Napló, 1981. március (Veszprém, 37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-21 / 68. szám
Születésének századik évfordulójára emlékezve Bartók Béla művészetének, tudós munkásságának, emberi példájának egyetemes jelentőségét eléggé nem hangsúlyozhatjuk. Ez a teljes mű, ahogyan ma, oly sok elemző szó elhangoztával előttünk áll, a 20. század emberének, alkotójának és tudósának megannyi felkavaró kérdésére ad sokoldalú, ám változatosságában is egyazon központi kérdésre érvényes, szuggesztív választ. Akárcsak Ady Endre forradalmian merész Új versek-kötete, a Tháliások, a Nyolcadik csoportja, vagy éppen a Nyugat-folyóirat, tört be Bartók Béla művészete is ,,új időknek új dalaival" egy millenniumi mámorban élő Magyarország és egy vajúdó Európa művészeti életébe. Ez az életmű, amelyben hivatott méltatója, Szabolcsi Bence méltán ismerte fel a szocializmus hírhozóját úgy hivatkozott a népre s a népben rejlő forradalmi erőkre, mint egyetlen életmű sem, századunk zeneművészetében. A látszatra józanul tudományos, a tényeket mindennél jobban tisztelő Bartók a magyar népzene kutatása, rendszerezése és művészi kiaknázása mellett s azzal egyenrangú intenzitással tárta fel a szlovák, román, délszláv, arab, török népdal az ideig ismeretlen titkait. S tette ezt oly korban, amikor aDuna-menti népek egymásratalálása élesen szembeütközött a politikai uralkodó szelekkel, amikor a fejlődő országok, a harmadik világ léte és nyomora is alig tűnt fel még a gazdag Európának. Bartók gyenge fizikumba zárt erős lélekkel vállalta a népdalgyűjtés megpróbáltatásait éppúgy, mint azt a tömérdek támadást, amely a népek békés együttmunkálkodását kifejező egész munkássága következtében végigkísérte életét. Művészetének egyetemessége több síkon vált valóra. Egyfelül különböző népek zenéjének nemes ötvözése révén, másfelől azáltal, hogy öszszefoglalta és páratlan magaslatra emelte az európai zenetörténet nagy személyiségeinek művészetét, végül annak következtében, hogy elsajátította és saját jellegzetes sílusába foglalta kortársainak valamennyi vívmányát anélkül, hogy pillanatra is másolóvá, vagy éppen epigonná vált volna. Mind e hatások felismerhetők, önmagukért beszélnek zenéjében, de valamennyi befolyásnál erősebb, egyértelműbb a szintézis létrehozására tett megannyi erőfeszítése. Éppen ezért nem is skatulyázható egyetlen tevékenysége sem megbízhatónak vélt esztétikai, vagy tudományos kategóriákba. A népzenekutató Bartók teljesen új ösvényt tört a zenefolklór irdatlan rengetegébe; a zongorista Bartók szikáron rugalmas játéka egyetlen előadóművészkortársával sem mérhető; a zeneszerző, végül, éppoly kevéssé minősíthető csak folkloristának, csak szecessziósnak, mint csak expresszionistának, mint csak klasszicizálónak. A különösen fogékony zenehallgató-kortársak kicsiny körén kívül éppen e művészet egyetemessége, merev kategóriákat nem tűrő volta, forradalmár ereje és összefoglaló jellege tette majd fél évszázadon át, gúny, meg nem értés céltáblájává Bartók zenéjét. Korunk nagy sorskérdéseiről szól ez a zene, miként az életpálya is, mindmegannyi magán- és közügyével egyetemben. Megjárja az elmagányosodó ember tragédiáinak mélységeit, hogy e József Attila-i pokoljárásokból emelkedhessen fel a tiszta közösségi öröm magaslataira. S e két szélsőség között Bartók zenéje emberi magatartásformák, élmények végtelen gazdagságát vonultatja el. S ez egyúttal határtalan s századunk zeneművészetében szinte példátlan műfaji gazdagsággal párosul. Mert korunkban - az egy Kodály Zoltánon kívül — nincs Bartóknak társa abban, hogy „Kezdők zongoramuzsikáját” éppúgy ír, mint nagyobb közösségnek szánt színpadi művet, vagy éppen a legszigorúbb hangzó szerkezetnek számító vonósnégyest is. Miközben pedig formai, hangzás, akár terjedelem oly változékony és oly sokféle alakot ölt, a művek lényege változatlan marad, mert Bartók zenéjének, anyaga a nép — pontosabban: a népek folklórjából származik, még e „tiszta forrás”-tól legtávolabbinak tűnő kompozícióiban is. Ezért is válhatott egyetemes érvényűvé zeneszerzői világa, akár egyes műveiben, akár egész életművének vetületében keressük igazmondását. „Mi a természet után alkotunk” — hirdette, jelezvén ezzel, hogy nem mesterséges hangzó szerkezetek, hanem népzenei struktúrák képezik művészetének valódi alapját. De a nép egyúttal társadalmi alapja is a bartóki modellnek. Ezért törekedett, bár konkrét zenepolitikai tevékenysége látszatra csekély és időben is korlátozott, egy demokratikus zenekultúra megteremtésére a társadalom széles — s a maga korában elnyomott — rétegeinek zenei felemelésére, pallérozására. Az egyetemességnek ebbe a képébe beleillik a Tanácsköztársaság hónapjaiban funkciót vállaló Bartók csakúgy, mint a muzsikus, aki Magyarországról elsőnek látogatott a Szovjetunióba, de hívó szó ellenére sem a hitleri Németországba. Beleillik a művész, aki minden közösséget megtagadott Horthy köreivel, de kiállt a Márciusi Front írói, a munkáslakta külterületek éneklő gyermekei mellett. Kodály Zoltán mondotta róla: „Munkássága egy és oszthatatlan" és zenekultúránk így is tekinti Bartók művét immár több mint negyedszázada. De ugyanitt 1950-ben figyelmeztet Kodály: „Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele a zeneileg művelt ország." És ismerve elismerve Bartók egyetemességét, századik születésnapján művészetének erősödő kisugárzása se tegyen vakká a még csak ezután elvégzendőkkel szemben. Breuer János Bartók egyetemessége Juhász Gyula:Bartók Béla Erdély erdői zúgnak. Ezüst és arany erdők, Borongó, barna felhők. Hárfái Nemerének, Sirámos dajkaének A dalaidban. Tiszai tájak sírnak, Panasza jegenyéknek, Halottas őszi rétek, Zúgó, fekete nyárfák, Magányosak és árvák A muzsikádban. És fölérez és fölzeng Az áhitatos, ős, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szilajdús, büszke méla, Pogány és boldog lélek, A régi, régi Éden A zenédben! „Csak tiszta Székely népdal, Bartók Cantata Profanájának bevezető motívuma Volt egy öreg apó. Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia. Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Csak erdőket járni, Csak vadat vadászni. És addig-addig Vadászgattak, addig: Szarvassá változtak Ott a nagy erdőben. És az ő szarvuk Ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe; A karcsú testük Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; A lábuk nem lép Tűzhely hamujába, Csak a puha avarba, A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból, forrásból” Herczeg Klára: A csodálatos mandarin é - NAFLÓ — 1981. március 21., szombat írók, költők Bartókról ILLYÉS GYULA: ... Bartók Béla - hasonlóan nagy ikertársához, Kodály Zoltánhoz — már rég nem csupán a zeneértőké. Az egész nemzeté, nem véve ki a botfülűeket sem. Mindkettőjüknek kezdettől fogva több a híve, mint az értője, hogy így mondjuk, több a védője, mint az élvezője. Tisztelettel néztek rájuk azok is,akik csak a szívósságukat, a küzdelmüket követhették. Törvényszerű, hogy a kortárs írók zöme - az igazán jó írók - idetartoztak. Nyilván a közös élmény következtében, s nem azért, mert különösen muzikálisak voltak ... Bartók - mint Kodály is — eleven közösség szolgálatát vállalta. Vagyis ott — azon a mostoha helyen is —, hova a sors vezette, s olyan állhatatossággal, minden következmény vállalásával, aminek egy életen át tartó teljesítéséhez ahány rész tehetség, legalább annyi rész jellem is kell. Nemcsak „isteni szikra”, hanem prométheuszi tűrés. Félig érti csak Bartók „küldetését", aki azt hiszi, azért fordult a néphez, hogy el- vagy átvegyen tőle valamit, ha csak dalt is. Épp annyira fordult feléje azért, hogy adjon neki. Úgy tudott valóban azonosulni a néppel, azzal, melyet így a nemzetnek tekintett. Egyike volt annak a négy-öt embernek, akik a századfordulón újrafogalmazták a nemzet jelentését, megtisztították, s fölemelték a haza lejáratott nevét. Eszményt tudtak tűzni, elsősorban a közösségi önzetlenség eszméjét egy szólamok mérgezte ifjúság elé . . . BALÁZS BÉLA: ...azt a nem hat, hanem hatezer népdalt, melyet te Kodály Zoltánnal gyűjtöttél, a Nyírséget, Kunságot, székely havasokat járva, hét éven keresztül, télen-nyáron, gyalogszerrel, a sárban-hóban gázolva, tanyáról tanyára, karámtól karámhoz, felvevő fonográffal házadon, kocsmapadokon, szénapadlásokon hálva, de még többször kazal aljában, úgy, hogy minden expedícióról, kivétel nélkül nagybetegen érkeztél meg ,mondom, azt a hét éven keresztül gyűjtött, hatnál is több ezer magyar népdalt, mely már feledőben, veszendőben volt, melyet ti az utolsó órában mentettetek zenetudományos pontosságú gyűjteménybe, variánsokkal, helyük és vándorlásuk szerint rendezve, típusaik és egymásra hatásuk kimutatásával - mondom, ezt a klasszikus standardművet a zenefolklórnak és zenefilológiának, a magyar népkultúrának és magyar népléleknek ezt a roppant monumentumát Magyarországon senki se akarta kiadni. Hogy nem támogatták anyagilag gyűjtéseteket, melyet ti, két koldus rajongó, szájatoktól megvont garasokból fedeztetek, arról szót vesztegetni sem érdemes. . . . Saját szerzeményeiddel se jártál jobban, mint a népdalokkal, még jó ideig. Miért jártál volna jobban? Az igazi, a paraszti népzene lelkéből lelkedzett muzsika volt a tied, nem sújtásos kaszinócsárdás, nem a cigány bőgőjébe ugró, tükröt törő, pezsgő mellett búsuló, híg szentimentalitás: nem úri magyar, hanem népi magyar muzsika volt még legdifferenciáltabb atonális megnyilatkozásaiban is. Igaz, hogy kellemetes sem volt mindig. Ahogy, teszem, Rembrandt vénasszonya mint emberi kifejezés nagyszerű, de nem női bájaival andalító. Néhány nappal Bartók 46. születésnapja előtt rajzolta róla ezt a portrét Pérely Imre. A rajz kuriózuma: Bartók sajátkezűleg kottázott szonátarészlete és aláírása. Eredetijét nemrég szerezte meg magángyűjteményből a Bartók Archívum. NÉMETH LÁSZLÓ: ... Bartók jövője a zenetörténetben, s a hallgatók szívében, érzésem szerint főként attól függ, hogy anyagának ez a bachi összefogása mennyire sikerült. Kodály Zoltán életműve, ha kisebb igényű is, de vitathatatlan, értéke, helye nem függ a lelkesedés hozzájárulásától. Bartók sokkal nagyobbra jelentette be igényét, de tán problematikusabb. . .. vajon nem volt-e túlságosan a „jövő muzsikusa", hogy minden idők muzsikusa lehessen az elemek, amelyekből építkezett, az igazolt disszonancia törmelékei nem teszik-e mégis laza alapúvá, akármilyen hősi volt is, az építkezést? Az aggályt nem nyomhatom el, de inkább magamban keresem az okát. . . . Ha ma írnék róla, tán nem is a kompozícióról beszélnék, azt annyi kiváló munka teszi fölöslegessé azóta, hanem Bartókról, az értelmiségi emberről. Ma, amikor társadalmunk nagy része értelmiségivé válik, nem lenne fölösleges megmutatni, mi volt ebben a tiszta, a munkás, fegyelmezetten szenvedélyes emberben, ami, ha tehetségében nem is érünk föl hozzá, mindnyájunk előtt mintává teheti. Bár húszéves koromban láthattam volna őt olyasformán, mint most! KASSÁK LAJOS: ... Ez a csöndesnek, visszavonultnak ismert ember viharokkal és tüzekkel volt tele. Valóban a csöndes felületű tóhoz lehetne hasonlítani, aminek a mélyén megfékezhetetlen erők dúlnak. Érzelmeinek és szellemének kavargó mélyeit kényszerült kifejezni, s műveinek szerkezete olyan volt, mint a vas- és betonépítmény. Nem csoda, ha azok, akik felületi összehangoltságot, az érzelmes melódiák folytonosságát szeretik a zenében, elfordultak Bartók műveitől. Aszimmetrikus kompozíciók ezek, ellentétes hangzatok viadala, amiket a lüktető ritmusok vonalai fűznek egybe. Nem az anarchikus hisztéria formátlan kifejeződései, egyáltalán nem hiányzik belőlük a klasszikus mértéktartás, csak éppen az iskola szabályai törnek át és nem kényszerítik ránk egy újabb iskola törvényeit. Nyilván ezért van - ha Bartók döntő hatással volt is a modern zenénk alakulására, hogy nincsenek majomügyességű epigonjai. Tanulni lehet tőle, de lehetetlen meredek utain könnyedén utána sietni. Magányos maradt hát mindvégig, bárha nemcsak nagyszerű, kozmikus művészi szellem, hanem a népből jövő, s arccal a nép felé fordult, a szenvedőkkel rokonságot tartó ember is volt. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Taglejtései alig vannak. Mire valók is lennének ezek? Minden erő, lendület kell, hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égig nyúló karral, mozogni, önkívületes álomban. Legföljebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiugrik koponyánk legmesszebb lévő hegyfokára, s az ismeretvágy kétségbeesésében két kukucskáló lyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van közötte. Én utálom azt a felfogást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésekre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra, vagy díjbirkózókra, mint arra a képre, melyet a műkedvelő ábránd kirajzolt magának. De ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő és alkotásaira kell gondolnom. FODOR ANDRÁS: . . . csoda-e, hogy Bartók olyan nagy hatással volt rám, ha a vele való találkozás életem egyik legnagyobb, azóta is tartó élménye lett? Bizonyosan sokan vannak, és lesznek még így, mert a bartóki életmű megközelíthetetlenségében nem hiszek. Több ízben módom volt beszélni róla zeneileg nagyrészt műveletlen hallgatóság előtt. Ilyenkor újra és újra meggyőződtem arról, hogy Bartók méltó elfogadását csak a régibe merevedett korlátoltság és a múltban — a közelmúltban is — annyiszor tapasztalt szándékos letagadás akadályozhatja. Az ifjúság azonban és mindazok, akik az újra és igazra fogékonyak tudnak maradni, mindinkább magukénak vallják a 20. század legnagyobb magyar alkotóját. Hiszen munkássága, jelentősége nyilvánvalóan nemcsak a zenére tartozik. Kultúránknak alig van olyan területe, ahol ne szolgálna mértékül és útmutatásul. Népiességben megújult, teljesebb humánumra törekvő irodalmunk is mennyi ösztönzést, mennyi távlatot nyerhet még Bartók magatartásából, művészetéből. S tudom, egyre többen vagyunk fiatalok, akik szobánk falán, kedves íróink közt ott őrizzük a nagy zeneszerző arcmását is. Összeállította: Angyal János