Napló, 1980. január (Veszprém, 36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-13 / 10. szám

Vizsgaidőszak” a könyvtárakban Megkezdődött a vizs­gaidőszak a főiskolá­kon és az egyeteme­ken. Az Országgyűlé­si Könyvtárat naponta mintegy háromszáz vizsgára készülő diák látogatja. Gazdagodott a kilenc község lakossága Összevont párttaggyűlés Csóton A pápai járásban is meg­kezdődtek az összevont párt­taggyűlések, melyeken — az alapszervezeti vezetőségek választását követően — öt esztendőre megválasztják az üzemi pártvezetőségek titká­rait és vezetőségét. Pénte­ken, a késő délutáni órák­ban a csóti Vörös Hajnal Termelőszövetkezet üzemi pártbizottsága számolt be a XI. kongresszus óta végzett munkáról. Az összevont párt­taggyűlésen részt vett Hat­vani Jenő, a járási pártbi­zottság titkára, Cseh Lajos, a városi-járási Népi Ellen­őrzési Bizottság elnöke. Réti Sándor, az üzemi pártbizottság titkára ismer­tette a bizottság beszámoló­ját az elmúlt öt esztendei munkáról. Mindenekelőtt megállapította, hogy a terü­leten élő és dolgozó kommu­nisták a felsőbb pártszervek határozatainak szellemében végezték munkájukat. Jelen­tősen fejlődött a termelőszö­vetkezet gazdálkodása, gya­rapodott a kilenc község és a három külterület lakossá­ga. A közös gazdaság termelési szerkezete mindinkább iga­zodott a népgazdaság igé­nyeihez. Csökkent a termesz­tett növények száma, emel­kedtek a termésátlagok, s ezzel együtt a gazdálkodás eredményessége is javult. A kukorica termésátlagát pél­dául 20 mázsával növelték három év alatt, s tavaly el­érték az ötven mázsa ter­mést hektáronként. Hasonló ütemű az állattenyésztés fej­lődése is. A gazdaság bevé­teleinek több mint fele az állattenyésztésből származik, így a fejlesztést is körülte­kintően kidolgozták a szö­vetkezet vezetői. Eddigi mun­kájukat jelzi, hogy 1976-ban egy tehéntől átlagosan 2157 liter tejet fejtek, tavaly pe­dig 3100 litert. A baromfi­tartásban dolgozó Tyeresko­­va szocialista brigád pedig Állami-díjat kapott 1978-ban. A szocialistabrigád-mozga­­lomnak rangja van a csóti gazdaságban. Tavaly is túl­teljesítették vállalásaikat a kollektívák, s ezzel mintegy 2,5 millió forint értéket ter­meltek terven felül, s a költ­ségeket is 800 ezer forint­tal csökkentették. A községekben dolgozó párttagok és társadalmi ak­tivisták ideológiai-politikai ismereteinek gyarapítását a középtávú oktatási terv alap­ján szervezte az üzemi párt­­bizottság. Évente 150—160 hallgató gyarapította felké­szültségét az oktatásokon, s közöttük 35—38 százalék volt a párton kívüliek aránya. A lakosság széles körű tájékoz­tatását szolgálták a szabad pártnapok, s a közvetlen esz­mecserének e formáját bő­vítik a jövőben. Az alapszervezetek irányí­tását és a rendszeres infor­mációcserét szolgálták az úgynevezett alapszervezeti titkári értekezletek. A havi megbeszéléseken alkalom volt a területen tapasztalt jelen­ségek értékelésére, s ugyan­akkor a felsőbb pártvezetés­től kapott feladatokat is részleteiben megbeszélték, erősítve ezzel a cselekvési egységet. A titkári értekezle­tek rendszerét bevált mód­szernek tartják Csóton, s a jövőben tovább bővítik sze­repét. A 165 tagú kommunis­ta közösségbe 26 új tag ke­rült az elmúlt öt évben. A pártépítő munkánál az egyik legfontosabb feladatnak tar­tották a fiatalítást, az új ta­gok 65 százaléka a KISZ ajánlásával került az alap­szervezetekbe. A beszámolót követően ki­lencen mondták el vélemé­nyüket az öt év munkájáról, valamint kiegészítették és pontosították azt. Különösen Garab Sándor nagydémi ál­latgondozó hozzászólását fo­gadta tetszéssel az összevont taggyűlés. Javasolta, hogy a szövetkezet dolgozóinak egyé­ni tervet kellene kapnia a jövőben, ezzel mindenki pon­tosan megismerné munkáját, lehetőség kínálkozna a fe­gyelmezett munka elismeré­sére, de a hanyagság szá­monkérésére is. Ezeket az egyéni terveket a munkát közvetlenül irányító brigád­vezetők dolgozhatnák ki, aki­ken nagyrészt múlik a köz­ponti elképzelések végrehaj­tásának szervezettsége. A taggyűlésen végül meg­választották a kilenctagú pártvezetőséget, melynek tit­káraként újra Réti Sándor kapott bizalmat. Mesterfokú tornászról gyakran hallani, a sakknagymesterek is közismertek. De mesterfokú pincér ...? Pedig van. — 1968-ban kezdtem a szakmát Veszprémben, a ré­gi Bakony étteremben. De a tanulóidőm 3. évében már a Hotel Veszprémbe kerül­tem, s azóta itt dolgozom. — Nem is gondolt más szakmára? — Sosem, mindig pincér akartam lenni. — Kik voltak a mesterei? — Mindenki foglalkozott velünk, nem volt kijelölt mesterem. S akkoriban még igen keményen fogták a ta­nulókat. A mostaniakra is ráférne a szigorúbb bánás­mód. — Azért valaki csak volt az idősebb pincérek közt, akire felnézett? — Természetesen. Kevés pincér van, aki olyan ele­ganciával és szakértelemmel „művelné” a pincérszakmát, mint a Bittmann Márkus. No, és a Vesztergom Ferenc. Szívügyük a vendéglátást... Sokat tanultam tőlük, azóta mindketten a barátaim.­ ­ Ács Zoltán 25 éves. Fiatal pincér, de szakmai tekintélye vitathatatlan. Varjas Sándor a megyei vendéglátó veszprémi kiren­deltségének vezetője: — Ács Zoltán az egyik legjobb pin­cérünk, évek óta igen szín­vonalas, egyenletesen jó munkát végez. Ezt a véle­ményünket természetesen anyagi és erkölcsi elismeré­sekkel kifejezésre is juttat­tuk. Hogy a versenyt ő nyer­te? Biztos voltam benne. Léman Imre, a Hotel Veszprém vezetője: — Zoli kiváló felszolgáló, sok ilyen ember kellene a szakmába. Ért a vendég nyelvén, jómo­dorú, előzékeny, tényleg mestere a szakmájának. Érdekes dolog: miért: lesz valakiből jó pincér, másból kevésbé...? Ugyanazt tanul­ták (tegyük fel ugyanazon a helyen dolgoznak), mégis az egyik lényegesen kedvesebb, előzékenyebb a vendéghez, mint a másik... Az egyik, alkalmazza a szakma presztí­zse, tekintélye által megkö­vetelt fogásokat, s akarja, hogy a vendég­ kellemesen érezze magát, (s ilyen benyo­másokkal is távozzon), a másik fütyül rá. Miért? Zoli mosolyog: — Ez nem tanulás, elsősorban alapter­mészet kérdése. — Pontosabban: ezt hogy érti? — Szerintem az udvarias­ságot, a jómodort nem lehet megtanulni. Erre születni, kell. Csiszolni azt lehet. — S ön erre született? Nevet: — Jaj, hát én azt nem ítélhetem meg! Ez iga­zán a vendégek dolga.­ ­ Csendes, békés természetű ember, ami olyan kedvesen mosolygó pincér, aki talán még akkor is csak mosolyog­va legyintene, ha fizetés nél­kül „lelépnének” tőle. Tiltakozik: — Ne gondolja! Egyáltalán nem így van. Sajnos, gyakori a „lelépés”, különösen innen a bárból. S itt egy-egy számla százasok­ban értendő, nem mosolyog­nék, ha nekem kellene ren­dezni, így aztán vigyázunk­ is, a kijárati ajtókat zárva tartjuk. — Az állandó zsúfoltság, „közelharc" a helyekért, nem idegesíti? — Dehogynem. Képtelenek­ az emberek megérteni, hogy egy 70 férőhelyes bárba nem fér be 200 személy. — Mégis miért csinálja? — Csak két hétig vagyok­ a bárban, aztán két hétig az étteremben. De őszintén szól­va: meg is éri ott lenni. S jó a „csapat” is: a Joli Márkus és az Imre. — Sok szóbeszéd járja a pincérek keresetéről... — Ez az szóbeszéd... Ko­rántsem keresünk annyit, mint amennyit sokan hisz­nek. Meg aztán nem is a jobb helyeken, dolgozó pin­cérek keresnek a legjobban... Az tény: nem keresek rosz­­szul, a Hotelban a legmaga­sabb fizetési kategóriába va­gyok besorolva. Azt hiszem Ács Zoltán jó versenyző alkat. Nyugodt, a szakmához ért, így aztán miért izgulna? Egy kis le­­zserséget is „belevihet” a do­logba, s ez már eleve némi „fór”.­­ Egyéni versenyen 1979 őszéig nem szerepelt, viszont brigádkollektívában eddig minden versenyen elsők let­tek. Ugyanis egy kitűnő hár­mas „jött össze” a hotelban: Bittmann Márkus, Ács Zol­tán és Linczmayer Mihály. Két hónapja (november 7- re) azonban Zoli egyedül kapta meg a „Szakma ifjú mestere” címet, egyéves át­lagon felüli teljesítménye alapján. Ezután következett decemberben a „Ki minek mestere?” verseny. — Mi volt a feladat? — Először egy sültcsirkét kellett szétbontani időre, majd díszasztalt kellett csi­nálni (a feladat szerint: díszebéd küldöttség részére) és összeállítani a menüsort. S természetesen figyelték a mozgást, a megjelenést is. — A versenyt megnyerte... — Igen. — S akkor most minek a mestere...? — Hát, a pincérszakmának. Talán ... mert azért van még tanulnivalóm. — Például? — Nyelveket kellene ta­nulnom. Most még csak né­metül tudom megértetni ma­gam. S hát a szakmai ön­képzésre is gondot kell for­dítani. A mai éttermi kul­túra szerint az asztalokat már nem illik telezsúfolni étkészlettel, tányérokkal, po­harakkal, minden menühöz (fogáshoz) külön kell felrak­ni az eszközöket. Ehhez ter­mészetesen tálalókocsi kell, s lényegesen több a felszol­gáló dolga is. Mi a Hotel­ban ezt nem alkalmazzuk, no de ha egy versenyen ilyen feladatot kapunk? Nem mondhatom­, hogy mi Veszp­rémben ezt nem csináljuk. Ács Zoltán a szakma iránti érdeklődés, önképzés mellett kereskedelmi és vendéglátói szakközépiskolába is járt, érettségizett.­­ A fiatal pincérmester nős, két kislányuk van. A felesé­ge a Centrum Áruházban dolgozik. — Ön az egyik legtöbbet éjszakázó férj Veszprémben. Nevet: — Nem éppen kel­lemes „éjszakázás”, szórako­zóhelyen, de nem szórakoz­va. — A neje megszokta? — Nem, de beletörődött. — S ön hogy szórakozik? — Éjszaka semmiképpen. Szeretek otthon lenni a csa­láddal. Ha néha beülünk va­lahová, eszembe sem jut hogy pincér vagyok. Észre sem veszem, hogy a kolléga, hogyan dolgozik, jól, hanya­gul. Ács Zoltán vendégnek is jó lehet... Józsa Benő Mesterfokú pincér Tűnődés évad közepén Színházunk „négyes találata ” Színházról lévén szó min­dig vannak lelkesedők és fa­­nyalgók a közönség soraiban. Most sincs másképp. Pedig a jelenlegi színi évad négy be­mutatóval szerzett örömtel­jes színházi esteket. Négy bemutató — négy színházi élmény. Ez a tömör megállapítás úgy hangzik, mintha az igaz­ság kinyilvánítása lenne. Pe­dig nem az, csupán véle­mény. Méghozzá szubjektív! Mert nem valamiféle kriti­kusi „patikamérlegen” véte­tett számba, inkább emberi­nézői énem (szubjektumom) szülötte. Ismétlem: örülök a színi­évad félévi teljesítményének. Szívem együtt dobbanhatott a közönség tapsával, s a ma­gam tapsában éreztem a kö­zönség szívdobbanását. Nem kellett udvariaskodnunk, tap­sot mímelve, midőn a színé­szek meghajoltak. Persze, ebben az örömben — a magam részéről — sze­repe van korábbi hiányérze­temnek, annak, hogy az elő­ző évadok művészi teljesít­ménye egyenlőtlen volt. Jó darabok meg unalmas dara­bok váltogatták egymást, a színház néhány bemutatóját egykedvűen fogadta a közön­ség. Meg a kritika. Úgy érzem, a mostani szí­ni évad mást jelez. Merem re­mélni: színházunk újbóli fel­ívelésének kezdetét jelzi! Ha­csak épületrekonstrukciós meg technikai okok közbe nem szólnak. Lám, máris egy objektív „hacsak”. S még hány szubjektív „hacsak” jö­het közbe! Hogy mi lesz? — a jövő felel rá. Hogy mi van? — számba­ vehetjük. A félév négy bemutatója siker a je­len számára, ígéret a jövő számára. Mitől jó egy színház? At­tól, hogy műsorpolitikájában, játékában hordozza a közön­séggel való kapcsolatterem­tés lehetőségeit. Attól, hogy milyen ideológiai sugallatúak a bemutatók. S hogy ezen be­lül milyen szavuk van a ma­gyar drámáknak. A színház tartalmi korszerűsége, a színház maisága e feltétele­ken múlik. A fentiek jegyében vizsgál­va a négy bemutatót, el­mondhatjuk : igényes műve­lődéspolitikai és művészi munka jellemzi színházunk félévét. A Vonó Ignác című darab, midőn szeretve-gú­­nyolva mutatja be az osztály­öntudatát és valóságérzékét vesztett külvárosi kisembert, egyben a helyes, reális (osz­tályalapokon álló) emberi és társadalmi önismeretünket, hovatartozásunkat sugallja. A Házszentelő című dráma bí­rálja az élvhajhász vezetői magatartást, az elvtelen cim­­boraságot, s a demokratiz­must csorbító keménységet. Mai darab, merész hangú da­rab, bemutatása már önma­gában művészetpolitikai vál­lalkozás. Az Egy férfi áb­rándjai című játékszíni be­mutató a mai család morális­érzelmi életének problémáit tárja föl, szocialista viszo­nyok között. A Kabaré című zenés játék a volt és a meg­lévő fasizmusokról mond íté­letet, könnyed hangvétellel ugyan, de fajsúlyosam. Valamennyi darab meg­szívlelendő emberi, társadal­mi, politikai mondandókat közvetít. Jó előadásban, ha­tásosan. A négy bemutatóból kettő mai magyar drámát vitt színre. Valamennyi elő­adás ideológiai sugallata: az emberség, az önismeret, (osz­tályhűség), a demokratiz­mus, a szocializmus igenlése. Na és a színművészet? A színház sosem egyenlő a darabbal, a színház több en­nél — maga az életrekelt drá­ma. A színművészet a dráma „lélegzése”. Úgy vélem, be­mutatóink ebből a szempont­ból is kiállták a próbát, még­ha nem is „hétpróbásak”. Az előadásoknak hitele, hatása, izgalma volt. A veszprémi színház félévi teljesítményé­ben annak örülhetünk, hogy a négy bemutató művészi színvonala magasabb, mint a korábbi évadokban volt. Számomra egyik előadás sem okozott csalódást. Ellenkező­leg, színházunk reális lehető­ségeinek ismeretében, inkább kellemes meglepetést szer­zett. Gondoljunk csak a Vonó Ignác­ban meg a Kabaréban látott komikus játékra. Do­bos Ildikó, Szoboszlay Sán­dor, Dobák Lajos kisemberei­ben, Kenderesi Tibor méltó­­ságosában a komikus ember­arc mögött mindig éreztük a tragikus lélekrándulást. A ko­mikus jellemnek sorsa, még­hozzá tragédiába hajló sorsa volt. Több komikus szerep­ben nagy volt a tét: a bol­dogság, mint az emberi élet utolsó lehetősége. Másfajta komikumot láttunk Orbán Ottó játékszíni, valamint Já­szai László Kabaré-beli játé­kában? Valamilyen szenvte­len öniróniával, groteszkbe hajló komédiával jelenítet­ték meg színpadi alakjaikat. Nem az érző-vérző kisembe­reket, hanem a makacs, min­dent tudó, kibernetikus agy­­gyal működő intellektusokat. Valamennyi szerepben sú­lyos, emberi sorsot érintő, — Dürrenmattal szólva — „a kétségbeesés kifejezése” volt a komikus játék. S ez a leg­több, amit a komédiától el­várhatunk. Meglepetést szerzett a szín­pad látványa, gyors színevál­tozása (a technika és a fény­kulisszák jóvoltából). Ez is újdonság. A kritikák dicsé­rik színpadunkat. A Szombat­helyen megjelenő Vas Népe című újság így ír a Vonó Ig­nác bemutatójáról: „Pétervá­­ri István rendezése minden mozzanatában árasztotta a darab megkívánta hangula­tot; Neogrády Antal megosz­tott, játszó díszletében kel­tette életre ezt a vibráló mű­vet. A színváltozásokat ele­gáns, a mindenkori korra jel­lemző hangkulissza segítette át, továbbmentve vagy éppen megalapozva a következő je­lenet hangulatát, ezt az illú­ziót keltette bennünk a hát­tér­vetítés, a világítási effek­tusok pontos alkalmazása, a Fejes-daraboknál mindig jól bevált guruló dobogók alkal­mazása, az a feszes ritmus, amely elbírta a nagy vesze­kedések és nagy csöndek egy­mást váltó robbanásait”. Ha­sonló jókat mondhatnánk a Kabaré színpadáról. (De egy jó szót sem ejthetünk az Egy férfi ábrándjai című darab „ábrándnélküli” játékteré­ről). Lám, dráma, rendezés, színpadtechnika, színjáték egymást serkentve, egymást felerősítve tudott jó színhá­zat teremteni. Meglehet, sok néző (jóné­­hány kritikus) másképp véle­kedik a Petőfi Színház félévi munkájáról. A „négyes talá­latról”, melyben semmi sze­repe nincs a szerencsének. A megítélés ízlés meg alapál­lás kérdése. Mert nemcsak egy „irreális” férfinek, de sok nézőnek is lehetnek amo­lyan ... ábrándjai. Nekem is vannak, csakhogy ezek reáli­sak, a színházi valóságban gyökereznek és onnan nő­­nek-magasodnak egyre fel­jebb. A színházi „táptalaj” által serkentve és meghatá­rozva. Balogh Ödön NAPLÓ - 1980. január 13., vasárnap -­­

Next