Napló, 1979. december (Veszprém, 35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
A Napló megkérdezte: Mit vár az új esztendőtől? Az érettségiző — Hogyan írod a neved? — Két „s”, kétes és „h” nélkül, csak így, póriasan. Kiss Judit a Lovassy László Gimnázium negyedikese. Angol tagozatos. Az egyik KISZ-alapszervezet titkára, az iskolai KISZ-bizottság tagja. Népszerű ember, nem utolsósorban azért, mert van humorérzéke. — Vidám természetem van, egyesek szerint túl vidám is, minden hülyeségben benne vagyok. Gitározom, szeretem a nyelveket, de a matekot is. Sokat biciklizem vagy a gitárommal szórakoztatom magam, és tegnap elkezdtem eszperantóul tanulni. Láttam egy könyvet: Harminc nap alatt eszperantóul, ez a címe. Megvettem tegnap, már 150 szót tudok és eszperantóul beszélgettem ma az osztálytársaimmal. — Így könnyű ha már többen beszélik nálatok ezt a nyelvet. — Dehogy beszélik! Ők majd csak holnap kezdik tanulni. Egyébként az előbb nem mondtam igazat. Nem érdekel minden. Például a háztartás egyáltalán. Azért néha segíteni szoktam az anyukámnak. Csak az a baj, hogy ritkán vagyok otthon. — Miért szereted a KISZ- munkát? — Sok mindenre találtam a KISZ-ben, barátokra — itt és a legkülönbözőbb táborokban és ... a fiamra. — Mi szeretnél lenni? — A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre jelentkezem. — Mit vársz az új évtől? — Az egyik kívánságom az, hogy már eszperantóul kívánhassak magamnak boldog új évet.. .de nem, csak egyetlen kívánságom van, az, hogy minden kívánságom teljesüljön. — Ha egy jó tündér megígérné, hogy 1980-ban teljesíti három kívánságát, mit kérne tőle? Gondolkodik, váratlanul érte a kérdés. Végül sorolja a valósághoz szigorúan ragaszkodó kéréseit. — Elsőnek talán azt, hogy jövőre a munkahelyen nyugodt légkörben dolgozhassunk. Ehhez jó anyagellátásra volna szükség, mert az idén eléggé akadozó volt. Emiatt aztán sokszor idegesek voltunk, pedig régóta együtt dolgozunk. Oláhnéék brigádja az idén vállalati kiváló címet nyert. — Mi a tervük jövőre? — Ismét megpályáztuk a vállalatit, de nem hiszem, hogy sikerül. Tavaly nagyon jól összejöttek a dolgok, ebben az évben kevesebb társadalmi megmozduláson vettünk részt. — Mi lenne a második kívánsága? — A fiunk szerszámkészítőnek tanul, most utolsóéves. Szeretném, ha sikerülne a vizsgája, az életkezdése. Ide jön a Bakony Művekbe dolgozni, remélem megállja a helyét. A kislányunk most hetedikes, talán jövőre már ő is eldönti, mi szeretne lenni. — És a harmadik kérés? — Nincs. Ha ez a kettő teljesül, én már nyugodt leszek. Úgy látszik, Oláhné ragaszkodik a páros számokhoz. A karnagy tanár A művelődésügy vezetői nem takarékoskodtak a feladatokkal, amikor Csaby Csaba tanárnak, karnagynak, az ének-zenei szakbizottság vezetőjének, a KÓTA megyei titkárának, a veszprémi Dózsa iskola gyermekkara, valamint a Varga Jenő Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola lánykara vezetőjének, Veszprém Város Vegyeskara szólamvezetőjének mérték azokat. — Lesz-e takarékossági év a dalosmozgalomban? — Ellenkezőleg: szeretnénk felszámolni a közönséggel való takarékoskodást. A szerzők ugyanis évek óta megspórolják a hallgatóságot az ifjúsági énekkarok hangversenyén. Az üres széksorok láttán aztán az énekesek a hangjukkal takarékoskodnak, a karnagyok meg a szereplés után az elismeréssel bánnak fukarul. Csupa káros takarékoskodás. — Mi a véleménye a hatékonyságról? — Csak a magam példájáról beszélhetek: 23 éve vezetem a Dózsa iskola énekkarát és még mindig csupa gyerek fújja a dalt. Nem lett belőlük felnőtt kórus — csak dalos, másutt. — És a minőség? — Az új évben minden kiderül, országos minősítés lesz a kórusmozgalomban. Minősítetten énekkaraink még vannak, remélem, minősíthetetlenül senki nem fog énekelni. — Milyen a dalosmozgalom külkereskedelmi mérlege? — Az exportra helyezzük mi is a hangsúlyt, minden bizonnyal több énekkart küldünk külföldre, mint amenynyit importálunk. Kínálatunk iránt a finn, lengyel, jugoszláv, német és több más európai piac érdeklődik. Persze, a hazai fogyasztók ellátását alapvetőnek tartjuk: minden piacon eladható termék előállítása a célunk. Két veszprémi nagyüzemünk — a Liszt-kórus és a városi vegyeskar — a debreceni nemzetközi vásáron — Bartók Béla kórusverseny — is öszszeméri erejét a konkurrenciával. — Hogy állnak kórusaink a kockázatvállalással? — Nincs kockázat — legfeljebb egy-egy repülőút, itt mindenki csak nyerhet. a pincér Sommer Antal, a veszprémi Halle söröző felszolgálója. Szakmájában 20 éve dolgozik. Mázsás alkata üde színfoltja a közkedvelt sörözőnek. — Hogy mit várok az új esztendőtől? Ahogy mondani szokás: bort, búzát, békességet, no meg vendéget. Persze az sem baj, ha kevesebben lesznek, csak a pénzünk meglegyen. Legalább annyi, amennyi egy más szakmában 20 éve dolgozó szakmunkásnak. Szóval azt kívánom, jöjjön vissza a régi jó szokás, hogy a vendégek pénzzel a zsebükben lépjék át a vendéglő küszöbét. Abban is, bízom, hogy jövőre végre elhiszik a vendégek: a pincér csak felszolgál, de nem főz, nem tálal és nem ő határozza meg az árakat. Kívánok még több csapolt sört, mert a ’79-es évben elég sokszor nem volt az üzletünkben. Legyen jó idegenforgalmi szezon. Azt is szeretném, hogy ne annyiszor kérdezzék csak a kívánságunkat, véleményünket, mint ahogy a Napló teszi... Komolyra fordítva a szót, kívánom, hogy a vendégek az új esztendőben még jobban érezzék magukat nálunk. A munkásasszony Csupa páros szám, ami ebben a páratlan esztendőben — 1979-ben — Oláh Lajosnénak, a Bakony Művek munkásnőjének életét, sorsát kíséri. Huszonkét éve dolgozik a gyárban, második munkahelyén. Nyolc éve került a VAZ-csarnokba, ahol jelenleg társaival a hűtőgépkapcsolókat szereli. Huszonketten vannak az MSZBT-brigádjan, s négytagú a családja. Tarvei, elképzelései is velük kapcsolatosak. 9 művésznő — Mindenekelőtt jó közönséget. Olyan publikumot szeretnék, amely hisz bennem, hisz a játékunkban. Akkor, úgy érzem, csodákra vagyok képes. Igaz, eddig nincs okom panaszra — kezdi a felszólalást Pataki Erzsébet, a Petőfi Színház művésznője. — A főiskola elvégzése után Veszprémben két szerepet játszottam. A játékszíni darabban Ljubát és a Kabaréban Lolly-t, illetve Lolit Mindkét előadást szereti a közönség, így jó, boldogító érzés játszani. No persze jó szerepeket is szeretnék az új évben, mint minden színész. Rettenetesen szeretek próbálni, talán egy kicsit jobban, mint játszani. Konkrét szerepálmom nincs. Minden jó szerepet szívesen eljátszanék. Minél elfoglaltabb vagyok, annál jobban érzem magam. A magánéletemben nem kívánok változást. Férjem és édesanyám áll hozzám a legközelebb. Mindketten Pesten élnek. Elég nehéz számukra ez az időszak. Hogy mit is várok? Az eddigi megértésüket és nem mindennapi áldozatvállalásuk folytatását. Itt Veszprémben a színházi társulatban éreztem igazán először közösségi légkört. Sohasem voltam kollégista, de mindig irigyeltem a kollégistákat. Most a színészházban kicsit bepótolom a hiányzó kollégiumi élményeket. Művésztársaim segítőkészek, bízom abban, hogy az új évben is ilyen kedvesen bátorítóak maradnak. Vajon kívánhat ennél többet egy pályakezdő színésznő?... Néhány napig szorgosan jártam a zsúfolt üzleteket, bekukkantottam a buszmegállókba és arról faggattam az idősebb embereket, emlékeznek-e még a régi év végi népszokásokra? Egy öreg bácsi még emlékezik arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt rigmusokkal kívántak az emberek egymásnak boldog új évet, de a régi versek már nem álltak össze emlékezetében. Egy néni figyelmeztetett: ne hagyjak szilveszter éjszakáján száradó ruhát a kötélen, mert halált hoz a házra. Egy másik néni emlékezetét szerettem volna segíteni olvasmányélményeim felidézésével. — Én ilyen furcsa szokásokról még nem is hallottam mondta — és a sajnálatra méltó arcnak kijáró, szelíd tekintettel nézett rám. Dr. Laczkovits Emőke múzeológusnak meséltem el tapasztalataimat. — A néprajzosoknak is gondot okoz ma már a szokások gyűjtése. A társadalmi változások megváltoztatják a hagyományokat is. A termékenységvarázslók a termelőszövetkezetek létrejöttével veszítették el az értelmüket. No és nem is hiszünk már a szó mágikus erejében. Újévi jókívánságaink egyszerű udvariassági szólamokká váltak. Egyes falvakban azonban újabban tudatosan ébresztgetik a hagyományokat. Én is tudok ilyen esetről. Tavaly szilveszterkor Zircen ostort pattogtatva lovagolt végig az utcákon egy fiatal férfi. Nagyon kevesen tudták, hogy a rontást akarja elhárítani a településről. Nem hiszünk már a gonosz szellemek létében. Mi maradt meg mégis a jövőfürkészés régi módszereiből? — A lányok most is szeretnék tudni, férjhez mennek-e a következő évben? Ennek egyik biztos módszere az ólomöntés. Ha emberalakhoz hasonlít a kiöntött ólom akkor elviszik őket a házból, ha az ólom inkább kisgyerekre hasonlít, még babájuk is születik. — A néprajzosok miből eredeztetik a szilveszteri mulatozás szokását? — A középkori vidám ünnepségekből. Ilyen volt a bolondok pápájának a megválasztása és az egyetemek szerepcserés napja, amikor a diákok vették át a hatalmat professzoraik felett. — Az étkezési szokásokról mit tudnak a szakemberek? — Az újévi ételek között a lencse a hagyományos, mert azt tartották róla, hogy szerencsét hoz. Baromfihúst viszont nem jó enni, mert elkaparja a szerencsét. Nálunk a malac a hagyományos húsétel, másutt viszont a szerencse széttúrásával vádolják. Az újévi asztalon régebben mindenki talált egy-egy diót is. Ennek feltörése után az egészségi állapotukat jósolták meg. Egy régi könyvben (Horváth E. János: A babonáról, Budapest, 1906.) bukkantam rá egy tucat szilveszteri babonára. A magyarázatuk miatt idézek kettőt. „Szilveszter estéjén, mikor az óra tizenkettőt kezd ütni, székre állunk fel és az utolsó ütéskor leugrunk a földre, egész évben minden lépésünk szerencsés lesz. — Eddig a babona, de mit gondol róla a szerző? — „Ha a szék föl nem dűl, ugráskor lábunkat ki nem ficamítjuk, orrunkat — elesvén — be nem törjük, igazán szerencséseknek mondhatjuk magunkat...” „Szilveszterkor le kell menni a sötét fáskamrába és egy darab fát keresetlenül felvenni. Ha kis darab fát marékoltunk meg, kis szerencsénk, ha nagy darabot, nagy szerencsénk, ha semmilyent, semmilyen szerencsénk lesz.” A szerző: „Persze mindenkinek van magához való esze, hogy nappal kinézi, merre vannak a kamrában a nagyobb fák. És keresetlenül is, de biztosan ... nagy darab fát fog felvenni.. Ha már kimulattuk magunkat és megbocsátottuk az óévnek az összes gonoszságait, ne kezdjünk új életet, csak a régi folytatásához legyen szerencsénk! Targa Ibolya Újévi szokások Fényképek helyett is fotóriporter történetei Ki mikor lesz huligán Még a huliganizmus terjedése idején történt. Mezőgazdasági összeállításhoz gyűjtöttem képeket a volt zirci és pápai járásban. Veszprémvarsányból Romándon át Pápára mentem. Szemerkélni kezdett az eső. Az úton kioldott fejkendővel, fején kosárral, kezében is egyegy födeles kosárral idősebb nénike ballagott. Piacról jöhetett — gondoltam, s azt is, hogy fölveszem, mielőtt bőrig ázik. Lassan melléengedtem a kocsit, a lehúzott ablakon át kiszóltam. A Napló munkatársa vagyok, mindjárt zuhog az eső, szívesen elviszem. Hova tetszik menni? A Trabant motorja járt, talán nem értette pontosan mit mondtam — máig sem tudom. Szemét összeráncolta és fölháborodottan megszólalt: — Nem szégyenli magát, utolsó huligán, van pofája egy ilyen idős asszonynyal kikezdeni? Lejtakna A hatvanas években történt, amikor még nem volt ennyi magángépkocsi és a vállalatoknál is jó napnak számított, ha valaki megkapta a Pobjedát. Anyaggyűjtésre indultunk a volt zirci járásba, de kaptunk egy konkrét feladatot: készítsünk képes tudósítást az akkor még működő eplényi mangánbányáról. Fiatal gyakornoknő kollégámmal be is állítottunk a bánya főmérnökéhez, aki készséggel állt rendelkezésünkre. A témát megbeszéltük. Már indulásra készen álltunk, amikor kolleginám még érdeklődött: Milyen mély a bánya? Sokat kell-e menni a föld alatt? — Nem mély és nincs is messze — mondta a főmérnök. — Hozok két kobakot (bőrsapkát) és a lejtaknán át perceken belül lent leszünk. Kolléganőm a világ legtermészetesebb hangján megszólalt: Tessék mondani — a lejtakna milyen meredek? Le tudnánk menni a Pobjedával? A colibaeillus Egyik kollégám nagyon szerette a hurkát. Délután, amikor a hármas oldal már elkészült, tudtuk, a kolléga indul a közértbe hurkáért. Két hurka, egy fél liter tej és kenyér. Olyan jóízűen tudta enni, hogy nemegyszer megkívántuk és mi is lementünk hurkáért, vagy kértünk tőle egy katonát. Egy napon, amikor a vásárlás megismétlődött, bent is csendesedett a szerkesztőségi munka — összedugtuk a fejünket. Gyerekek, meg kellene viccelni a kollégát. Pillanatok alatt kész volt az ötlet. Egyik munkatársam nagy nyugalommal fölveszi a telefont — szájába ceruzavéget ropogtatva áttelefonál a harmadik szobába. — Kérem azt az újságírót aki nálunk ma délután hurkát vásárolt. — Én vagyok, szólt a vonal másik végén a kollégám. — Kérem nemrég kaptunk vizsgálatot és kiderült, hogy a hurka, amit ön is vásárolt colibacillusos. Legyen kedves visszahozni és az összeget levásárolni, vagy visszaadjuk a pénzt. A megdöbbent kolléga a félig elfogyasztott hurkával beállított a közértbe: — Akkor visszahoztam a hurkát. — Az eladók értetlenül, meredten néztek rá — miféle hurkát? — Hát nem önök telefonáltak, hogy colifertőzött a hurka? — Mi nem! És a hurkánk nem fertőzött. Egy pillanatra megfagyott az arcokon az élet, egy pillanatra senki nem értett semmit. A kollégám zavartan visszaballagott, de ezalatt mi sietve fontos elfoglaltságot találtunk. A nagy fogás Huszonöt évvel ezelőtt, amikor leszereltünk, megfogadtuk, hogy arra a tájra, ahol katonák voltunk, soha vissza nem megyünk. Nem tartottam meg ígéretemet és tíz évvel később visszamentem. Trabantommal sorra kezdtem látogatni a menetgyakorlatok hosszú útvonalát. Dunaegyházán volt az első éjjeli gyakorlat, sebes folyón való átkelés gumicsónakkal. Csodálatos napsütés volt azon a napon, csak álltam és gyönyörködtem. Észrevettem, hogy tőlem nem is olyan messzire egy háromlábú sportszéken egy idősebb ember ült, kezében szépen faragott pásztorbot, a Duna homokos partján egy csörgős vekkeróra, mellette kis szatyor. Szerettem volna beszélgetni vele, valamit a múltról. — Adjonisten. Aztán mit csinál bátyámuram. — Nem látja? Horgászom. — Horgászik? Hogyan? — kérdeztem. — Ára van annak — mondta. — Aztán mennyi? — Egy ötös —abban az időben az nem volt kis pénz.) Leszurkoltam az ötöst és vártam. — Látja ezt a csörgő órát? — kérdezte az öreg. Fölhúzom, előbbre állítom tíz perccel és várok. Amikor az óra csörög, a hangra kijönnek a halak a parthoz és én csak fejbehúzkodom őket. Balaton környéki gyerek vagyok, de még ilyet nem hallottam — gondoltam magamba és már kész is volt a következő kérdés: Hányat fogott mama? — Tudja, maga a negyedik. Péterfay Endre NAPLÓ — 1979. december 31., hétfő — 1