Napló, 1971. április (Veszprém, 27. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-22 / 94. szám

és OfiSiMk, 19 t­­­erslie 2®. Két hét az élőmunka nyomában (8) Csonka hétfő, csonka péntek Hazánkban az iparban és az építőiparban általánossá vált a 44 órás munkahét. Ma már közel 2 millió munkás és alkalmazott dolgozik rövidített munkaidőben. E nagy­szerű fegyvertényt természetesen valamennyi vállalatnál olyan munka- és üzemszervezésnek kellett megelőznie, amely pótolja a rövidített munkahét következtében kiesett munkaidőt. Sajnos, nem ez történt. 1968—69-ben és még 70-ben is a termelékenység romlásának nemegyszer ép­pen a rövidített munkahét volt az előidézője. Különösen súlyos a helyzet az építőiparban, ahol egyes munkahelye­ken nemcsak 4 órát kellett pótolni, hanem sokszor 10—12 órát dolgozónként. A heti munkaidő ugyanis alig haladja meg a 35—37 órát. Szinte azt is mondhatnánk, ha csak a valóban hatékony élőmunka felhasználást vesszük alapul, hogy egyik-másik beruházásunkon csupán háromnapos a munkahét. Ajkai timföldgyári építke­zés, hétfő 12 óra 30 perc. — Az építésvezetőt kere­sem. A Gyár- és Gépszerelő Vál­lalat ajkai kirendeltségének irodájában a fiatal titkárnő éppen most bújik ki kabátjá­ból. — Még nincs itt, de tessék egy kicsit várni, most már jönnek a buszok. A folyosón még kevered­nek a civilben és a már sze­relőruhába öltözött dolgozók Amíg mindenki meg nem ér­kezik, a korábban jötteknek nincs kedvük munkába áll­ni. Befutnak az autóbuszok. Egyszerre három. A harma­dik, kis Nysa busz. A pestie­ket hozza. A fiatal főszere­lésvezető a szoba sarkába ál­lítja a koffert. — Szvolényi István. Engem keres ? — Igen Mennyien dolgoz­nak itt a kirendeltségen? — A fizikai létszám 410. — Mikor kezdődik a mű­szak? — Reggel hatkor és fél hét­kor. Hétfőn délben, a mun­kásjáratok miatt. Az egyik busz Nagykanizsa felől jön, a másik Pápa felől. Itt min­denki bejáró. Évente a szál­lítás egymillió forintba ke­rül. — Maga szerint, ha délben kezdenek, teljes erőből dol­goznak az emberek? — Nem valószínű, de hát mást nem tehetünk. A dolgo­zók ilyenkor érkeznek. — És pénteken mikor feje­ződik be a műszak? — Két órakor. Hivatalosan. Mert az elő­ző hét péntekén már délben senkit sem láttam a szerelé­sen ... — Nem találkozott a műve­zetővel? — szegezi nekem a kérdést Kalan Ferenc segéd­munkás. Enyhe italszag árad belőle. — Nem. Nem ismerem. — Kár. — Maga hova valósi? — Ajkarendeki. Egy óra alatt itt vagyok. — Hajnalban kell? — Hát persze. Felébred az ember. De hát mit csináljon, sikla csak déltől van, össze­jöttünk a haverokkal. A közel kétmilliárdos be­ruházás tulajdonképpen há­rom éve kezdődött meg Hat fővállalkozója van és számos alvállalkozója. A csúcsidő­­szakban van úgy, hogy két­ezer ember dolgozik itt. A határidőt két lépcsőben ál­lapították meg. Az első ez év októbere Ekkor kezdődik a próbaüzemelés. Ha sikerül, és sikerülnie kell, jövőre a ter­vek szerint az új timföld­­gyár már nyolcvanezer ton­na timföldet ad. Ennyire kö­telez a magyar-szovjet tim­föld-alumínium egyezmény A második szakasz átadási határideje 1972 decembere A beruházás egyik-másik részhatáridejében azonban jelentős lemaradás tapasztal­ható. Az indokok között az építőipari kapacitáshiány is szerepel. Elsősorban az ácsok, állványozók hiánya okoz gondot — Adjon isten! Orosz Tivadar és Végh Jó­zsef kissé bizalmatlanul fo­gadja a köszöntés. — Maguk a 22-es építők­nél vannak? — Igen. Miért, baj? Lassan, komótosan teszik maguk elé a kis utazó tás­kát. — Ugyan! Honnan jönnek? — Én bizony elég messzi­ről — felel Orosz Tivadar. — Békés megyéből, Mélyke­­ék­ről. Tegnap este indultam fél hétkor, tizenegy lett, mire Pestre értem Az állomáson vártam a hajnalit, azzal jöt­­tem le Veszprém-külsőig. Ide Ajkára úgy tíz felé ér­keztem meg. Most fél kettő, hétfő. — Hát maga? — fordulok társához. — Nekem könnyebb. Tá­­piósápról jöttem, éjfélkor indultam. — Odahaza vagy a környé­ken nincs munka? — Akadna, de már itt szo­vtuk meg. Nem kell min­dig ilyen messzire jönni! — Mi a szakmájuk? — Állványozunk. De a töb­biek még nem érkeztek meg, úgy három óra felé szoktak jönni... A 22-es Állami Építőipari Vállalat ajkai kirendeltségé­nek hivatalos hétfői munka­kezdése délelőtt 10 óra. Az 5 tonnás Csepel meg­rakodva áll A „pilóta” türel­metlenül tekintget jobbra­­balra. Kiszáll a vezetői fül­kéből, bemegy a hosszú épületbe, majd néhány perc múlva ismét visszatér. Kör­­be-körbe járja a kocsit. — Mire vár? — Mire? — kérdez vissza bosszúsan Simon István, a 15-ös VOLÁN devecseri üzemegységének gépkocsi­­vezetője. — Hát arra, hogy jöjjön már valaki az irodába. — A 22-esekhez? — Igen. Szállítójegy kelle­ne. Az asztalosüzemben már megrakták a kocsit állvány­­deszkával, szállítójegy kéne, hogy vihessem az erőműhöz. Ott is a 22-esek építenek. De hát sehol sincs senki. Már egy fél órája téblábolok itt. Azt hiszem, ebédelni men­tek. — A kőművesek már kint vannak az erőműnél? — Még nincsenek, de én­nekem akkor is vinni kell az anyagot, én azért kapom a pénzt... Az építőiparban a hétfői és a pénteki „csonka” műsza­kok munkaintenzitása a fel­mérések szerint alig haladja meg az 50 százalékot. S ezt nem pótolja a hétközi 10—12 órás műszak sem, hiszen ezek utolsó órái is csak 70 százalékosak. Andrássy Antal következik: Túlóra-dömping a sólyán N­A­P­L­Ó Brigádok és védnökök A végeredmény ugyan a lényeg, de az sem közömbös, hogy valaki milyen érzelmi, gondolata „töltéssel”­ tesz valamit. A MEZŐGÉP Vállalat dolgozóinak tavalyi munkájában az a „lényeg”, hogy 40 millió forint nyereséget produkáltak , és ismét elnyerték a Kiváló vállalat címet. Egymás után már másodízben! A „lényeg­ben” kétezer ember erőfeszítése feszül, a hétköznapok temérdek munkája testesül meg. A bennfentesek az eredményhez még hozzáfűzik: a szocialista brigádok, a „húzók” számuknál sokkal nagyobb részt vállalnak magukra. A veszprémi központi üzemben például tavaly kilenc brigád 120 tagja tette próbára magát, hogy munkában, gondolko­dásban, a közösség javáért végzett önzetlen tevékenységével szocialistának ítéltessék — példájuk ereje azonban messze szétsugár­­zik. Alig indult az­­ év, és máris öt újabb brigád alakult. Csak a központi üzemben, nem beszélve a vidéki gyáregységekről. Az idén különösen nagy feladatok állnak a vállalat dolgozói előtt. Ha már kétszere­sen kiválóak, megpályázzák harmadszor is, magasról még magasabbra jutni a korábbi­nál is nagyobb erőfeszítést igényel — szó­val az elért eredmények mindig feljebb és feljebb állítják a mércét. Jól „összerázódott” a MEZŐGÉP közössége a múlt években. Eb­ben nagy része van annak az üzemi köz­hangulatnak, hogy a vezetők munkás- és műhelykörelben élnek — egy-egy elképzelés, ötlet hatását nem hónap, vagy negyedév végén, papíron, hanem a dolgozókkal való rendszeres személyes találkozókon mérik. Akadnak üzemek, amelyekben a szocia­lista brigádokkal való foglalkozás amolyan sajátságos reszortmunka, egyedül a szakszer­vezet feladata. A gazdasági vezetők egy-egy jelentősebb esemény alkalmával „bekérik” a szakszervezettől a megfelelő adatokat, és azok, mint a beszámoló illusztrációi, jól is mutatnak... A MEZŐGÉP vezetői legna­gyobb feladataik közben — a javító állomá­sok vállalattá szervezése, a rövidített mun­kaidőre való áttérés, az egyre növekvő ex­port stb. — ismerték fel igazán, hogy mit jelent a munkások öntudata, leleménye, fe­lelősségérzete, mit tesz a legkisebb szocia­lista közösség, a szocialista brigád példája. Ezért a dolgaikkal való törődés azt jelenti, hogy partnert szereznek a műszaki fejlesz­téshez, olyan munkahelyi légkör kialakítá­sához, amely nem tűri a lógást, a semmit­tevést. És hogyan is lehetne ez csak a szak­­szervezet dolga? A minap rendhagyó tanácskozást tartot­­­­tak a vállalatnál, annak központi üzemé­ben. Jelen voltak a szocialista brigádok ve­zetői, a patronálok, a vállalat gazdasági és mozgalmi vezetői — és a brigádok védnökei. A vállalat pártszervezetének vezetősége elő­zetes tájékozódás alapján ugyanis úgy dön­tött, hogy a különböző posztokon álló kom­munista vezetőknek — főművezetőtől a fő­könyvelőig, igazgatótól a MEO-vezetőig — pártmegbizatást ad, védnökséget kell ellát­­niok a brigádok fölött. Nem „szemmel tar­tók”, vagy „ellenőrök”, nem külsők — ellen­kezőleg: belülről kell segíteniük: tanáccsal,­­ ötlettel támogatni a brigádokat, hadakozni a formalitások, az öncélú adminisztrálgatás ellen. A pártszervezet kezdeményezését az su­gallta, hogy a munkások és a vezetők (több­ségükben egyetemet, főiskolát végeztek) ele­ven napi munkakapcsolatából csak jó szár­mazhat — ráadásul kétoldalú az adok-kapok viszony. A kereskedelmi osztály vezetője például felszólalásában elmondotta, örül, hogy újra közvetlen kapcsolatba kerül a két­kezi dolgozókkal — korábban az egyik gyáregység főmérnöke volt, de mióta keres­kedő lett belőle, hiányaik számára a mun­kásokkal való napi találkozás, gondolatcse­re. A brigádvezetők többen is említették, hogy a vezetőikkel történő gyakori találkozó segítséget, bátorítást jelenthet számukra, és bíznak benne, hogy a védnökök nem enge­­­­dik a tüzet elaludni, szítják, csiholják azt. A szűkkörű értekezést — talán negy­venen lehettek jelen — bár nem osztottak pénzt,­­jutalmakat, felsza­badult, jó hangulat jellemezte. A munká­sokban újból megerősödött, hogy a mozga­lom nemcsak az ő dolguk, lám, a teljes „vezérkar” védnök , de friss vért, új ösz­tönzést vár a kapcsolattól a főmérnök ép­pen úgy, mint a főkönyvelő. A pártszer­vezet vezetőségének pedig lesz rá gondja, hogy a védnökök (köztük van természetesen a pártszervezet titkára is) időről-időre be­számoljanak munkájukról, tapasztalataik­ról. A központi telep után védnököket kap­nak a vidéki gyáregységek szocialista­­ bri­gádjai is. Mert egy a feladat itt is, ott is. (1­1.) 3 A legutóbbi és az azt megelőző választásokon az állampolgár a falvakban négy, a városokban há­rom szavazólapot kapott, amikor belépett a szavazó­helyiségbe. Külön választott helyi (községi vagy városi), továbbá járási, megyei ta­nácstagot és országgyűlési Az idén csak kettő szava­zólapot fogunk kapni: csak helyi tanácstagot és ország­­gyűlési képviselőt válasz­tunk; járási vagy megyei ta­nácstagot azonban nem. Ugyanis a járási tanácsok megszűnnek (az apparátus a megyei tanács hivatalaként, afféle „kirendeltségeként” fog működni), a megyei ta­nácsot pedig az új választó­­jogi, illetve tanácstörvény ér­telmében ezután nem közvet­lenül az állampolgárok, ha­nem a városi és községi ta­nácsok választják, zömmel önmaguk közül; a területi, megyei tanácsba a helyi ta­nácsok delegálják, küldik a tagokat, önkéntelenül vetődik fel az emberben a kérdés, hogy ezzel a megváltozott mód­szerrel nem szenved-e csor­bát a választójog demokra­tizmusának egyik legfőbb vo­nása: a közvetlenség? (A vá­lasztójog demokratizmusát ugyanis négy fővonásban foglalhatjuk össze: általános, egyenlő, közvetlen és titkos. Most a közvetlenségét vesz­­szük röviden közelebbről szemügyre.) Mit értünk a közvetlenség fogalmán? Kissé leegyszerű­sítetten megfogalmazva, azt, hogy a választó személy sze­rint tudja, kire adja szavaza­tát, hogy e jogát ne valakire átruházva, hanem valóban saját maga, valóban közvet­lenül érvényesítse. Nagyon fontos elv ez. Számos tőkés országban éppen a közvet­lenség mellőzésével fosztják meg a széles néprétegeket jogaiktól; olyan bonyolult, közvetett választási rendsze­reket dolgoztak ki, amelyek csak arra jók, hogy a polgári demokráciának is csupán a látszatát tartsák fenn, de amelyeknek labirintusában elsikkadhat (és sokszor gya­korlatilag valóban el is sik­kad) a tömegek akarata. Olyan mechanizmust, amely­ben a közvetettség lépcsőfo­kain átjutva áttekinthetet­lenné, követhetetlenné, el­lenőrizhetetlenné válik a vá­lasztók eredeti szándéka. Hazánkban az első, 1945-ös, valóban demokrati­kus választójogi törvény óta elidegeníthetetlen vonása a választások demokratizmu­sának a közvetlenség. Teljes­sé pedig 1966 óta vált, ami­óta a képviselőket sem me­gyei listán (azaz együtt va­lamennyit), hanem külön, személyre szabott kerületen­ként választjuk. Nem lépünk-e tehát most vissza a polgári demokrácia irányába egy lépéssel? Nem csorbul-e a választások köz­vetlensége egy bizonyos pon­ton? Nos, formálisan tekintve — el kell ismernünk — igen­is csorbul a közvetlenség el­ve. Míg a helyi (városi, köz­ségi) tanácsok, valamint a parlament megválasztásában továbbra is szigorúan érvé­nyesítjük a közvetlenséget, addig a középső szinten, a területi (megyei, illetve Bu­dapesten a fővárosi) tanács megválasztásában a közvet­lenséget közvetettségre cse­réljük fel; jogunkat tulaj­donképpen átruházzuk az ál­talunk megválasztandó helyi tanácstagokra. Mindez azon­ban mégsem jelent vissza­lépést, sőt, ha mélyére né­zünk, igenis előrelépést a szo­cialista demokrácia fejlődé­sének útján. Hogyan, miért?­­ Állami életünk két, nagy horderejű, új törvénye — a választójogi és a tanács­törvény — elválaszthatatlan egymástól, logikus, szerves egységet alkot. A tanácstör­vény — az 1971. évi I. tör­vény — értelmében a taná­csok „a nép hatalmát meg­valósító szocialista államnak a demokratikus centralizmus alapján működő népképvise­leti-önkormányzati és állam­­igazgatási szervei’’ (2. §), és ennek megfelelően az eddigi­nél szélesebb hatáskört, na­gyobb önállóságot élveznek, jobban gazdái tudnak lenni az adott községnek, város­nak, területnek. E mellett a megyei tanácsnak sajátos funkciói is lesznek: „gondos­kodik a központi irányítás érvényesítéséről, és képviseli a helyi tanácsok érdekeit (15­ §), szervezi és koordinálja az egész terület, az egész megye fejlesztését minden vonatko­zásban. Igen, „képviseli a helyi tanácsok érdekeit’ — hangsúlyozzuk ismételten, mert ebből szükségszerűen következik, hogy megbízatá­sát, „hatalmát” is ezektől a helyi tanácsoktól kell kap­nia, hogy a helyi tanácsok válasszák meg, ne pedig az állampolgároknak egy szűk kis csoportja. Tulajdonképpen eddig is volt bizonyos formalitás ab­ban, hogy a megyei tanács­tagokat közvetlenül válasz­totta a lakosság. Bár gyakor­latilag talán nem fordult elő elméletileg nem volt kizárt annak a lehetősége, hogy ugyanabban a kérdésben ugyanannak az állampolgár­csoportnak a megyei tanács­tagja és községi (vagy váro­si) tanácstagja — esetleg másképp foglaljon állást. Másik oldaláról nézve a problémát: esetleg maga a megyei tanácstag is „zavar­ba jöhetett”; egy adott kör­zet lakóitól kapta megbsza­­tását, ugyanakkor nem „he­lyiérdekű”, hanem nagyobb, átfogóbb, területi, megyei érdekű kérdésekben kellett — és kell méginkább a jö­vőben — állást foglalnia hozzászólásaiban, szavazatai­val, megyei tanácstagi tevé­kenységével. Nos, maga a tanácsok ön­kormányzati-népképviseleti jellege,­­ megnövekedett fele­­lőssége és önállósága, a szo­cialista demokrácia célul tűzött magasabb szintje — egyszerűen nem tűri a fe­lesleges párhuzamosságokat, s főleg nem a belső, logikai ellentmondásokat, ezeknek puszta lehetőségét sem. Végső soron nincs igazuk azoknak, akik a köz­vetlenség elvének „feladásá­val” vádolják az új válasz­tójogi törvényt. Egy ponton ugyan lemond a törvény en­nek az elvnek az alkalmazá­sáról, de éppen ez a feltéte­le annak, hogy a másik pon­ton — a községi és városi ta­nácsok megválasztásában — az eddiginél sokkal több gya­korlati értelme legyen a köz­vetlenségnek. Emberi életünk, közérze­tünk, mindennapjaink bol­dogságának minden elsődle­ges feltétele ott dől el, attól függ, hogy közvetlen kör­nyezetünkben, lakóhelyün­kön — városunkban, közsé­günkben — mi a helyzet, ezért mindennél fontosabb, hogy a szocialista államnak az itteni szerve valóban a mi akaratunknak megfelelően, tőlünk függve, tőlünk nyerve hatalmát, önkormányzati­népképviseleti alapon élve nagyobb önállóságával, az eddigieknél hatékonyabban működjön. Ezért igenis ér­demes lemondani a közvet­len választás jogáról egy en­nél magasabb, középső szin­ten. A közvetlenség nem „szentírás”, ostobaság volna a betűjéhez ragaszkodni. A közvetlenség csak módszer, eszköz. Ha az új törvényben lefektetett módon jobban szolgálja a lényeget, a szoci­alista demokrácia hatéko­nyabb kibontakozását mind­annyiunk javára — akkor igenis legyen bátorságunk formálisan „csorbítani”. Amikor majd a jövő héten, a vasárnapi választá­sok után, Veszprém, Pápa,­­Ajka, Várpalota, Tapolca, Keszthely tanácsainak és sok-sok községünk tanácsai­nak bizalmából megalakul majd Veszprém megye új ta­nácsa, tagjait, hisszük, ugyanúgy „a mi embereink­nek” fogjuk érezni vala­mennyien, mint eddig. Akkor is, ha nevükkel nem talál­koztunk a szavazólapokon. K. L Négy helyett két szavazólap Csorbul-e a közvetlenség? l ítélt ■ versen«bizott»áar. Másodszor is A Dudari Szénbánya ver­senybizottsága, a tavalyi eredményeket értékelve, so­kak számára meglepő ítéle­tet hozott. A frontbrigádok versenyében az első és má­sodik díjat nem adta ki mert véleménye szerint egyetlen frontbrigád sem tel­­jesítette ennek feltételeit, a szocialista szerződésben vál­lalt kötelezettségeit. A leg­jobb, a 4-es frontbrigád csak a harmadik díját szerezte meg. Az elővárók versenyében az első helyet a 32-es, Kele­men Miklós hattagú szocia­ aranyjelvény lista brigádja nyerte el, mert nemcsak termelési tervek teljesítésében, hanem az egyéb vállalások megol­dásában is kiválót nyújtott Többek között egész évben balesetmentesen dolgozott és mind szakmai, mind a politi­kai oktatásban és a társadal­mi munka végzésében túl­teljesítette felajánlását. Ju­talma: másodszor is arany­­jelvény, kiváló dol­gnzó ki­tüntetés 1500 forint pénzju­talom. Sőt­ a brigád —­­ dudariak közül elsőként — elnyerte a vállalat kiváló szocialista brigádja címet is

Next