Napló, 1965. február (Veszprém, 21. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-02 / 27. szám
4 MM Igazgató úr, Amerika keresi!" Hír érkezett, derült égből villámcsapásként. Az illetékes amerikai jogvédő cég a magyar jogvédők útján közölte Turián Györgygyel, a Veszprém megyei Petőfi Színház igazgatójával, hogy a „Dörög az ég" című néger drámai játék bemutatásához — ősbemutató lett volna! — nem adja meg az engedélyt. Az igazgató, bár sejtette, hogy ebben az ügyben merről fú a szél, merről miért „dörög az ég”, nem nyugodott bele a döntésbe, továbbra sem akart eltérni az eredeti műsortervtől. Az ősbemutató elmarad Most azonban Dorothy és Dubose Heywarth nevét leragaszthatják a plakátokon, a kitűnő Gyárfás fordításban megszületett magyar változat nem szólalhat meg a Petőfi Színházban. Nem lesz Veszprémben ősbemutató. Még jó, hogy a szerepeket — a biztosnak vélt engedély reményében — nem osztották ki, egy-egy színész nem kezdett el előre, magánszorgalomból tanulni. A vezetőség azonban már eddig is erősen megdolgozott a darabért, olyan zenei szakemberekkel tárgyalt, akik járatosak-otthonosak a néger spirituálék és songok világában. Felkészült a veszprémi színház teljes gárdája, hogy közönségének meglepetést okozzon, eredetig zenei betétszámokkal játssza el az izgalmas lírai drámát. * Nem játszhatja el. Nem segített az igazgatói ötlet sem. Merészfogamzású ötlet volt a Turián Györgyé. Amikor arra gondolt, meg kell kísérelni a lehetetlent is, eszébe jutott valamikori padtársa, a „relgimista” Ali. Ez az Ali, teljes nevén dr. Komjáthy Aladár jelenleg Passaicban a magyar református egyház „pas- Hozzá ,fohászkodott” a légipostán Veszprémből feladott levél: „Afikám, segíts!" Nyolc nap telt el. Annyi idő, hogy Ali tájékozottá válhatott az ügyben. Tájékozódott is. Arról, hogy hogyan, azonnal értesítette barátját, a színházigazgatót. „Igazgató úr, Amerika keresi!" — hívták Turiánt a telefonhoz. Gyanítható volt, hogy ugratják. Mindenki ismerte már a „gyengéjét”, tudták, mennyire várja az amerikai választ. Egyszerre megérkezett volna? Igen. És kétmásodperces kattogás, félbemaradt angol, francia, majd német után elhangzottak a magyar szavak. Megszólalt az egykori padtárs: „— Gyurikám, baj van!" A néger drámai játékot nem mutathatják be Veszprémben. Az amerikai cég válasza: „Kérem, a darabot és minden meglévő, vagy ezutáni változatainak játszási jogát már tizenegy éve megvette egy néger folklór-együttes. Amíg ők játszák, sehol a világon nem lehet szó egyéb bemutatóról. ...ez a kapitalizmus Veszprém és Amerika között azonban nem szakadt meg ennyivel a szó. A padtárs közölte színházigazgató-barátjával, hogy nyugodtan beszélgethetnek, valaki nem felejti el a jó magyar cimbalomverőket. Turiánnak hálás az ajándékért a cimbalomimádó kinti magyar. Ő is fáradozott Alival együtt az ügyben. A beszélgetés költségeit is ő vállalta. Dehát mi értelme lett volna a további szószaporításnak? Turián még egyszer nekibuzdult: — Ajkám, tudd meg a cégtől legalább a játékjogot megvásárló nevét! — Azt nem lehet. Próbáltam, nem mondták meg. — Dehát miért nem? — Azért, Gyurikám, mert ez a kapitalizmus ... Hát innen fú a szél, innen dörög az ég. Cserhát József NAPLÓ A kártékony ngYöngy“ Nem nyáron készült ez a felvétel, még fotóriporteri furfang sincs benne. Pontosan így láttuk ezt Balatonszőlős határában. Meszsziről madárfészeknek hinné az ember, s csak egészen közelről látja a csupasz fa zöld gyöngyét. Mert a nap fagyöngynek nevezi ezt a legnagyobb hidegben is zölden pompázó természeti szépséget. Furcsa gyöngy, tulajdonképpen kárt okoz a fának, élősködik rajta, s végső soron annak elsorvadását is okozhatja. (Fotó: Péterfay) Az „üdülőhelyi feladatok“ rovatról A Tihanyi Községi Tanács üdülőhelyi feladatok eílen összesen 250 ezer forintot fordít ebben az esztendőben a félsziget csinosítására. A Nyárs-hegy alatti kisútnál harminchat méteren lépcsőt építenek 32 ezer forintos költséggel, s külön nyolcezerért vaskorlát kerül ide. Továbbra is nagy gondot fordítanak az utak, terek, parkok, sétányok és parkírozóhelyek rendbentartására és fenntartására. Tavasszal 300 köbméter murvával szórják fel az említett közlekedési utakat. Az anyagra 40 ezer forintot „tábláztak be”. Negyven-negyvenezer forintért tíz szeméttárolót illetve húsz padot vásárolnak, amelyeket a köztereken helyeznek el. Harminc betonlábas paddal gyarapodik a Csokonai liget is — a hatvan betonlábra harmincezer forintot költ a tanács. A szabadstrandokra tíz kuka szemétgyűjtőt vásárolnak hatezer forintért, s az utak rendszeres locsolására 54 ezer forintot költenek. A Keszthelyi Agrártudományi Főiskola tavalyi kiadványai és követésük lehetőségei Ha gondosan tanulmányozza az ember a Keszthelyi Agrártudományi Főiskola tavalyi kiadványainak 1—6. kötetét, először is arra gondol: vajon megkapják-e, megismerik-e, hasznosítják-e kellőképpen ezeket a kiadványokat az ország és Veszprém megye gazdaságpolitikusai, mezőgazdasági szakemberei, szakirányítói, közgazdászai, s mindazok, akik nem élhetnek — vagy nem élhetnének — a mezőgazdaság különféle, lényeges és kevésbé lényeges kérdéseinek rendszeres, intenzív vitatása, kidolgozása, követése nélkül? Azt hiszem, meglehetősen sokan megkapják, megszerezhetnék ezeket a füzeteket, de valahogy e kiadványok, ezek leglényegesebb gondolatai, megállapításai, tényei mégsem terjednek el kellőképpen. Igaz, mindössze 550 példányban jelennek meg e füzetek, de ennyi is sok helyre eljuthat, több eredményt hozhat. Csak nálunk az agrártudományokat oktató, terjesztő felsőfokú intézmények még megközelítően sem kapták meg azt a helyet a mezőgazdaság fejlesztésében, ami szükséges lenne, elgondolásaik gyakran háttérbe szorulnak a mezőgazdasággal folytatott, pillanatnyi bélés külkereskedelmi érdekek miatt, a fel-fellépő instabilitás apró füzeinek oltogatásai miatt; óriási az, amit az agrártudományok ma jelentenek, művelnek, mégsem elég tudományos a mezőgazdálkodás. Nem mindig jut oda a tudomány, ahova kellene, mert — legyünk őszinték —, a tudomány be akar törni mindenüvé, de a megülepedettség hiánya, a strukturális kialakulatlanság, sok-sok gazdasági, politikai és más következetlenségbe-becsukja előtte az ajtót. Ehhez járul még a minden időkben — ma is — kísértő konzervativizmus... Ez a hat füzet — érték, kincs, bár nem egyformán mindegyik. Az első füzet a „Nitrogénforgalmi vizsgálatok szoptató fehérhússertés kocákkal, süldőkkel és hízókkal”, dr. Kovács József munkája a szakszerű takarmányozásról. Érdekes szaktanulmány, maga a téma elárulja, hogy a sertéstenyésztés és sertéshizlalás egyik fontos problémáját vizsgálja. Az bizonyos, ha valamelyik járási tanács állattenyésztője elolvassa, akkor felsóhajt: igen, de hol van nekünk annyi takarmányunk, hogy a követendő konzekvenciákat érvényesítsük?! Központi készletből is kell abrak, majd megérkezik, de néhol akkorra nem hogy nőnének, fejlődnének, gyarapodnának, hanem csökkennek, fogyatkoznak a sertések! Ez — természetesen — nem dr. Kovács József munkájának a leszólása. Hanem e műhelyes konzekvenciáinak sóvárgása, közelítése gondolatban, egy közbeiktatott fal tövéből. Sok helyen utat tör a tudomány, másutt úgy etetünk, ahogy tudunk. Érdekes viador Endre „A Piche-féle párolgásmérő elmélete és tökéletesítése”, érdekes és rendkívül közhasznú is — vagy az lehetne — dr. Tószegi Péter és Mélykúti Csaba „A termelőszövetkezetek gépállomány-karbantartásának és javításának szervezése.” Ez utóbbiból is sok minden megvalósításra vár. Csak a helyes konzekvenciáktól megint elver bennünket sok körülmény. Hogy mást ne is említsünk: nálunk anynyiba kerül egy traktor, egy gépszin, vagy szerviz-épület, annyi az amortizációs befizetés, hogy a karbantartás és a javítás szakszerű „hálózatának” kellő megalapozásával együtt hosszú időre, egész járásokban, súlyosan ráfizetéses, anyagilag kibírhatatlan lenne a gépi munka a legtöbb (!) közös gazdaságnak. Ez nem jelenti, hogy a szövetkezetek gépállományának karbantartásáról és javításáról szóló tudományos munka rossz vágányokon jár, vagy nem követhető. Csak azt jelenti, hogy a nagyon is értékes munka után csak nagyon messziről loholhatunk, helyenként még úgy sem. Félreértés ne essék: a célok, eszközök, módszerek megvilágítása mindenképpen kell; legyen mi után néznünk, szaladnunk, legalább ahogy tudunk. Igen érdeklődést keltő dr. Hajós Vilmos munkája „A magyar mezőgazdaság árutermelésének alakulása az 1950—60. években”. Leginkább az áruból élünk, az árutermelés létkérdésünk ma is. A mi viszonyaink között az árutermelés, különösképpen az árutermelés, a foglalkozás az áruval majdnem annyi, mintha csollánybokorba nyúlna az ember. Sok kidolgozatlan vonatkozása, kuszasága van, könnyű itt az elvi, a gyakorlati, a közgazdasági stb. tévedés. De — bármily bonyolult is — az 1950—tíz. évek árutermelése már leginkább szelíd csollány, nem csíp nagyon. Túl vagyunk rajta gyakorlatilag, adatai, ferdeségei, e ferdeségek produkálói nem ütnek vissza. Egy tudományos munkának kell is a távlat, amelyből szemlél. Azért a mi változó mezőgazdaságunk árutermelését, áruviszonyait így is meglehetősen közel hozza. (Csak sok minden változott megint.) Ez a tudományos munka figyelembe veszi az elemzett időszak változásait, s megvilágítja, mitől függ az árutermelés növekedése, vagyis mivel növelhetjük az áruk összességét, a termelés áruhányadát, az egy hold árutermelését stb. Talán azt kifogásolhatjuk a műből és majdnem minden műből, amely a mezőgazdasági árutermeléssel foglalkozik, hogy nem eléggé világítja meg az árutermelés legfőbb akadályozóját, a magas beruházási és önköltséget. Az az igazság: jelenleg a szövetkezetekben ezek a költségek csúnyán megverekednek a termelés és árutermelés növekvő tendenciáival. Átalakuló mezőgazdaságunk — természetesen — végül mégis eljut odáig, hogy minden tudományos és ezért kedvező konzekvenciát — legalábbis azok java részét — hasznosítja. És a Keszthelyi Agrártudományi Főiskola egész működése és az itt írt kiadványok is nagyon erőteljesen belesegítenek ebbe a dologba. Nem lehet olyat kérni ettől az intézménytől, amit — ha fontos — ne támogatna minden lehetséges eszközzel. De — kérdés: hasznosítjuk-e kellőképpen, amit nyújtani képes? Elégséges-e a tudomány és a mezőgazdaság gyakorlati irányítóinak a viszonya? És nagy kérdés: milyen az agrártudományok és kereskedelmi érdekek viszonya? Vagy: hogyan hat a sok szövetkezetben még fellelhető instabilitás (amelynek legfőbb kifejeződése a gyakori hitelprolongáció és „mérleg-aktiválás”) a tudományok, a legcélszerűbb termelési módszerek, elvek, eszközök stb. alkalmazásának lehetőségeihez?... Ezek — gazdaságpolitikai vonatkozásban — a kérdések kérdései. Már azért is hálásak lehetünk a főiskola szóban forgó kiadványainak, hogy ide elvezetnek bennünket gondolatilag. De mennyire! — pozsgai — »CS. jelentir 2. Zenét hallgat 2000 diák Nagyszabású, jelentékeny akciót indított el az Országos Filharmónia a veszprémi középiskolás bérleti hangversenyek szervezésével. Négy turnusban 33 hangversenyt hallgat meg ebben a tanévben Veszprém minden középiskolás diákja. Az első koncerten megismerkedtek a hallgatók a zenei formákkal, a másodikon a barokk zene nagymestereivel, a harmadik pedig, amely még hátra van, a zenei klaszszicizmust foglalja öszsze. A zenei ismeretterjesztésnek ilyen tömeghatású módja Veszprémben eddig nem volt. Hangversenybérletet — iskolánként vállakozó buzgalommal — a diákság 20—40 százaléka vásárolt. Most a zenehallgatás a diákokat közös művészi élmény részeseivé teszi. Benyomásaikat osztályonként megbeszélhetik, ismereteiket összefoglalhatják, s ezek rendszerezéséhez kiváló segítséget nyújt Rácz György, aki könnyen érthető, közvetlen modorban szakszerű magyarázatokkal látja el a bemutatásra kerülő műveket. Szombaton délelőtt a Vörös Csillag filmszínházban már a második hangverseny is lezajlott. A műsort a Veszprémi Filharmonikus Zenekar adta Zámbó István vezényletével, közreműködtek a Csermák Antal zeneiskola tanárai, fővárosi vendégművészek és az Ének-zenei Általános iskola kamarakórusa Gorné Somos Margit vezetésével. Élvezettel hallgattuk a jó akusztikájú moziteremben Händel d-moll szvitjéből a Passacagliát Lechner Pálné hatásos, szépen felépített előadásában. Utána Bach h-moll szvitjéből hallottunk három tételt, melyet a zenekar, és fuvolán Szilvássy Lászlóné adott elő. A műsor harmadik száma nagy tetszést aratott az ifjú hallgatók körében: az Énekzenei Általános Iskola kórusa Kodály Biciniájából szolmizálva énekelte a Bicinium egy Vivaldi-témára címűt. A szolmizáción nevelkedő gyerekkórus játszva győzte a nehéz alterációkban bővelkedő és nagy hangterjedelmű biciniumot. Vivaldi-mű következett ezután: a d-moll Concerto Grosso, amelyben a koncertáló hegedűszólókat Káté István és Orsolya Mária, a csellószólamot Beöthy István játszotta igen kiválóan. Ragyogó tabló zárta a sikerült hangversenyt: Bach Parasztkantátáját adta elő Zámbó István vezényletével a szimfonikus zenekar. Szólót énekelt Keresztessy Hédi és Feleki Rezső, a kórusbetéteket üde színfoltként az Énekzenei Általános Iskola kórusa énekelte. Ez a kezdeményezés kétségkívül javára válik Veszprém zenekultúrájának. B. Rohonyi Katalin