Napló, 1968. december (Veszprém, 24. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-15 / 294. szám

JOBBÁGY KÁROLY: Egy sejtnyi erdő Napsugár ömlik végig testemen, érintésétől bőröm feltüzel, ahogyan fekszem, majdnem meztelen s a szél szaladgál mellemen le- fel Hiába minden, mímelt nyugalom, megjátszott béke mely most szenderít. Háborúktól zúg fenn a nyárfalomb, mely könnyen végleg a földre terít. Aggódó szemmel nézek szerte szét, jön-e egy békés, egy másik csapat, megmenteni a költő szellemét, a fényt, a dalt s az enyhe árnyakat, — amely erősebb, mint a robbanás s a földieknél nagyobb hatalom, zászlója Nap — egy régi robbanás — ott tündöklik fán, bokron és falon. Az égre néztem. Kéken ragyogott... Ám... messziről egy óriás sereg, , hófehér felhők szaka lovagolt... — Én értem mind, hogy megsegítsenek! — fölöttünk vígan lobogott a fény, nem láttam véget, számuk annyi volt. — Számat befogtam, féltem, hogy szegény testem elárul mindent, felsikolt. — És megindult az első támadás. A levegőben milliárd, kicsi ejtőernyő — hogy is lehetne más! — kezdett lebegni, földre szállani. Ez az új harcmód. Nincs ellenszer. Ejtőernyősök. Néztem, földre ront divíziójuk, jöttek egyre le... és akkor láttam búsan — én, bolond — hogy csak a nyárfa pelyhes, kis magot rejtő, leheletsúly termése száll. Betölti lenn a puszta, elhagyott földet hol fajtám háborút csinál. És nem is értem jött ez a sereg, a természetet menti,artja fenn ... A pelyhecskék, mint sok, kicsiny gyerek fejem körül futkosnak szüntelen. És kergetőztek félig húnyt szemem előtt, majd lassan mindegyik megállt. Egy sejtnyi erdő! Lombjuk hirtelen — úgy láttam — melmő s kitárt karjuk már óv, páncélt borítva rám, fölém hajolva, mint hajdan anyám. Könyvespolc Maróti Lajos: A KOLOSTOR . EGY SZÁZ ÉVVEL EZELŐTTI elméletet nem lehet ráhúzni a mai világra, mert ez a világ más, tehát szükségképpen kilóg az elméletből’' — mondja Tarró Vilmos szerzetes-jelölt, új nevén Béda testvér, aki 1949—1951 őszéig tanul egy nagyhagyományú dunántúli kolostorban. Anyja óhajára, és Khimaszkora etikailag föloldhatatlan gondjai miatt lépett a rendbe, kb. húsz magakorú fiúval együtt, azilőtt, amikor az apácakolostorokat föloszlatták, a szerzetes rendek közül négyet, köztük a regény színterét adó nagymúltú tanítórendet hagyták meg. Szinte minden társadalmi réteg és jellemtípus képviselője fölvonul ebben a kislétszámúra redukált közösségben, amely — nem hitélete — csak intenzív vallási gyakorlata miatt különbözik a másnevű internátusoktól. Ez a különbözés is csak alak, hiszen a leendő szerzetesek itt is diákok, akik szívesen rúgják a labdát és legalább olyan becsvágyóak, mint a világi pályákra készülők. A tehetségtelen itt is úgy ellensúlyozza kisebbségérzetét (a puszta mivoltával is minőséget kifejező) osztály- vagy szobatársa ellen, hogy leskel utána, és irigységét agresszív barátkozási „lelkizési” kísérletek mögé rejtve elgáncsolja, majd elvi alakon besúgja fölötteseinek, a paptanároknak. A növendékek értelmesebbje absztrakt filozófiát egyeztetne a racionális követelményekkel, az egyház va■gyónjogi helyzetét az evangéliummal, a szent atyák summáit a materialista filozófia klasszikusaival. Olyikmásik, a jövőbe is tekintő paptanár a gondolkodó diákokat pártfogoló, és érdekükben cselekvő rokonszenvével, önmagát is gyanúba keveri fölöttesei előtt; éppen mert magasan kvalifikáltak, nem ellenzik növendékeik igényét az önálló véleményalkotásra és az egyedi világkép kialakítására. Béda három esztendőn át küzd az intézményesült spiclirendszer ellen „nem a kolostori klerikusok miatt, hanem mert ez a kis közösség a nagy egész modellnek is tekinthető...” A BELÜLRŐL ÁBRÁZOLT KOLOSTORI ÉLETFORMA éppen olyan jellemet próbáló, mint a kinti világé és azzal a tapasztalattal is szolgál, hogy a 16—18 évesek nem általában alkalmasak eldönteni, mihez van hivatásuk. , „... aki a gondolkodásban szabályokhoz köti magát, az nem jut el a megismerésig, • mert az új gondolat, jelenség mindig szabálytalan...” — mondja a főhős. Hinni pedig nem szabad — sugalmazza a regény egésze: mert aki hisz," az szánandó véglénynek látja a hitetlent: máglyát, kötelet, börtönt kíván az eretnekre. Ám egyház, nélkül nincs dogma — dogma nélkül viszont nincs egyház. Ezért valahány egyház létérdeke a kételkedők elnémítása, kirekesztése Bédát a védekezés jogából is kirekesztik és minden jogszabályt mellőzve sietősen „túladnak rajta” — magyarán: kiteszik a kolostorból, a stupidok, középszerűek bámulatosan szívós hajszájának eredményeként. Béda, most már ismét Tarró Vilmos, megalázottságában azzal a tudattal hagyja el eszmélkedése színhelyét, hogy nagyrabecsült lelkiatyja, özséb is értetlenül, ellenségesen vélekszik törekvéseiről, holott őt a gyónási titok és a szerzetesi regula kötelezi a hallgatásra. A kolostor tantestülete és diákserege tarka jellemű és kedélyű szereplők éles és színes kontúrú körforgása. A szerzetesek és növendékeik olykor bohózati szituációk részese; látszólag egysíkú életüket botrányok, lelki kataklizmák inogtatják. EXTENZÍV TELJESSÉGGEL VALÓSÍTOTTA MEG Maróti Lajos filozófia és gyakorlati politika kritikai igényű vitáját és szintézisét népes szerep-skálát mozgató nagy terjedelmű regényében. Nemcsak a beszélt nyelv közvetlensége, de az újdonság ingerével ható, merészen specifikus tematikája miatt is jelentékeny közönségsikerre számíthat. (Szépirodalmi Kiadó, 1968.) SÓLYMOS IDA (Fülöp Lajos rajza) Gellért Gábor: Az a vasárnap Nyolcezer példányban jelentette meg a Magvető Könyvkiadó Gellért Gábor legújabb kötetét. A könyv, az Az a vasárnap, azoknak az ismeretterjesztő írásoknak a gyűjteménye, amelyeket a MAGYARORSZÁG hétről hétre folytatásokban közölt. Mint a népszerű politikai és társadalmi hetilap olvasótáborának egyik tagja szavakba nehezen foglalható izgalommal fogadtam az egyes fejezeteket: szakmabeli — az egyik klasszikus újságírói műfaj mintadarabjait. Arról, hogy a szovjet diplomácia a két világháború között milyen lehetett csakúgy mint másoknak, nekem is voltak ismereteim. A feltárt tényekkel, dokumentumokkal ezeknek a hézagosságát oszlatta el és szüntette meg a harminckilenc fejezetből egybeállt kötet. Gellért Gábor írói-újságírói erényei közül a legértékesebbnek és legjellemzőbbnek a tömörséget tartom; azt a képességet, ahogyan a jelzőkkel takarékoskodva állítja elénk a legellenszenve-' sebb alakokat'is:" De többet a kelleténél az igazi hősökre sem aggat: portréit a rájuk legárulkodóbb vonásokkal rajzolja föl. Ez vonatkozik az emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött erkölcsi és szellemi toprongyokra is Ezeket sem karikatúraként mutatja be, vagy teszi gyűlöletessé, hanem egy-két szóval semmisíti meg. A fejezetek légköre, amelyben 1917-től 1945-ig a történelem csaknem valamennyi számottevő alakjának arcéle felvillan, a legizgalmasabb regények hatásával teszi kiváncsivá és készteti állásfoglalásra az olvasót A küzdelem, amit a szovjet diplomáciia másokéval, elsősorban a náci diplomáciával vív, a legjobb regénynél is olvasmányosabb lehet azok számára, akik méltányolni tudják hogy valaki a riport interjú, publicisztika eszközeivel ki tudja teregetni eléjük a világpolitika szennyesét Gellért megtéveszthetetten, elfogulatlan ügyészként tessékeli be lelkiismeretünk tárgyalótermébe a bűnösöket. Vádbeszédében nem a hangulatkeltések, inkább a tények dominálnak, noha ahhoz is ért, hogy gúnnyal-humorral egy-egy levitézlett gonosztevőt csúffá tegyen, kiforgasson és kiszolgáltasson. Legyünk bíráik. Gondolom, úgy helyes, ha az eddig elmondottak igazolására legalább néhány példát kiemelek az Az a vasárnap című Gellért-kötetről. Példaként :A poéta plakátja”, az „Az a vasárnap” és a „Nevem Friedrich Paulus” című fejezetekből idézek, noha akár találomra a többiekből is idézhetnék. Az ellenséges frakció emberei le akarják tartóztatni „mindenekelőtt” Lenint. Erről és a történtekről Jelizaveta Drabkina, Szverdlov titkárnője beszél. A válságos órákban — a titkárnő viszszaemlékezései szerint — Frunze a kerületi térképet kérte. Nem volt a térkép sehol, de még papiros sem volt, amikor „egy Andrjusa Dubrovin nevű poéta” átnyújtott egy nála lévő cirkuszplakátot. Azon született meg a bolsevikok haditerve. Ugyanebből a vallomásból egy Gellért által plasztikusan visszaadott rész: „A bejárat előtti lépcsősoron ki erre, ki arra dőlt a harcosok közül. A parancsnokuk is ott szundikált közöttük. Úgy hívták, hogy Kun Béla ...Én akkor nagyon meglepődtem. Mert tudja, a „bela” a mi fülünkben női névnek hangzik Most pedig ott szunyókált előttem, szorosan átölelte fegyverét. Nagyon is férfiasan”. A képmutató német követ (Schulenburg) és Molotov beszédpárbaját közvetíti az „Az a vasárnap” című fejezet. A német követ kibúvókat keres a küszöbön álló náci támadásról. Gellért zárójelben emlékeztet: „Schulenburg utolsó diplomáciai aktusa a június 22-i hadüzenet közlése Molotova. Ezután már csak bizonyos konspiratív körülmények között merül fel a neve mint a Hitler bukása utáni külügyminiszter. Az 1944. júliusi Hitler-ellenes merénylet után letartóztatták és november 10-én kivégezték.” Egy valaki létezett — írja Gellért — „akinek Hitler egykori vezérkarából egyedül volt bátorsága szembenézni, és leszámolni a múltjával”. Paulus tábornokról van szó, aki a szovjet hatóságok gondos segítségével koronatanúként léphetett be abba a nürnbergi terembe, ahol a háborús főbűnösök ,,lélegzetvisszafojtott csendben” fogadták. A kitüntetések nélkül belépő ,szürke egyenruhás a híres „Esküszöm a mindenható istenre” kezdetű vallomásával leforrázta egykori bűntársait akik megsemmisülve hallgatták: .Nevem Friedrich Paulus . .** A történelemnek ilyen és ehhez hasonló epizódjait tárja elénk legújabb könyvében avatott tollal a szerző. Cserhát József Nyerges András: 4 sziámi ikrek , mulkai és Kerekes együtt végezték az egyetemet és IWB -szerre kerültek a vállalathoz. Mérnök létükre mindketten technikusi beosztásban dolgoztak, ugyanazon az osztályon; naphosszat egyforma rajzok, gépiesen ismétlődő, fantáziátlan dokumentációk kerültek elébük. Együtt mégis könnyebb volt elviselni a kezdeti nagy csalódást. — Eleinte csak erről ismerték őket a kollégák. „Ezek azok” — mondták — „akik még'da is együtt járnak..." Hallottak a rosszindulatú élcelődésről, de nem törődtek vele. Egyszerre érkeztek reggel, együtt mentek ebédelni, megbeszélték minden feladatukat, s ha valaki azt hitte volna, hogy délutánra már igazán elegük van egymásból, tévedett: napról-napra kollégáik füle hallatára beszélték meg a közös esti programot. Mulkai és Kerekes együtt jelentkeztek a vállalati sportszakosztályba, a KISZ-taggyűlésen egymást követően szólaltak fel és panaszkodtak arról, hogy mennyire kihasználatlanul töltik az idegüket... A vállalat egyik rendezvényén kiderült, hogy a két fiatalembernek közös ének- és gitárszáma van, önmaguk ..sziámi”-ságát figurázták ki, összetanult, jópofa humorral, kellemes énekhangal így aztán — ha nem is mérnöki teljesítményükkel — végre felhívták magukra a figyelmet. A csinos strófák megragadtak az igazgató, Jön a Kálmán fejében. — Ki kéne próbálnunk a fiatalokat... — mondta a következő osztályvezetői értekezleten. — Nem szabad megvárnunk, amíg letörnek és kedvüket vesztik. — Nagyon igazad van! — kiáltott fel elégedetten Csobotka. — Én is gondoltam már erre! Jóim elégedetten távozott az értekezletről; úgy érezte, gondviselő atyja a vállalat mor,,iP- dolgozójának. Legközelebb, a minisztériumban, elő is hozakodott a maga példájával. — Mi törődünk az egyetemről hozzánk került tehetséges fiatalok problémájával! — mondta nyomatékosan, s ezzel le is zárta manóban az ügyet. Csobotka viszont csak annyit mondott Petkónak, a csoportvezetőnek, amikor négyszemközt beszámolt neki tas igazgatónál lezajlott értekezletről: — Nézz a körmére ennek a két „sziámi”-italt! Nagy a szájuk, de nem tudom, mi telik ki belőlük... Mulkai és Kerekes változatlanul rajzoltak és dokumentációt ellenőriztek, de ha összeakadtak a folyosón Jóna Kálmánnal, az igazgató megtorpant egy pillanatra, rájuk mosolygott és barátságosan megkérdezte: — Na, most már minden rendben van? — Hát... — Jó van, csak nem elkeseredni, ha valami nem adhuram-isten hullik az életekbe! Gyertek hozzám bátran ... Majdnem egy éve volt már a két fiatalember a vállalatnál s még mindig nem szőttek külön barátságokat, nem tátogattak el egymagukban a kollégákhoz... A meghívást minden esetben kettejüknek szólóan értelmezték. Ha nagyritkán összeakadtak szerencsésebb sorsú, hajdani egyetemi kollégáikkal, nem árulják el, mennyire keservesen érzik maoukat a párt-’’atnálőt. — Hála istennek, békén hagynak minket! — mondta Mulkai. — Dolgozunk! — súgta bizalmas-titokzatosan Kerekes és sokat sejtően kacsintott. — Aztán egyszer majd előállunk vele... — Majd mi ketten... — Együtt! Dupla erő, dupla ész! — Kiegészítjük egymást, amit ő nem tud, tudom én, és fordítva! Néhány hónap múlva be is nyújtották első közös újításukat. A főmérnök látta, hogy az elgondolás ötletes, de a megoldási javaslat a gyakorlati tapasztalatok hiányáról tanúskodott. Amikor közölte velük, azok ketten egyszerre sóhajtottak: — Éppen ez az. Bárcsak dolgozhatnánk... .— Bízzák rám, majd és szólok. ■em is voltak elkeseredve, ahogy kijöttek tőle. Petkó Jut megkérdezte: — Na mi a helyzet? Elfogadták? — Azt nem, de megígérte, hogy kapunk tisztességes munkát! — Megígérte? Hát akkor csak várjatok... Kerekest — maga sem tudta, miért éppen most — elfutotta a méreg. — Mi baja velünk, mondja meg? Mért gúnyolódik! IMMICS JÓZSEF: Szavak hite Még Nap az arcom, Holdja vannagyszemű lányom és fiam. Ha az üresség elborít, kiásnak apró ujjaik. Tudom, nincs senki, senki rég, ki felém hajtaná fülét, ki néhány estén legalább visszhangként mondana tovább, de legalább értük, nekik, mondani kell még valamit. Holnapra megnőnek, tudom más tükröződik arcukon, tanár, barát, vagy szerető, kifoszt, kegyetlen az idő. Magányos ember csak dadog. Akkor már megnémulhatok.