Napló, 1964. február (Veszprém, 20. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-01 / 26. szám

4 Bizonyítvány helyett számosan és joggal emlékezhetnek a felnőt­­t­tek közül úgy gyerekkoruk iskoláira, mint meg­gyűlölt intézményekre, amelyekben a tettlegességig fa­juló szigor, a notesz, az örökös feleltetés, a vizsgáztatás és a bukás réme várta őket. A csók számonkérő, a kíméletlenül csak osztályo­zó és az ilyen „részrehajlás nélkül” vizsgáztató iskolák emléke a múlté: a szocialista társadalomban mások a köznevelés problémái. Iskoláinkban nem a lerohanó szá­monkérés, nem az osztályozás elsősorban a feladat ha­nem a tanítás, az oktatás-nevelés, amely a pedagógusok gyermekvédelmi, gondozói tevékenységét is magába kell hogy foglalja. Tanárok, tanítók állandóan az új mód­szert keresik. Foglalkoznak az elmaradt tanulókkal. Nem skatulyázzák be őket, hogy „belőlük kiváló úgyse lesz”, nem mondanak le róluk. A SZÜlŐk is érzik, hogy a szocialista 1­1 iskola nem fékezi meg, nem gátolja az értékes egyéni hajlamok és készségek kibontakozását; segít in­kább, hogy azokat a gondjaikra bízott gyerekeket az al­kotó műhelyekben, a különféle szakkörökben kielégít­hessék. Ez a szocialista társadalom igénye is. Magasabb­­rendű igény, azt követeli meg az iskolától, hogy a munkára, a gyakorlatr­a is neveljen. A közösségi igény­nek megfelelően pedagógusaink tervszerű nevelő mun­kára, a tanuló testi, világnézeti-politikai és tanulmányi szintjének állandó emelésére törekszenek. Céljuk közös: a magasabb tanulmányi színvonalat akarják elérni, ugyanakkor arra is van gondjuk, hogy a tanulókat a túlterheléstől, a feleslegesnek mondható ismeretanyag megszerzésének terhétől megóvják. Most, hogy elérkeztünk a tanév második feléhez, a szülők nyugodtan veszik tudomásul, hogy gyermekeik nem kaptak bizonyítványt. Kevesen kérdezik: nem rejt-e veszélyt magában ez az intézkedés? Az intézkedés szük­séges volt, méltó az iskolareform szelleméhez. Nem el­altatta, inkább fokozta a tanulókban a tudás megszer­zése iránti érdeklődést és készséget. Megszabadultak a szorongástól. Tanulásuk nyugodtabb, magabiztosabb, eredményesebb. Ha mégis arra gondolnánk, hogy a félévi osztályozás megszüntetése után mi fogja őket ösztönözni, megnyug­tathatjuk magunkat: az iskola más módot is alkalmaz­hat a serkentésre. Igaz, hogy valamilyen értékelés nélkül „szervezett munka nem folyhat sem a társadalomban, sem az iskolában’’. De nem is arról van szó, hogy a gyerekek érdemjegyei titokban maradnának. A minősí­tések elkészítésében az lett a korszerűbb, célravezetőbb, hogy azokat — mint rideg számokat — az osztályozó­naplóból még nem a bizonyítványba, hanem csak az ellenőrző könyvecskébe írják be. Tudják a szülők, hogy az ellenőrző köny­vecske nemcsak érdemjegyeket, hanem üzenete­ket is tartalmazhat. Az iskola üzen — mindkettőjük ér­dekében — a családi háznak, az otthonnak. Közös ér­dekük: a gyerek testi és szellemi gyarapodása. Az osz­tályozásokat beszüntető intézkedés megnyugtatta a szü­lőket. Kapcsolatuk szorosabbá, őszintébbé, közvetleneb­bé vált az iskolával, amelyben a tanárok egyetértésben szakítanak a sokáig beidegződött tradícióval, hogy min­den eredményt számokkal mérjenek. „Szerettessük meg gyermekeinkkel az iskolát!” — továbbra is ez a szülők és a pedagógusok egyik legfon­tosabb jelszava. És ismerik a megszerettetés módjait. Egymást segítve teremtik meg a feltételeket is: a peda­­g­­­­giai ellátásban tökéletes, a gyermekek számára von­zó, félelemmentes iskolákat. A szocialista pedagógiát vallő és a gyakorlatban is megvalósító intézményekben­­ " egy-egy siker szárnyakat adhat, egész életre szóló biztonságérzetet, olyan élményt, amely fo­kozza a kedvet, a nemesen értelmezett becsvágyat. Is­koláink így felelnek meg a társadalom igényeinek, így bontakoztatják ki a szocializmus számára nélkülözhetet­­lan minden tudást és tehetséget. cserhát József ­fekete Afrikában már riadót ’ fújnek a lányok. A legter­­c,rész­­esebb jog, a szerelem jogá­nak alapján. Persze van most is egy feleség: a felvilágosult csa­ládban, a katholikusoknál és a szegényeknél, ahol a férj nem tud asszonyt vásárolni. Ez azon­­■ an kevés helyen van így. A mo­dern lányok, akik otthagyták a családot, ápolónők, vagy tanító­nők lettek, nem adják el magu­kat, nem lesznek „megosztott fe­leség”. Ezért agitál a város nő­tanácsának elnöke is, egy gazdag libanoni kereskedő egyetlen fe­lesége. Az asszonyok helyzete azonban lassan változik. Elsősor­ban ők maguk sem akarják. A hagyománynak s a vallásnak nagy hatalma van. Rendelet írja elő, hogy a nők nem járhatnak félig meztelenül. Ennek ellenére a falvakban, főleg az idősebbek kö­zött, s városban is a házkörüli munka közben nem tartják be a rendeletet, így szokták, századok hagyománya. Uralkodik még a törzsi előítélet is. Dinmik­aieban Mram törzs él: malinkiak, fulla­hok és szuszuk. Valaha ellensé­gek voltak, a dzsungel mélyén sötét éjszakákon dárdákkal ro­hanták meg egymást. Most már békességgel megférnek , de nem házasodnak másik törzsbelivel. Sok babona, előítélet, féle­­­­lem termett régen az ős­erdő ismeretlen mélyén. Titok volt minden, s sötétség a naiv, műveletlen, gyermeklelkű embe­rek előtt. Sámánokkal űzették el a varázslatot. S a sámán még ma is dolgozik­­, de már nem pap, hanem inkább orvos. A magyar expedíció egyik tagja is megbe­tegedett sárgaságban. Varázslót hívak hozzá fekete barátai. Tea­szerű növényt, s gyökereket vitt a sámán. Csomónként dobta a forró vízbe minden csomó fölött var,dzs''nőt mormolt és megköp­ködte a gyógyfüvet. A magyarok elrejtették mosolyukat, a grand­madame, a nőtanács elnöke azon­ban, aki történetesen ott volt, elnevette magát. A sámán sértőd­ve távozott: „hitetlenek!” A be­teg azonban segítsége nélkül is meggyógyult a magával vitt or­vosságoktól. Az eset után a ma­gyar expedícióhoz jártak orvos­ságért a fej-, fog- és gyomorfájós betegek is. Bár lehet, hogy a sámán gyökere is használt volna. Sok gyógynövény buján tenyé­szik az őserdőben. Évszázadok tapasztalata tanította itt meg az embert a természet néhány titká­nak ismeretére. Esős évszakban például gyakori a malária. A chi­­nin kevés, drága is. A kenkali­­ba bokor levelét főzik teának cum­n helyett. Olcsó és jó orvos­ság. A legnagyobb ünnep a va­sárnapi vadászat. A város apraja-nagyja kivonul a szavan­­nás őserdőbe. Arra téved a 70 kilométerre levő rezervátumból néhány eltévedt elefánt és orosz­lán, tömegével a kártékony ma­jom és vaddisznó. Egy majom­­csorda óriási károkat csinál a va­­nánültetvényekben. Egy vadászat alkalmával fogták Böbét és Csim­­pit is, a veszprémi állatkert két legfiatalabb lakóját. A majom anya magával viszi kölykeit, s ha lelövik, a kismajom nem hagy­ja el anyját, ott sír teteme mel­lett. A vadászok nyugodtan oda­sétálnak és megfogják, így esett foglyul anyjuk teteme mellett­­A két veszprémi majomkölyök. V­olt baj volt velük: három napig m­ér ki­ötték őket. Addig meg­szokták az embereket, ■ megsze­rették a gazdát, Rózsavölgyi Im­rét. Ő tanította jómodorra sok veréssel, dédelgetéssel és simoga­­tással, sörrel, ananásszal és csir­kehússal a két csintalan ma­­jomkölyköt. Egy napon aztán a gazda repülőgépre rakta őket és ajándékul küldte a veszprémi ál­latkertnek. Böbe már egyéves, Csimpi 10 hónapos. S közben felépült a vízmű is: élet áramlott a városba a hét kilométeres vízvezetéken, s fény futott fénylő drótokon a há­zakba. Az átadási ünnepélyre mindenki kivonult a városból. A kormányzó azt mondotta beszédé­ben: nem tudjuk kellőképpen megköszönni munkájukat magyar barátainknak és hazájuknak... Igaz barátok lettek. Gondolnak rájuk, ha filmet néznek a mozi vásznán, ha kupát tartanak a csobogó víz alá, ha fürge lábak dobbannak a színpad deszkáin. A tam-tam üzen: fények gyúltak a dzsungelben. (Vége) Birkás József FEMEK A DZSUNGELBEK IV. Varázslat és valóság N­A­PJÓ Szovjet vendégek a Veszprémi Vegyipari Egyetemen Veszprémben tartózkodik Sz. V. Kaftanov, a moszk­vai D. I. Mendelejev Vegy­ipari Egyetem rektora, va­lamint Sz. A. Krasenyinyi­­kov tanszékvezető docens, akik a Veszprémi Vegyipa­ri Egyetem és a moszkvai felsőoktatási intézmény kö­zötti együttműködés továb­bi szélesítéséről folytatnak tanácskozásokat. Tegnap délután az egye­tem tanácstermében dr László Antal Kossuth-díjas egyetemi tanár, megbízott rektor és Sz. V. Kaftanov az egyetemi tanács tagjai­nak jelenlétében aláírták a két intézmény 1964. évi munkaprogramját.­­ Ez a­z egyetemi kiadványok és do­kumentációk cseréjét, a kulturális és sport kapcso­latok további fejlesztését, v­lamint a két intézmén­y oktatóinak cseréjét foglalja magában. Hogy még gyümölcsözőbb legyen a magyar-szovjet kapcsolat pedig az idei munkaterv főbb szempontjait vázolta. Az elnökség tagjai és a meghívott vendégek ismer­tették elgondolásaikat, a két nép közötti barátság elmé­lyítéséért végzendő munká­ról, számos javaslatot tet­tek. Kibővített TIT elnökségi ülés Tegnap tartotta elnöksé­gi ülését a TIT megyei szer­vezete. Az értekezlet célja­ a IV. küldöttközgyűlés elő­készítésének megkezdése volt. A TIT megyei szerve­zetének eddigi munkájáról, a jövő terveiről és felada­tairól dr. Bereczky Endre Kossuth-díjas egyetemi ta­nár tartott vitaindító beszá­molót. Foglalkoztak a tár­sulat jelenlegi legfontosabb tevékenységével is, a TIT tömegszervezetté alakításá­val. Egyik isme­rősöm, aki a diplomáciai szolgálatban tisztviselő volt, mesélte: „Bielanira men­tem látogatóba. Késő volt, ezért elhatároztam, hogy taxival me­gyek. Félórás várakozás után végre megpillantottam egy kö­zeledő taxit. Futottam elé. Saj­nos. Amikor kinyitottam a taxi ajtaját, velem szemben egy ne­­resedő hajú, előkelő tekintetű urat pillantottam meg, aki a másik oldalon akarta magát befészkelni a kocsiba. — Én foglaltam le a kocsit. — De uram, hiszen látta, hogy én! — Tessék kiszállni! — Szálljon ki ön! — Nagyon fontos ügyben me­gyek a repülőtérre! — Én meg a miniszter felesé­gének a temetésére! — Szálljon ki gyorsan! — Hogy merészel így beszél­ni?! — Kimászol, vagy nem? — Hallgass, idióta! — Tűnj el innen, te tökfilkó — Gazember! E rövid szóváltás után ki­nyújtottam jobbkaromat, erő­sen összeszorítottam a fogama és a disztingvált urat kezdte** kituszkolni a kocsiból. Egy pil­lanat múlva már kint volt, de még ma­radt annyi ideje, hogy ököllel oldalba csapjon, úgy, hogy nyögve estem a kocsi ülé­sére. Nemsokára megérkeztem is­merősömhöz. Kiszálltam a ta­xiból, fizettem. És már üdvö­zöltem is ismerőseimet. Néhány perc múlva megér­kezett a következő vendég is. A dereshajú, disztingvolt úr volt, akit nem is olyan régen volt szerencsém megismerni A há­ziasszony bemutatott bennün­ket: - K. úr, a mi híres diplom­a­­tánk ... - Z. úr, az akadémia pro­fesszora. Barátságos mosollyal üdvö­zöltük egymást. Úgy láttam, hogy egészen kedves ember. Szürke szemé­nek szelíd tekintete volt, hom­loka magas, intelligens, fino­man élcelődött. Hiába, mégis­csak az akadémia professzora... De elhatároztam, ha taxit ke­resek, amikor hazafelé me­gyek, igyekszem elkerülni, mert az oldalamban még min­dig éreztem a fájdalmat. A professzornak olyan ökle van, mint egy hordárnak (Janusz Oseka) T­alálkozás Több mint 1000 szakember Az ajkacsingervölgyi 301-es iparitanuló intézetben vájár, építőipari, elektrólaka­­tos és villanyszerelő ipari szakmunkáso­kat képeznek. Eddig ezernél több szak-,­embert adott az intézet. A bentlakó és bejáró ipari tanulókkal együtt 435 hallgató tanul az intézetben, ahol az elméleti tananyagot sajátítják el, míg a gyakorlati foglalkozásokra a külön­böző üzemekben nyílik lehetőség. Felvételeink a tanuló intézet egy dél­előtti foglalkozási óráin készültek. Az első G osztály kőműves tanulói, Báto­­nyi László előadását hallgatják az anyag­ismeretről. Nemcsak a szakma megszerettetése, ha­nem a jó testgyakorlás is hozzátartozik a fiatalok életéhez. (Fotó: Szabó) 1964. február 1.

Next