Napló, 1975. május (Veszprém, 31. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-01 / 101. szám

„FAVORIT“ HÁZSZERELŐK Rendhagyó riport a Varga Imre vezette brigádról A Veszprémi Dobi István utcában ugyancsak nagy a vendégjárás. Hol a megye, hol a megyeszékhely veze­tői látogatnak ide, hol győ­riek, kecskemétiek. Leg­utóbb cseh építőipari szak­emberek sürögtek, forogtak itt. E városszéli utca „látvá­nyossága” négy épülő ház. Pontosabban kísérleti ház, 240 lakás, amelyet már az új veszprémi házgyár ter­mékeiből szerelnek össze a Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat dolgo­zói. A kezdet nehézségei — Egy percre abbahagy­nák a munkát? — Szerencséje van, most éppen lazítunk, azaz szere­lés helyett a kisebb, de mindenképpen szükséges munkákat iktattuk be mai programként. A Varga Imre vezette, a szocialista címet többször is elnyert szerelő, kőműves brigád 1968-ban alakult. — Azóta hiánytalanul együtt vagyunk. Bár egy-két fiatallal javítottuk a brigád életkorát, de ez csak hasz­nunkra vált — ismeri el a brigádvezető. — Jelenleg hány tagú a brigád? — Huszonkettő. Ha van munka, kellünk is ennyien. — S ha nincs? — Akkor bizony téb­lábo­­lunk, mint márciusban is — vág közbe Gyarmati József. — Akkor ugyanis napokon át alig kaptunk elemet és azt sem a technológiai szerelés sorrendjében. — Azt mondták, a kezdet nehézségei — folytatja márciusi „munka” felidézé­­­sét Léber László, — dehát ezt nem könnyű megemész­teni. Hiszen hogyan lehet a szállítás sorrendje más a technológia sorrendjénél. — És akkor csak álltak? — Nem, hanem olyan „tedd ide, tedd oda” mun­kákat bíztak ránk. De ez már a múlté — sóhajt fel megkönnyebbülten a bri­gádvezető — az elemekből most már nincs hiány. — Akkor most miért nem szerelnek? — Elromlot a trailler, másik kocsi meg födémpa­­­neleket szállít a szomszédos épülethez. Ott még az alap­szintnél tartanak. De azért nincs fennakadás. Hiszen a betonozásra, a védőkorlátok elkészítésére is sort kell kerí­­tenünk. A győri termékeknél... Az első veszprémi ház­gyár termékeiből készülő négyemeletes épületek sze­relésével bizony alaposan megcsúsztak, ha azt vesszük figyelembe, hogy átadásu­kat a múlt év végére ígér­ték. De erről nem a szere­lőbrigád tagjai tehetnek, s nem is a házgyár, hanem jórészt az egyes sablonokat késve szállító alvállalkozók. — Ámbár, hallottam én a 43-as építőipari vállalat ház­gyáráról — jegyzi meg némi kis éllel Török Zoltán —, amelynek sokkal később kezdték meg az építését, s ma már javában termel. Nem ártott volna utánozni a példájukat, s akkor mi sem az első emeletnél tar­tanánk. Az épület tetején elhelye­zett „parancsnoki kabin­ban”, azaz öltözőben meg­pihenő brigádtagok helyes­lően bólintanak. Aztán, hogy ne csak a kritikai megjegy­zést kerüljön az újságíró noteszába, Mocsár János szerelésvezető is „szót kér”.­­ Az azért jó dolog, hogy a mi házgyári termékeink sok másét felülmúlják, így a pestiekét és a­­ győriekét is. Főként az utóbbihoz tu­dunk hasonlítani, mivel Felszabadulás úti lakótele­­­pen már jónéhány házat szereltünk győri termékből. — Mikorra fejezik be a szerelést? — Júniusra is meglennénk — felel magabiztosan, de ugyancsak hamiskásan Ko­vács Béla —, ha nem vin­nének el katonának. — Ne hallgasson rá — for­dítja komolyra a szót a bri­gádvezető —, mi szeretnénk ez év végére befejezni a sze­relést. Ha folyamatosan kap­juk az anyagot, nem lesz fennakadás. Persze zsörtö­lődni is kell érte nemegyszer, de ezt már megszokták tő­lünk. A Varga-brigád afféle „favorit” brigád a megyei építőipari vállalatnál, min­dig ott dolgoznak, ahol a legnagyobb szükség van rá­juk, ahol példamutató aka­rásukkal, helytállásukkal se­gíthetnek a gondokon. — Egy ilyen kísérleti ház­nál igen nagy az építők fe­lelőssége — jegyzi meg az eddig mélyen hallgató Bog­nár Imre. — Nem is hajta­nak bennünket, a teljesít­ménybér sem szorít egyenlő­re, a tavalyi átlagkeresetet kapjuk. — A „kísérlet” sikeréért már csak azért is szorítunk, és teszünk nem is keveset — folytatja a gondolatsort a brigádvezető —, mivel jóné­­hányan ezekben az épületek­ben jutnak majd új otthon­hoz. A „pályázók” között ott van például Lenti János, Ku­­rucz Lajos, Gallér József, Bittman Gyula, valamennyi­en vidéki bejárók. — Például miben? — A villanyszerelékek már eleve beépítettek, így aztán nincs szükség utó­lagos javító kőművesmun­kákra. Az úgynevezett „pé­­cézésre” a padlószőnyeg al­jazat elkészítésére sincs szükség, mivel tiszta, sima felületű a födém. A lakás nagysága, nagyobb fesztá­­volsága pedig olyan előny a győriekkel szemben, amely­hez kétség sem férhet. — Persze, — egészíti ki munkatársát a brigádvezető fia, Varga László, aki a ka­tonaidő letöltése után most tért vissza a brigádba — a mi elemeink nehezebbek, 60—65 mázsásak, míg a győ­rieké 50—55 mázsás, így nehezebb velük boldogulni is. Aztán szakigényesebb is a veszprémi termék, mivel a lakásokban több a ha­rántfal, a kitöltő fal. Nem kis gondot okozott, hogy fő­ként az első lakásoknál a födémek vakolata bizony nem sikerült, s itt a hely­színen kellett utána javíta­ni. Most, hogy a tizennyol­cadik lakásnál tartunk, már más a helyzet. De azért még lehetne javítani a mi­nőségen. Hogy valóban magáénak érzi a brigád a veszprémi házgyár termékeiből készülő első épületet, azt bizonyítja az is, hogy jónéhány ötlettel, javaslattal igyekeznek egy­szerűsíteni a technológiai szerelést, megkímélni a vál­lalatot a felesleges munká­tól, anyagpazarlástól, így például az ő javaslatuk alap­ján változtatnak az erkély­elemek festési sorrendjén is. — Tudja, az sosem árt, ha az építőkre, azaz ránk is hall­gatnak a tervezők, beruhá­zók, vagy éppenséggel az építkezést irányító műszaki­ak. A mindennapi gyakorlat­ban nagyon is megismeri az ember azokat a lehetősége­ket, melyekkel könnyebbé, gazdagabbá válhat munkánk. „Egyenesbe” lendült tehát a veszprémi házgyár termé­keiből épülő kísérleti lakó­ház szerelése. A sokéves, buktatókkal teli nehéz ház­gyári építési munka eredmé­nyei most már otthonokat, lakásokat „öltenek”. S ebben nem kis része van a „favo­rit” Varga-brigádnak, mely­ről rendhagyó módon most nem sokat szóltunk, csupán arról, hogy mi a vélemé­nyük a termékek szerelésé­nek munkaszervezéséről, a veszprémi házgyári elemek minőségéről, s arról, hogy ők mit tartanának ésszerűbbnek, hasznosabbnak. De mindez talán beszédesebb minden „brigád életrajz” adatánál. (Andrássy Antal) „Ránk is hallgathatnak“ MIT ÉR A MUNKÁS, HA MŰVELT? B­ár a címben föltett kérdés fölöt­tébb egyszerű választ sugall, még­sem könnyű pontosan megfogal­mazni rá a feleletet. Nyilvánvaló: két munkás közül a műveltebb ér többet, de ezt persze, nagyon nehéz a számok nyelvén kifejezni. Egyszerűbb volna, ha ki lehetne mutatni azt, hogy a munkás mű­veltsége mennyivel teszi értékesebbé mind­azt, amit nap-nap után a gyárban csinál. Más szóval: műveltsége mennyi hasznot hajt a közösségnek. Erről nem sokat tud a statisztika. Igaz, szovjet közgazdászok kiszámították: a Szovjetunió nemzeti jövedelmének körül­belül 30 százalékát tulajdonképpen a dol­gozók szakképzettsége „termeli”. Ebben a számban természetesen benne van az ál­talános műveltség is: nélküle ugyanis sem­miféle szakismeret nem létezhet. Mennyi az ő része abból a bizonyos 30 százalék­ból? Sok vagy kevés? Azaz gazdasági szempontból számottevő-e a haszna, vagy sem? A pontos választ ugyan ezúttal sem ismerjük, mégsem kell bizonygatni: a „szakbarbár” munkás sokkal kevésbé ké­pes gazdaságilag-társadalmilag hasznossá válni, mint műveltebb társa. A munkás ugyanis csak a­kkor képes alkotó módon dolgozni, ha nemcsa­k a munkadarabot és a gépet látja maga előtt, hanem arról is fogalmat tud alkotni: miféle szálak kap­csolják őt gépével, munkadarabjával együtt a gyár, a vállalat, az egész termelés rend­szeréhez, a társadalmi viszonyokhoz. Ebben az értelemben — közgazdasági szóhasználattal élve — az irodalom, a zene, a képzőművészet is termelőerővé válhat. József Attila, a költő, Bartók, a­ zene­szerző, Derkovits a festő, olyan készségeket olthat az emberbe, amelyek kihatása az élet minden területén mindenkinek javára válik. Gondoljunk például arra: a tudo­mányos és technikai forradalom korában mennyire nélkülözhetetlen az a szellemi felfokozottság, amit a művészet ad. Enél­­kül a munkás aligha képes a rohamosan változó világgal lépést tartanni. Márpedig ismeretes a mai körülmények között 10— 15 év alatt hasznavehetetlenné öregszenek. Ennyi időnél tovább ugyanis nem fog tar­tani a szakmák többségének „élettarta­ma”. Csakhogy évtizedenként új szakmát elsajátítani szinte képtelenség annak, akik­ből hiányzik a fogékonyság, a szellemi ké­szenlét a friss ismeretek befogadására. Mindezek alapján kézenfekvő, új mun­kástípus van kialakulóban. Ez a folyamat, persze csak papíron fest ennyire egysze­rűen. A valóságban korántsem. Egyelőre sokkal többet sejtünk, mintsem tudunk róla, hiszen 1973-ig a magyar szakmunkás­­képzésnek nem volt tudományos-pedagó­giai gazdája. A többi között épp ez in­dokolta a Szakoktatási Pedagógiai Intézet létrehozását. Így ma már — a Munkaügyi Minisztérium irányításával — tudományos munkatársak sorát foglalkoztatja a szak­munkásnevelés korszerűsítésének ezernyi gondja. Aligha véletlen: a legkülönfélébb reform­­elképzelések egytől egyig az általános mű­veltség emelésének szükségességéhez kap­csolódnak. Közhelynek számít, hogy enél­­kül nem lehet a fokozódó szakmai köve­telményeknek eleget tenni. Enélkül képte­lenség az úgynevezett alapszakmák isme­retanyagának oktatása, s ingataggá válik az a speciális —­ az előbbinél jóval szűk­körűbb — tudás is, amely egy-egy szakma sajátja. Ritkán esik róla szó, pedig rend­kívül lényeges: a fent említett alaptudás tulajdonképpen ez év szeptemberétől kezd­ve válik a hazai szakoktatás általános jel­lemzőjévé. Az 1975—76-os tanévtől ugyanis egységes lesz a szakmunkásképzés. Vala­mennyi iskolatípusban azonos elvek alap­ján történik az oktatás. Erre 1884, azaz a kötelező tanoncoktatást előíró első törvény életbeléptetése óta nem volt példa. Szinte fölbecsülhetetlen annak a jelen­tősége, hogy az általános műveltség alap­jait megvető, úgynevezett közismereti tár­gyakban minden leendő munkásnak azo­nos tanterv alapján, ugyanannyi tanulmá­nyi idő alatt kell jártasságot szereznie. A magyar nyelvre például összesen 64 óra jut, az irodalomra 101, a történelemre 113. A Szakoktatási Pedagógiai Intézet mun­katársai az Akadémia tudósaitól kezdve, irodalmárok, nyelvészek, történészek sere­gétől kértek tanácsot, segítséget a tanter­vek összeállításához. A többi között figye­lembe vették azokat a svájci tapasztalato­kat is, amelyeket az iskolából kimaradt, bukott diákokkal végzett kísérletek során szereztek. Egyik csoportjukkal nem a szo­kásos módon sajátíttatták el a szakmun­kássá váláshoz szükséges ismereteket, ha­nem sajátos módon leegyszerűsített tanterv alapján. A javarészt tizenéves fiatalok csak a leg­szükségesebbeket tanulták meg iskolaszerű körülmények között. Minden mással ta­pasztalatok útján ismerkedtek meg, java­részt játékos-ötletes gyakorlati feladatok megoldása során. Még az irodalmi és tör­ténelmi ismereteket is igyekeztek lehetőség szerint valamiféleképpen összekapcsolni a gyakorlati feladatok során szerzett tapasz­tala­tokkal. A kísérleti csoport tagjainak kétharmada beváltotta a hozzá fűzött re­ményeket, és semmivel sem lett kevésbé képzett szakmunkássá, mint azok a nem bu­kott diákok, akik iskola végeztével szin­tén szakmát tanultak, ám a hagyományos módon e­z a kísérlet azért volt figyelemre­méltó, mert bizonyos fokig nálunk is hasonló a helyzet. Az általános iskolát befejező diákok közül azok­ból lesz munkás, akik — elsősorban tanul­mányi eredményük miatt — nem tanul­hatnak tovább. Elgondolkodtató helyzet. Kell-e bizonygatni: a mai fiatalok alkot­ják majd az ezredforduló tájékán annak a modern gépekkel, automatákkal dolgozó munkásosztálynak a derékhadát, amely­nek mai értelemben úgyszólván műszaki értelmiségi feladatokat kell ellátnia. Szak­munkásképzésünk tehát nem nyugodhat bele abba, hogy a ma még gyönge tanu­lók gyöngék is maradjanak. Meg kell ta­lálni a módját, miként hozhatják be — egyebek között éppen a munka ember­formáló hatásának segítségével! — elma­radásukat. Másrészt a mi társadalmunkban a mun­kásnak korántsem csupán gazdasági értéke van. A szocialista állam számára a munkás sokkal több, mint értékteremtő erő, Ő mindenekelőtt a nemzet vezető osztályának a tagja. Mind keze munkájának, mind élet­­tapasztalatának, világszemléletének társa­dalmi kisugárzása fölbecsülhetetlen jelen­tőségű, mert meggyorsíthatja történelmi utunkat, a fejlett szocializmus építését. Veszprémi Miklós E BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB “O BBBBBILBBBBBBBBBBBBBBBBBILBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBILBBBAABBBBBBBBB­BBBBILBAABBBBBBSBBBBBBBBBBBLBBBBBBIBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBIBBBBBBBABBIBBBBIBBBBfLBDBBfLBBBBBBBBB ■ ■■■BIBIIBBBaiaBRBBBIMaM S*B B B fl B B B BBBBBBBBBBBBBBBBBBBSBBBBaaBBBBBBBB ■­B­BB­BBBBB tfMBBB­BBBBB­BBBBBBB­BUBBBBB­BB­BB­BBB­BBBB­B­BBBBBBBBBBBflBflBBBflBBflBBBBBBBBBBBBflBBBBBBBBBBBfl iiiiitime k­iilirE I­J­V ■%*:! ■ [UNK] H­J Hj&iküHiliiMIRt:: BBBBBBIBBBNIBBflllBflBBBIIBIBIBBIfLBl­ffL­BIIBBBBBILBIBBBBBBBBIlBIfLBIBIfLBIBBIBBIBIBBBBBBILBBIBBBBBBI­BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBILBBIBBBBBBBBBBB• ■ BSBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB­BBBBBIBBBBBBBBBPfLBBBBBBDBBBBBBBSS­a­n­a­B ■ a­a­ae •>■ [UNK]««■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] a ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]JUSH­n a.a.■.■ [UNK] [UNK] [UNK]LB ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]•■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] a ■ [UNK] B­­­ Régen az egyhelyiséges, vá­lyogból készült falusi házaikat zsúptető fedte, s a kerítések, ka­puk lécből készültek, ám a sze­gényebb helyeken még erre sem tellett. Néhol csak sövény, napra­­forgószár volt a „választóvonal” — jelképezve egyéb rangbéli ha­tárokat is — másutt meg bizony szabadon futhatott a hét határnak a szegény ember csont malacká­ja.­­Ha volt... Az utóbbi 25—30 év alatt el­tűntek a szegénység-relikviák, s helyükre díszes kőalapra épített, vaskerítéses épületcsodák kerül­tek. Sokhelyütt új utcák, villa­sorok épültek, s nem tudhatjuk, hogy melyikben él mérnök, gép­kocsivezető, tsz-elnök, juhász vagy egyéb foglalkozású ember. De vajon — tűnődik el az em­ber — mi lehet e vaskerítés „köl­temények” és lépcsőbástyás palo­ták mögött? A mutatós külsőhöz miként igazodik az ott lakók éle­te, milyen a jó módban az élet­mód? Milyen magaslatra értek el az emberek e harminc év alatt, s nemcsak pénzben, téglában mér­ve a szintet, de más egyebek­ben is. Erre kerestünk választ Balattonedericsen.­ ­ Akkurátus ember Kalmár Ká­roly, a tsz bognármestere. Kéz­szorítása kemény, s szinte szúr a tekintete. S a hangja: mintha egy huszárkapitány vezényelne. A háza takaros, mintha éppen ma értékelték volna a „tiszta ud­var, rendes ház” mozgalomban. Lépcsők vezetnek föl a verandá­ra, s onnét nyílik a többi helyi­ség. A tisztaszobában beszélge­tünk, ahol egy vitrines szekrény telezsúfolva könyvekkel. Észre­veszi az érdeklődésemet. — Ez csak a negyede, a na­gyobb lakással a padláson van. — Miért ott? — Nézzen körül! Hát van itt még hely? — Csináltathatna egy polcot — javaslom. — Maga mesterember, fizetnie sem kellene érte. — Nem a pénz beszélne itt. De én már inkább csak a lányaim­nak takarítok. Már férjhez men­tek. Ami a padláson van, azt is hamarost átviszem hozzájuk Ta­polcára. Nézegetem a könyveket, írók neveit: Jókai, Jack London, Hans Habe, Tolsztoj (az utóbbitól négy kötet) és mások ... — Kiket szeret olvasni? — Tolsztojt és Móriczot. De es­ténként inkább tévézgetek. Nekem volt másodikként a faluban (1961- től) tévém. — Milyen műsorokat kedvel? — Mindent. .. — Mégis ... ? — Az útifilmeket. Nemrég az Afrika­i sorozat nagyon tanulságos volt. — S a színházzal milyen ba­rátságban van? — Príma a kapcsolat — ne­vet. — Bírjuk egymást, ugye így mondják ma ezt a fiatalok. Egy hónapja néztük a veszprémieket Keszthelyen, két hete pedig Uzsán voltunk a Déryné előadá­sán. — S a hétvégeket miként tölti el? — A szombat az a szőlős mun­káé, a vasárnap pedig szigorúan a pihenésé. — Hallottam, jól bírja a mun­kát. — Meghiszem azt. Hatvannégy éves vagyok fiam, de kutyaba­jom ... — A takarékban van-e pénze? — Úgy ám! Takarékos emberek vagyunk. Búcsúznék, de Károly bácsi a főutcáig kísér. A templom mel­lett érünk ki. Tatarozzák. — Itt mikor járt? — mutatok az épületre. — Az isten tudja — legyint. — Talán még suhanc koromban. 2 Hétköznap van, kora délután ... Szabó Vince tsz-dolgozó fele­sége a fodrászhoz ment, ő meg idehaza éppen bort ereszt hé­berből egy pohárba. Én pedig kortyolgatok a vendég illendősé­gével és csodálkozom. A gyönyö­rű házon (melyben 12 helyiség van), a nagy és szépen rendben s tartott veteményes és szőlőkerten, egyáltalán: a nyilvánvalóan szembetűnő jómódúságon. Az ud­var is tele aprójószággal, s a ser­tésólak melletti fészerben fehér Zsiguli áll. — Mennyit keres? — A téeszb­en háromezret. — Hát... abból nemigen telne ilyen jómódra. — De nem ám! — mosolyog. — De van kilencszáz négyszögöl szőlőm és még háztáji is jut. Az ősszel adtam el tízezerért az egyik tehenet, a másikat meg most ti­­zennyolcezerért. Egy kisebbforma bikát is leadtam nyolcezerért. S egy tehén még mindig van, de az kell: tejet ad a gyerekeknek. — A szőlő mennyit hoz? — Úgy negyven hektoliter kö­rül. No lám, borból is kiveszek évi 60—65 ezret. — A házát mennyiért adná el? — Nem eladó — vágja rá. — Még félmillióért sem. Szabó Vince szüleinek volt húsz holdjuk és kilenc gyere­kük. „Pöttöm korunktól dolgoz­tunk már és bizony, látástól va­­kulásig” — emlékezik a ma 40 éves tsz-gazda. —S most mennyit dolgozik? — Most is olyanformán: vir­radattól sötétedésig. De ma meg­éri, van értelme. — A „van értelme” alatt ugye a jövedelmet, a jómódot érti? — Hát mi mást értenék? — néz rám kérdően. Körülvezet a lakásban, min­denütt drága dísztárgyak, porce­lánok, bútorok hirdetik, hogy itt nem akármilyen módú ember él. A szekrény lesek, mert — Hány — Öltön, rengeteg, nem is tud — A kör — Az­­ alig jutna meg eljárn Szabó V tagozaton Szovjetünk és Ausztria hűsölünk, térdeplő,­­ ránk. — Vállát — Az — — Mikor — A múlt — Május — Azt h Elmegyünk — S máj — Isten szem­ vesze — Búcsú­jából még Szédülök. Kíváncsi Edericsen megkérdez« lasza: Sáfá kocsivezető 4 — NAPLÓ — 1975. május 1. csü­törtök

Next