Napló, 1967. szeptember (Veszprém, 23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-01 / 206. szám

1 Ú Tanévnyitóra­ jra benépesülnek az iskolák; a nyári vakáció és a ma délelőtti tanévnyitó ünnepségek után holnap reggel megyénkben 59 831 általános iskolai tanuló (körülbelül ezerrel kevesebb, mint tavaly!), 8525 közép­­iskolás diák, 3450 általános és 320 középiskolai nevelő munkakezdését jelzi a szeptemberi csengőszó. Azoknak a gyermekeknek és fiataloknak (no és az új, friss­ diplomás pedagógusoknak), akik most először lépik át az általános- vagy a középiskola küszöbét, természetesen életre szóló jelentőségű nap, ünnep a mai. Egyébként azonban talán a szokottnál is csendesebb, szerényebb, év­ről évre szinte menetrendszerűen ismétlődő „rajt’­. A most kezdődő, az 1967—68-as tanévnek talán épp ez a fő jellegzetessége, hogy nincs benne semmi különleges, semmi új. A megelőző, az 1961. III. számú reform­tör­vényt követő tanévekben mindig volt valami újdonság — valami újnak a bevezetése, fokozatos elindítása — vala­mi társadalmi érvényű izgalmasság. A kidolgozott reform immár „sínen van”; most már évről évre (persze, a me­­netközbeni, szükséges finomításokkal, módosításokkal együtt) lényegében a megvalósításon, a gyakorlati alkal­mazáson a sor. Ebben az évben az általános iskoláknak már valamennyi osztályában (s már a középiskolák I—II. osztályaiban is) teljes mértékben a reform tan­tervek alap­ján, új tankönyvekből, az új Nevelési Terv szellemében s az új rendtartást alkalmazva folyik a nevelő-oktató munka. Új dokumentumként most kapnak kézbe még néhány se­gédeszközt, segédkönyvet a pedagógusok. Megyénkben a reformcélkitűzések szellemében folytatódik a középisko­lák szakosodása, két új tagozat nyílik (a veszprémi Lovassy­­ban matematika tagozat, a pápai Petőfiben asszisztensnő­képző tagozat); tovább folytatódik (de még nem fejeződik be) megyénkben az iskolakörzetesítés, a kis falusi iskolák felső osztályainak nagyobb községi, szakos tanárokkal jobban ellátott, s így korszerűbb, színvonalasabb okta­tást nyújtó iskolákhoz való csatolása. Javul az iskolák anyagi és személyi ellátottsága, a nyáron több helyen új tantermekkel, műhelyekkel toldották meg az iskolaépüle­tet. Egy pedagógusra átlagosan kevesebb tanítvány jut, ezáltal csökken a túlterhelés, javulnak az oktató-nevelő munka feltételei, stb. Mindez azonban, hangsúlyozzuk, nem újdonság, hanem megvalósulása, érvényesülése a be­vezetett reformnak. Éppen ezért nem újak azok a célkitűzések sem, ame­lyek az iskolai oktató-nevelő munka előtt állanak e tan­évben. Ismerősek a pedagógus-kollektívák számára, s nem csengenek már idegenül a szülők fülében sem. N­em ismeretlen az az igény — bár, hogy valósággá,­­­ gyakorlattá váljék, azért még bizony meg kell küz­deni minden egyes pedagógus-kollektívában, hogy a nevelő tevékenység végre egyenrangú legyen az oktató tevékenységgel. A mi társadalmunkban, fejlő­désünk mostani szakaszában az iskola nem lehet puszta ismereteket­ átadó intézmény; emberformáló, közösség­­szervező, társadalom­alakító műhellyé kell válnia, olyan kohóvá, amelyből évről évre már egy új típusú, erkölcsé­ben, gondolkodásmódjában és ízlésében szocialista nem­zedék évjáratai kerülnek ki. Ne csak képessé, hanem késszé — készségessé — is tegye az iskola az ifjúságot majdani történelmi hivatásának — a szocializmus teljes felépítésének s majd a kommunizmus építésének — telje­sítésére. Ne csak az ehhez szükséges általános műveltség­gel és szakmai képességgel vértezze föl őket, hanem meg­felelő világnézeti meggyőződéssel s erkölcsi habitussal is. Sokan a nevelésre helyezett nagyobb hangsúlytól az oktatás színvonalát féltik: a pedagógusok közül is néhá­­nyan, de főleg a kevésbé tájékozott szülők. Nos, valóban nem volna helyes a ló túlsó oldalára esni, „fő a nevelés” jelszóval menlevelet keresni a gyenge, a rosssz oktató­munkára, de tény, hogy még a ló innenső oldalán va­gyunk, a reform szelleme még nem mindenütt hatja át a gyakorlatot.­­A nevelés területei közül továbbra is legfontosabbak: a marxista—leninista világnézetre, a szocialista hazaszere­tetre, valamint a munkára rajlő nevelés. Valamire mutat, hogy megyénkben az idén tovább csökkent (igaz, sa­jnos, egyes községekben váratlanul megemelkedett!) a vallás­oktatásra beiratkozottak száma. De ami ennél is fonto­sabb: most a marxista—leninista világnézetre való neve­lést vertikálisan, mélységében kell fokozni, igazi meggyő­ződést kialakítani. Ennek pedig előfeltétele: a pedagógusi meggyőződés. A pedagógus pártalapszervezetek ennek le­gyenek kikovácsolói. Ami a munkára nevelést illeti: tapasztalatainak szerint épp e területen tapasztalható a legtöbb bizonytalanság, elkedvetlenedés, mert változatos formái közül egyesek nem váltak be. Nos, ez nem teheti kétségessé magának a munkára nevelés elvének érvényességét, sőt, annál in­kább kell törekedni a jó, célravezető megoldások meg­találására. Nem vitás már, az idei tanévre az sem, hogy a nevelő­munkát illetően maga az iskola csak „félkarú óriás’’ — az iskolában működő ifjúsági szervezet, az úttörőcsapat vagy a KISZ szervezet nélkül. Egyenrangú, egymás hatá­sát erősíteni hivatott partnerei egymásnak. A reform egyik legkézenfekvőbb követelménye (amely persze tulajdonképpen már az 1945-ös iskolatörvény köve­­vetelménye!), hogy a nyolcosztályos általános iskola való­ban általános legyen. Mert, sajnos, még ma sem az a szó teljes értelmében: még sokan nem végzik el, vagy nem időben végzik el; még mindig nagy a bukások aránya. A legnemesebb pedagógusi kötelesség: küzdelem azért, hogy egyetlen egy gyermek se kallódjék így el, egy se „morzso­lódjék le”, hogy a rendezetlen családi körülmények kö­zött élők, a „nehezen nevelhetők”, a túlkorosak is meg tudják szerezni a nyolc osztályról szóló bizonyítványt. C­sak néhány, bár igen fontos mozzanat ez a most kezdődő tanév feladatai közül. Ezeknek a felada­toknak a megvalósítása végett kell keresniük és megtalálniuk egymást, egyetérteniük és együttműköd­niük nevelőknek és szülőknek. A szeptemberi csengőszót — ha az tulajdonképpen nem is hallatszik ki — meg kell hallani az iskola falain kívül is: ébressze, figyelmeztesse ez a csengőszó azokat is, akik — saját iskoláskorukból — e napnak már csak kedves emlékét, hangulatát őrzik. K. L K­A P­t 6 Minden második vagy harmadik...? Ha elhiszi azt az olvasó, hogy a színész megérzi színpadon, követi-e a néző­a sereg az előadást, vagy ép­pen „langyos” a figyelem — ha ezt elhiszik, azt is meg­értik talán, miért szeretnek a veszprémi Szigeti József Faárugyár munkásainak ját­szani. Az ünneplőruhás em­bereket legtöbb színész is­meri, munkaruhásan is — szívesen éltek mindig a mű­vészek a faárugyári meghí­vásokkal, s hosszúra nyúltak ezek a munkás—művész ta­lálkozók mindig. Ezek az Király László kulturos kí­sér az üzemben, ő mutatja be az embereket. Végighallgat minden feleletet, s kontráz is, ha nem tartja helyénvalónak. Szándékosan kérdeztem őt utoljára, a többiek vélemé­nyének tükrében akartam látni, mérlegelni az ő sza­vait. — Az a tavalyi eredmény kissé látszateredmény volt és nagyon sokba került ne­künk — mondja. Az üzem­ben nem egészen 500 fős lét­szám van, s mi a félház meg­­vásárlásával 280 bérletet vet­tünk. Ez így még semmi, mert miért ne lehetne meg­közelíteni azt az ideális szin­tet, hogy minden második — sőt annál több! — dolgozónk színházba jár? Csakhogy: nem számolunk, ha csak a puszta számokat nézzük, az 50—60 „vándor­madárral”, vagy például a 107 bejáró dolgozóval (Persze azért akad ez utóbbiak között is színházbérletes.) Szeretik a színházat — De tavaly sikerültT — Dehogy, kérem. Tavaly mi is árultunk bérletet. Ne csodálkozzék, így van. Nem­csak a rokonság körében, de vállalatoknál is. Ezért volt látszateredmény ez a 280 bérlet , pedig a mi gyá­runknak sincs arra pénze, hogy munkaidőben ezzel fog­lalkozhassunk Mondjuk is a színházban: nem éri őket kár, mert a nézőtér tele volt mindig. Csak mi nem tudjuk így. Úgy tudom. Zétényi Pé­ter szervező titkár felkereste ezeket a vállalatokat. Ez bizony szomorú képet fest Mert igaz ugyan, hogy nem minden bérlet kelt el itt, de így is, ezt számítva is — kevesebb egyelőre a bérletvásárló. Először talán Simon vánnét hallgassuk meg. Isz­­aki a legrégibb bérletesek egyi­ Bérletszervezés a veszprémi faárugyárban emberek szeretik a színhá­zat. Tavaly „félház” volt, előkelő napon, bérletük a pre­mier utáni vasárnap. Az idén ez nem lesz. Miért, miért, miért? — ezt nyomoztuk az irodáktól az asztalosműhelyig és a kárpitosokig ke, s mint személyzetis, is­meri jól az itt dolgozókat. — Talán csak annyit elöl­járóban, hogy a rokonsá­gomban 9 bérlet lelt gazdát. Megvitattuk most is a mű­sort, nekem tetszik, mégha olyan darab is van — a Ta­nítónő, az Ex vagy a Phaedra — amit már ismerünk, lát­tunk. Kiváncsiak vagyunk, hogy tudja a mi színházunk előadni, ez is érdekes, nem? Ami az embereket illeti, sok véleményt ismerek. Sokszor összeveszésig egy-egy előadás vitatkozunk után. Ná­lunk nagyon szeretik a veszp­rémi színészeket, s ki-ki a kedvencét megvédi... Völgyi Ferenc SZB titkár azt fűzi hozzá: a vidám zenés darabok, vígjátékok felvilla­nyozzák az embereket. Van aki kétszer is megnézi a víg­játékot, még elsősorban szó­rakozni akarnak az emberek. De járnak színházba és ol­vasnak a munkások, ez a lé­nyeg — mondja. — Kik szerveznek bérlete­seket? — A pártalapszervezet, a KISZ meg a szakszervezet aktívái. Voltak eddig is ju­talomjegyek, az idén is lesz­nek. Úgy véljük, ez is hang­súlyozza értékét, hogy juta­lomnak adjuk. Csak látszat? Még nincs a végén „pont" Molnár Sándorné szakszer­vezeti bizalmi a kárpitosmű­helyben eddig két bérletet adott el. Az itt dolgozók szá­ma 23.­­ Ez nem végső ered­mény, sokat várok attól, hogy színész találkozót tervez a kulturosurtk. Utána mindig jobban fogy. Még idő is van. Két nehézség van: itt leg­többen családos anyák, akik nehezen mozdulnak. A fiata­lok meg vasárnap estére nem akarják lekötni magukat. — Más napon is lehet szín­házba járni. — Na, mondom, nincs itt még végső szám. Aki az idén nem vett bér­letet. Dabronoki Gyuláné mondja: — Tetszett nekem a mű­sorterv tavaly is, most azt hi­szem jobb lesz De úgy jött ki tavaly is, hogy kétszer mentünk el. Inkább nekem volna kedvem, a férjem meg csak a TV-t nézné. De ott is színházi közvetítést. Ha időnk lesz, egy-egy előadást megnézünk. Nem akarok én leszokni a színházról! Aki most vett: Mohos Mar­git. — Tavaly is voltam egy­­egy előadáson. Én a vígjátékokat szeretem zenés nagy fiam meg a komolyabbat. Majd elosztjuk. Ha az ember nem vesz bérletet, elmarad a színháztól, ezt tavaly észrevettem. Nekem ez a leg­is szebb, legtartalmasabb szó­rakozás. Nem ő az egyetlen, aki ezt vallja. Évek óta egy egész buszra való ember megy a Szegedi Szabadtéri Játékok­ra is igénylik, szeretik a színházat, sokan méghozzá. Kár, hogy a bérlet előnyeit nem használják ki. De — ők mondták, nem is egyszer: ami a bérletszervezést illeti, még nincs a pont a mondat végén... P. Sz. M. Péntek, 1967. szeptember 1; Technikumi pótfelvételek Néhány felsőfokú techni­kum nappali tagozatára a következő szakokon pótfel­vételi vizsgát hirdet: felsőfo­kú építő- és építőanyagipari gépészeti technikum (Bp. I. Szabó Ilonka u. 2—4), épü­letgépészeti, szilikátipari és épületvillamosítási szakon, felsőfokú gépipari techni­kum (Bp. VIII. Népszínház utca 8.). gyártástechnológiai szakon. felsőfokú gépipari technikum (Kecskemét, Izsá­ki utca 10.). gépgyártás­tech­nológiai szakon, felsőfokú kohóipari technikum (Duna­újváros, Táncsics utca 1.). ko­hóipari szakon, vegyipari gépészeti felsőfokú techni­kum (Kazincbarcika), mérés­szabályozás technika szakon, felsőfokú vegyipari gépészeti technikum (Pécs, Alkotmány utca 77.), vegyipari gépész szakon, felsőfokú villamos­­energiaipari technikum (Bu­dapest, XIII. Üteg utca 15.) villamosenergetikai szakon. Felvételre jelentkezhetnek azok, akik középiskolai vég­zettséggel, vagy a képzés szakirányának megfelelő szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkeznek. A jelentkezés határideje 1967 szeptember 6. Az írásbeli vizsgákra szep­tember 12-én kerül sor. Meghívó Mihályházáról Lvovba Fia sírját keresi Verdis Szemjon Fjodorovics. szovjetunióbeli Ferencze vá­­­rosából. Verdis hadnagy páncélos felderítő volt. Hősi halált halt 1945. márciusában Ma­gyarországon, a fasizmus el­leni harcban. Sokáig várták fiukat szülők. Várták, még akkor a is amikor már tudták: soha nem tér haza. És az évek múltával egyre erősödött a vágy az idős emberekben, hogy legalább megtudják, hol, merre van a fiuk sírja. Az egykori parancsnokának segítségét kérték. Tőle tud­tak meg ennyit: valahol. Veszprémhez közel esett el a felderítő tiszt. Márkó körül lehet — vél­ték a megyei pártbizottság munkatársai a leírás alap­ján. Ezen a vidéken keres­ték a sírt, hiába. Levélben kérték a parancsnokot, pon­tosabban jelölje meg a he­lyet. Térképvázlatot küldött, feltüntette az útvonalat: Veszprém — Városlőd — Bakonyjákó — Pápa — Mi­­hályháza. Ennek a falunak a határában halt meg, s ott temették el az út mentén, egy fa alá. Verdis hadna­gyot. A sírt most sem talál­ják. De keresik majd még — a községet felszabadító szovjet csapatok volt pa­rancsnokával. A termelőszö­vetkezet és a község vezetői meghívták Mihályházára a Lvovban élő Rossihin Nyi­­koláj Jefrinovics tartalékos alezredest, lányával együtt. Októberre ígérték a láto­gatást: Mihályházán szere­tettel várják a kedves ven­dégeket. ••Ötven év a katedrán ÖTVEN ÉVI PEDAGÓGUSI SZOLGÁLAT UTÁN NYUGDÍJBA VONUL HORVÁTH GÉZÁNÉ ROSKOVECZ MARGIT VÁRPALO­­TAI PEDAGÓGUS. KARTÁRSAI MA BÚCSÚZNAK TŐLE. Ötven éve, hogy 1917 júliusában a martonvásári árvaház kertjében egy törékeny, fiatal tanítónő kopott ruhába öltöztetett apró gyerekeknek magyaráz­ta a káposzta­lepke káros voltát, együtt szedegették le a kártevőket a növény­ről. Itt érte a felügyeleti hatóság láto­gatása. A keménykalapos urak fölé­nyességét riadt, tágra nyílt szemekkel fogadta, ez az első találkozás a hata­lommal félelmet és ellenkezést váltott ki belőle. — Tudja, kisasszony! — ezeknek a gyerekeknek nem kell más, mint értse­nek a földműveléshez, hogy jó napszá­mosok legyenek, tudjanak egy kicsit ol­vasni, le tudják írni a nevüket...! Summa summárum — ne akarják mindkét lábukat egy csizmaszárba dugni. Horváth Gézáné Roskovecz Margit — a várpalotaiak Manci nénije — ek­kor megfogadta, hogy amíg tanít, míg gyermekek nevelését bízzák rá, min­dent megtesz, hogy többet adjon ennél. A martonvásári fogadalmat becsület­tel megtartotta ötven éven át. 1917 szeptemberében már Pusztavámon ta­nít, és 1921-ben Várpalotára kerül. Ötven év a katedrán ritka szép idő. Nemzedékek sorát tanította meg az írás, olvasás, számolás tudományára. Az első tanítványok unokái szoronga­nak előtte a tanterem padjaiban, megilletődött volt tanítványok a sok év­­ előtti bátortalansággal veszik okos, in­tő szavait a szülői értekezleteken. Nem mindenkinek adódik meg ez az idő, nem mindenkinek így e termékeny élet. Ötven év alatt nem vezette más gondolat, mint az, hogy mivel szolgál­hatja legjobban tanítványai érdekeit, és ezt a gondoskodást egy tanítványa sem felejtette el. A nyári szünetek sem a pihenést jelentették számára, hanem bejárta Európát, Ázsiát, hogy minél többet lásson, minél többet tudjon adni „gyermekeinek.’’. E fáradhatatlanság gyümölcseit minden percben érezheti, akiket ő tanított nem tudják elfelejteni Harminc-negyven év távlatából leve­leken keresztül jelentkeznek volt ta­nítványai, akik szétszóródtak az or­szágba, a nagyvilágba. Pár hónappal ezelőtt Amerikából jött egy levél. író jártak jóra fordult sorsa és gazdag­ságában sem tudta elfelejteni azt a ta­nítónőt, aki betűvetésre tanította. Két levél kerül egymás mellé, egyik nyelvi idegenségéből félszeg dicsekvés a másik — harminc évvel előbb író­dott — őszinte gyermekhang: „Nekem nagyon rossz sorom van, reggelit soha nem eszek, mert nem bír édesanyám tejet venni, mert nincs te­hetsége. Nagyon kelene téli ruha is,­ de ászt sem bírnak venni. Nem tudom hogy mi lesz velünk, a télen újan nagyo­n rosszu vagyunk, hogy kenyérből sem ehetünk eleget." És amit tudott, segített elesett kis tanítványain, enyhítette a bajt, ha nem volt más, jó szóval. Tanítói munkássá­gának elismerését csak a felszabadulás hozta meg számára. A város nevelői közül első volt, aki gondolkodás nélkül tudta hol a helye. 1945. április 8-án délután a Magyar Kommunista Párt nagygyűlést tartott, ahol Horváth Gézáné a rombadőlt tá­jak között a meginduló életről beszélt. „A háború vad vihara elvonult a fe­jünk felett. A sok szenvedés és pusztu­lás után legnagyobb örömünk, hogy legdrágább kincsünkkel, a gyermekkel foglalkozhatunk..." A szovjet hadsereg helyi parancsno­­k­a pártfogolja az iskolaügyet. Legelső cselekedete volt, hogy lehetővé tegye a tanítást... Szülőkhöz, nevelőkhöz beszélt, min­den szavát a felszabadultság, a türel­metlen tenniakarás töltötte be. Az öt­ven esztendőt ez az állandó céltudatos cselekvés jellemezte. Nyolc évig a vá­rosi tanács tagja, megkapta az Okta­tásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. Szülők és mi valamennyien, pedagógu­sok csodáljuk ezt az energiát, örök mozgást, ami még ötven év után is jel­lemzi. Ilyen hosszú idő alatt az ember elfásul, de ő még most is szenvedélye­sen keresi az újat, kísérleti iskolákban hospitál és hozza tapasztalatait iskolá­ja nevelőinek. Major József

Next