Napló, 1983. május (Veszprém, 39. évfolyam, 102-116. szám)
1983-05-01 / 102. szám
f / Munkáshűség „ ... a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát!" Amikor József Attila „Munkások” című versét 1931-ben megírta, özvegy Benesch Józsefné még csak a „sötét gyárat" ismerte, ismerhette. Korán összeismerkedtek. Először Magyaróvárott találkozott a Pulverfabrikkal a hétgyermekes cipészmester 19 esztendős lánya. Hellwig igazgató úr kegyet gyakorolva vette fel 1915-ben a Császári és Királyi Lőporgyárba munkásnak. . Az életben osztrák férfit választott társnak, de a szíve derűs, hosszú életén át mindvégig megmaradt magyarnak. A húszas évek derekán már közszájon forgott a híre, hogy a Pulverfabrik elköltözik Magyaróvárról a Bakonyba (akkor még így tervezték). Benesch József nem akart a gyárral költözködni. Szívesebben ment volna hazájába, Blumauba, a lőporgyár központjába. A felesége azonban hajthatatlan maradt, és nemcsak azért, mert akkor már két gyermekét nevelte. A váratlan tragédia csak megerősítette elhatározásában. Kinézett az ablakon és füstöt látott. Azután jött egy lakatos. Mondta: ne ijedjen meg, de a robbanás összeégette az urát. A Karolina kórházba vitték. Futott, rohant ... már késő volt. Az özvegyet kényes, veszélyes munkahelyre, a lőporüzembe helyezték. A tálcákat rakosgatta vágóba, a szárítóba, fel a magasba. Azt mondták: éppen neki való munka, merthogy magas asszony. Itt sem maradt sokáig. Hivatta Hellwig igazgató: „Maga hogyan döntött Beneschné? Marod,- -szagy- megy-e- -gyárral- Fűzfőre? Jött! Két gyermekével költözött Balatonfűzfőre. Itt is a lőporüzembe került. Az asszonyokat tanította mindarra, amit őmár Magyaróvárott jól megtanult. Otthon pedig a gyermekeit - a fiát, a lányát - tanítgatta hűségre a munkához, a „sötét gyárhoz". Később a jó szervező képességének köszönhette, hogy 1939- ben megbízták a gyári mosoda vezetésével. Innen ment nyugdíjba, 51 évi munka után. Mami - mert csak így szólították, így emlegetik ma is - két éve elköltözöttközülük. Csendben, ahogyan a munkások állnak ki a sorból, de a szívekben kitörölhetetlen, az emléke. Utolsó beszélgetésünk alkalmával komótosan szávárgatta gőzölgő feketéjét. — Látod, fiam, a bálró Splény Magyaróváron még azt is megkérdezte tőlem, hogy „maga hányszor megy a csaphoz vizet inni?” Most meg nyugodtan kávézgatunk. Mi? özvegy Benesch Józsefné a munkáséletét 1915-ben kezdte és a munkáshűsége tovább él az unokájában — ifjú Benesch Józsefben. Közben volt még egy Benesch József a Nitrokémiánál, aki ma már nyugdíjas és Balatonalmádiban a családi házába várja a fiát, unokáit minden hét végén. Mert a Mamit a fia is követte a gyárba. A lánya pedig fűzfői munkásemberhez ment férjhez. Az unoka sem döntött másképpen. Amikor elvégezte a veszprémi Lovassyban a mezőgazdasági gépszerelő tagozatot, amikor leérettségizett, odaállt az édesapja elé: — Apu! Beszélhetnél a főnököddel, mert szeretnék nálatok dolgozni. 2. Szajkó István, a „főnök" első szóra befogadta a munkásdinasztia legifjabb sarját, aki az érettségi után néhány héttel már a ballisztikai állomás munkása volt. Az ma is! -Tehát munkás? - Igen. Lakatos vagyok, de nálunk, az üzemben nincs különbség munkás és műszaki között. Ha kell, akkor mindenki megfogja a munka vastagabbik végét és csináljuk együtt. •-* Az édesapja "keze alatt dolgozott? — Azt nem! Bár amikor nyugdíjba vonult már művezető volt nálunk, de különbözött a munkahelyünk, a beosztásunk a ballisztikai állomáson belül. Azért gyakran összefutottunk. Megbeszéltük a családi dolgokat. Nem mentünk el egymás mellett, mint két idegen. Most hétvégeken találkoznak a balatonalmádi családi házban. Idősebb Benesch József első szava, kérdése, hogy mi van a gyárban? Ki, hogyan él? Mit dolgozik? Nem tud elszakadni az üzemtől. Benesch-szokás, munkásszív! Ifjú Benesch Józsefnek két gyermeke van. Zoli is, Ági is magába szívta már a Nitrokémia levegőjét. Hétközben a családban és a NIKE veszprémi óvodájában, a hétvégeken pedig a nagyszülőknél. Mert Jóska is nitrokémiás családba nősült. Sófalvi József, az apósa a gyárban keresi a kenyerét. - Úgy tudom, a felesége is gyári dolgozó! - Csak volt több éven keresztül, de a gyerekek miatt munkahelyet kellett változtatnia. Most Veszprémben lakunk. Én is, ő is, reggel hatra jártunk ki Veszprémből a gyárba. A gyerekek még kicsik az önállóságra. - Ők is nitrokémiások lesznek, ha felnőnek? - Ezen már én is gondolkodtam. Ha lehetőség nyílik rá, ha ők is hajlanak a szóra, akkor ide hozom őket. - Miért szereti ezt a gyárat? - Mások is megkérdezték már tőlem. Elsősorban azok, akik hívtak, hogy menjek el hozzájuk dolgozni. De nekem ide húz a szívem. Itt vannak a barátok, a munkatársak. Ez pedig már olyan kapocs, amit nem lehet egy-két szóra felbontani. -A ballisztikai állomáson milyen beosztása, milyen rangja van? - Munkás vagyok, fizikai munkás... ez a rangom és ez is marad, mert én a munkámnak, a családomnak élek 1969 óta. Akkor kerültema gyárhoz. 3. Merre mutat a vörös csillag? A Benesch családban a part felé, a párthoz is. özvegy Benasch Józsefné afelszabaduláskor belépett a pártba. Mondják, hogy nem cifrázta, nem magyarázta, hogy neki itt a helye, csak tartotta inas, erős munkáskezét: „Adjatok egy tagkönyvet nekem is!” A fia követte a Mamit, az unokát még 1972-ben a határőrségnél vették fel a pártba. Ezt is a dinasztia első tagjától, a Mamitól örökölték a Benesch gyerekek, unokák, akárcsak a munkáshűséget. Gárdonyi Béla Aki együtt emelkedett az országgal 1949-ben Pécsett az OTI szakiskolájára küldtek egy hat osztályt végzett fiatal lányt, foglalkozása szerint női szabót. 1983. július elsejével nyugdíjba vonul Makróczyné dr. Kovács Mária, a Veszprém megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság igazgatója, íme, egy leszolgált élet két pillére. A köztük feszülő vázat a több mint 3 évtized kemény munkája teszi elevenné. A világforgatás hite Veszprémben, a Schönherz utca egyik emeleti lakásában beszélgetünk. Az igazgatónő imár nyugdíj előtti szabadságát tölti. — Hogy került a társadalombiztosítás területére? — Azok ilyen idők voltak! Az élet minden fontos területére bekerültek a munkáskáderek. Nem tudja elképzelni, hogy milyen lelkes volt az ország, mennyi ambícióval fogott mindenki a tanuláshoz, átképzéshez. Mi akkor nemcsak énekeltük, hogy megforgatjuk a világot, de hittünk is benne. A világ forgatásának, a régi eltűnésének egyik jelensége volt, hogy Kovács Mária 1953- ban a veszprémi SZTK-alközpont vezetője lett. — Hány éves volt akkor? — Huszonöt. — Hogy merte elvállalni? — Ilyesmi fel sem merült abban a korban. Az ember véghetetlenül bízott önmagában, meg bízott a párt, a kollégák segíteni akarásában. Mindenki meg volt győződve róla, hogy sikerül, amibe belevág. Ilyen volt a közhangulat. A fiatal lány 64 ember vezetője lett, de valójában az egész megye társadalombiztosítási gondjait a vállára vette. A feladat kisebb volt, mint ma, hiszen jóval kevesebb ember jogosult táppénzre, nyugdíjra, meg más szolgáltatásokra, mint manapság. Igaz, Makróczy Károlyné dr. személyes munkájának, felelősségének megsokasodása egy ország felemelkedését, a létbiztonság javulását jelzi. Elsősorban az alkalmazottaknak, bérből-fizetésből élőknek jártak az SZTK juttatásai. Csak fokozatosan terjedtek ki a szövetkezeti tagokra, maszekokra, egyéni gazdálkodókra, s váltak általánossá. Amit adni tudtunk, az is jóval kevesebb volt a mainál. Például a szülési szabadság először hat hétig tartott, aztán lett tizenkettő, mostmár húsz. Az anyasági segély 460, illetve 500 forint volt, ma 2500. Párttag 1951-ben lett, s közben végezte az iskolák tömegét, kezdve az általános felső osztályaival, s zárva 1966- ban a jogi doktorátussal, nem szólva a szakmai, politikai iskolák sorával. Az ember egyre többet tudott, s persze tanította maga az élet, s azok a változások, amelyeknek magam is részese voltam. Láthattam közvetlen közelről, hogy kezdetben az emberek egy része — főleg a falun élők — milyen nehezen jutottak orvoshoz, s aztán lassan hogyan vált természetessé az általános, ingyenes ellátás. Ugyanezt mondhatnám a nyugdíjról is. Teljesen beépült az életünkbe a kórház, a gyógyszer, az orvosi segédeszköz, vagy éppen a családi pótlék, gyermekgondozási segély. Minden rászorulóért ? Talán nem mindenki tudja: a társadalombiztosítási kiadások nagyobbik részét a munkahelyek által befizetett járulék fedezi. Kis részét adja az egyén hozzájárulása bérének bizonyos hányadával, a fennmaradó egyharmadot az állami dotáció teszi ki. - Mérhető valahogy az önök munkája? - A statisztikák sok mindent kimutatnak, azt például, hogy mennyi idő alatt érkezik meg a táppénz, családi pótlék, nincseztek-e hibák az eljuttatásnál. - Szép munka ez? Kicsit gondolkozik. - A legnagyobb öröm az, hogy lehetőségünk van segíteni öregeken, betegeken, elesett embereken. Tulajdonképpen a kivételes igények kielégítésével tehet sokat a magunkfajta. - Mekkorák a lehetőségeik? - Egy biztos: minden indokolt esetben van mód a segítségre. Az indokoltat hangsúlyozom, mert természetesen olyanok is vannak, akik fejni akarják az SZTK-t. Példáit hosszan sorolja: kivételesen meg lehet hosszabbítani a gyermekápolási táppénzt, lehet anyasági segélyt adni, megállapíthatnak gyest olyanoknak - diáklányoknak, külföldről hozott feleségeknek , akik nem dolgozták le az ehhez szükséges időt. A legnagyobb gondunk a rehabilitáció terén van: a csökkent munkaképességűeknek nagyon nehéz megfelelő munkahelyet találni. Az üzemek ezen a téren sokkal többet tehetnének. De hát... ők a termelés feladataival vannak elfoglalva ezekben az időkben. Láthatja, a mi nehézségeink közvetlenül összefüggenek a társadalom helyzetével. Végrehajtani már nem ő fogja, de azért nagy ösörömmel említi, hogy még az idén lehetőség nyílik a családi pótlékok meg az alacsony nyugdíjak emelésére. Ezt az állami költségvetésből kapjuk. A szociális biztonság megteremtése nem is elsősorban az üzemek feladata. Sokat tehet viszont ebben a szakszervezet, a Vöröskereszt, a népfront. Ezek a szervek egyrészt közvetlenül kell, hogy érzékeljék, felderítsék a tennivalókat, másrészt társadalmi ellenőrzést gyakorolhatnak a hivatali feladatok végrehajtása felett. - 34 éve, hogy ön elment Pécsett az OTI iskolájára. Hogy látja most ezt a hosszú időt? Töpreng, szavakat keres. - Akárhogy is nézem, óriási karriert jelent szakmáját szerető fizikai munkásból megyei vezetővé lenni. Más életvitel, más szemlélet, az egyéni gondok helyett felelősség egy megye lakosságának szociális biztonságáért. „Okos fejjel — meleg szívvel” - Mi a véleménye a vezetői munkáról? - Igyekeztem mindig szolgálatnak tekinteni, nem elfelejtve, hogy honnan jöttem. „Okos fejjel, meleg szívvel dolgozni!" — ezt mondtam az embereimnek. Meglátni a paragrafusok mögött az embert, mindig úgy végezni a munkát, mintha egy hozzátartozója ügyét intézné. A szorzás, osztás mögött érezzék az emberek bizalmát! Hiszen hozzánk főleg olyanok jönnek, akik fokozott segítségre szorulnak. - Kell szakértelem az önök munkájához? - Hát persze! Érettségizett fiatalok jönnek ide, aztán folyamatosan tanulnak, rendeleteket, jogszabályokat. S közben remélhetőleg tanulják a segítőkészséget, felelősséget egy megyényi emberért. Czingráber János Síneken• A csiszolt üveglencse - a fényképezőgép objektíve - egészen más helyzetben van, mint az emberi szem szaruhártyája. Objektívebb ... Ám, ha e „tárgyilagos” gépet levisszük két-háromszáz méterre a föld alá, oda, ahol a bányászok élik a munkájukat, mintha megváltozna a gép látásmódja. A mesterséges fény világánál, a fizikai munka keményebb vonásokat vés az arcokra, és valamiképpen láthatóvá válik az érzés, hogy a fejünk felett két-három felhőkarcolónyi magasságban az édes anyaföld... Fotó: A. Horváth Péter Föld alatti barangolás Csakazértis-mosoly ! (Szív)-kamra