Napló, 1981. március (Veszprém, 37. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-21 / 68. szám

S­zületésének századik évfordulójára emlé­kezve Bartók Béla művészetének, tudós munkásságának, emberi példájának egyetemes jelentőségét eléggé nem hangsú­lyozhatjuk. Ez a teljes mű, ahogyan ma, oly sok elemző szó elhangoztával előttünk áll, a 20. szá­­zad emberének, alkotójának és tudósának meg­annyi felkavaró kérdésére ad sokoldalú, ám változatosságában is egyazon központi­ kérdésre érvényes, szuggesztív választ. Akárcsak Ady Endre forradalmian merész Új versek-kötete, a Tháliások, a Nyolcadik csoport­ja, vagy éppen a Nyugat-folyóirat, tört be Bar­tók Béla művészete is ,,új időknek új dalaival" egy millenniumi mámorban élő Magyarország és egy vajúdó Európa művészeti életébe. Ez az életmű, amelyben hivatott méltatója, Szabolcsi Bence méltán ismerte fel a szocializmus hírho­zóját úgy hivatkozott a népre s a népben rejlő forradalmi erőkre, mint egyetlen életmű sem, századunk zeneművészetében. A látszatra józanul tudományos, a tényeket mindennél jobban tisztelő Bartók a magyar nép­zene kutatása, rendszerezése és művészi kiakná­zása mellett s azzal egyenrangú intenzitással­­ tárta fel a szlovák, román, délszláv, arab, török népdal az ideig ismeretlen titkait. S tette ezt oly korban, amikor a­­Duna-menti népek egymásra­­találása élesen szembeütközött a politikai ural­kodó szelekkel, amikor a fejlődő országok, a harmadik világ léte és nyomora is alig tűnt fel még a gazdag Európának. Bartók gyenge fizikumba zárt erős lélekkel vállalta a népdalgyűjtés megpróbáltatásait éppúgy, mint azt a tömérdek támadást, amely a népek békés együttmunkálkodását kifejező egész munkássága következtében végigkísérte életét. Művészetének egyetemessége több síkon vált valóra. Egyfelül különböző népek zenéjének ne­mes ötvözése révén, másfelől azáltal, hogy ösz­­szefoglalta és páratlan magaslatra emelte az európai zenetörténet nagy személyiségeinek mű­vészetét, végül annak következtében, hogy elsa­játította és saját jellegzetes sílusába foglalta kortársainak valamennyi vívmányát anélkül, hogy pillanatra is másolóvá, vagy éppen epigonná vált volna. Mind e hatások felismerhetők, ön­magukért beszélnek zenéjében, de valamennyi befolyásnál erősebb, egyértelműbb a szintézis létrehozására tett megannyi erőfeszítése. Éppen ezért nem is skatulyázható egyetlen te­vékenysége sem megbízhatónak vélt esztétikai, vagy tudományos kategóriákba. A népzenekuta­tó Bartók teljesen új ösvényt tört a zenefolklór irdatlan rengetegébe; a zongorista Bartók szi­káron rugalmas játéka egyetlen előadóművész­­kortársával sem mérhető; a zeneszerző, végül, éppoly kevéssé minősíthető csak folkloristának, csak szecessziósnak, mint csak expresszionistá­nak, mint csak klasszicizálónak. A különösen fo­gékony zenehallgató-kortársak kicsiny körén kí­vül éppen e művészet egyetemessége, merev ka­tegóriákat nem tűrő volta, forradalmár ereje és összefoglaló jellege tette majd fél évszázadon át, gúny, meg nem értés céltáblájává Bartók zené­jét. Korunk nagy sorskérdéseiről szól ez a zene, miként az életpálya is, mindmegannyi magán- és közügyével egyetemben. Megjárja az elma­­gányosodó ember tragédiáinak mélységeit, hogy e József Attila-i pokoljárásokból emelkedhessen fel a tiszta közösségi öröm magaslataira. S e két szélsőség között Bartók zenéje emberi maga­tartásformák, élmények végtelen gazdagságát vonultatja el. S ez egyúttal határtalan s századunk zene­­művészetében szinte példátlan műfaji gazdag­sággal párosul. Mert korunkban - az egy Kodály Zoltánon kívül — nincs Bartóknak társa abban, hogy „Kezdők zongoramuzsikáját” éppúgy ír, mint nagyobb közösségnek szánt színpadi művet, vagy éppen a legszigorúbb hangzó szerkezetnek számító vonósnégyest is. Miközben pedig for­mai, hangzás, akár terjedelem oly változékony és oly sokféle alakot ölt, a művek lényege válto­zatlan marad, mert Bartók zenéjének, anyaga a nép — pontosabban: a népek­­ folklórjából származik, még e „tiszta forrás”-tól legtávo­­labbinak tűnő kompozícióiban is. Ezért is válha­tott egyetemes érvényűvé zeneszerzői világa, akár egyes műveiben, akár egész életművének vetületében keressük igazmondását. „Mi a természet után alkotunk” — hirdette, je­lezvén ezzel, hogy nem mesterséges hangzó szer­kezetek, hanem népzenei struktúrák képezik mű­vészetének valódi alapját. De a nép egyúttal társadalmi alapja is a bartóki modellnek. Ezért törekedett, bár konkrét zenepolitikai tevékenysé­ge látszatra csekély és időben is korlátozott, egy demokratikus zenekultúra megteremtésére a társadalom széles — s a maga korában elnyo­mott — rétegeinek zenei felemelésére, pallérozá­sára. Az egyetemességnek ebbe a képébe be­leillik a Tanácsköztársaság hónapjaiban funk­ciót vállaló Bartók csakúgy, mint a muzsikus, aki Magyarországról elsőnek látogatott a Szovjet­unióba, de hívó szó ellenére sem a hitleri Né­metországba. Beleillik a művész, aki minden kö­zösséget megtagadott Horthy köreivel, de kiállt a Márciusi Front írói, a munkáslakta külterüle­tek éneklő gyermekei mellett. K­odály Zoltán mondotta róla: „Munkássá­ga egy és oszthatatlan" és zenekultúránk így is tekinti Bartók művét immár­ több mint negyedszázada. De­ ugyanitt­­ 1950-ben figyelmeztet Kodály: „Bartók diadalmas, végle­ges hazatérésének feltétele a zeneileg művelt ország." És ismerve­ elismerve Bartók egyetemességét, századik születésnapján művészetének erősödő kisugárzása se tegyen vakká a még csak ezután elvégzendőkkel szemben. Breuer János Bartók egyetemessége Juhász Gyula:Bartók Béla Erdély erdői zúgnak. Ezüst és arany erdők, Borongó, barna felhők. Hárfái Nemerének,­­ Sirámos dajkaének­­ A dalaidban. Tiszai tájak sírnak, Panasza jegenyéknek, Halottas őszi rétek, Zúgó, fekete nyárfák, Magányosak és árvák A muzsikádban. És fölérez és fölzeng Az áhitatos, ős, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szilajdús, büszke méla, Pogány és boldog lélek, A régi, régi Éden A zenédben! „Csak tiszta Székely népdal, Bartók Cantata Profanájának bevezető motívuma Volt egy öreg apó. Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia. Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Csak erdőket járni, Csak vadat vadászni. És addig-addig Vadászgattak, addig: Szarvassá változtak Ott a nagy erdőben. És az ő szarvuk Ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe; A karcsú testük Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; A lábuk nem lép Tűzhely hamujába, Csak a puha avarba, A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból, forrásból” Herczeg Klára: A csodálatos mandarin é - NAFLÓ — 1981. március 21., szombat írók, költők Bartókról ILLYÉS GYULA: ... Bartók Béla - hasonlóan nagy ikertársához, Kodály Zol­tánhoz — már rég nem csupán a zeneértőké. Az egész nemze­té, nem véve ki a botfülűeket sem. Mindkettőjüknek kezdettől fogva több a híve, mint az ér­tője, hogy így mondjuk, több a védője, mint az élvezője. Tiszte­lettel néztek rájuk azok is,akik csak a szívósságukat, a küzdel­müket követhették. Törvényszerű, hogy a kortárs írók zöme - az igazán jó írók - idetartoztak. Nyilván a közös él­mény következtében, s nem azért, mert különösen muzikáli­sak voltak ... Bartók - mint Kodály is — eleven közösség szolgálatát vállalta. Vagyis ott — azon a mostoha helyen is —, hova a sors vezette, s olyan állhatatos­sággal, minden következmény vállalásával, aminek egy életen át tartó teljesítéséhez ahány rész tehetség, legalább annyi rész jellem is kell. Nemcsak „is­teni szikra”, hanem prométheu­­szi tűrés. Félig érti csak Bartók „küldetését", aki azt hiszi, azért fordult a néphez, hogy el- vagy átvegyen tőle valamit, ha csak dalt is. Épp annyira fordult fe­léje azért, hogy adjon neki. Úgy tudott valóban azonosulni a néppel, azzal, melyet így a nemzetnek tekintett. Egyike volt annak a négy-öt embernek, akik a századfordu­lón újrafogalmazták a nemzet jelentését, megtisztították, s föl­emelték a haza lejáratott ne­vét. Eszményt tudtak tűzni, első­sorban a közösségi önzetlenség eszméjét egy szólamok mérgez­te ifjúság elé . . . BALÁZS BÉLA: ...azt a nem hat, hanem hatezer népdalt, melyet te Ko­dály Zoltánnal gyűjtöttél, a Nyírséget, Kunságot, székely ha­vasokat járva, hét éven keresz­tül, télen-nyáron, gyalogszerrel, a sárban-hóban gázolva, tanyá­ról tanyára, karámtól karámhoz, felvevő fonográffal házadon, kocsmapadokon, szénapadláso­kon hálva, de még többször ka­zal aljában, úgy, hogy minden expedícióról, kivétel nélkül nagybetegen érkeztél meg ,­­mondom, azt a hét éven keresz­tül gyűjtött, hatnál is több ezer magyar népdalt, mely már fele­dőben, veszendőben volt, me­lyet ti az utolsó órában mentet­tetek zenetudományos pontos­ságú gyűjteménybe, variánsok­kal, helyük és vándorlásuk sze­rint rendezve, típusaik és egy­másra hatásuk kimutatásával - mondom, ezt a klasszikus standardművet a zenefolklórnak és zenefilológiának, a magyar népkultúrának és magyar nép­­léleknek ezt a roppant monu­mentumát Magyarországon sen­ki se akarta kiadni. Hogy nem támogatták anyagilag gyűjté­seteket, melyet ti, két koldus ra­jongó, szájatoktól megvont ga­rasokból fedeztetek, arról szót vesztegetni sem érdemes. . . . Saját szerzeményeiddel se jártál jobban, mint a népdalok­kal, még jó ideig. Miért jártál volna jobban? Az igazi, a pa­raszti népzene lelkéből lelked­­zett muzsika volt a tied, nem sújtásos kaszinócsárdás, nem a cigány bőgőjébe ugró, tükröt törő, pezsgő mellett búsuló, híg szentimentalitás: nem úri ma­gyar, hanem népi magyar mu­zsika volt még legdifferenciál­tabb atonális megnyilatkozásai­ban is. Igaz, hogy kellemetes sem volt mindig. Ahogy, teszem, Rembrandt vénasszonya mint em­beri kifejezés nagyszerű, de nem női bájaival andalító. Néhány nappal Bartók 46. születésnapja előtt rajzolta róla ezt a portrét Pérely Imre. A rajz kuriózuma: Bartók sajátkezűleg kottázott szonátarészlete és aláírása. Eredetijét nemrég szerezte meg magángyűjteményből a Bartók Archívum. NÉMETH LÁSZLÓ: ... Bartók jövője a zenetörté­netben, s a hallgatók szívében, érzésem szerint főként attól függ, hogy anyagának ez a ba­­chi összefogása mennyire sike­rült. Kodály Zoltán életműve, ha kisebb igényű is, de vitathatat­lan, értéke, helye­ nem függ a lelkesedés hozzájárulásától. Bartók sokkal nagyobbra jelen­tette be igényét, de tán proble­matikusabb. . .. vajon nem volt-e túlságosan a „jövő mu­zsikusa", hogy minden idők mu­zsikusa lehessen­­ az elemek, amelyekből építkezett, az iga­zolt disszonancia törmelékei nem teszik-e mégis laza alapú­vá, akármilyen hősi volt is, az építkezést? Az aggályt nem nyomhatom el, de inkább ma­gamban keresem az okát. . . . Ha ma írnék róla, tán nem is a kompozícióról beszélnék, azt annyi kiváló munka teszi fö­löslegessé azóta, hanem Bartók­ról, az értelmiségi emberről. Ma, amikor társadalmunk nagy ré­sze értelmiségivé válik, nem lenne fölösleges megmutatni, mi volt ebben a tiszta, a mun­kás, fegyelmezetten szenvedé­lyes emberben, ami, ha tehet­ségében nem is érünk föl hoz­zá, mindnyájunk előtt mintává teheti. Bár húszéves koromban láthattam volna őt olyasformán, mint most! KASSÁK LAJOS: ... Ez a csöndesnek, visszavo­­nultnak ismert ember viharok­kal és tüzekkel volt tele. Való­ban a csöndes felületű tóhoz le­hetne hasonlítani, aminek a mé­lyén megfékezhetetlen erők dúl­nak. Érzelmeinek és szellemének kavargó mélyeit kényszerült ki­fejezni, s műveinek szerkezete olyan volt, mint a vas- és beton­­építmény. Nem csoda, ha azok, akik felületi összehangoltságot, az érzelmes melódiák folytonos­ságát szeretik a zenében, elfor­dultak Bartók műveitől. Aszim­metrikus kompozíciók ezek, el­lentétes hangzatok viadala, amiket a lüktető ritmusok vona­lai fűznek egybe. Nem az anarchikus hisztéria formátlan kifejeződései, egyáltalán nem hiányzik belőlük a klasszikus mértéktartás, csak éppen az is­kola szabályai törnek át és nem kényszerítik ránk egy újabb is­kola törvényeit. Nyilván ezért van - ha Bartók döntő hatással volt is a modern zenénk alaku­lására­­, hogy nincsenek ma­jomügyességű epigonjai. Tanul­ni lehet tőle, de lehetetlen me­redek utain könnyedén utána sietni. Magányos maradt hát mindvégig, bárha nemcsak nagyszerű, kozmikus művészi szellem, hanem a népből jövő, s arccal a nép felé fordult, a szenvedőkkel rokonságot tartó ember is volt. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Ezüstfej. Egy ezüstszobor fi­nom feje, melyet az ötvös piri­­nyó kalapácsokkal dolgozott re­mekbe, esztendők munkája so­rán. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, ki­csiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Tag­lejtései alig vannak. Mire va­lók is lennének ezek? Minden erő, lendület kell, hogy művé­szetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égig nyúló karral, mozogni, ön­­kívületes álomban. Legföljebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiug­rik koponyánk legmesszebb lévő hegyfokára, s az ismeretvágy kétségbeesésében két kukucs­káló­ lyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van közötte. Én utálom azt a felfo­gást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. Tudom, vol­tak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésekre hasonlítottak, vagy tehénhaj­csárokra, vagy díjbirkózókra, mint arra a képre, melyet a mű­kedvelő ábránd kirajzolt magá­nak. De ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő és alkotásai­ra kell gondolnom. FODOR ANDRÁS: . . . csoda-e, hogy Bartók olyan nagy hatással volt rám, ha a vele való találkozás éle­tem egyik legnagyobb, azóta is tartó élménye lett? Bizonyosan sokan vannak, és lesznek még így, mert a bartóki életmű meg­közelíthetetlenségében nem hi­szek. Több ízben módom volt beszélni róla zeneileg nagyrészt műveletlen hallgatóság előtt. Ilyenkor újra és újra meggyő­ződtem arról, hogy Bartók mél­tó elfogadását csak a régibe merevedett korlátoltság és a múltban — a közelmúltban is — annyiszor tapasztalt szándékos letagadás akadályozhatja. Az ifjúság azonban és mindazok, akik az újra és igazra fogéko­nyak tudnak maradni, mindin­kább magukénak vallják a 20. század legnagyobb magyar al­kotóját. Hiszen munkássága, je­lentősége nyilvánvalóan nem­csak a zenére tartozik. Kultú­ránknak alig van olyan területe, ahol ne szolgálna mértékül és útmutatásul. Népiességben megújult, teljesebb humánumra törekvő irodalmunk is mennyi ösztönzést, mennyi távlatot nyer­het még Bartók magatartásá­ból, művészetéből. S tudom, egyre többen vagyunk fiatalok, akik szobánk falán, kedves íróink közt ott őrizzük a nagy zeneszerző arcmását is. Összeállította: Angyal János

Next