Napló, 1976. augusztus (Veszprém, 32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-01 / 181. szám
Öreg házak a mindszentkállai utcán (Fotó: Borbás János) Pénzügyi konferencia a hatékonyságról, a hitelezésről Befejeződött a II. vállalati pénzügyi konferencia Kecskeméten, ahol megyénk számos vállalatának, intézményének vezetője, pénzügyi és közgazdasági szakembere is részt vett. Több tudományos egyesület rendezésében hatszázan hallgatták meg Pulai Miklósnak, a M3""' Nemzeti ‘ _„gyar .. Bank első elnökhelyettesének vitaindító előadását „Pénzügyi és hitelpolitikánk az V. ötéves tervidőszakban” címmel. Ebben a jövedelmezőségről, a hatékonyságról szólt, amit már a legutóbbitervidőszakban is külön hangsúlyt kapott. Fokozását, illetve fejlődését a nemzetközi piaci viszonyok napjainkban még szükségesebbé teszik. Ettől függ társadalompolitikai céljaink megvalósítása. Ez a feltételei a gazdasági egyensúly megteremtésének, az életszínvonal emelkedésének. A kn"* „,,ferencia résztvevői a plenáris ülésen elhangzottak után ipari, mezőgazdasági, közlekedési és kereskedelmi szekciókban folytatták tanácskozásaikat. A kétnapos tanácsozáson 20 korreferátum hangzott el. Előadók az MNB, az Országos Tervhivatal, a TOT, az OKISZ, a SZÖVOSZ és az illetékes szakminisztériumok főosztályvezetői voltak. A KOPASZ-HEGY ALJÁN Bizony nagy kár, hogy annak idején Petőfi elkerülte a Káli-medencét, miközben Pápa és Veszprém között vándorolt. Ha elvetődik erre a természet áldotta vidékre, talán másként formálja a versét. Mert lehet, hogy zordon a „Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”, de a Káli-medencét övező apró hegyek örökre megmaradtak volna költőnk „képzetében”. A Kis-hegy, a Kopasz-hegy, a Fekete-hegy, s hátha még elzarándokol az Ingókőhöz, amelyik királynak számít a kőtenger sziklái között is. Mindszentkálla híressége — a természet! A szomszédos Szentbékálla határától húzódik idáig a hatalmas kőtenger. Lóczy Lajos írta róla, hogy egyedülálló a világon. Sajnos, az ember nemcsak csodálta ezt a kőházat, ahol szobányi sziklákat gömbölyített le a szél, a finom por az évezredek alatt, hanem nekiesett. Szétzúzta, elhordta, építőanyagnak használta. S hiába kiáltott „állj”-t Lóczy és Cholnoky a vandál pusztításnak. Hiába követelte, nyilvánítsák védetté, mindez csak a felszabadulás után következhetett be. A Káli-medence olyan, mintha egy óriás jókedvében gyúrta volna agyagból. Itt tette le a tenyerét, hogy bepillantson a közeli Balatonba. S az ujjai között apró hegyek türemlettek elő. Itt ütötte fel sátrát Kál harka, a nemzet bírája, akinek fia Bulcsu volt, sok kalandozásnak a történelmünkben is fennmaradt hőse. A kalandozások útvonala azóta nagyon megváltozott. A magyar a keleti végekről, az északi várak mellől, a déli folyók vidékéről mind ide vágyik. Itt választ magának szálláshelyet, mai nyelven kis szőlőt nagy nyaralóval. S ha a halimbai bányából hazaindulnak a mindszentkállai bányászok, gyakori a kérés: „Meghívhatnál magadhoz, pajtás!” És szombaton, vasárnap kezdődik — vagy inkább folytatódik — a „kalandozás”. Mindszentkálla ezek szerint öreg község. Jövőre lesz kilencszáz esztendeje, hogy először említik a nevét írásban. S mivel korábbról nem maradt fenn emlék róla, így azt a dátumot használjuk a születése évének. Pedig már a rómaiak eljöttek idáig a Balatontól. Később a török felégette és még 1696-ban is csak kilenc jobbágy lakta. Most 680 lakosa van a Garattya-hegy mellett elterülő községnek. Jól, szépen élnek a családok a kétféle foglalkozásból. Illés Ferencné mesélt a múltról, a jelenről: — Gazdálkodtunk mi mindig. A szőlőben dolgoztunk, az állatokkal foglalkoztunk. Dologidőben este főztem, de mindig főztem a családnak, a három fiamnak . .. — És ma hogyan, merre élnek a mindszentkállaiak? — A férfiak csaknem mind munkásemberek. Eljárnak az üzemekbe, a bányákba Halimbára, Padragra, a kőbányába, Veszprémbe, a tufabányába. Kevesen a termelőszövetkezetben is dolgoznak. — S a fiai? — Elkerültek innen. Meszszire mentek. A rózsi oktató az esztergomi szakközépiskolában, Feri az ajkai timföldgyárban dolgozik, László most végzett a mezőgazdasági gépészeti főiskolán ... A férje is bányász volt. Most nyugdíjas. Az asszonyok a ház körül, a háztájiban, a szövetkezetben dolgoznak. A férfi hozza a forintot, az asszony a gyerekekkel megtermeli az asztalra, a fazékba valót. Nagy megtakarítás ez! Sóra, kenyérre, ruhára és bútorra így több jut. Szebb ruhát, bútort vásárolhatnak és vesznek is a mindszentkállaiak. Kísérőm is akadt ebben a szép fekvésű községben. Dömötöri Melinda, aki egy személyben jelképezi a falut. Otthon Teklának szólítják, hogy nevében is ízlelgessék a honfoglalás-kori múltat, a Balaton környéki regékmondák ízét. Tekla a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnáziumba jár és kertész szeretne lenni. Tanulás és utána vissza a földműveléshez, annak is egy nemesebb ágához. — Sokat kirándultunk, amíg itthon voltam — mesélte útközben. — Fel a Kopasz-hegyre, amelyik most még kopaszabb. Nézzék, milyen kormos. A turisták a napokban felgyújtották az avart, a száraz bokrokat és leégett. Aztán eljártunk gombát szedni. És néha fel a Fekete-hegy apró krátertavaihoz, vagy elmentek a kékkúti tavasz ünnepre, zöldágjárásra . Mert a természetet nemcsak őseink élvezték ezen a vidéken, hanem a maiak is. Igaz, a kultúra, az építkezés, az utak, a bányák nagy sebeket vágtak a Káli-medencén, de olyan sebek ezek, amelyek még közelebb hozták a természeti szépségeket. Később a révfülöpi nagyközségi közös tanácson beszélgettünk Mindszentkálláról. Úgy tartják számon a társközséget, mint amelyikben nagy-nagy lokálpatrióták élnek. Szeretik az otthonukat. Még akkor is, ha egyre többen költöznek el innen. Először csak eljárnak a környék bányáiba. Később lakáskérelmet nyújtanak be a vállalatnál, vagy kölcsönt kérnek lakásépítésre. S a bánya ad lakást, kölcsönt, telket, természetesen a munkahelyhez közel. Ezért láttam annyi üres, üresedő, vagy már földig roggyant házat Mindszentkállán. Gárdonyi Béla Három nemzedék: Illés Ferencné a menyével és az unokájával — NAPLÓ — 1976. augusztus 1. vasárnap Ez a szó: „forint”, kinek mit jelent sok minden befolyásolhatja. Az is például, hogy kinek, mennyi van belőle, (akinek általában kevesebb van, annál az is, hogy hónap elején, vagy végén gondol-e rá), ki, hogyan becsüli, de biztosan az is, hogy ki mennyi idős. Ha él még valaki, aki régi forintot is kapott, vagy azzal fizetett, már nem lehet messze a százesztendős kortól, mert azt már a múlt század végén (1892-ben) felváltotta a korona. Arra emlékezhetnek a ma 60—70 évesek, hogy 1927 januárjában ütötte ki a r”— a knrr.-' _ seregből .„Ciai a pengő. És aki a pengőre emlékezik, biztosan nem szívesen teszi ezt. A pengő sok rossz emléket hagyott. Életének első szakaszából azért, mert csak nagyon kevés embernek volt belőle elég, még kevesebbnek felháborítóan sok, nagyon soknak a mindennapira is kevés. Élete befejező szakaszából pedig azért, mert a sok sem ért belőle semmit. Aztán ma 30 éve — 1946. augusztus 1-én — összesepertük a semmit érő mill-, meg bilipengőt, a szemétre dobtuk és ötvennégy év után újra forintot kaptunk. Új forintot! Ez a pénz már az újjászülető Magyarország, a nép országává váló haza új pénze. Aki a forint születésére emlékezik, annak ez a béke első boldog időszakát, az újjáéledést, az újjáépülést is idézi, jelenti. Az akkori lelkesedést, lázas munkát, a politikai győzelmeket, de mindenképpen: a fiatalságot. Azok számára a szónak — forint — ilyen jellegű, érzelmi töltése is van. Amint a ~~ ’ „égi rend hívei és haszonélvezői feléledtek a felszabadulás utáni kábultságukból, megkezdték az új rend elleni aknamunkát. Akadályozni igyekeztek a termelést. Visszakövetelték a felosztott földeket, megpróbálkoztak kézbe kaparintani a közigazgatást. Az ő malmukra hajtotta a vizet a fokozódó ütemű infláció. Egyre csökkent a pénz értéke, az áruforgalom. Ezzel párhuzamosan nőtt a spekuláció: az áru elrejtése, aránytalanul magas értékű holmiért való csereberélése. Pénzért egyre kevesebbet lehetett kapni. Akkoriban kötötték meg az üzemek tulajdonosai és a dolgozókat képviselő üzemi bizottságok az első kollektív szerződéseket. Ezekben —, hogy a munkáscsaládok nehéz helyzeten enyhísenek — a tőkések számára kötelezővé tették a bér egy részének természetben való kifizetését. Az üzemi bizottságok idejük jelentős részét árubeszerzésre fordították. Termékeik egy részét élelemre cserélték és azt szétosztották dolgozóik kö’**" A várpalotai '" . árt. CzC-1- ajkai bányáaz általuk kitermelt szén három százalékát megkapták, hogy azt élelemre cserélhessék. A gyárak egymás között is cserélgettek, hogy munkásaikat némileg elláthassák. Az ajkai szénbányák például szenet adtak a pápai dohánygyárnak cigarettáért. A Perutz Textilgyár kiosztotta a munkásai között az Urdombon és másutt lévő földjeit, hogy élelmet termeljenek maguknak és termékeikből is juttattak a munkásoknak, hogy élelemre válthassák. Ugyanezt tették a téglagyárban is. Mindez azonban alig enyhítette a dolgozók reálbérének rohamos csökkenését. Július második felében már egyheti fizetésért jó esetben is csak egy kiló krumplit, vagy egy tojást adtak, de általában pénzért már semmit. Csak cserélni lehetett A párt 1946. februárjában hozta nyilvánosságra a stabilizációval kapcsolatos elképzeléseit. Február , az első /4'en’ i - ■ .megyei pártértekezleten is szóba került „az értékálló pengő” megteremtésének lehetősége. A felszólalók javaslatokat is tettek a stabilizáció feltételének megteremtésére, de időpontról akkor még nem esett szó. Először a megyei pártbizottság május 23-i ülésén közölte Horváth János, a bizottság titkára, hogy „a Központi Vezetőség meghatározta az új pénz kibocsájtásának napját. Augusztus elsején váltják át a pengőt, — értékálló forintra. Addigra biztosítani lehet a feltételeket. Nyugatra hurcolt javaink visszahozatala — mondta — önmagában elég lenne a stabilizáció megteremtéséhez, de erre nem számíthatunk. Csak jobb termeléssel lehet a feltételeket biztosítani. Az ország BŰNÖZŐRIASZTÓ! (avagy: érdemes-e elfogni a betörőket?) Riasztóan emelkedik megyénkben a betörések száma. Szinte 2—3 naponként „meglátogatnak” a bűnözők egyegy vendéglőt, pénztárhelyiséget, üzletet. A legmeglepőbb azonban, hogy sok helyütt így vélekednek: „Nem is érdekünk, hogy a betörőt megfogjuk. Néha jobb, ha a rendőrség sem találja meg...” Hihetetlennek tűnt, hogy létezhet ilyen nézet, ám a rendőrségen mindezt megerősítették. Sőt, egyáltalán nem nevezték egyedinek az ilyen vélekedést. Sajnos, meglepően általános felfogásra vall... – Miről is van szó valójában? Az áruházak, üzletek, posták többségénél egyáltalán nem védekeznek a betörők ellen. Természetesen elsősorban nem arra gondolunk, hogy bezárják-e az ajtókat, ablakokat, mert ez már rég nem hatásos módszer a technikás betörők ellen. (Bár a rendőrség tapasztalatai szerint nem egy olyan eset is volt, ahol zárt ajtók várták a bűnözőket.) A rendőrség megállapításai szerint az esetek 90 százalékánál minimális biztonsági berendezésekről sem gondoskodtak az érintettek. Pedig vannak forgalomban rendkívül precíz és hatásos riasztó-jelző készülékek. Egyelőre azonban csak az az adat riasztó, hogy az elmúlt tíz évben mindössze hatvanat vettek megyénkben. S hány ezer vendéglő, üzlet, posta, raktár... stb. van?... S még csak arra sem hivatkozhatnak a vállalatok, hogy nem ismerik ezeket a műszereket. A rendőrség bemutatókat tartott, vagyonvédelmi kiállításokat rendezett, propaganda-előadásokon ismertette a megelőzés módszereit, lehetőségeit. Többször összehívta tanácskozásokra a rendészeket is. Hiába! A legnagyobb erőfeszítések ellenére sincs előrelépés. Mielőtt az okok elemzésére rátérnénk, érdemes néhány tanulságos példát említeni bizonyságul: mennyire hatásosak és szükségesek a riasztókészülékek! Az ösküi ABC-áruházra, a veszprémi Balaton, a tihanyi Rege presszókra, a balatonalmádi Kuckóra és még sok más Balaton-parti üzletre a betörők rendszeresen rájártak. S mindig biztosak voltak a dolgukban! A legutóbbi, nagyobb kárral járó esetek: balatonfüredi erdészet, balatonakarattyai ÁFOR benzinkút, az alsóörsi Sirály étterem, az aszófői, zalaszántói, a bazsi tsz-ek kárára elkövetett betörések. Sokak előtt emlékezetes még a veszprémi óra-ékszerbolt és a Szivárvány-áruház kifosztása is. A betörők mindenütt zavartalanul dolgozhattak, amíg nem volt riasztókészülék. A megyei rendőr-főkapitányságon viszont volt néhány, s a veszélyeztetett helyekre felszerelték. A legelső betörőcsoportot elkapták — jelezte a riasztó! —, s azóta e helyekre nem járnak a „nehéz fiúk”. De egyetlen olyan helyre sem, ahol van áruló hang és fény. Sőt, oda sem, ahol kutyák őrzik az értékeket, mint például a Veszprémi Szeszipari Vállalatnál, ahol százezreket érő vagyont tárolnak az udvaron. (A rendőrség kutyákat is kínált a vállalatoknak, és tud adni most is, ha igénylik.) A mérhetetlen közömbösség okaira adandó magyarázat roppant egyszerű és logikusnak is tűnik. Az már más kérdés, mennyire torz és felháborító nézetre vall. (Tisztelet a kivételnek, azoknak a vállalatoknak — sajnálatosan kevesen vannak —, akik törődnek a közvagyonnal, így általánosítani éppen rájuk való tekintettel nem is akarunk, csupán a hatóság több éves és általános tapasztalataira hivatkozunk.) Nos, a vállalatvezetők, vendéglősök, boltosok jelentős része ekképpen gondolkodik: „Nem baj, ha betörnek, ez nem az üzlet kára...” Ugyanis a kárt az Állami Biztosító megtéríti. A biztosító akkor is fizet, ha a betörő kézre kerül. A továbbiakban már ő hajtja be a pénzt bírósági úton a bűnözőtől. Tehát a vállalatok semmiképpen sem károsodnak. Csak a népgazdaság íme, a magyarázat! Ezért a közömbösség és az idegenkedés a néhány ezer forintos biztonsági berendezésektől. S hogy az államnak, a társadalomnak minden betörésből végül is kára származik? A példák sokasága bizonyítja: ezzel a cégek alig-alig törődnek! A fő, hogy őket kártérítsék. Bosszantóan torz és szégyellnivaló nézet, hogy sok helyütt csupán „vállalatban” s nem „népgazdaságban” gondolkodnak. Ezt nyíltan nem vallják be a rendőrség által már több levélben megkeresett vezetők. Mindig kéznél a válaszuk: azért nem vehetik meg a riasztókészüléket, mert drágább ötezer forintnál, így beruházásnak számít . Néhány hete jelentkezett a veszprémi GELKA, ahol nagyon jó minőségi riasztókészülékeket csinálnak (s fel is szerelik) 2500—3500 forint értékig. Érdekes módon ez iránt sincs kereslet! Mindez még csak arra magyarázat, hogy miért nem veszik meg a riasztókészülékeket. Van azonban még egy kérdés: miért jobb némelyeknek, ha a rendőrség el sem tudja fogni a betörőket? ... Bármennyire furcsa is, szerencsésebb bizonyos vendéglőknek, üzleteknek (pontosabban: manipuláló üzletembereknek), ha nem kerül kézre a tettes. Ugyanis akkor mindent rá lehet venni az ismeretlenre. Még egy csinos kis leltárhiányt is! Néhány vendéglős, boltos szinte fellélegzik: „Jól jött ez a kis betörés...” S ha a bűnöző végleg „futni” tud (így a rendőrség nem számoltathatja el, hogy honnét mit vitt el), akkor teljes a nyugalmuk. A biztosító — végső soron az állam — úgyis mindent fizet. Érdemes-e elfogni a betörőket? — tettük fel a kérdést. A válasz egyértelmű: Igen! Kinek az érdeke, hogy rács mögé kerüljenek? A józanabb gondolkodású, a nép vagyonát védő emberek válasza erre: Mindannyiunk érdeke! Sőt, mindenkinek kötelessége segíteni elvben a bűnüldöző szerveket! De még ezt megelőzően — s ez a fontosabb! — a legbiztonságosabb módon védeni a nép vagyonát! Függetlenül attól, hogy alkalmasint egyes „főnököknek” mi a különbejáratú, kis vállalati érdekük ... Józsa Benő