Napló, 1979. december (Veszprém, 35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

A Napló megkérdezte: Mit vár az új esztendőtől? Az érettségiző — Hogyan írod a neved? — Két „s”, kétes és „h” nélkül, csak így, póriasan. Kiss Judit a Lovassy László Gimnázium negyedi­kese. Angol tagozatos. Az egyik KISZ-alapszervezet titkára, az iskolai KISZ-bi­­zottság tagja. Népszerű em­ber, nem utolsósorban azért, mert van humorérzéke. — Vidám természetem van, egyesek szerint túl vidám is, minden hülyeségben benne vagyok. Gitározom, szere­tem a nyelveket, de a mate­kot is. Sokat biciklizem vagy a gitárommal szórakoztatom magam, és tegnap elkezdtem eszperantóul tanulni. Láttam egy könyvet: Harminc nap alatt eszperantóul, ez a cí­me. Megvettem tegnap, már 150 szót tudok és eszperan­tóul beszélgettem ma az osz­tálytársaimmal. — Így könnyű ha már töb­ben beszélik nálatok ezt a nyelvet. — Dehogy beszélik! Ők majd csak holnap kezdik ta­nulni. Egyébként az előbb nem mondtam igazat. Nem érdekel minden. Például a háztartás egyáltalán. Azért néha segíteni szoktam az anyukámnak. Csak az a baj, hogy ritkán vagyok otthon. — Miért szereted a KISZ- munkát? — Sok mindenre találtam a KISZ-ben, barátokra — itt és a legkülönbözőbb táborok­ban és ... a fiamra. — Mi szeretnél lenni? — A Marx Károly Közgaz­daságtudományi Egyetemre jelentkezem. — Mit vársz az új évtől? — Az egyik kívánságom az, hogy már eszperantóul kí­vánhassak magamnak boldog új évet.. .de nem, csak egyet­len kívánságom van, az, hogy minden kívánságom teljesül­jön. — Ha egy jó tündér meg­ígérné, hogy 1980-ban telje­síti három kívánságát, mit kérne tőle? Gondolkodik, váratlanul érte a kérdés. Végül sorolja­ a valósághoz szigorúan ra­gaszkodó kéréseit. — Elsőnek talán azt, hogy jövőre a munkahelyen nyu­godt légkörben dolgozhas­sunk. Ehhez jó anyagellátás­ra volna szükség, mert az idén eléggé akadozó volt. Emiatt aztán sokszor­ idege­sek voltunk, pedig régóta együtt dolgozunk. Oláhnéék brigádja az idén vállalati kiváló címet nyert. — Mi a­ tervük jövőre? — Ismét megpályáztuk a vállalatit, de nem hiszem, hogy sikerül. Tavaly nagyon jól összejöttek a dolgok, eb­ben az évben kevesebb tár­sadalmi megmozduláson vet­tünk részt. — Mi lenne a második kí­vánsága? — A fiunk szerszámkészí­tőnek tanul, most utolsóéves. Szeretném, ha sikerülne a vizsgája, az életkezdése. Ide jön a Bakony Művekbe dol­gozni, remélem megállja a helyét. A kislányunk most hetedikes, talán jövőre már ő is eldönti, mi szeretne len­ni. — És a harmadik kérés? — Nincs. Ha ez a kettő tel­jesül, én már nyugodt leszek. Úgy látszik, Oláhné ragasz­kodik a páros számokhoz. A karnagy tanár A művelődésügy vezetői nem takarékoskodtak a fel­adatokkal, amikor Csaby Csaba tanárnak, karnagynak, az ének-zenei szakbizottság vezetőjének, a KÓTA megyei titkárának, a veszprémi Dó­zsa iskola gyermekkara, vala­mint a Varga Jenő Közgaz­dasági és Kereskedelmi Szak­­középiskola lánykara veze­tőjének, Veszprém Város Ve­gyeskara szólamvezetőjének mérték azokat. — Lesz-e takarékossági év a dalosmozgalomban? — Ellenkezőleg: szeretnénk felszámolni a közönséggel való takarékoskodást. A szer­zők ugyanis évek óta meg­spórolják a hallgatóságot az ifjúsági énekkarok hangver­senyén. Az üres széksorok láttán aztán az énekesek a hangjukkal takarékoskodnak, a karnagyok meg a szereplés után az elismeréssel bánnak fukarul. Csupa káros takaré­koskodás. — Mi a véleménye a haté­konyságról? — Csak a magam példájá­ról beszélhetek: 23 éve veze­tem a Dózsa iskola énekkarát és még mindig csupa gye­rek fújja a dalt. Nem lett belőlük felnőtt kórus — csak dalos, másutt. — És a minőség? — Az új évben minden ki­derül, országos­ minősítés lesz a kórusmozgalomban. Minősí­tetten énekkaraink még van­nak, remélem, minősíthetet­lenül senki nem fog énekelni. — Milyen a dalosmozgalom külkereskedelmi mérlege? — Az exportra helyezzük mi is a hangsúlyt, minden bizonnyal több énekkart kül­dünk külföldre, mint ameny­­nyit importálunk. Kínálatunk iránt a finn, lengyel, jugosz­láv, német és több más eu­rópai piac érdeklődik. Persze, a hazai fogyasztók ellátását alapvetőnek tartjuk: minden piacon eladható termék elő­­állítása a célunk. Két veszp­rémi nagyüzemünk — a Liszt-kórus és a városi ve­gyeskar — a debreceni nem­zetközi vásáron — Bartók Béla kórusverseny — is ösz­­szeméri erejét a konkurren­­ciával. — Hogy állnak kórusaink a kockázatvállalással? — Nincs kockázat — leg­feljebb egy-egy repülőút, itt mindenki csak nyerhet. a pincér Sommer Antal, a veszpré­mi Halle söröző felszolgálója. Szakmájában 20 éve dolgo­zik. Mázsás alkata üde szín­foltja a közkedvelt söröző­nek. — Hogy mit várok az új esztendőtől? Ahogy mondani szokás: bort, búzát, békessé­get, no meg vendéget. Persze az sem baj, ha kevesebben lesznek, csak a pénzünk meg­legyen. Legalább annyi, amennyi egy más szakmában 20 éve dolgozó szakmunkás­nak. Szóval azt kívánom, jöj­jön vissza a régi jó szokás, hogy a vendégek pénzzel a zsebükben lépjék át a ven­déglő küszöbét. Abban is, bízom, hogy jövőre végre el­hiszik a vendégek: a pincér csak felszolgál, de nem főz, nem tálal és nem ő határoz­za meg az árakat. Kívánok még több csapolt sört, mert a ’79-es évben elég sokszor nem volt az üzle­tünkben. Legyen jó idegen­­­forgalmi szezon. Azt is szeret­ném, hogy ne annyiszor kér­dezzék csak a kívánságunkat, véleményünket, mint ahogy a Napló teszi... Komolyra fordítva a szót, kívánom, hogy a vendégek az új esztendőben még job­ban érezzék magukat nálunk. A munkásasszony Csupa páros szám, ami eb­ben a páratlan esztendőben — 1979-ben — Oláh Lajosné­­nak, a Bakony Művek mun­kásnőjének életét, sorsát kí­séri. Huszonkét éve dolgozik a gyárban, második munka­helyén. Nyolc éve került a VAZ-csarnokba, ahol jelen­leg társaival a hűtőgépkap­csolókat szereli. Huszonket­­ten vannak az MSZBT-bri­­gádj­an, s négytagú a csa­ládja. Tarvei, elképzelései is velük kapcsolatosak. 9 művésznő — Mindenekelőtt jó kö­zönséget. Olyan publikumot szeretnék, amely hisz ben­nem, hisz a játékunkban. Akkor, úgy érzem, csodákra vagyok képes. Igaz, eddig nincs okom panaszra — kez­di a felszólalást Pataki Erzsé­bet, a Petőfi Színház mű­vésznője. — A főiskola elvég­zése után Veszprémben két szerepet játszottam. A játék­­színi darabban Ljubát és a Kabaréban Lolly-t, illetve Lolit Mindkét előadást sze­reti a közönség, így jó, bol­dogító érzés játszani. No per­sze jó szerepeket is szeret­nék az új évben, mint min­den színész. Rettenetesen sze­retek próbálni, talán egy ki­csit jobban, mint játszani. Konkrét szerepálmom nincs. Minden jó szerepet szívesen eljátszanék. Minél elfoglal­­tabb vagyok, annál jobban érzem magam. A magánéletemben nem kívánok változást. Férjem és édesanyám áll hozzám a leg­közelebb. Mindketten Pesten élnek. Elég nehéz számukra ez az időszak. Hogy mit is várok? Az eddigi megértésü­ket és nem mindennapi ál­dozatvállalásuk folytatását. Itt Veszprémben a színházi társulatban éreztem igazán először közösségi légkört. So­hasem voltam kollégista, de mindig irigyeltem a kollé­gistákat. Most a színészház­ban kicsit bepótolom a hiányzó kollégiumi élménye­ket. Művésztársaim segítő­készek, bízom abban, hogy az új évben is ilyen kedvesen bátorítóak maradnak. Vajon kívánhat ennél többet egy pályakezdő színésznő?... N­éhány napig szorgo­san jártam a zsúfolt üzleteket, bekukkan­tottam a buszmegállókba és arról faggattam az idősebb embereket, emlékeznek-e még a régi év végi népszokások­ra? Egy öreg bácsi még em­lékezik arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt rigmusok­kal kívántak az emberek egymásnak boldog új évet, de a régi versek már nem álltak össze emlékezetében. Egy néni figyelmeztetett: ne hagyjak szilveszter éjszaká­ján száradó ruhát a kötélen, mert halált hoz a házra. Egy másik néni emlékezetét szerettem volna segíteni ol­vasmányélményeim felidézé­sével. — Én ilyen furcsa szoká­sokról még nem is hallottam mondta — és a sajnálatra méltó arcnak kijáró, szelíd te­kintettel nézett rám. Dr. Laczkovits Emőke mú­­zeológusnak meséltem el ta­pasztalataimat. — A néprajzosoknak is gondot okoz ma már a szo­kások gyűjtése. A társadalmi változások megváltoztatják a hagyományokat is. A termé­kenységvarázslók a termelő­szövetkezetek létrejöttével veszítették el az értelmüket. No és nem is hiszünk már a szó mágikus­ erejében. Újévi jókívánságaink egyszerű ud­variassági szólamokká váltak. Egyes falvakban azonban újabban tudatosan ébresztge­­tik a hagyományokat. Én is tudok ilyen esetről. Tavaly szilveszterkor Zircen ostort pattogtatva lovagolt végig az utcákon egy fiatal férfi. Nagyon kevesen tud­ták, hogy a rontást akarja elhárítani a településről. Nem hiszünk már a gonosz szelle­mek létében. Mi maradt meg mégis a jövőfürkészés régi módszereiből? — A lányok most is szeret­nék tudni, férjhez mennek-e a következő évben? Ennek egyik biztos módszere az ólomöntés. Ha emberalakhoz hasonlít a kiöntött ólom ak­kor elviszik őket a házból, ha az ólom inkább kisgye­rekre hasonlít, még babájuk is születik. — A néprajzosok miből eredeztetik a szilveszteri mu­latozás szokását? — A középkori vidám ün­nepségekből. Ilyen volt a bo­londok pápájának a megvá­lasztása és az egyetemek szerepcserés napja, amikor a diákok vették át a hatalmat professzoraik felett. — Az étkezési szokásokról mit tudnak a szakemberek? — Az újévi ételek között a lencse a hagyományos, mert azt tartották róla, hogy sze­rencsét hoz. Baromfihúst vi­szont nem jó enni, mert el­kaparja a szerencsét. Nálunk a malac a hagyományos hús­étel, másutt viszont a sze­rencse széttúrásával vádol­ják. Az újévi asztalon régeb­ben mindenki talált egy-egy diót is. Ennek feltörése után az egészségi állapotukat jó­solták meg. Egy régi könyvben (Hor­váth E. János: A babonáról, Budapest, 1906.) bukkantam rá egy tucat szilveszteri ba­bonára. A magyarázatuk miatt idézek kettőt. „Szilveszter estéjén, mikor az óra tizenkettőt kezd ütni, székre állunk fel és az utolsó ütéskor leugrunk a földre, egész évben minden lépésünk szerencsés lesz. — Eddig a babona, de mit gondol róla a szerző? — „Ha a szék föl nem dűl, ugráskor lábunkat ki nem ficamítjuk, orrunkat — elesvén — be nem törjük, igazán szerencséseknek mondhatjuk magunkat...” „Szilveszterkor le kell menni a sötét fáskamrába és egy darab fát keresetlenül felvenni. Ha kis darab fát marékoltunk meg, kis szeren­csénk, ha nagy darabot, nagy szerencsénk, ha semmilyent, semmilyen szerencsénk lesz.” A szerző: „Persze mindenki­nek van magához való esze, hogy nappal kinézi, merre vannak a kamrában a na­gyobb fák. És keresetlenül is, de biztosan ... nagy darab fát fog felvenni.. Ha már kimulattuk magun­kat és megbocsátottuk az óévnek az összes gonoszsá­gait, ne kezdjünk új életet, csak a régi folytatásához le­gyen szerencsénk! Targa Ibolya Újévi szokások Fényképek helyett is fotóriporter történetei Ki mikor lesz huligán Még a huliganizmus ter­jedése idején történt. Me­zőgazdasági összeállításhoz gyűjtöttem képeket a volt zirci és pápai járásban. Veszprémvarsányból Román­­don át Pápára mentem. Sze­merkélni kezdett az eső. Az úton kioldott fejkendővel, fe­jén kosárral, kezében is egy­­egy födeles kosárral idősebb nénike ballagott. Piacról jö­hetett — gondoltam, s azt is, hogy fölveszem, mielőtt bőrig ázik. Lassan melléen­gedtem a kocsit, a lehúzott ablakon át kiszóltam. A Napló munkatársa vagyok, mindjárt zuhog az eső, szí­vesen elviszem. Hova tetszik menni? A Trabant motorja járt, talán nem értette pontosan mit mondtam — máig sem tudom. Szemét összeráncolta és fölháborodottan megszó­lalt: — Nem szégyenli ma­­gát, utolsó huligán, van po­fája egy ilyen idős asszony­nyal kikezdeni? Lejtakna A hatvanas években tör­tént, amikor még nem volt ennyi magángépkocsi és a vállalatoknál is jó napnak számított, ha valaki megkap­ta a Pobjedát. Anyaggyűj­tésre indultunk a volt zirci járásba, de kaptunk egy konkrét feladatot: készít­sünk képes tudósítást az ak­kor még működő eplényi mangánbányáról. Fiatal gya­kornoknő kollégámmal be is állítottunk a bánya főmér­nökéhez, aki készséggel állt rendelkezésünkre. A témát megbeszéltük. Már indulásra készen álltunk, amikor kol­­leginám még érdeklődött: Milyen mély a bánya? So­kat kell-e menni a föld alatt? — Nem mély és nincs is messze — mondta a főmér­nök. —­ Hozok két kobakot (bőrsapkát) és a lejtaknán át perceken belül lent leszünk. Kolléganőm a világ legter­mészetesebb hangján megszó­lalt: Tessék mondani — a lejtakna milyen meredek? Le tudnánk menni a Pobje­­dával? A coli­baeillus Egyik kollégám nagyon szerette a hurkát. Délután, amikor a hármas oldal már elkészült, tudtuk, a kolléga indul a közértbe hurkáért. Két hurka, egy fél liter tej és kenyér. Olyan jóízűen tudta enni, hogy nemegy­szer megkívántuk és mi is lementünk hurkáért, vagy kértünk tőle egy katonát. Egy napon, amikor a vá­sárlás megismétlődött, bent is csendesedett a szerkesztő­ségi munka — összedugtuk a fejünket. Gyerekek, meg kel­lene viccelni a kollégát. Pil­lanatok alatt kész volt az öt­let. Egyik munkatársam nagy nyugalommal fölveszi a te­lefont — szájába ceruzavéget ropogtatva áttelefonál a har­madik szobába. — Kérem azt az újságírót aki nálunk ma délután hurkát vásárolt. — Én vagyok, szólt a vonal másik végén a kollégám. — Kérem nemrég kaptunk vizs­gálatot és kiderült, hogy a hurka, amit ön is vásárolt coli­bacillusos. Legyen ked­ves visszahozni és az össze­get levásárolni, vagy vissza­adjuk a pénzt. A megdöbbent kolléga a félig elfogyasztott hurkával beállított a közértbe: — Ak­kor visszahoztam a hurkát. — Az eladók értetlenül, me­redten néztek rá — miféle hurkát? — Hát nem önök te­lefonáltak, hogy colifertőzött a hurka? — Mi nem! És a hurkánk nem fertőzött. Egy pillanatra megfagyott az arcokon az élet, egy pil­lanatra senki nem értett semmit. A kollégám zavartan visszaballagott, de ezalatt mi sietve fontos elfoglaltsá­got találtunk. A nagy fogás Huszonöt évvel ezelőtt, amikor leszereltünk, megfo­gadtuk, hogy arra a tájra, ahol katonák voltunk, soha vissza nem megyünk. Nem tartottam meg ígéretemet és tíz évvel később visszamen­tem. Trabantommal sorra kezdtem látogatni a menet­gyakorlatok hosszú útvona­lát. Dunaegyházán volt az első éjjeli gyakorlat, sebes folyón való átkelés gumicsó­nakkal. Csodálatos napsütés volt azon a napon, csak álltam és gyönyörködtem. Észrevettem, hogy tőlem nem is olyan messzire egy háromlábú sportszéken egy idősebb em­ber ült, kezében szépen fara­gott pásztorbot, a Duna ho­mokos partján egy csörgős vekkeróra, mellette kis sza­tyor. Szerettem volna beszél­getni vele, valamit a múlt­ról. — Adjonisten. Aztán mit csinál bátyámuram. — Nem látja? Horgászom. — Horgászik? Hogyan? — kér­deztem. — Ára van annak — mondta. — Aztán mennyi? — Egy ötös —­­abban az időben az nem volt kis pénz.) Leszurkoltam az ötöst és vártam. — Látja ezt a csör­gő órát? — kérdezte az öreg. Fölhúzom, előbbre állítom tíz perccel és várok. Amikor az óra csörög, a hangra ki­jönnek a halak a parthoz és én csak fejbehúzkodom őket. Balaton környéki gyerek va­gyok, de még ilyet nem hal­lottam — gondoltam ma­gamba és már kész is volt a következő kérdés: Hányat fo­gott mama? — Tudja, maga a negye­dik. Péterfay Endre NAPLÓ — 1979. december 31., hétfő —­­ 1

Next