Napló, 1965. szeptember (Veszprém, 21. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-01 / 205. szám
i „Példáfa siker“ — névtelenül ?! A veszprémi énekkar világraszóló arezzói sikerét hírül adta a Népszabadság is — a kis hírek között hat és negyed sorban így összegezve az eredményt: „Hazánk a zenei verseny történetében példátlan sikert aratott: az öt kórusszám közül háromban magyar együttes lett az első”. Valóban. Öt közül háromban és még példátlanabbá teszi a „példátlan sikert”, hogy az öt közül nem is indultak többen, csak ebben a háromban, amelyben győztek. Szerkesztősége válogatja, hogy hol, mit, mennyire tartanak fontosnak, milyen eseményt hány sorra méltatnak. De ha egyszer egy zenei esemény „példátlan siker”, talán egy önálló címet is megérdemelt volna, mint — mondjuk — az arról szóló híradás, hogy hány vendége volt a Savaria-Karneválnak. Mert az még csak nem is példátlan. És azt is megérdemelte volna, hogy megírják: veszprémi az az együttes, nemcsak úgy általában magyar. Vagy örüljenek a veszprémiek, hogy a Népszabadság hírszerkesztője elismeri őket magyarnak?! Érdekes. Előző nap terjedelmes bíráló, leleplező cikk jelent meg a Népszabadságban, a veszprémi színházról. Abban félreérthetetlenül megírták, hogy a veszprémi színházról van szó. Nem fogalmaztak így: „egy magyar színház...” Cseréltünk volna. (Cs. I.) A jövendő fáklyája 1930 szeptember 1930 pergselően forró nyarán mintegy félmillió dolgozó ember — családtagjaikkal együtt a magyar nép egynegyede — nézett szembe azzal a — mi nemzedékünk számára elképzelhetetlen — perspektívával, hogy a tél folyamán, ha addig nem történik valami, családjával együtt éhenhal. A nyomor megdöbbentő formában fakadt fel. Győrött 1500-an a munkanélküliek közül — kemény, büszke emberek — azzal a kéréssel fordultak a városházához, hogy adjanak nekik koldulási engedélyt. Karcagon 195-en írták alá azt a kérelmet, amely így végződött: „Ha követeléseinket nem teljesítik, zárjanak be minket a börtönbe, legalább ott nem■ fordulunk fel éhen". Budapesten a tömeg péküzleteket vert széjjel, hogy egy falat kenyérhez jusson. „A nemzet egy nagy család, amelynek össze kell tartani. Mindannyiunknak tűrni és dolgozni kell, hogy közelebb jussunk céljainkhoz” — ez volt minden, amit Horthy Miklós ő főméltósága mondani tudott a salgótarjáni munkanélküli bányászoknak. A Főméltóságú Asszony nyomorenyhítő akciója, „100 kis rongyos felruházása", a „szegények karácsonyfája" — ez volt minden, amit a Horthy rendszer „tenni” tudott az éhhalállal küzdők érdekében. De volt egy erő amely megálljt kiáltott az éhhalálnak. A láthatatlan, a föld alá kényszerített, rendőrkopóktól hajszolt, börtönkamrákban gyötört, és mégis mindenütt jelenlevő elpusztíthatatlan és megtörhetetlen párt, a Kommunisták Magyarországi Pártja. A csepeli viskókban, ferencvárosi barakkokban, hódmezővásárhelyi tanyákon kézről kézre jártak a sokszorosított röplapok: „Ki az utcára! Védekezzetek a véresen vagdalkozó rendőrkarddal, a földmunkás anyák testébe fúródó csendőrszuronyokkal szemben. A röplapok nyomán ökölbe szorított kezű emberek jelentek meg a Rákócziúton, kiszikkadt kubikosaszszonyok nekimentek a csendőröknek Kiskundorozsmán, a csongrádi csendőröket csak a kivezényelt katonaság mentette ki a tömeg gyűrűjéből. 1930 elején az utcára mentek a munkanélküliek Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Szentesen, Miskolcon, Kiskunfélegyházán. Ha az éhezőket parlamenti interpellációkkal meg lehetett volna nyugtatni, a Szociáldemokrata Párt vezetői bizonyára nem határozták volna el, hogy tüntetést szerveznek. De a tömegek nélkülük is kimentek az utcára. A Szociáldemokrata Párt — bármilyenek voltak is vezetői — munkáspárt volt, a munkások sorsa nem lehetett közömbös számára. így született meg a határozat: 1930 szeptember 1-én legyen néma tüntetés Budapesten és a munkásvárosokban. „Munkások! Munkanél-küliek! Elvtársak! Nem csendes sétára, hanem harcos, bátor tüntetésre hív benneteket szeptember 1-én , a déli órákban a Nagykörútra a Kommunisták Ma- gyarországi Pártja. Tüntessetek a régi győzelmes elszántsággal. Munkát! Kenyeret” — hangzott a kommunisták szava. Meleg hétfői nap volt. A 11 órára kitűzött tüntetés útvonalán már 9 órakor sűrűsödtek a járókelők. 10 órára az Andrássy út (a mai Népköztársaság útja) feketéllett a tüntetőktől. Fegyelmezett, komor fenyegető sorokban hömpölygött — egyelőre némán — a tömeg. És egyszer csak megszólalt: „Munkát! Kenyeret!" „Éljen a Szovjetunió!” „Éljen a Kommunista Internacionálé!" A tüntető sorok között — először bátortalanul, majd erőre kapva — egyszerre csak feszengett: „...A föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk...” „Jelentem, hogy 1930 évi szeptember hó 1-én déli fél 12 órakor a főparancsnok úr szóbeli parancsára 10 lovassal az Iparcsarnok melletti játszótérre lettem kiküldve” — írja feletteseinek Nagy Károly rendőrfelügyelő. „Alighogy az Iparcsarnokot elhagytuk, az úttesten, a járdán és a pázsiton összegyűlt tömeg pfujozni és szidalmazni kezdett bennünket, mire én kardot rántottam... A tömeg „le a zsarukkal” szavakat kiabálta, az összetört vastag üveg- és márványlapokkal dobálódzva közeledett felénk, mire lőfegyver használatát rendeltem el...” Darnyik János galgahévízi építőmunkás holtan borult a kövezetre. De a tömeg nem hagyta magát. A késő délutáni órákig folyt a harci barrikádharc a forradalmi pesti utcán. A budapesti proletárokkal egy sorban haladtak a vidéki éhezők. Győr, Pécs, Szeged, Miskolc, Debrecen, Kaposvár. Székesfehérvár többezres munkás tömegei visszhangozták a pesti jelszavakat. És másnap már tudta az egész világ: a magyar proletariátus nem hagyja magát! A világsajtó első oldalon tárgyalta a budapesti eseményeket. A Pravda egész oldalas tudósításban számolt be a harcokról. Prágában szolidaritás-gyűléseket tartottak. Franciaországban „Szeptember 1 Bizottságok” alakultak a magyar munkások segítségére. A tüntetés megrázta az egész országot. Az uralkodó osztály pánikba esett. A koronatanács rendkívüli ülése foglalkozott a tüntetéssel. Soron kívül közmunkákat rendeltek el , és utasították a rendőrséget a fokozott fegyverhasználatra. A közmunkák később belevesztek a „magy. kir.” bürokrácia szövevényébe. A fokozott fegyverhasználat viszont megvalósult: Balmazújváros és Nyírtura halottai tanúsítják. „A múlt kísértete — a jövendő fáklyája” — így jellemezte a tüntetést Kun Béla. A fáklya még sokáig világított. Fénye azt az utat mutatta, amely a munkásosztály végleges felszabadulásához vezetett. Borsányi György, a Párttörténeti Intézet tudományos munkatársa . (I fi TO BAiA › c* WJ NA ic 1—cr =5 ZD Oc t_i_‚ ‚ OIU.J £ -LD Cb, r*o nA UJ › wlvMAWiW (30) CB N‚71 ■©rH ›M s X ‚ 3!wn M SPp› H N HM »Qr§ 2 NAPLÓ SK5. szeptember 11m Gomba módjára szaporodnak Pápán, a Bajcsy-Zsilinszky úton (a volt Grófi út) az ízléses, modern társasházak. (Fotó: Szabó) Az új tanévre is érvényes a nyugdíjas pedagógusok foglalkoztatásáról szóló rendelkezés A művelődésügyi miniszter még a múlt évben átmeneti jellegű rendelkezést adott ki a nyugdíjas pedagógusok foglalkoztatásáról. A korábbi utasítás hatályáta tekintettel az egyes helyeken még meglevő pedagógushiányra — kiterjesztették az 1965/66-os tanévre is. A rendelkezés értelmében a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó alsó- és középfokú oktatási intézményeknél foglalkoztatott, szakképzett nyugdíjas pedagógusok korlátozás nélkül megkapják nyugdíjukat, ha a havonkénti díjazás óvónőknél nem haladja meg a 720, a tanítóknál a 800, főiskolát végzett tanároknál a 900, egyetemi végzettségű tanároknál a 950 forintot. Tarisznya és aktatáska Zippzáros aktatáskát vettem a fiamnak a szeptemberi tanévnyitóra. Egy ideig forgatta, nézegette, majd megkérdezte: — Ilyen aktatáskád volt neked is? — Tarisznyával jártam — mondtam elmélázva. — Tarisznyával? — nevetett. Hitte, vagy nem hitte, nem tudom. Nem kérdeztem: visszasodortak a múltba az emlékek...* Egy verőfényes őszi reggel, vaskos vándortariznyát akasztott a nyakamba az anyám. Fél délelőtt varrta egy selejtes vászonlepedőből, az utolsó gombolyag cérnát is beletűzdelte a táska varrásába. — Iskolába megy — mondta, s szeretettel megcirógatott. — De én nem akarok — makacskodtam. — Menni kell, fiam... Tudomány nélkül nehezen boldogulsz... Bár az sem ér mostan sokat. Akkor már hömpölygött az utcán a gyereksereg. Mind egy irányba lépdelt: egyetlen iskolája volt csak a falunak, kopott vakolatú, huzatos ablakú. Mellette a templom magasodott, sokszínű ablakán szivárványt vetett a napfény. Alig léptem húszat, amikor kéz csapódott a vállamra. — Menjünk együtt — javallta Tóth Dani. — Menjünk — egyeztem bele. Kocogás közben Dani irigyen rámpislantott. Végigsimított a tarisznyámon, majd csendesen megjegyezte: — Szép tarisznyád van. — Szép — örvendeztem. — Az anyám varrta. — Nekem nincsen édesanyám — kesergett. — Majd varr az enyém — biztattam. — Jut a maradékból. Szótlanul bandukoltunk az úton. A dombtetőről ránk tükrözött a parányi iskolaablak: bántotta a szemünket a fény. Mellettünk kis- és nagydiákok lépkedtek, gúnyában, vagy ünneplőben. A módosabbaknak cipő is jutott, mi mezítláb trappoltunk a porban. Az iskola előtt megálltunk. Előrehúztam a tarisznyámat, s megnéztem a belsejét. Dani is belelesett. Egy palatábla és egy szivacs lapult benne. Az oldaltasakban sárgás kukoricakenyér csillogott, egy félkaraj, több nem jutott. Dani a hóna alatt cipelte a palatáblát. Kopott és harcos volt, a keret időnként kiugrott a helyéről. — Jó, ha egy évig kihúzom vele — sopánkodott Dani. — Majd iskola után megszegecseljük — javasoltam. Nyílt az iskolaajtó, szoros, őszhajú ember intett felénk. Arca mosolygós volt, a szeme derűs. — Mire vártok? — csengett a hangja. — Már mindenki bent van. Egymásra néztünk. Pirosak voltunk, mint a pipacs. Nem vártunk még egy intést, beléptünk a dohos, fülledt levegőjű iskolába. Kint napfényben fürdött minden: a fák, a házak, a kerítések. Az égbolt még vakítóan ragyogott, de a levegőben már útra készen cikáztak a vándormadarak. Megszállták a sürgönydrótot, kibukfenceztek a toronyablakon, s ráültek az iskola homlokzatára. Egy padba soroltak Danival. Nem látszott a színe a padnak: tele volt árokkal és tintafolttal. Ha megmozdultunk, nyekergett az ülőke, s hallottuk, amint a szó darálta a belsejét. A tanító elmondta az iskolarendet. Iskolakezdés előtt fél órával mindenki jelen legyen: együtt mennek az osztályok a kismisére. A mezítlábasok a szőnyegre álljanak, mert hideg a templom köve. Utána iskolakezdés: imával kezdődik, s azzal végződik. Közben tíz perc szünet, a szegényebbek ingyen tejet kapnak a teremzugban. Egy hónap múlva, amikor a hideg beköszönt, minden diák egy vagy két hasított fát hozzon magával, hogy az iskolában meleg legyen. — Akinek nincsen, honnét hozzon? — lökött oldalba Dani. — Erdőről lopja a fát az édesapám. Hallgattunk. Amíg a tanító az iskolarendet magyarázta, megosztottam Danival a kukoricáskenyeret a pad alatt. Reggeli híján, jól esett mindkettőnknek. Tilgy óra múlva megkezdtük az ifj ABC tanulást. A tanító szépen elkrétázta a táblára az első betűket. Intett az osztálynak, másoljuk a palatáblára. Keresem a palavesszőt, nem találom a tarisznyában. Kiforgattam a fiókot, a zsebeimet, hiába: nem leltem az irószerszámra. — Mit izegsz-mozogsz? — taszított meg Dani. — írjál, mert baj lesz. — Nincsen palavesszőm — pityeregtem. Dani nem szólt, a körmét rágta. Aztán fogta p. sajátját és kettétörte: a felét nekem nyújtotta. KASA ANCSA: