Napló, 1968. május (Veszprém, 24. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

Az ifjúság és a muzsika lángjai Új színek a keszthelyi Helikonon Ismét eljöttek a halleiek Ezerháromszáz egyetemista Három napra ismét zsongó méhkassá vált Keszthely, a Balaton fővárosa, a hagyományos helikoni ünnepségek színhelye. Az idén főiskoláink és egyetemeink művészeti találkozóit művészeti áganként öt különböző városiban tartották meg. A keszthelyi fesztivál, amely a vetélkedő-sorozat záróakkordja, a zenészeké, az énekeseké. Új színfolt ez a keszthelyi helikoni ünnepségeken, kétévenként ugyanis a középiskolások, s kétévenként a főiskolások találkoznak itt, s az eddigi fesztiválok összetettek voltak, valamennyi művészet kedvelői együtt jöttek ek Harsonaszóra kezdődik Az évről évre ismétlődő találkozókon szemünk előtt alakulnak ki a keszthelyi Helikon hagyományai. Az idei ünnep is úgy kezdődött meg hétfőn a városi művelődési ház színháztermében, mint a tavalyi és az azelőtti. Kiálltak a közönség elé a harsonások és eljátszották a helikoni induló félig tréfás, félig komoly, már ezrek és ezrek előtt ismerős dallamát És hagyománya van már az olyan megmozdulásoknak is, amelyek tegnap kerültek sorra, mint a Balaton-parti felvonulás és a parkban a helikoni emlékmű megkoszorúzása. A találkozó rangját emeli, hogy a megye közéleti személyiségei mindig eljönnek Keszthelyre, hogy a város vezetői valóban szívügyüknek tartják a jó rendezést, s hogy a kiszesek akcióprogramjában is jelentőségéhez méltó helyet kap a diákifjúsági találkozó. Az, hogy Szabó János, a KISZ Központi Bizottságának titkára ünnepi beszédében az egész magyar diákifjúság kiemelkedő ünnepének nevezte a zenei fesztivált, kétszeresen is igaz. Egyrészt azért, mert az egyetemisták maguk is annak tartják, másrészt azért, mert a jövő értelmiségének műveltsége többek között az ilyen találkozók révén válik teljesebbé. Huszonhat főiskola hallgatói Hogy milyen sok az ezerháromszáz diák — ennyi résztvevője van a Helikonnak —, csak az tudja aki idegenként csöppen közéjük. A keszthelyiek alig veszik észre, hogy ezekben a napokban minden negyedik-ötödik utcai sétáló — egyetemista. Veszprém megye három felsőfokú oktatási intézményének (Keszthelyi Agrártudományi Főiskola, Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum, Veszprémi Vegyipari Egyetem) művészeti csoportjain kívül elküldte hallgatóit a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, a Műszaki Egyetem, az Orvostudományi Egyetem, a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola, a debreceni és a mosonmagyaróvári agrártudományi főiskola, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem, az egri és a pécsi tanárképző főiskola, a budapesti, a debreceni, a győri, a kaposvári, a nyíregyházi és a szombathelyi tanítóképző intézet, a soproni és a szarvasi óvónőképző intézet, a székesfehérvári Felsőfokú Földmérési Technikum, a szolnoki egészségügyi szakiskola és a Kilián György Repülőtiszti Iskola. Két külföldi együttest is vártak a rendezők, de Ausztriából nem jött el a Jennersdorfi Dalárda. Halléból viszont megérkezett a Luther Márton Egyetem mezőgazdaságtudományi karának kórusa, s talán az első percektől kezdve őket kísérte a legnagyobb érdeklődés. Karnagyukat, Wolfgang Prehnt és az egész együttest már régi ismerősként kalauzolják a keszthelyiek, hiszen nem először járnak nálunk. A muzsikáért jöttek A vidámság és a barátkozás jellemzi az első két nap után a fesztivált, amelyet a KISZ a világifjúsági találkozó jelszavának szellemében — „Béke, barátság, szolidaritás” — rendezett meg. A hangversenytermekben pedig komoly verseny folyik. Már hétfőn este, az ünnepélyes megnyitó után a pódiumra léptek a városi színházban a zenekarok, a főiskola dísztermében pedig a kamaraegyüttesek, hogy három napig szinte megállás nélkül szóljon a muzsika. Tegnap a színházban a tizenhét kórus, a főiskolán pedig a közel negyven énekes és hangszeres szólista folytatta a versenyt. A német együttes vendégként érkezett, nem vesz részt a versenyben, de a ma délelőtti záróünnepély után, a díszhangversenyen a legjobb helyezést elért csoportokkal együtt őket is hallhatjuk majd. Valamennyien a muzsikáért jöttek Keszthelyre, zenélésükkel, énekükkel a Helikon három napján nemcsak maguknak szereznek sok örömet, hanem az őket szívesen látó és szeretettel megtapsoló keszthelyieknek is. (B. E.) Harcos hónap volt az április, 1918-ban Ajkán. Elviselhetetlen volt a nyomor. Napi tizenkét órát dolgoztak a bányában, a kereset meg igen lecsökkent. Sok volt a levonás. Valami kevéske élelmiszert „vételezhettek” hetenként a „konzumban”, de rengeteget levontak ezért a fizetésből. És levontak ok nélkül is. Aki meg szólni mert, azt elbocsátották: mehetett a frontra. Vagy kikötötték, megbotoztatták, mint Boksa Jánost, Síkos Dánielt. Őket azért, mert műszakot mulasztottak a télen. Teljesen leszakadt a lábukról a papírbakancs mezítláb nem mehettek. Úgy kikoptak a ruhából, cipőből valamennyien, hogy már nemcsak ünneplő nem volt, de munkába sem volt mit felvenni. Az étel is, feketekávé pótkávéból. Kenyér is alig, és milyen? Zsír, szalonna semmi. Élelemről a bánya vezetőinek kellett volna gondoskodniuk, hiszen az övék volt a konzum. Akkor éppen Horváth József volt a szakszervezet elnöke. Az a Horváth, akinek a nevét, ha kimondta, mindig kacsintott egyet Cziegler bácsi, ami azt jelentette, hogy huncut ember volt az! Akármilyen volt is, a szakszervezet határozata szerint egy küldöttséggel mégiscsak be kellett mennie Bcker Ferenchez, az igazgatóhoz, hogy tegyenek valamit, mert baj lesz... Az igazgató megígérte, hogy felterjeszti a dolgot a tulajdonos elé, mert anélkül, ugye, ő semmit sem tehet. Az élelmiszer adagot mégis emelték, de aránytalanul növekedett a levonás. Újra csökkentették az ácsolás és a rakodás bérét. Úgy a hónap végén már tudták a bányászok, mennyi lesz a keresetük a levonás után. Vagyis, hogy jóformán semmi sem marad. És akkor tudták meg, hogy becsapták őket a papírbakancscsal is. A bakancsot a bánya vezetői vették, „szerezték be”, mert egyébként nem lehetett kapni. Nagyon drágán: 155 koronáért egy párat Pedig Horváth, a szakszervezet elnöke is elment a beszerzővel Pestre. Mindenki vehetett ebből, ha kellett több párat is, aztán húsz koronánként vonták le. Illetve vonták volna! Mert a bányászok megtudták, hogy ugyanilyen bakancsot Tatabányán negyven koronáért adtak. z már több volt, mint amenynyit a bányászok eltűrhettek. Cziegler Jánost, Treiber Károlyt, Rieger Ádámot küldték az igazgatóhoz: mutassa meg a számlát! Mert ahol a bakancsot vették, ott adtak számlát is! Nem mutatták meg. A számla ..elveszett’’. • Fizetéskor mégis levonták az esedékes bakancsrészletet. A felzúdulásnak úgy akartak véget vetni a bánya vezetői, hogy elbocsátották a szakszervezeti bizalmiakat, mert szerintük ők „lázították fel’’ a bányászokat. Másnap nem mentek le a bányászok. Kijelentették, hogy addig nem is mennek, amíg vissza nem veszik a bizalmiakat. Egy napig tartott a sztrájk, és eredményes volt. A bizalmiakat viszszavették. Ezzel azonban csak a sztrájk ért véget, a bakancs-ügy nem igaz, a sztrájk ügye sem, mert Treiber Károlyt és a szakszervezet hat más vezetőjét bíróság elé állították lázításért. Rájuk bizonyítani azonban nem tudtak semmit. A bírósági tárgyalás inkább olyan egyeztetés-féle lett. Azt vizsgálták, mi lehetett a sztrájk kitörésének közvetlen oka. Anekdota-e, vagy igaz-e: az egyik tanú, egy bányász, zavarában azt mondta a bíróságon, hogy azért keresnek keveset, mert lassan megy a munka, kicsi a lapát. Állítólag akkor vezették be Ajkán a szívlapátot. Ilyen elkeseredett, harcrakész hangulatban készültek május elsejét megünnepelni. Úgy tervezték, általános munkásnagygyűlést tartanak, s nemcsak a bányászoknak, hanem az üveggyáriaknak, téglagyáriaknak, földmunkásoknak együtt. Tervezték, hogy ezen a gyűlésen ügyeik rendezését, a korrupt bányavezetők leváltását, a nyolcórás munkaidő visszaállítását és a háború befejezését követelik. A csendőrség azonban két nappal május elsejelőtt — a sztrájkot használva ürügyül — mindenfajta gyülekezést megtiltott. A mozgalom vezetői elhatározták, hogy az összejövetelt mégis megtartják. Kis csoportonként vonulnak majd, külön-külön Urkútról, Csingerből, Ajkáról — az ajkacsingervölgyi erdőbe. Mielőtt a gyűlést elkezdhették volna, megjelentek a csendőrök és szétkergették őket. Nyilvánvalóan árulás történt Nem tudták meg, ki volt az áruló, de — Cziegler bácsi kacsintott — Horváthot leváltották a szakszervezeti tisztségből. A Steiner vendéglőben. Mert később mégis megtartottak egy szakszervezeti gyűlést, az üveggyár mellett, a Steiner-féle vendéglőben, a bakancs ügyben. Az volt az első határozat, hogy amíg a számlát meg neri, mutatják, egy krajcárt sem engednek levonni a bakancsra. Erről a határozatról jegyzőkönyvet is készítettek, azt azután bevitték az igazgatónak. Akkor már Blazsek Aladár volt az igazgató, Becker közben meghalt. Treiber elvtárs volt a gyűlés szónoka, őt választották a szakszervezet új elnökévé, ő tárgyalt az igazgatóval is. — Hogy képzelik? Maguk szabjáis meg, hogy mennyit fizessenek a bakancsért?! — ordított az igazgató! — Nem, mi nem akarjuk megszab-ni, azt a gyáros szabja meg, aki a bakancsot eladta! De tudni szeretnénk, mennyiért adta! Végülis Pestre mentek a vezérigazgatóhoz. Számlát ott sem mutattak, de, hogy elsimítsák az ügyet, 50 koronában egyeztek meg. Aztán húst is szereztek. Nirnsee uraság elutasította még az igazgatót is, amikor kérték, hogy adjon valami húst, zsírt — jó pénzért — a bányászoknak, mert nagyon rossz az ellátás. Akkor keresték fel a szakszervezet vezetői. Eleinte szóba sem akart állni velük. — Na jó —, mondta Treiber elvtárs. — Nekünk vannak már eszközeink is. Azt úgy vegye tudomásul a nagyságos úr, hogy amíg a bányászok zsírt nem kapnak, innen egy disznót el nem szállít! Másnap kihirdették, hogy a konzumban zsírt, szalonnát is lehet „vételezni”. Nem küldték ellenük a csendőröket. Mert akkor már a szervezett munkások erősebbek voltak annál, hogy összemérhették volna az erejüket. Bakonyi Csaka „Forradalmi napok” - Ajka, 1918 április Alig akad valami írott emlék Ajka munkásmozgalmi múltjáról. Pedig volt Ajkán munkásmozgalom a felszabadulás előtt is, nem is akármilyen. Ezt akkor is teljes biztonsággal meg lehetne állapítani, ha most Cziegler János, Treiber Károly és Tatai Károly itt nem ülnének velem az asztal körül, hogy elbeszéljék amiről tudnak, amire emlékeznek, aminek részesei voltak. E 1 5g IIAPLO Várpalotai szerenád Válaszként a vészharangra hangzott el a szerenád. A vészharangot pedig azok húzták meg, akik a várpalotai Bányász Béke Kórus hanyatlásáról beszéltek és beszélnek. Nem a rosszindulat, hanem az aggodalom mondatja velük: valamit tenni kell! Május 1-ig rádiófelvétel * Mit kellene tenni a kórusért? Ennek a kérdésnek a jegyében tárgyalta a dalosmozgalom megtorpanását nemrégiben a városi pártbizottság is. A vita hullámai nem csendesedtek, folytatódnak a Jószerencsét Művelődési Házban és mindenütt. A kórus a mai, május elsejei ünnepségig rádiófelvételen esett túl. Bízni lehet bennük, hogy nem a mérsékelt siker, hanem a teljes elismerés hírével érkeznek haza Budapestről. — Eddig is helytálltunk — mondja a három öreg. Belőlük árad a bizakodás, pedig miattuk és a korban hozzájuk hasonlók miatt beszélnek a bányászvárosban a kórus kiöregedéséről. A sok közül hárman hajlandók most a számvetésre. Olyanok, akik a veszélyt jelentik: ősz, vagy haja nincs fejjel kirínak már a kórusból, amelybe még így is a leglelküket beleéneklik. Tehát úgy veszélyesek, hogy az együttes általuk él, a rádióban is azért szerepelhet, mert ők éltetik. De meddig még? A három öreg — jó társ a töprengéshez — párnázott padon ül: jobbról Jámbor Zsigmond, aki „csak” tíz éve dalos. Középen az eleven tekintetű „olasz”: Digiovanni József, aki csekély negyven éve énekel. Balról a hatalmas termetű Mofflár József, aki 1923 óta a munkások kórusaiban koptatja hangszálait, Ő és az olasz Tatabányáról települtek Várpalotára. Nyugdíjasok már, de nem kell őket rábeszélni, hogy a kórusmozgalmat szolgálják. A karvezető idegállapota — Egy-egy lélegzetvétel indokolt. A megtorpanás a nagyobb erőpróbák után még az állománygondokkal nem küzdő kórusokban is bekövetkezik. A mi kórusunk, ha elfárad, vagy formájában visszaesik, nem segíthet magán utánpótlással. Digiovanni véleményét Jámbor Zsigmond helyesli, de meg is toldja: — Az együttes mindenkor a karvezető idegállapotát tükrözi, ő viszont nem vehet kötélidegzettel tudomást arról, ha egy-egy emberrel már a betanult produkciók közben is gyengülünk ... — Főleg a női tagság állandó cserélődése okoz gondot — kapcsolódik a beszélgetésbe Mofflár József. — A lányok a férjhezmenés után szinte kivétel nélkül cserben hagynak minket. Az iskolák pedig, talán érthető is, szívósan ragaszkodnak énekelni tudó növendékeikhez. Az általános iskolákban, ahol az énekoktatás kötelező, nem szívesen hallják, hogy gondjainkat a fiatalok magunkhoz édesgetésével akarjuk enyhíteni. Próbákra járni, kétfelé kötelezettséget vállalni pedig még ha akarnának, akkor sem tudnak a gyerekek. — Pedig tovább kellene lépnünk — mondják a „vének”. A megyei minősítési verseny aranyfokozatára az országos minősítés bronz-, majd ezüstfokozatát is elérték. A debreceni kórusfesztiválon, a rádióban is eredménnyel szerepelt a Bányász Béke Kórus. — Mi, öregebbek, nem vagyunk túlságosan képzettek. Még a kottát sem ismerjük eléggé — mondja Digiovanni —, új erőket várunk. Ildikó visszajött Hat idén érettségiző és két második osztályos tanuló jelenti a virágzást a kórusban. Ritkán, de az is megesik, hogy egy-egy fiatal nem könyörületből, hanem mert szíve húzza, visszajön. Például Heindl Ildikó viszszajött. Nagy Gizellának el sem kellett mennie, mert ő párjára is itt talált, a kórusban. Nagy Gizella és Szmulai Tibor egybekelését a kórus szerenáddal ünnepelte. Egyébként a „hűtlen” lányok is megkapják a kórustól a búcsúztatót. Kirajzáskor az öreg kas búcsúztatja, siratja meg a távozót. A dalosok közül sokan érzik, hogy távozásukkal bajt hoznak az éneklők közösségére. Az azonban szép, hogy a szerepléseket, a beléjük oltódott kórusműveket meghallgatni visszajárnak. Értük igazán kár. Akiket a tánczenei behatások hódítanak el, azok csak menjenek, fizessenek be a felkapott énekesek estjére. Nekik Kodály és Bartók már ingyen sem kell. A kórus azonban nem adja meg magát. Feladatai megsokasodnak. Hollós Lajos és Lengyel László vezetésével a „Bakonyi képek” című produkcióra együtt készülneka dalosok és a táncosok. Annyira már felkészültek és összeszoktak, hogy velük kapcsolatban a vészharangot holnap már ne emlegessék. Cserhát József 1968. május 1 Május... 771 ste szürke, tépett fir bundájú felhők jöttek, dörgött, villámlott — aztán csendesen esni kezdett az eső. Jaj, azt a mohóságot, ahogyan a földek itták. A fák levelei most mozdulatlanok, és úgy tűnik, az egész világra — könynyű lepel — ráborul a nyugalom, a méltóságteljes csend. A fák zöld sátra alatt — május építette egyetlen éjszakán — forog-pörög a délelőtt, tessék csak, tessék, lehet befáradni: itt a legnagyszerűbb mutatvány: GYEREKEKKEL TELI PARK. A hinták lengenek, a körhinták forognak, a szemek csillognak — hol is vagyunk? Európában. Ázsiában, Afrikában? Most mindent: magukról, a világ nyomasztó álmairól megfeledkezve játszanak a gyerekek a parkban. Ide hallatszik minden, a forgalom az országútokról, a gépek dünnyögése a gyárakból és — hallgasd csak — szinte észrevehetetlenül, valahonnét nagyon messziről, a fegyverek ropogása. Kérdezd meg őket, nem tudnak semmiről. Őket foglyul ejtette az öröm. A játék, ez a kezdettől fogva létező körforgás, az öntudatlan öröm. Tulajdonképpen semmi nem történt. Bgy áprilisról májusra virradó éjszakán megjött az eső, bomolni kezdett sokezer holdnyi vetés, ünnepi hangversenyt rendeztek a madarak és reggel a gyerekek játszani kezdtek mindenütt a világon. Így köszöntötte 1960 májusát a személytelen, virágokkal, fákkal és muzsikával megáldott természet. Később gyerekek nevetésétől lett hangos minden, olyan volt, mint egy igazi csoda: a rózsaszín virágok, meg a rózsaszín nevetés összeölelkeztek és kórusban köszöntötték az arannyal patkólt paripán érkező májust. adó.