Napló, 1969. október (Veszprém, 25. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-10 / 235. szám
ém • A francia és a szovjet külügyminiszter tárgyalásai Véget ért az ENSZ-közgyűlés politikai vitája Jobboldali támadás Indira Gandhi ellen Az a hír, amely szerint Andrej Gromiko szovjet és Maurice Schumann francia külügyminiszter Moszkvában megkezdte tárgyalásait, világszerte nagy figyelmet keltett — persze, nem mindenütt azonos előjellel. Már az első visszhangokból kitűnik, hogy Washingtonban, Londonban és Bonnban keserű csalódást keltett a francia külpolitikának ez a látványos lépése. De Gaulle tábornok visszavonulását, mint emlékezetes, felfokozott reményekkel kommentálták atlanti körökben. Nem csináltak titkot abból, hogy a tábornok-elnök távozásától minden szempontból új kurzust vártak a francia külpolitikában, mindenekelőtt a NATO-hoz és a Szovjetunióhoz való viszonyt illetően. Maurice Schumann moszkvai látogatása elhervasztotta a hidegháború bajnokainak a francia—szovjet kapcsolatok megromlására irányuló reményeit. Párizs meglehetősen félreérthetetlen jelét adta annak, hogy a De Gaulle utáni Franciaország vezetése meg akarja tartani, sőt tovább akarja fejleszteni az utóbbi esztendőkben biztatóan fejlődő szovjet—francia kapcsolatokat. A külügyminiszter személyes moszkvai bemutatkozása természetesen önmagában is fontos esemény. De nemcsak erről van szó. Schumann Washingtonban járt a közelmúltban és ott előkészítette Georges Pompidou államfő koratavaszi útját. Az időpontok még bizonytalanok, de aligha lehet vitás, hogy a francia diplomácia vezetője hasonló megbízatással érkezett a szovjet fővárosba is. És még ez sem minden. Schumann látogatása csak a nyitánya egy immár hagyományossá vált szovjet—francia eseménynek, a két ország magasrangú képviselőiből álló munkacsoport, az úgynevezett nagybizottság ülésének, amelyre ugyancsak a szovjet fővárosban kerül sor. New Yorkban véget ért az ENSZ közgyűlés általános politikai vitája, amely ezúttal is érdekes szeizmográfnak bizonyult. Kitűnt, hogy — mint erre a TASZSZ tudósítója összegező kommentárjában rámutat — a nemzetközi közvéleményt mindenekelőtt a közel- és a távolkeleti agresszió megszüntetése foglalkoztatja. Mindkét véres kalandért az amerikai vezetés felelős. Veszélyes jobboldali támadás érte Indira Gandhi aszszonyt és híveit. Nidzsalingappa, a kongresszus párt elnöke önkényesen felfüggesztette tisztségéből a párt balszárnyának számos személyiségét. Amikor a miniszterelnök-asszony a nyáron bejelentette a bankok államosítását, várható volt, hogy a Jobbszárny minden módon igyekszik visszavágni majd. A reakció dühét csak fokozta, hogy jelöltje az államfő választásokon is alulmaradt Indira Gandhi hívével szemben. Nem vitás, hogy a progresszív erők felsorakoznak ezzel a támadással szemben is. Indira Gandhi máris kérte a párt legfőbb testülete, az úgynevezett munkabizottság összehívását. Kérdésekre válaszolva a hadügyminiszter nem zárta ki annak lehetőségét, hogy az Egyesült Államok intervenciós csapatai még 8 vagy 10 év múlva is Dél-Vietnamban tartózkodjanak. Háborúellenes tiltakozó mozgalom New York Manhattan negyedének elöljárósága határozatban szögezte le, hogy támogatja az október 15-re tervezett „vietnami moratóriumot,” az egyetemi hallgatók által kezdeményezett háborúellenes tiltakozó mozgalom napját. A New York-i iskolákban a diákok és a tanárok engedélyt kaptak arra, hogy a tanítási idő alatt is részt vehessenek háborúellenes tüntetéseken. Az országos méretű tiltakozó mozgalom új állomásaként az amerikai szenátusban a háborúellenes csoport tagjai szerdán több beszédet mondtak a kormány vietnami háborúja elleni tiltakozás jegyében. A felszólalók sürgették, hogy az alkalmi jellegű döntések helyett a Nixonkormány kezdje meg az amerikai csapatok rendszeres és határidőhöz kötött kivonását az országból, s ezzel együtt tegyen lépéseket az azonnali tűzszünetre, a béke helyreállítására Vietnamban. Érdekes fejleménye a háborúellenes tiltakozásnak az a levél, amelyet a vietnami kérdés hat szakértője intő Laird sajtóértekezlet** Laird amerikai hadügyminiszter csütörtöki sajtóértekezletén kijelentette, hogy az Egyesült Államok „biztatónak” találja a vietnami hadszíntéren bekövetkezett viszonylagos fegyvernyugvást, de az ellenféltől „további jelzéseket” vár, mindenekelőtt a párizsi megbeszéléseken. Azt is hangoztatta, hogy az Egyesült Államok Dél-Vietnamban igyekszik a harci cselekmények mind nagyobb részét átruházni a saigoni kormánycsapatokra. Laird mindehhez hozzáfűzte: „az amerikai csapatok továbbra is inkább a harci cselekményeket fokozzák, mintsem hogy védelmi állásokba vonuljanak vissza. Még akkor is támadásokat intéznek az ellenfél állásai ellen, ha az amerikai egységeket előzőleg nem érte semmiféle támadás.” tett a New York Times-hez. A hat tudós abban az intézetben dolgozik, amelyben a kormány és a fegyveres erők végeznek elméleti kutatásokat. Magánemberként írt levelükben leszögezik: helyesnek tartják az amerikai csapatok azonnali kivonását, mert a vietnami háborút az Egyesült Államok nem nyerheti meg, kivéve, ha „teljesen elpusztítják Vietnamot és az ország lakosságát.” Harcok a Jordán-folyó völgyében Az Asszifa, az El Fatah katonai szervezete Kairóban bejelentette, hogy az eltelt két nap alatt kommandóegységei kétszer is megütköztek az izraeli katonasággal a Jordánfolyó völgyében. Az egyik ütközet Um Szidra térségében zajlott le. Nem egész másfél órás harc után az arab ellenállók rakétákkal és más tűzfegyverekkel megsemmisítettek egy izraeli megfigyelőállást. A másik összeütközés szerdán este történt Al Szueimánál. Mint a közlemény mondja, az izraeliek megpróbálták bekeríteni a kommandót, de az ellenállók négyórás harcban, miközben nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek, kivágták magukat a gyűrűből és visszatértek támaszpontjukra. Brazília Emilio Garrasparu Medici tábornok — aki, mint jelentettük, november 15-én foglalja el a brazíliai elnöki széket — szerdán este mondott televíziós beszédében úgy lépett fel, mint az ország tényleges vezetője, s egyszersmind hangoztatta „független gondolkodását” azokkal szemben, akik őt megválasztották az elnöki tisztségre. Kilátásba helyezte, hogy párbeszédet folytat a különböző társadalmi rétegekkel, majd megígérte, a „teljes demokráciához, az egyetemek, a sajtó, az egyház és a szakszervezetek szabadságához" való visszatérést. Befejezésül elutasította a „régi rendet, amely az oligarchiák szolgálatába állította a különféle intézményeket” és „haladó” reformokat ígért. „Nem vesztegethetünk időt arra, hogy kövekkel dobáljuk a múltat, viszont minden rendelkezésre álló kőre szükségünk van a közvetlen jövő építése érdekében" — mondta. Leszerelési értekezlet A genfi leszerelési értekezleten csütörtökön folytatódott az amerikai és a szovjet társelnök által beterjesztett határozati indítvány vitája a tengerfenék atomfegyvermentesítéséről. A munkaokmány egyik cikkelye előírja, hogy a szerződéshez javasolt módosításokat, azoknak érvénybe lépése előtt, a nukleáris fegyverekkel rendelkező hatalmaknak jóvá kell hagyniuk. A kanadai küldöttség vezetője, George Ignatieff, bírálta ezt az előírást. Ugyancsak ezt a szövegrészt kifogásolta Olaszország képviselője, Roberto Caraccioli nagykövet. Mindkét felszólaló kifogásokat emelt az ellen is, hogy a szerződéstervezet — szerintük — nem alkalmazkodik a fegyverrendszerek fejlődésével előállható új körülményekhez, és azt hangoztatták, hogy a szerződés-tervezet nem ír elő „elég szigorú” ellenőrzési módszereket. Vietnami értekezlet Továbbra is egyhelyben topogás jellemzi a Vietnammal foglalkozó párizsi négyes értekezletet. A csütörtökön megtartott Henry Cabot- Lodge amerikai küldött megpróbálta tagadni, hogy a Nixon-kormányzat a háború folytatására törekszik. Másrészt azt akarta bebizonyítani, hogy 60 ezer katona kivonása a több mint félmilliós amerikai expedíciós hadseregből — „jelentős lépés.” Hasonló hangnemben szólalt fel Pham Dang Lam nagykövet, a saigoni rezsim képviselője is, aki a fentiekhez még hozzáfűzte a „titkos találkozókra” vonatkozó régi javaslatát is. Nguyen Thi Binh asszony, külügyminiszter, a Dél-Vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány küldöttségének vezetője tényekkel cáfolta meg Nixon elnöknek azt az állítását, amely szerint az amerikai kormány „lemondott a katonai megoldásról Vietnamban.” Éppen ellenkezőleg mutatott rá, a Nixon-kormányzat célja az agressziós háború folytatása és fokozása abból a célból, hogy erőszakkal kényszerítsék a délvietnami lakosságot az Egyesült Államok zsoldjában álló neokolonialista rendszer elfogadására. Az értekezlet október 16- án, csütörtökön tartja következő ülését. Súlyos összetűzésre került sor szerdán éjjel Chicagóban a rendőrség és egy ifjúsági tüntető csoport között. A tüntetők, a Chicagóban folyó „összeesküvési” per ellen tiltakoztak, amellyel a hatóságok a tavalyi chicagói tüntetések nyolc szervezője ellen indítottak. A rendőrök és a tüntetők egyaránt gumibotokat, sőt lőfegyvereket használtak. A rendőrség egy új vegyszert is felhasznált az eddigi könnygázgránátok helyett. Több sérült került kórházba lőfegyvertől származó sebbel, bár a hivatalos jelentések sehol sem említették, hogy akár a rendőrök, akár a csoport tagjai fegyvert használtak volna. A rendőrség több mint hatvan tüntetőt vett őrizetbe. — Husszein jordániai király a frontra látogatott szemleútra. Képünkön: az uralkodó megtekint egy új, brit gyártmányú Centurion páncélost — A környék parasztságának sokszáz képviselője gyűlt össze az ausztriai Grazban, hogy tiltakozzék a kormány mezőgazdasági politikája ellen (A Napló Képtávírója) " Szovjet- tanzániai tárgyalások A Kremlben csütörtökön folytatódtak a szovjet-tanzániai tárgyalások. Szovjet részről Nyikolaj Podgornij, a Legfelső Tanács Elnökségének elnöke, Kirill Mazurov, a minisztertanács első elnökhelyettese, Andrej Gromiko külügyminiszter és mások. Tanzániai részről pedig Nyerere köztársasági elnök és a vele érkezett miniszterek vettek részt a tárgyalásokon. Schmttin— Gromiko tárgyalások Csütörtökön Moszkvában megkezdődtek a tárgyalások Gromiko szovjet és Schumann francia külügyminiszter között, aki — mint ismeretes — a szovjet kormány meghívására hivatalos látogatásra érkezett a szovjet fővárosba. Mint közölték, meleg, baráti légkörben eszmecsere folyt egyes időszerű, a feleket kölcsönösen érdeklő nemzetközi problémákról. NAPLÓ Péntek, 1969. október 10. Törökországi választások előtt Vasárnap választások lesznek Törökországban, amelyeknek kimenetele jelentős befolyással lehet a NATO súlyos nehézségekkel küzdő délkeleti szárnyának további helyzetére. Ahhoz, hogy a török választás tétjeit és a választási harc sajátos ellentmondásait akár vázlatosan is megismerhessük, vissza kell nyúlni a második világháború utáni évek történetéhez Törökországban Kemal Atatürk reálpolitikájának utódja a köztársasági néppárt és személyében ennek vezetője, Inönüi volt. 1946-ban egy, a mégoly felemás belső reformkísérleteket is elutasító, s mindenekelőtt a földbirtokosok érdekeit képviselő párt lépett porondra Bayar és Menderesz vezetésével. Ez volt az úgynevezett demokrata párt, amely 1950-ben került hatalomra. A Menderesz-korszak tíz esztendeje alatt Törökország „abszolút atlanti” politikát folytatott, Washington minden akcióra hajlandó szövetségesének bizonyult. A koreai háborúban például az összes külföldi csapategységek közül a törökök játszották az amerikai intervenciósok mellett talán a legnagyobb szerepet. A NATO délkeleti szárnya ebb°n az időszakban egyértelműen és szilárdan támaszkodhatott Törökországra. A jelenlegi helyzet megértése szempontjából is fontos, hogy e szolgai külpolitikai magatartás ellenére Menderesz pártja rendkívül erős tömegbázissal rendelkezett Ennek a mararázata az, hogy az elmaradott, javarészt analfabéta parasztok széles tömegeinek támogatását élvezte, akiket a mohamedán papok és a földesurak szigorú pórázon tartottak. A Menderesz—Bavar rezsimnek egy katonai felkelés vetett véget, s ez nem volt véletlen Törökországban a parasztok és az alsó középosztály fiai számára az osztályköziélokból való kitörés és a hatalom centrumához való közeledés egyetlen lehetséges útja a hadseregen át vezetett Ezért az a török viszonyok között a reformista sőt a radikális politikai gondolkodás egyik melegágya lett. Ezek az eszmék természetesen a tisztikarban terjedtek, amelyben így különböző árnyalatú frakciók alakultak. 1960-ban rövid időre ezek a frakciók egységesen léptek fel, s így vált lehetségessé, hogy elseperjék a Menderesz rezsimet. Kétéves katonai interregnum után 1962 júniusában választásokat rendeztek, s ezen Inonü köztársasági néppártja — mint az várható volt — győzelmet aratott. E párt útkeresése azonban továbba is túlságosan bizonytalan és szürke volt ahhoz, hogy magával ragadja a tömegeket — a falura, a belső mozdulatlanságot őrző nagy támaszpontra pedig nem tudott igazán betörni, így Inönü kabinetje 1965 tavaszán megbukott és rövid átmeneti korszak után az úgynevezett Igazság Párt kezébe került a hatalom. Az Igazság Pártról mindenki tudta, hogy Menderesz öt esztendővel korábban betiltott pártjának alapjaira épült. Az viszont már meglepetésként hatott, hogy ezeken az alapokon az új párt olyan külpolitikát formált, amely ő'lél modott Mer''a rész atlanti hagyományaitól, és egyre határozottabban fordult a realitások felé. Denvvel miniszterelnök az Igazság Párt vezetőjének irányítása alatt lazítottak a török külpolitika egyoldalú kötelezettségein. Törökország NATO-tagsága azonban sohasem vált kérdésessé. De ezen a kereten belül felvetették a NATO-támaszpontok jogi státusának rendezését, a támaszpontok helyzetét, bizonyos titkos katonai szerződések felülvizsgálását. A realitás elemei még jobban megmutatkoztak abban, hogy ebben az időszakban minden szempontból rendezettebbé vált a viszony a Szovjetunió és Törökország között. A Menderesz időszak „konfrontációs hisztériája" helyet adott az együttműködésnek Demirel és a Szovjetunió vezetői több ízben magasszintű megbeszéléseken találkoztak, sőt Törökország szovjet beruházási hitelt is kapott. Mindez természetesen azzal járt, hogy a szocialista országok és Törökország kapcsolatai is megjavultak. A mostani választásokra egy ilyen, külpontikíróban levelemre méltó vonásokat mutató Igazság Párt a győzelem esélyével indul. Általában azt tartják, hogy a török választók 65—76 százaléka a párt mögött áll. A helyzet rendkívüli belső ellentmondása az, hogy ennek a 65—70 százaléknak csak egy töredéke értékeli az Igazság-párti kormány realista külpolitikáját. Nagy többségük azért áll a párt mögött, mert azt belpolitikai szempontból a vallási hagyományok őrzőjének tartja. Úgy véli, hogy ez a párt a negyvenezer török falu hodzsák és agák kormányozta életének konzervatív őrzője. A VD*C57fcS©k pontos arányai és mindenekelőtt (a választások után) a hadsereg tisztikarának magatartása fogja majd megmutatni, hogy Demirel kormánya meddig képes még fenntartani ezt a kettősséget A török külpolitika utóbbi éveinek reális lenesei remélni engedik, hogy az Igazság Párt ,s a kormány csúcsain a választások után "-bármilyen óvatosan is, — de elindul a lelső reformok útján. — —«