Napló, 1968. augusztus (Veszprém, 24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-11 / 188. szám
Emlékek a Fülöp-hegy tövében Sárga irattartó került a kezembe a révfülöpi helytörténeti múzeumban. A vidék szellemi hagyatékának lelkes kutatója, Benke László iskolaigazgató négy nevet jegyzett fel a kemény borító lapra: József Attila, Radnóti Miklós, Lakatos Péter Pál és Szalai Imre. Barátok voltak és elvtársak. Közülük már csak Szalai Imre él. Egy esztendeje várom az alkalmat, hogy találkozzam vele. — Minden nyáron visszatér Révfülöpre, gyermekkora élménydús színhelyére! — biztatott Benke László. Együtt indultunk el hármasban, hogy felgombolyítsuk ezt a hosszú szálat, amelyhez irodalomtörténeti emlékek fűződnek. Szalai Imre író meghatottan állt meg egy régi ház udvarán. — Itt születtünk — mondta. És, ahogy visszalapozgatunk a ház emlékeinek képzeletbeli kötetében, máris egy újabb nevet kell említenem: Bozzai Pálét, aki 1829- ben ugyancsak itt született. Nevét még egy szerény tábla sem jelzi. Sírkövén is alig lehet elolvasni a feliratot. Petőfihez kötötték baráti szálak, s bár a világosi ütközetét túlélte, őt is fiatalon, életének 23. évében temették el Zánkán. Tehetséges költőnek indult. Még nem volt 18 éves, amikor Jókai az „Életképek”ben sorozatban közölte verseit. A szelíd lelkű költő az 1848-as „idők viharában harsogni kezd”. Egyik versében erről így tesz tanúságot: „Légy oly, miként az elemek villámlása.” a világosi ütközet után besorozták az osztrák regimentbe és lelkében megszégyenülve elhajtották idegen zászlók alatt a Balkánra és Morvaországba. Amikor a monarchia tucatnál több laktanyáját végigszenvedte, Innsbruckban már keserűen írt. ..Kifáradt reményim napja. Mire vársz még, mire késel?” A sürgetett nap hamar elérkezett és Bozzai Pál, akinek reményei és tehetsége még alig kelt szárnyra, felfelé ívelő pályáról hanyatlott vissza. Ebben a házban született Lakatos Péter Pál is, a hányatott sorsú költő és forradalmár, József Attila és Radnóti Miklós barátja és elvtársa. A keszthelyi katolikus főgimnázium diákja csakhamar elhagyja a Balaton-parti várost, és Budapesten 1921-ben már rangos munkatársa a „Magyar írás”nak. 1929-ben adja ki kilenced magával a „Jóság” című antológiát. Ebben az esztendőben lépett be a kommunista pártba is. Lakása illegális találkozóhely lett, ahol gyakran megfordult József Attila is. Lakatos Péter Pál gyűjtötte össze az illegális „kommunista” kéziratait és gyakran, szabadságát kockáztatva, személyesen vitte a nyomdába. „Országos láz” című versét 1938-ban betegségének és szenvedéseinek társadalmi vetületeként írja meg: „A népem ez, szuvas gerince mállad, s az úri szél szikkasztja ezt a földet, — és kóbor itt, hazátlan mint az állat, akit kivernek, s végül is megölnek.” Tragikus sorsú élete, bár verseiben csak kevésszer utal a természetre, néhányszor visszakanyarodik a Balatonhoz és a Fülöphegyhez. „Takarjátok be fellegek” című versében így ír: Karót szegezzen rendetek — szuronyként — szőlővenyigék! Vörös dalt énekeljetek napteji dombok hajlatán.” Ide menekült a fülöpi szőlők közé, ha lelkének sebei sajogtak és testében, csontjaiban érezte a börtönök, a fegyházak szenvedéseit. Az útról, ahol haladtunk, kis vincellér házat mutatott kísérőnk, Szalai Imre. — Ebből a kis vincellér házból háborgó viharban, éjnek idején zavart ki egyszer az öreg Lakatos. Azt mondta: kommunistát neveltem a fiából. Mit szólhattam volna kedves jó Pali bátyámnak, hiszen úgysem értette volna meg, hogy nálam nagyobb erő formálta át azt a fiút, akit ő gimnazistaként, dr. Lakatos Vince főtisztelendő úrra bízott. Kővágóörsön megállunk egy másik ház előtt. — Itt szálltak meg Radnótiék, — mondja Szalai Imre. — 1935 augusztus 15-én nászútjuk alkalmával jártak nálunk. Nagyboldogasszony napja, búcsú volt. Minden ház tele volt rokonsággal, alig tudtunk nekik szállást szerezni. Lakatos Péer Pállal együtt itt, Körmendi asztalos mesternél béreltünk szobát. Sajnos, a házban már nem volt kiadó szoba, csak az udvaron, ebben a kis fabódéban húzódhattak meg. Kővágóörsről Képfülöpre mentünk, ahol felkerestük a régi Lakatos-házat, József Attila és Lakatos Péter Pál nyaralásának színhelyét. Tavaly decemberben, életének utolsó heteiben riportot írtam Polgár néniről, aki annak idején ebédet hordott a két fiatal költőnek. Orbán Károly nyugalmazott tanító egy régi emléktárgyat adott át ottjártunkkor Benke Lászlónak. — Ezt a múzeumnak adom — mutatott a bográcstartó vasállványra. — Kétségtelenül Lakatosék tulajdona volt. Polgár néni mondta el azt is, hogy József Attila és Lakatos Péter Pál minden este tábortűznél ült a pinceajtó előtti füves téren. A régi használati tárgyak még a Lakatos-házból maradtak az új tulajdonosra, így vitathatatlan, hogy ezeket használta nyaralása idején a két költő is. Polgár népi sokat beszélt Lakatos Péter Pálról is, akivel tőszomszédságban laktak és gyermekkori játszótársak voltak. Amikor életének utolsó időszakában ismét viszszatért Révfülöpre, már megtört és beteges ember volt. Ebben az időben már elszakadt a költészettől, de újabb hitvallásának számít legutolsó verse is, amelyet 1952-ben unokájához írt „Forradalmi altató” címmel: „Vénülő nagyapád is virraszt: őrzi a jövendőt, a békét — sose nyugvó parázs szívében a forradalmi fáklya még ég.” Egy rövid sétán felderítettük Révfülöp irodalomtörténeti emlékeit. Irodalmunk nagy és kevésbé ismert alakjainak emlékei fűződnek ide. S minderről mit sem sejt az a sok ezer balatoni nyaraló és kiránduló, aki Révfülöpön jár. Csak Benke László fáradozik azon, hogy méltó rangjára emelje Bozzai Pál és Lakatos Péter Pál nevét, s emléket állítson Révfülöp szellemi és kulturális hagyatékának. Székely János Itt nyaralt József Attila. A bográcstartó állvány az ő emlékét idézi ■Itt született Bozzai Pál, Lakatos Péter Pál és jómagam is” — mondja Szalai Imre Ebben a kis faházban szállt meg Radnóti Miklós és felesége (MTI fotó) Berda József síremléke Akkoriban Tapolcán éltünk és az ötvenes évek végén gyakran megfordultunk a szigligeti alkotóházban: ott üdülő író-barátainkat látogattuk meg Cserhát Józseffel. Egyik este víg társaság sereglett össze Mátyás Ferenc szobájában. Köztünk volt Berda József és Füsi József is, mindkettőjüket sok kapcsolat fűzte megyénkhöz. Jó kedvük volt s énekeltek önfeledt vidámsággal a meghitt baráti körben. Azóta mindkettőt elragadta a halál. Elszomorít, hogy a finom tollú és modorú, József Attila-díjas Füsi József körül milyen csönd honol. A méltatlan és korai feledés csöndje Ez Angyal Dávid szavait látszik igazolni, aki Péterfy Jenő összegyűjtött munkáihoz írt bevezetőjében mondja: „Nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve.” Berda József két éve halt meg. Mint ember, mint költő, egyaránt magános jelenség, s barátai, „kézművesek és költők” körében egyre nő az emléke. A költő halálának második évfordulója alkalmával avattak fel síremléket, Borsos Miklós megkapó alkotását a Farkasréti temetőben. A mű leegyszerűsített, stilizált madáralak, mely az égre tekint. A költő sorait olvashatjuk rajta: „Oly szabadnak kéne lenni mint a madár Kit nem köt se szabály se határ” Borsos Miklós baráti szeretettel alkotta meg a költő síremlékét. Berda ugyanis neki ajánlotta a „Képzelődés” című versét még az ötvenes évek végén: „Szobrász, ki túléled földi életem s megmintázod majd a magad mulatságára, bátor ritmusú szobrom, ne feledd testem és lelkem valóságát kifejezni . ..” A költő barátai nevében Kovalovszky Miklós mondott avatóbeszédet. A Magyar Írók Szövetségének képviseletében Juhász Ferenc költő beszélt; látomásos és zuhatagos lírájával idézte meg barátja testi és lelki valóságát: „.. .A legfontosabb: embernek lenni a Mindenségben mikrokozmosz-úton . „ Élni az ember áldott és konok életét és elégni a lángcsipke-háborgás szeretetben ... Az élő Berda József, az elvarázsolt testű és elátkozott-testű angyaliság . . . nem tudta talán, hogy milyen átoktalan-tiszta, fátyotalan-csillogó költészet-kristályházat épített hulló csontjai fölé...” Berda József lírája szinte panteisztikus misztikával oldódott fel a természetben. Néni ok nélkül emlegette életében, hogy milyen szomorú azok sírja, akiket kopár, kietlen helyen temettek el. Természetszeretetével függött össze, hogy dús, zöldellő környezetbe kívánkozott ... Vessetek rá árnyékot hű ecetfák, ha a sárga Nap fénye vörösbe szédül a nyári forróságban, s védjetek, ha majd az ősz esőre ráhajol . .. MARTON LÁSZLÓ ! Jajnal öt óra, a nap hetedmagával süt. Ezt a tőszomszádom mondja, aki szintén a balkon korlátján könyököl. Én ködöt látok, halványan átderengő fényt. — Biztos, hogy süt a nap? — kérdem udvariasan. — Igen, ma nagyon szép időnk lesz — hallom a választ. Visszmegyek a lakásba, nézem a szemem a fürdőszoba tükrében. Szemhéjam diónyira dagadt és ringlószilva színe van. „Metilt, egészen biztosan metilt ittam tegnap Kovácsék sohasem szerettek engem. Gondolták, eljött a kellő lélektani pillanat”. Azonnal föllármázok mindenkit: — Kicsiny családom a fedélzetre! Apátok, nagyapátok meg fog vakulni, de az is lehet, pillanatokon belül meghal! — Menj azonnal az orvoshoz! — mondja a feleségem, aki, mióta él, örül, hogy ellentmondhat nekem. Szótlanul a szekrénybe nyúlok, előveszem a családi albumunkat, megnézem szeretett anyám csodálatosan szép arcképét, mégegyszer. Látom-e még valaha? Aztán előveszem Adyt: „...beszökött az ősz...” — milyen szép. De szeretem ezt a verset. Megvakulok! Lehetséges? Milyen izmos a karom. A hajam hollófekete. És a szívem mint a vaj, mindenkinek mindent megbocsát. És ha kell, mint az acél, mindenért büntet. — Gyere ide, kisfiam — halkan rebegem, mert nem akarok pánikot kelteni. K . : Belenézek aranyos kisfiam szemébe, saját szememmel néz vissza rám. Az egykori szép, bársonyos fekete szememmel. Megvakulok, elvesztem mind a két szemem világát. Elvesztem az életet, a világot. Megsimogatom a fiút, érzem, menne már játszani, unja a túláradó szeretetet. Nem tisztel a gyerek, nem tudja, hogy néhány perc és nem látom. Nem látom a világot, nem látok semmit, nem látom őt sem. Nyugalom! Odamegyek az akváriumhoz, milyen szép zöld ebben a kicsiny tengerben minden. Ficánkolnak a halak. Aranyos kicsiny, pici aranyhalak. Apropo: arany! Aranyhal, aranyhal. — 22-22—22!... — Azonnal! A kórházban valaki azt mondja: — Tessék helyet foglalni. Leülök. Jön egy fiatal, nagyon szép nő, fehér köpenyben. Néhány gombot alul a köpenyén elfelejtett begombolni. „Milyen barna a combja”. „Emberek, segítsetek. Ne hagyjatok megvakulni. Szeretnék még élni...’ Nézem, a nő nyakán hanyagul, sálként a sztetoszkóp. Harmadéves orvostanhallgató. Főorvosnak szeretne látszani. Szóval üljek le? „Kérem, ez a szem az én szemem... Erre a nők azt mondták... És az utóbbi időben ezzel a szememmel mindent láttam... És most... Én nem tudom, hogy mi történt”. Gondolataim afféle janicsárok, ellenem jöttek, ettől még szomorúbb lettem. Közben egy idősebb, fehér köpenyes hölgy a terembe egy hatalmas stósz lepedőt hozott, amelyből néhányat leejtett. Felugrottam, felemeltem. Sajnáltam, hogy mindezt az orvos nem látja. Kinéztem az ablakon: az utolsó kép, az utca forgata, gyönyörű! TT-is én megvakulok, pedig az élet, az emberek, a nők isolyan szépek. — Maga az? — kérdi az orvos és blazírt arcot vág, hogy ne is sejtsem, mi fog most történni. — Ne féljen. — Én?... — Sápadt egy kissé, valószínű pszichés alapon — mondja. Azonnal megérzem: az orvos udvarias, sőt tapintatos. Azt akarta mondani: „Maga most fél, maga gyáva!" Fölfekszem a műtőágyra, tűszúrás, az orvos mesél: — Nekem is volt egy jégárpám, amikor huzatot kaptam ... Nyitva felejtettem a kocsim mindkét ablakát .Hideg volt és zuhogott az eső. Vigyázni kell. Kínos ez az árpa... Vágni kell! (suha)