Napló, 1976. május (Veszprém, 32. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
4. „Kiváló, külön dicsérettel” Beszélgetés Kollár Kálmán karnaggyal, a Liszt-kórus svájci szerepléséről Rövid hírben már közöltük a legfontosabb tényt: az SZMT Liszt Ferenc vegyeskara a közönség díját nyerte a Montreux-i nemzetközi kórusversenyen,a kórus időközben hazaérkezett Svájcból, így Kollár Kálmán karnagyot megkérdezhettük a verseny részleteiről, a kint tartózkodás legfontosabb tapasztalatairól. — A veszprémi énekkarok szereplése révén már ismerjük az európai kórusfesztiválok jelentős részét így az arezzóit, goriziait Tours-it, várait. Különbözik-e ezektől jelentősen a Montreux-i? — Van egy vonása, amelylyel még sehol sem találkoztunk : a magyarországi minősítési rendszerhez hasonlóan minden együttest minősít a zsűri. „Megfelel” minősítéstől a „Kiváló külön dicsérettel” fokozatig hatféle oklevelet kaphatnak a résztvevők. Ezen kívül a zsűri és a közönség egy-egy különdíját nyerhetik el a legjobbak. A másutt szokásos kategorizálás — férfikarok, vegyeskarok, női, vagy gyermekegyüttesek — itt elmarad. — Jó ez a kórusoknak? — Ezen komoly viták voltak. A zárófogadáson szinte minden karnagy kifogásolta a kategóriák hiányát. A fesztivál nagy tekintélyű művészeti igazgatója, Paul-Andre Gaillard professzor azzal védte meg módszerét, hogy számukra mindig a közönség a legfontosabb, a hallgatóságnak akarnak jó muzsikát adni, kórusnemektől lényegében függetlenül. Tény azonban, hogy így a zsűrinek nehezebb dolga van. — Kik vettek részt a versenyen, milyen volt az általános színvonal? — összesen 14 kórus versenyzett, angol, nyugatnémet, kanadai, francia, magyar, ír, olasz, svájci énekkarok. Közülük az NSZK kórusát a Tours-i versenyről ismertük. Jó együttes, egyetlen ponttal ők nyerték el előlünk a zsűri díját, ők s a Liszt-kórus kapták csak a legmagasabb minősítést, a „Kiváló, külön dicsérettel" fokozatot. Tulajdonképpen a modern XX. századi muzsika ügyét egyedül a Liszt-kórus képviselte. A kanadaiaktól érdekes avantgarde műveket hallottunk, de azok általában elmaradnak az európaiaktól. — A közönség hogyan fogadta a magyar zenét? — Az egész versenyt igen reprezentatív körülmények között rendezték meg, s ehhez méltó volt a hallgatóság is. Korántsem tapsolt meg mindent, tartottunk is kicsit a fogadtatástól. Kellemesen csalódtunk. Sok kottát elkértek tőlünk, az előadott Fehér András-mű kottájából talán egyet sem hoztunk haza. — Ismerték Svájcban a magyar zenét? — Úgy hiszem, a sok nemzetközi siker itt is meghozta a hatást. Az újságok a verseny előtt azt írták, hogy a magyar kórus a favorit. Talán ennek a jele az is, hogy a tévé már verseny előtt színes felvételt készített velünk, amit még aznap este le is játszottak. — Egyéb élmények? — Túl sok időnk nem volt. A Genfi tó partján laktunk, erkélyünkkel szemben a Mont-Blanc, hatalmas csúcsokkal, gleccserekkel. Montreux szép város, hatalmas idegenforgalommal: 20 ezer lakos, 60 ezer turista. Az árak is ehhez szabva, így nem volt nehéz lemondani a vásárlásról. A legfőbb élményt természetesen a jó szereplés, a magyar kultúra hírnevének öregbítése jelentette. (czingráber) Anyák napja - 1976 Bekötőutakon A szép magyar nyelv szigete Farkas Lászlót , keresem Nemesvitán. — Csak föl, mindig föl az iskola mellett, a felső útra. Ott már megmondják... Szépen hangzó, megfontoltan, lassan csörgedeznek a mondatok a fiatalasszony szájából a vitai faluvégen. Nincs felesleges szó, elharapott szövég. Később egy idős, tartásában már rokkant férfi is tömören fogalmaz a felső úton: Kutat találnak az út mellett. A kúttal szemben a Farkasék háza! A kutat említi elsőnek mert az a fontos, az útbaigazító. Arra figyeljen az idegen. A finoman árnyalt beszédet Farkas Lászlónál is felfedeztem, de a pesztonka korban lévő lánykáknál, a pákosztos fiúknál is megtaláltam. A nem éppen mézgyűjtő időben a kultúrház körül kergetőztek, a Keszthelyi hegységből, a falura könyöklő erdőkből áradó friss levegőn. Laci bácsi szíves volt megosztani velem 63 év alatt, születése óta Nemesvitáról összegyűjtött ismereteit. Ellentétben más bakonyi, Balaton-felvidéki faluval, nem a hegyből költöztek le az út mellé, a sík vidékre, a víz közelébe, hanem éppen a völgyből építkeztek egyre magasabbra. Valamikor a római út mentén éltek és az udvarok végében a Balaton szeszélyes nyúlványai szolgáltatták a halat. — A Török pusztáról költöztek valamikor a mai faluba. Később a puszta is megvolt, Nemesvita is élt. Régi iratokban olvastam róla, hogy a mezsgyék miatt gyakran vitáztak az elöljáróság előtt. A „török” ősi, magyar szavunk. Mutatja, hogy ezen a vidéken is régtől termelnek gabonát. Annak a töreke adta a nevet a pusztának. S a törekieket a török szorította az erdőbe. Nem bánták meg. Családnevükben őrzik egykori lakóhelyüket, mint Töreki Rafael, Töreki János és a többiek. — A „vita”, úgy emlegetik életet jelent, más szóval erdőt, fát, vadat. Mind itt volt a falu közelében... — És a nemesség? — Kurta nemesség volt. A szorgalmukkal érdemelték ki a rangot a vitaiak. Inkább summás munkások voltak és eljártak Somogyba, Tolnába. Itthon sok gyerekszáj várta a kenyeret. Az asszonyok erdőre jártak dolgozni, a gyerekek korán pásztornak mentek. — Száz éve 1150 lakosa volt Nemesvitának, most csak hétszáz körül! Lassan zsugorodika szép magyar nyelv szigete a ritmusos, dallamos beszéd otthona. De ennek is története van. Igaz nem nyúlik viszsza a századokba, csupán az ezredfordulóig. Mert Nemesvita közigazgatási központ volt sokáig. Ez rangot is, lehetőséget is biztosított az itt élőknek. Jó adózó nép élt itt. Híres malmokkal a határban, mint a Szalagmalom, Váradi-malom. Még Sümegről is ide szekerezték a gabonát. A felszabadulás után nagy sietve megépítették a tanácsházát, hogy megőrizzék a független közigazgatási központot a falu számára. Csakhogy a közeli, jobb fekvésű, adottságú Balatonederics gyorsabban fejlődött, mert közelebb volt két forgalmas úthoz és a Balatonhoz, így oda került a tanács, onnan igazgatják már Nemesvitát. És a vitaiak, nemes megfontolással nemcsak belenyugodtak a közigazgatási változásba, hanem segítik is azt önkéntes munkával, javaslatokkal. A tanács sem szűk markú: tavaly másfél millióért megépült a törpevízmű. Karszt vizet isznak csapról a községben. A kultúrházat is tavaly újították fel négyszázezer forintért. Új utca épül, de azért az elköltözés nem állt meg. — Hová költöznek? — Edericsre a legtöbben, az új lakótelepre. Azt már Balatonedericsen tudtam meg, hogy a községi tanács olcsó parcellákat adott az építkezőknek, elsősorban a fiataloknak Így épült fel a Dózsa és a Balaton utca, bennesok vitai lakossal. Most már csak azt kellene sommáznom, hogyan maradt fenn ez a sziget Balatonederics és a Lesencék ölelésében? Miként őrizte meg szép nyelvezetét, dallamos, tiszta beszédét? Úgy mondjuk, hogy mindig zárt település volt, zárkózott emberekkel, akik inkább tanultak az erdei madaraktól, mint az átutazók cikornyás beszédéből, összetartottak és ragaszkodtak ahhoz, amit keservvel megszereztek. A legjobban a nyelvükhöz. Sohasem adták kótyavetyére értelmi és érzelmi tömörségét. Más falubeliek említették, hogy a vitai ember mindig ráripakodik a gyerekére, ha nem szépen beszél! Farkas Laci bácsi azt is megemlítette, hogy új tanító jött a faluba. — Nagyon örülünk neki, szereti a fiatalokat. Nagy Ottóné, ezt már látjuk, szívesen foglalkozik velük, a nevelésükkel. Sokat várunk tőle! Azt várják, hogy újabb lendületet kap a kulturális élet a szép magyar nyelv szigetén. Gárdonyi Béla Hazafelé az iskolából — NAPLÓ — 1976. május 1. szombat KISS DÉNES: Anyámra gondolok Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő ezüst, ó, csillogóbbat sose hordhatott, mert jégtűzü az és illő, mint a füst Anyámra is kell gondolnom néha, az éj befészkelt félszemébe már, haja, kint roskadó őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka? Tűnődés a komédia komolyságán Hónapok óta a hegyemben van egy fővárosi rendező alábbi nyilatkozata: „Sajnos ma is él egy szemlélet, amely csak mint „szükséges roszszat” veszi tudomásul a szórakoztató darabok létezését. Még mindig gyanús a nevetés. Vajon miért? Mintha a vidámság nem illene a művészetekhez, nyomban megkérdőjelezik azoknak az előadásoknak értékét, melyen, urambocsá, „múlat a közönség”, így szól a kinyilatkoztatás. E rövid fejtegetésben nyomon követhető, hogyan lesz egy féligazságból egész hazugság. Mert valóban fenntartásaink vannak az úgynevezett szórakoztató darabokkal szemben, de ebből azt a következtetést levonni, hogy „gyanús a nevetés” a képtelenség. A téma annál inkább érdekes számunkra, mert a Petőfi Színházat is érték, érik vádak, amiért száműzte műsorából a szórakoztató vígjátékot, az operettet. Kell-e mondanom, nem a „gyanús” nevetés került itt „detektívkézre”, csupán az a műfaj, mely csak szórakoztat! Mely öncélúan, olcsón, olykor ízléstelenül megnevettet. Hogy friss példával érzékeltessem, miféle vígjátéki szórakoztatásra gondolok, a húsvéti tévéműsort említem: a Bolha a fülben című vígjáték tévéközvetítését. Ez a darab a szerelmi légyott ízetlen félreértéseivel traktált. Szórakoztatott? Meglehet. De a kávéházi pikáns pletykák szintjén! E műsornak ugyan volt valami köze a vidámsághoz, de semmi rokonsága a művészetekkel. Az effajta nevetés valóban gyanús. Szerencsére a Petőfi Színház művészbejáróján nincs szabad belépése az ilyen szórakoztató műsoroknak. Száműzve lenne a nevetés a színpadról? Kapásból soroljuk a komédiákat — Moliere és Shaw darabjait, Illyés vígjátékait, a nagysikerű Helység kalapácsa, vagy a legutóbbiakat: a Tartuffe-t, A névnapot, a Széptevőt és másokat —, melyeken jól mulatott a közönség. Csakhogy nem a nevettetés volt e darabok elsődleges célja, hanem a nézők erkölcsi megigazulása. Hozzánk és többékevésbé rólunk szólnak. Elgondolkodva nevetünk, valahogy olyanformán, ahogy Gogol polgármestere mondja a Revizorban: „Szamarak, min nevettek, hiszen magatokon nevettek”. Minden valamirevaló komédiának saroktétele, hogy a néző erkölcsi igazságérzetét kielégítse. Mégpedig hogyan?... Talán ahogy Brecht megjegyezte, midőn Shaw-t dicsérte: „... a becsületes, logikus és humoros cselekvést minden esetben, minden ember jogának nyilvánította, ha pedig ez botrányt okoz, kötelességének. Jól tudja ő, micsoda bátorságot igényel nevetni azon, ami mulatságos, és micsoda komolyságot, felfedezni a mulatságost”. Látjuk, korántsem a szórakoztatásról van szó azokban a vígjátékokban, komédiákban, melyek a drámaművészet családjába tartoznak. Sokkal inkább alapvető emberi dolgokról: a boldogság, az élet, a halál megannyi kérdéséről. Paradoxnak tűnik Hermann István megállapítása, hogy „az igazi komédia útja... a tragédiák leküzdése”. Érzékletesen szemléltetik ezt a Chaplin-játékok, vagy a színházunkban is játszott Svejk.S bármennyire furcsa, a „Csendesek a hajnalok” című dráma veszprémi előadása is igaz, egyáltalán nem sorolható a komédia műfajába, mégis a darab első felében a láthatatlanul leselkedő trgédiákon mindegyre átsüt az élet termékszetes komikuma. Itt tetten érhető a komédia említett „küzdelme” a tragédia ellen. (És csak a darab második felében dőlt el, hogy a „Csendesek a hajnalok” végül is nem komédia, hanem tragédia lett.) A komikum komolysága nemcsak az írón múlik, hanem a színházi előadáson is. A rendezésen meg a színészi játékon. Tanulságos volt e szempontból az Égszakadás, földindulás korábbi bemutatója, mely a darab első felében a komédia „könnyű műfaji” jegyeit (az olcsó, külsődleges, elcsépelt színészi és színházi fogásokat) sorakoztatta fel, a második felében pedig — Göndör Klára és Bakody József különös játékában — felülkerekedett benne a vígjáték „nehéz műfaja.” A művészi komikum. Nagyon nehéz megtalálni a komikus játéknak azt a szélsőségét, mely mégsem lépi át a komolyság, a hitelesség határát. Az eltúlzás igazságát megőrizni — a komédia művészete. Vannak itt emlékezetes és feledésre méltó példáink egyaránt. Az Irma te édes-ben (mely zenés vígjáték ugyan, de kitapinthatók komikus „vénái”, a bírósági tárgyalás harsány túlzásai megfosztották a jelenetet a komikum igazlatásától, bár a darabban benne rejlik. A színészek nem úgy játszottak, mintha komolyan vennék bírósági tisztüket a színpadon, hanem „komédiára vették” és a nézővel közvetlenül tudatták, hogy játékuknak mindkét fele tréfa. A Petőfi Színház komédiái többnyire a műfajban megkövetelt komolyságot — mondhatnám, művészetet — viselik homlokukon. Gyakran mértéktartóbban, visszafogottabban a kelleténél csupán egy-egy színésznél fénylik a komikus jellemábrázolás művészete. Mire gondolok? A Tartuffeben például a fiatal szerelmesek (Tóth Titusz és Egry Kati) veszekedési jelenete különös izgalmat, feszültséget, sodrást, édeskeserű ízt hozott a játékba. Akkor kaptunk észbe, kilépett a színpadra Moliere szelleme. Hasonló játékot láttunk az „Égszakadás..”ban Göndör Klárától és Bakody Józseftől, akik a komikum eszközével jellemet, sorsot ábrázoltak, s ezzel megértették a komédiában a tragikum leheletét is. Hermann István említi, hogy ha „a komikumot alábecsüljük, akkor óhatatlanul alábecsüljük a jellem jelentőségét a drámában”. Ha a komikus jellem súlytalan (vagyis csak jópofa, csak vicces, esetleg öncélúan sánta meg kancsi), akkor súlytalan lesz a vígjáték is. Elveszti emberi tartalmát és hitét. De mitől komikus a jellem, é£ mitől jellem a komikus? Legutóbb Tánczos Tibor alakítása nyújtott példát erre a Széptevőben. Tánczos felépített magában egy angol konzervatív, ezredest, s alakja benső énjéhez megtalálta a megfelelő külső ábrázatot. Arcjátékában, gesztusban, hangban, testmozgásban. A színészi többlet éppen az egyesítés erőssége ÉS következetessége. A külső jegyek jobbára komikus eszközök, de ezek megjelenítik-hordozzák az egész jellem belső tartalmát. S itt eljutottunk a furcsaság mozzanatához a komikus jellemben. Tánczosnál, Göndörnél, Bakodynál, Tóth Titusznál egyaránt fellelhető egyféle „furcsaság” a játékban. Ettől van sajátos íze, csiklandozó humora alakításuknak. Hangoztatjuk, a furcsaság csupán másodrendű a művészi komikum szempontjából. A lényeg a jellem egésze, az emberi mondandó, amit a szerep hordoz. Mégis fontos jobban figyelnünk a furcsaság mozzanatára a komikus jellemben, a komikus játékban. Mert a művészi hatást felfokozza, a nevetés hatványozottabb lesz. Márpedig tudjuk, a nevetés a komédia művészetének ostordurrogása. S ha jól szerte nézünk e „hangra”, arra eszmélünk, hogy a nevetés ostora nemcsak másokon csattan, olykor minket is csíp. Be kell vallanunk, a komédia nem titkolt vágya hasonló kényelmetlen érzetet kiváltani a nézőben. S az ilyen csípős-csúfondáros nevetés nincs sem a művészet ellenére, sem az ember és társadalom jobbításán fáradozó művészetpolitika ellenére. Balogh Ödön !