni élet — mondja. Nem magam miatt. A feleségemet sajnálom. Nagyon jó asszony. Hűséges volt jóban-rosszban. Velem dolgozott a mozgalomban. Sokat nélkülözött mellettem. Tönkrement az egészsége. A nehézség soha sem tudta megtörni. Életének legszörnyűbb heteit a zalaegerszegi internálótáborban élte át, ahova a Tanácsköztársaság bukása után került. — Korábban is sokat tanultam Bokányi, Landler és Hamburger elvtársaktól, ők voltak az első példaképeim — de igazán kommunistává itt lettem. A táborban, ahol nap-nap után vertek agyon kommunistákat a csendőrök [UNK] — Igazán kommunista — ismétlem magamban, és már nem azt hallom, amit most mond. Korábbi szavai jutnak eszembe. Sokszor hallgattam taggyűléseken, ahol fegyelmi ügyeket tárgyaltak. Csendesen meg-megpihenve beszélt — és mégis nagyon szenvedélyesen. Határozottan, de mindig nagyon emberségesen szólt azokhoz, akik hibát követtek el. Az emberek szeretete — és párt féltése érződött a szavaiból. Akkor még nem tudtam, hogy ennyit szenvedett elveiért — és annyi kínzással akarták megtörni hitét. De sohasem sikerült. Akkor sem, amikor az ötvenes években mellőzték, megalázták. Még dolgozni akar — Talán azért is szerettem úgy ezt a munkahelyemet, mert a megyei pártbizottságtól kaptam vissza az önbizalmamat. Újra megerősödött bennem: a pártban soha sem csalódhat az ember. Nagyon sokat lehetne írni az életéről. A nevezetesebb eseményeket — nyolcvan oldalon papírra vetette vázlatosan. Majd megírja — ha végérvényesen visszavonul- De ez még soká lesz. — Egyelőre még azt várom, hogy sok feladatot bízzanak rám az elvtársak. Sok sikert! (mikéné) Távirat a Béke Világtanács ülésének A Hazafias Népfront Várpalotai Városi Bizottsága és a Várpalotai Városi Tanács táviratot küldött a Béke Világtanács varsói ülésének. A táviratot november 29-én adták fel. Hangsúlyozták, hogy a város dolgozói nevében helyeslik a moszkvai atomcsendegyezmény megkötését, és a béke ügyének érdekében további jó munkát kívántak a Béke-Világtanácsnak. A Batsányi János Szabadegyetem heti profánja Egészségügyi szabadegyetem: 1963. december 4-én délután 6 órakor a TIT klubban. Az előadás címe: Amit a diétáról tudni kell. Művészeti szabadegyetem: 1963. december 6-án délután 6 órakor az egyetem E-épületében. Az előadás címe: Zenei impresszionizmustól a színvonalas jazzig. 1792. december 1. A lassan bontakozó magyar Irodalmi élet a XVIII. század végén Batsányi folyóirat kezdeményezésével országos érdeklődést tudott kelteni, írókat és műveket mentett meg az elfelejtés, az érdektelenség vagy a közöny időt is megemésztő rémeitől. A Magyar Museum szerkesztői érezték, hogy a sors „kezükbe adta a tárogatót”, azzal csak élni kell tudni. Mindazt, amit sok évtizedes szellemi korlátozottság után a magyarság felmutathatott, a felvilágosodásért elsősorban lelkesedő írók — Batsányi, Baróti, Kazinczy — alkotásaiban jelentkezik, mint haladó gondolkodás. Az 1789-es francia forradalom a Habsburg-reakció országaiban sem hatástalan, elsősorban Magyarországon, a köztárssági mozgalom hívei körében. így kerül sor a forradalom szellemével már kora ifjúságától nemcsak érintkező, de annak rajongó híve, Batsányi egyik verse, „A franciaországi változásokra” megírására, sőt közlésére is. A forradalmi vers Batsányi legismertebb és a maga korában legtöbbet vitatott költeménye, a költő üldöztetésének egyik fő oka volt. Története igen jól megmutatja az elnyomás erőinek egyre növekvő szorítását és Batsányi védekezésének nehézségeit, a fegyvertelen Igazság harcát a hatalom ellen. A vers — hangjánál és a benne kifejezett gondolat nagyszerű tömörítésénél fogva — az 1789-i franciaországi események hatására készülhetett. Batsányi közlésre szánta. A Magyar Museum II. kötetének 1. negyedét 1790 májusában hagyatta jóvá Novák István cenzorral. Sor került a Elnyomatásra, a folyóirat 5$. lapján jelent meg. Az 1790-ben engedélyezett folyóirat szám csak két év múlva jutott el az olvasókhoz, az akkori közigazgatási nehézségek miatt. A XVIII. század utolsó évtizedében egyetlen év is történelmi változást jelentett. A kinyomatás és megjelenés között időben kibontakozó Habsburg abszolutizmus és a francia forradalom hatásaitól megrettent magyar nemesség szövetsége útját állta minden olyan törekvésnek, amely a legkisebb mértékben is eltért a „régi rend” elveitől, így, amit II. Lipót idejének engedékenyebb légkörében még veszélytelennek ítélt a jóindulatú cenzor — tehát engedélyezte a verset —, azt a maga érdekeit féltve felerősödő vármegyei reakció már mint lázító, a békét és köznyugalmat veszélyeztető megnyilatkozásnak tekintette. Ez lett a sorsa Batsányi versének. 1792 december 1-én — 171 évvel ezelőtt — Sáros megyének Eperjesen tartott közgyűlésén indította el Péchy József főszolgabíró a feljelentést. A vád tárgya már az egész folyóirat szám — Magyar Museum II. k. 1. —, mert benne több „lázító, a békét és a köznyugalmat veszélyeztető” írás jelent meg. Légióként kitér „A franciaországi változásokra” című versre, mint amely „különösen veszedelmes” és kéri a cenzúra megszigorítását, hogy „hasonló nyomtatványok megjelenése” lehetetlenné váljék.