Napló, 1975. május (Veszprém, 31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-01 / 101. szám
„FAVORIT“ HÁZSZERELŐK Rendhagyó riport a Varga Imre vezette brigádról A Veszprémi Dobi István utcában ugyancsak nagy a vendégjárás. Hol a megye, hol a megyeszékhely vezetői látogatnak ide, hol győriek, kecskemétiek. Legutóbb cseh építőipari szakemberek sürögtek, forogtak itt. E városszéli utca „látványossága” négy épülő ház. Pontosabban kísérleti ház, 240 lakás, amelyet már az új veszprémi házgyár termékeiből szerelnek össze a Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói. A kezdet nehézségei — Egy percre abbahagynák a munkát? — Szerencséje van, most éppen lazítunk, azaz szerelés helyett a kisebb, de mindenképpen szükséges munkákat iktattuk be mai programként. A Varga Imre vezette, a szocialista címet többször is elnyert szerelő, kőműves brigád 1968-ban alakult. — Azóta hiánytalanul együtt vagyunk. Bár egy-két fiatallal javítottuk a brigád életkorát, de ez csak hasznunkra vált — ismeri el a brigádvezető. — Jelenleg hány tagú a brigád? — Huszonkettő. Ha van munka, kellünk is ennyien. — S ha nincs? — Akkor bizony téblábolunk, mint márciusban is — vág közbe Gyarmati József. — Akkor ugyanis napokon át alig kaptunk elemet és azt sem a technológiai szerelés sorrendjében. — Azt mondták, a kezdet nehézségei — folytatja márciusi „munka” felidézését Léber László, — dehát ezt nem könnyű megemészteni. Hiszen hogyan lehet a szállítás sorrendje más a technológia sorrendjénél. — És akkor csak álltak? — Nem, hanem olyan „tedd ide, tedd oda” munkákat bíztak ránk. De ez már a múlté — sóhajt fel megkönnyebbülten a brigádvezető — az elemekből most már nincs hiány. — Akkor most miért nem szerelnek? — Elromlot a trailler, másik kocsi meg födémpaneleket szállít a szomszédos épülethez. Ott még az alapszintnél tartanak. De azért nincs fennakadás. Hiszen a betonozásra, a védőkorlátok elkészítésére is sort kell kerítenünk. A győri termékeknél... Az első veszprémi házgyár termékeiből készülő négyemeletes épületek szerelésével bizony alaposan megcsúsztak, ha azt vesszük figyelembe, hogy átadásukat a múlt év végére ígérték. De erről nem a szerelőbrigád tagjai tehetnek, s nem is a házgyár, hanem jórészt az egyes sablonokat késve szállító alvállalkozók. — Ámbár, hallottam én a 43-as építőipari vállalat házgyáráról — jegyzi meg némi kis éllel Török Zoltán —, amelynek sokkal később kezdték meg az építését, s ma már javában termel. Nem ártott volna utánozni a példájukat, s akkor mi sem az első emeletnél tartanánk. Az épület tetején elhelyezett „parancsnoki kabinban”, azaz öltözőben megpihenő brigádtagok helyeslően bólintanak. Aztán, hogy ne csak a kritikai megjegyzést kerüljön az újságíró noteszába, Mocsár János szerelésvezető is „szót kér”. Az azért jó dolog, hogy a mi házgyári termékeink sok másét felülmúlják, így a pestiekét és a győriekét is. Főként az utóbbihoz tudunk hasonlítani, mivel Felszabadulás úti lakótelepen már jónéhány házat szereltünk győri termékből. — Mikorra fejezik be a szerelést? — Júniusra is meglennénk — felel magabiztosan, de ugyancsak hamiskásan Kovács Béla —, ha nem vinnének el katonának. — Ne hallgasson rá — fordítja komolyra a szót a brigádvezető —, mi szeretnénk ez év végére befejezni a szerelést. Ha folyamatosan kapjuk az anyagot, nem lesz fennakadás. Persze zsörtölődni is kell érte nemegyszer, de ezt már megszokták tőlünk. A Varga-brigád afféle „favorit” brigád a megyei építőipari vállalatnál, mindig ott dolgoznak, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, ahol példamutató akarásukkal, helytállásukkal segíthetnek a gondokon. — Egy ilyen kísérleti háznál igen nagy az építők felelőssége — jegyzi meg az eddig mélyen hallgató Bognár Imre. — Nem is hajtanak bennünket, a teljesítménybér sem szorít egyenlőre, a tavalyi átlagkeresetet kapjuk. — A „kísérlet” sikeréért már csak azért is szorítunk, és teszünk nem is keveset — folytatja a gondolatsort a brigádvezető —, mivel jónéhányan ezekben az épületekben jutnak majd új otthonhoz. A „pályázók” között ott van például Lenti János, Kurucz Lajos, Gallér József, Bittman Gyula, valamennyien vidéki bejárók. — Például miben? — A villanyszerelékek már eleve beépítettek, így aztán nincs szükség utólagos javító kőművesmunkákra. Az úgynevezett „pécézésre” a padlószőnyeg aljazat elkészítésére sincs szükség, mivel tiszta, sima felületű a födém. A lakás nagysága, nagyobb fesztávolsága pedig olyan előny a győriekkel szemben, amelyhez kétség sem férhet. — Persze, — egészíti ki munkatársát a brigádvezető fia, Varga László, aki a katonaidő letöltése után most tért vissza a brigádba — a mi elemeink nehezebbek, 60—65 mázsásak, míg a győrieké 50—55 mázsás, így nehezebb velük boldogulni is. Aztán szakigényesebb is a veszprémi termék, mivel a lakásokban több a harántfal, a kitöltő fal. Nem kis gondot okozott, hogy főként az első lakásoknál a födémek vakolata bizony nem sikerült, s itt a helyszínen kellett utána javítani. Most, hogy a tizennyolcadik lakásnál tartunk, már más a helyzet. De azért még lehetne javítani a minőségen. Hogy valóban magáénak érzi a brigád a veszprémi házgyár termékeiből készülő első épületet, azt bizonyítja az is, hogy jónéhány ötlettel, javaslattal igyekeznek egyszerűsíteni a technológiai szerelést, megkímélni a vállalatot a felesleges munkától, anyagpazarlástól, így például az ő javaslatuk alapján változtatnak az erkélyelemek festési sorrendjén is. — Tudja, az sosem árt, ha az építőkre, azaz ránk is hallgatnak a tervezők, beruházók, vagy éppenséggel az építkezést irányító műszakiak. A mindennapi gyakorlatban nagyon is megismeri az ember azokat a lehetőségeket, melyekkel könnyebbé, gazdagabbá válhat munkánk. „Egyenesbe” lendült tehát a veszprémi házgyár termékeiből épülő kísérleti lakóház szerelése. A sokéves, buktatókkal teli nehéz házgyári építési munka eredményei most már otthonokat, lakásokat „öltenek”. S ebben nem kis része van a „favorit” Varga-brigádnak, melyről rendhagyó módon most nem sokat szóltunk, csupán arról, hogy mi a véleményük a termékek szerelésének munkaszervezéséről, a veszprémi házgyári elemek minőségéről, s arról, hogy ők mit tartanának ésszerűbbnek, hasznosabbnak. De mindez talán beszédesebb minden „brigád életrajz” adatánál. (Andrássy Antal) „Ránk is hallgathatnak“ MIT ÉR A MUNKÁS, HA MŰVELT? Bár a címben föltett kérdés fölöttébb egyszerű választ sugall, mégsem könnyű pontosan megfogalmazni rá a feleletet. Nyilvánvaló: két munkás közül a műveltebb ér többet, de ezt persze, nagyon nehéz a számok nyelvén kifejezni. Egyszerűbb volna, ha ki lehetne mutatni azt, hogy a munkás műveltsége mennyivel teszi értékesebbé mindazt, amit nap-nap után a gyárban csinál. Más szóval: műveltsége mennyi hasznot hajt a közösségnek. Erről nem sokat tud a statisztika. Igaz, szovjet közgazdászok kiszámították: a Szovjetunió nemzeti jövedelmének körülbelül 30 százalékát tulajdonképpen a dolgozók szakképzettsége „termeli”. Ebben a számban természetesen benne van az általános műveltség is: nélküle ugyanis semmiféle szakismeret nem létezhet. Mennyi az ő része abból a bizonyos 30 százalékból? Sok vagy kevés? Azaz gazdasági szempontból számottevő-e a haszna, vagy sem? A pontos választ ugyan ezúttal sem ismerjük, mégsem kell bizonygatni: a „szakbarbár” munkás sokkal kevésbé képes gazdaságilag-társadalmilag hasznossá válni, mint műveltebb társa. A munkás ugyanis csak akkor képes alkotó módon dolgozni, ha nemcsak a munkadarabot és a gépet látja maga előtt, hanem arról is fogalmat tud alkotni: miféle szálak kapcsolják őt gépével, munkadarabjával együtt a gyár, a vállalat, az egész termelés rendszeréhez, a társadalmi viszonyokhoz. Ebben az értelemben — közgazdasági szóhasználattal élve — az irodalom, a zene, a képzőművészet is termelőerővé válhat. József Attila, a költő, Bartók, a zeneszerző, Derkovits a festő, olyan készségeket olthat az emberbe, amelyek kihatása az élet minden területén mindenkinek javára válik. Gondoljunk például arra: a tudományos és technikai forradalom korában mennyire nélkülözhetetlen az a szellemi felfokozottság, amit a művészet ad. Enélkül a munkás aligha képes a rohamosan változó világgal lépést tartanni. Márpedig ismeretes a mai körülmények között 10— 15 év alatt hasznavehetetlenné öregszenek. Ennyi időnél tovább ugyanis nem fog tartani a szakmák többségének „élettartama”. Csakhogy évtizedenként új szakmát elsajátítani szinte képtelenség annak, akikből hiányzik a fogékonyság, a szellemi készenlét a friss ismeretek befogadására. Mindezek alapján kézenfekvő, új munkástípus van kialakulóban. Ez a folyamat, persze csak papíron fest ennyire egyszerűen. A valóságban korántsem. Egyelőre sokkal többet sejtünk, mintsem tudunk róla, hiszen 1973-ig a magyar szakmunkásképzésnek nem volt tudományos-pedagógiai gazdája. A többi között épp ez indokolta a Szakoktatási Pedagógiai Intézet létrehozását. Így ma már — a Munkaügyi Minisztérium irányításával — tudományos munkatársak sorát foglalkoztatja a szakmunkásnevelés korszerűsítésének ezernyi gondja. Aligha véletlen: a legkülönfélébb reformelképzelések egytől egyig az általános műveltség emelésének szükségességéhez kapcsolódnak. Közhelynek számít, hogy enélkül nem lehet a fokozódó szakmai követelményeknek eleget tenni. Enélkül képtelenség az úgynevezett alapszakmák ismeretanyagának oktatása, s ingataggá válik az a speciális — az előbbinél jóval szűkkörűbb — tudás is, amely egy-egy szakma sajátja. Ritkán esik róla szó, pedig rendkívül lényeges: a fent említett alaptudás tulajdonképpen ez év szeptemberétől kezdve válik a hazai szakoktatás általános jellemzőjévé. Az 1975—76-os tanévtől ugyanis egységes lesz a szakmunkásképzés. Valamennyi iskolatípusban azonos elvek alapján történik az oktatás. Erre 1884, azaz a kötelező tanoncoktatást előíró első törvény életbeléptetése óta nem volt példa. Szinte fölbecsülhetetlen annak a jelentősége, hogy az általános műveltség alapjait megvető, úgynevezett közismereti tárgyakban minden leendő munkásnak azonos tanterv alapján, ugyanannyi tanulmányi idő alatt kell jártasságot szereznie. A magyar nyelvre például összesen 64 óra jut, az irodalomra 101, a történelemre 113. A Szakoktatási Pedagógiai Intézet munkatársai az Akadémia tudósaitól kezdve, irodalmárok, nyelvészek, történészek seregétől kértek tanácsot, segítséget a tantervek összeállításához. A többi között figyelembe vették azokat a svájci tapasztalatokat is, amelyeket az iskolából kimaradt, bukott diákokkal végzett kísérletek során szereztek. Egyik csoportjukkal nem a szokásos módon sajátíttatták el a szakmunkássá váláshoz szükséges ismereteket, hanem sajátos módon leegyszerűsített tanterv alapján. A javarészt tizenéves fiatalok csak a legszükségesebbeket tanulták meg iskolaszerű körülmények között. Minden mással tapasztalatok útján ismerkedtek meg, javarészt játékos-ötletes gyakorlati feladatok megoldása során. Még az irodalmi és történelmi ismereteket is igyekeztek lehetőség szerint valamiféleképpen összekapcsolni a gyakorlati feladatok során szerzett tapasztalatokkal. A kísérleti csoport tagjainak kétharmada beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és semmivel sem lett kevésbé képzett szakmunkássá, mint azok a nem bukott diákok, akik iskola végeztével szintén szakmát tanultak, ám a hagyományos módon ez a kísérlet azért volt figyelemreméltó, mert bizonyos fokig nálunk is hasonló a helyzet. Az általános iskolát befejező diákok közül azokból lesz munkás, akik — elsősorban tanulmányi eredményük miatt — nem tanulhatnak tovább. Elgondolkodtató helyzet. Kell-e bizonygatni: a mai fiatalok alkotják majd az ezredforduló tájékán annak a modern gépekkel, automatákkal dolgozó munkásosztálynak a derékhadát, amelynek mai értelemben úgyszólván műszaki értelmiségi feladatokat kell ellátnia. Szakmunkásképzésünk tehát nem nyugodhat bele abba, hogy a ma még gyönge tanulók gyöngék is maradjanak. Meg kell találni a módját, miként hozhatják be — egyebek között éppen a munka emberformáló hatásának segítségével! — elmaradásukat. Másrészt a mi társadalmunkban a munkásnak korántsem csupán gazdasági értéke van. A szocialista állam számára a munkás sokkal több, mint értékteremtő erő, Ő mindenekelőtt a nemzet vezető osztályának a tagja. Mind keze munkájának, mind élettapasztalatának, világszemléletének társadalmi kisugárzása fölbecsülhetetlen jelentőségű, mert meggyorsíthatja történelmi utunkat, a fejlett szocializmus építését. Veszprémi Miklós E BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB “O BBBBBILBBBBBBBBBBBBBBBBBILBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBILBBBAABBBBBBBBBBBBBILBAABBBBBBSBBBBBBBBBBBLBBBBBBIBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBIBBBBBBBABBIBBBBIBBBBfLBDBBfLBBBBBBBBB ■ ■■■BIBIIBBBaiaBRBBBIMaM S*B B B fl B B B BBBBBBBBBBBBBBBBBBBSBBBBaaBBBBBBBB ■BBBBBBBB tfMBBBBBBBBBBBBBBBBUBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBflBflBBBflBBflBBBBBBBBBBBBflBBBBBBBBBBBfl iiiiitime kiilirE IJV ■%*:! ■ [UNK] HJ Hj&iküHiliiMIRt:: BBBBBBIBBBNIBBflllBflBBBIIBIBIBBIfLBlffLBIIBBBBBILBIBBBBBBBBIlBIfLBIBIfLBIBBIBBIBIBBBBBBILBBIBBBBBBIBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBILBBIBBBBBBBBBBB• ■ BSBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBIBBBBBBBBBPfLBBBBBBDBBBBBBBSSanaB ■ aaae •>■ [UNK]««■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] a ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]JUSHn a.a.■.■ [UNK] [UNK] [UNK]LB ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]•■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] a ■ [UNK] B Régen az egyhelyiséges, vályogból készült falusi házaikat zsúptető fedte, s a kerítések, kapuk lécből készültek, ám a szegényebb helyeken még erre sem tellett. Néhol csak sövény, napraforgószár volt a „választóvonal” — jelképezve egyéb rangbéli határokat is — másutt meg bizony szabadon futhatott a hét határnak a szegény ember csont malackája.Ha volt... Az utóbbi 25—30 év alatt eltűntek a szegénység-relikviák, s helyükre díszes kőalapra épített, vaskerítéses épületcsodák kerültek. Sokhelyütt új utcák, villasorok épültek, s nem tudhatjuk, hogy melyikben él mérnök, gépkocsivezető, tsz-elnök, juhász vagy egyéb foglalkozású ember. De vajon — tűnődik el az ember — mi lehet e vaskerítés „költemények” és lépcsőbástyás paloták mögött? A mutatós külsőhöz miként igazodik az ott lakók élete, milyen a jó módban az életmód? Milyen magaslatra értek el az emberek e harminc év alatt, s nemcsak pénzben, téglában mérve a szintet, de más egyebekben is. Erre kerestünk választ Balattonedericsen. Akkurátus ember Kalmár Károly, a tsz bognármestere. Kézszorítása kemény, s szinte szúr a tekintete. S a hangja: mintha egy huszárkapitány vezényelne. A háza takaros, mintha éppen ma értékelték volna a „tiszta udvar, rendes ház” mozgalomban. Lépcsők vezetnek föl a verandára, s onnét nyílik a többi helyiség. A tisztaszobában beszélgetünk, ahol egy vitrines szekrény telezsúfolva könyvekkel. Észreveszi az érdeklődésemet. — Ez csak a negyede, a nagyobb lakással a padláson van. — Miért ott? — Nézzen körül! Hát van itt még hely? — Csináltathatna egy polcot — javaslom. — Maga mesterember, fizetnie sem kellene érte. — Nem a pénz beszélne itt. De én már inkább csak a lányaimnak takarítok. Már férjhez mentek. Ami a padláson van, azt is hamarost átviszem hozzájuk Tapolcára. Nézegetem a könyveket, írók neveit: Jókai, Jack London, Hans Habe, Tolsztoj (az utóbbitól négy kötet) és mások ... — Kiket szeret olvasni? — Tolsztojt és Móriczot. De esténként inkább tévézgetek. Nekem volt másodikként a faluban (1961- től) tévém. — Milyen műsorokat kedvel? — Mindent. .. — Mégis ... ? — Az útifilmeket. Nemrég az Afrikai sorozat nagyon tanulságos volt. — S a színházzal milyen barátságban van? — Príma a kapcsolat — nevet. — Bírjuk egymást, ugye így mondják ma ezt a fiatalok. Egy hónapja néztük a veszprémieket Keszthelyen, két hete pedig Uzsán voltunk a Déryné előadásán. — S a hétvégeket miként tölti el? — A szombat az a szőlős munkáé, a vasárnap pedig szigorúan a pihenésé. — Hallottam, jól bírja a munkát. — Meghiszem azt. Hatvannégy éves vagyok fiam, de kutyabajom ... — A takarékban van-e pénze? — Úgy ám! Takarékos emberek vagyunk. Búcsúznék, de Károly bácsi a főutcáig kísér. A templom mellett érünk ki. Tatarozzák. — Itt mikor járt? — mutatok az épületre. — Az isten tudja — legyint. — Talán még suhanc koromban. 2 Hétköznap van, kora délután ... Szabó Vince tsz-dolgozó felesége a fodrászhoz ment, ő meg idehaza éppen bort ereszt héberből egy pohárba. Én pedig kortyolgatok a vendég illendőségével és csodálkozom. A gyönyörű házon (melyben 12 helyiség van), a nagy és szépen rendben s tartott veteményes és szőlőkerten, egyáltalán: a nyilvánvalóan szembetűnő jómódúságon. Az udvar is tele aprójószággal, s a sertésólak melletti fészerben fehér Zsiguli áll. — Mennyit keres? — A téeszben háromezret. — Hát... abból nemigen telne ilyen jómódra. — De nem ám! — mosolyog. — De van kilencszáz négyszögöl szőlőm és még háztáji is jut. Az ősszel adtam el tízezerért az egyik tehenet, a másikat meg most tizennyolcezerért. Egy kisebbforma bikát is leadtam nyolcezerért. S egy tehén még mindig van, de az kell: tejet ad a gyerekeknek. — A szőlő mennyit hoz? — Úgy negyven hektoliter körül. No lám, borból is kiveszek évi 60—65 ezret. — A házát mennyiért adná el? — Nem eladó — vágja rá. — Még félmillióért sem. Szabó Vince szüleinek volt húsz holdjuk és kilenc gyerekük. „Pöttöm korunktól dolgoztunk már és bizony, látástól vakulásig” — emlékezik a ma 40 éves tsz-gazda. —S most mennyit dolgozik? — Most is olyanformán: virradattól sötétedésig. De ma megéri, van értelme. — A „van értelme” alatt ugye a jövedelmet, a jómódot érti? — Hát mi mást értenék? — néz rám kérdően. Körülvezet a lakásban, mindenütt drága dísztárgyak, porcelánok, bútorok hirdetik, hogy itt nem akármilyen módú ember él. A szekrény lesek, mert — Hány — Öltön, rengeteg, nem is tud — A kör — Az alig jutna meg eljárn Szabó V tagozaton Szovjetünk és Ausztria hűsölünk, térdeplő, ránk. — Vállát — Az — — Mikor — A múlt — Május — Azt h Elmegyünk — S máj — Isten szem vesze — Búcsújából még Szédülök. Kíváncsi Edericsen megkérdez« lasza: Sáfá kocsivezető 4 — NAPLÓ — 1975. május 1. csütörtök