Napló, 1985. augusztus (Veszprém, 41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-01 / 179. szám
Változatos, mozgalmas képet mutat a határ. A mezőgazdaságban dolgozók nemcsak a jövő évi kenyerünkről, hanem mézünkről, borunkról is gondoskodnak. Permetezik a szőlőt, „legeltetik” a méheket, egyik helyen még aratnak, a másik táblán már égetik a tarlót. Készítik a földet az új vetésre. Talajelőkészítés tarlóégetéssel. Szőlőpermetezők Szentgyörgy-hegyen Aratók frissítője. Virágzik a napraforgó. Fotó: Assai H. P. -Kíyar van. Egyeseknek a legnagyobb dologidő, másoknak a legnagyobb semmittevés időszaka. De van átmenet is: azok a diákok, akik idén fejezték be tanulmányaikat már a munkába állás gondolatához szoktatják magukat. Merre tovább? Nagy súllyal nehezedik a választás terhe vállukra. Nem mindegy, milyen lesz az első munkahely. Életre szóló kellemes vagy kellemetlen élmények várnak rájuk ... 1. Aki nem szeret kapkodni, már jó előre „betájolta" magát. A veszprémieknek és a város környékén lakóknak fogódzót jelentett az a megyei tanács munkaügyi osztálya gondozásában megjelent kiadvány, amely a minap került a kezembe: Pályakezdők munkavállalási lehetőségei Veszprémben és vonzáskörzetében. Első lapjain az első ízben munkába állók figyelmét hívja fel néhány hasznos tudnivalóra. A továbbiakban a Veszprémben és környékén található vállalatok, szövetkezetek rövid ismertetője és álláskínálatai olvashatók. A kiadványba - oldalanként 1500 forintért — bármelyik cég bekerülhetett, amelyik nem sajnálta ezt a jelképes összeget, összességében szerencsés megoldás így, gyűjteményes formában segíteni a fiatalokat a tájékozódásban. Természetesen nem egyedi kezdeményezésről van szó. Az ország minden nagyobb városában szerveztek ma már munkaügyi vagy munkaerőszolgálati irodát, amelyek szintén jelentetnek meg hasonló füzeteket. 2. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal, valamint a tanácsok munkaügyi osztályainak munkatársai folyamatosan figyelemmel kísérik a munkaerő piaci mozgását. A begyűjtött adathalmazokból tendenciákat szűrnek ki, s ha kell, javaslatokat tesznek az illetékes szaktárcáknak különböző intézkedésekre. Nemrégiben Veszprémben, a megyei tanácson egy igen fontos részterület, az iskolai tanulmányaikat befejező, tovább nem tanuló fiatalok idei elhelyezkedési lehetőségeiről tárgyaltak a szakemberek. Szóba kerültek az országos tendenciák s a megyei helyzet is, amelyek néhány vonatkozásban eltérnek egymástól. Hazánkban kezdeti jelei mutatkoznak az ésszerűbb munkaerő-gazdálkodásnak. Erre elsősorban a gazdasági szabályozórendszer változása, a megnövekedett bérterhek szorítják a vállalatokat. Ebből ered, a pályakezdő fiatalok számára felajánlott állás kb. 7 százalékkal kevesebb mint tavaly, és mindössze 3 százalékkal haladja meg a munkába lépők számát. A kereslet a szakképzett munkaerő felé tolódott el, s ha a statisztikai adatokat tekintjük, megállapítható, hogy az elhelyezkedésnél a lányok sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint a fiúk. Erőteljesen csökken a felkínált állások száma vidéken, egyre többen kényszerülnek ingázásra, ha megfelelő munkahelyet akarnak találni maguknak. Előkelő helyen áll a munkahelyválasztásnál a kereseti lehetőség Megállapítható, hogy a kezdő bérek emelkedtek az elmúlt évhez viszonyítva, elsősorban a legalacsonyabb bérkategóriákban. Nem egészen sportszerű dolog viszont az, hogy a vállalatok a lehetséges bérhatárokon belül a munkaköri béreket általában tág határok között jelölték meg. (Néha 800-1000 forint is van az alsó és a felső határ között.) A munkába lépésről készített felmérés szerint a besorolások inkább az alsó bérhatárokhoz közelítenek . . . 3. Veszprém megyében aránylag magas, sőt a tavalyihoz képest nőtt is az általános iskolát végzettek iránti kereslet. (Ez ellenkezője az országos tendenciának.) A „csak” gimnáziumi érettségivel rendelkezőknek talán a legnehezebb. Száz idén végzőre mindössze 43 felajánlott munkahely jut. Csökkent a szakközépiskolát végzettek iránti igény, és változatlanul magas a szakmunkásképzőkből kikerülők iránti kereslet. A szakiskolákban végzett minden száz diákra 70 állásajánlat jut. Ez a helyzet a számok tükrében. Természetesen kevés embert találni, akik elfogadják „statisztikai létüket". A legtöbben úgy vélekednek, mindig van egy kis rés, ahová be lehet férkőzni. „Túlképzés van a megyében vegyészből? Sebaj, a Béla bácsi megígérte hogy bevisz magához a gyárba . . ." Hányszor hallani ehhez hasonló vélekedéseket! Csakhogy egyre nehezebb dolga lesz a „Béla bácsiknak” is. A túl- vagy alulképzés képében jelentkező, a technikai, társadalmi haladással szükségszerűen együtt járó igényváltozást, az oktatásügyben dogozóknak és más szakembereknek kell megoldaniuk. Bárhogy is igyekeznek azonban, mindig lesznek többenkevesebben olyanok, akik átmenetileg nem találnak igazán kedvükre való munkát. Lékó Sándor Pályakezdők nehéz nyara Ki fizesse a tanulót? Azaz, pontosítva a címet: ki fizesse a szakmunkástanulók kiképzésének költségeit? Egyszerűnek hangzik az igazságos válasz: az, aki a kiképzett szakmunkást foglalkoztatja, munkájából hasznot húz. Az ám, csakhogy az élet — mint annyiszor — most is bonyolultabb az elméletnél. A szakmunkásképző intézetben minden diák úgy szerepel, mint „x" vállalat, szövetkezet, vagy kisiparos tanulója. Egészen addig, míg a szakképzettséget igazoló oklevél a kezébe nem kerül. Mert attól kezdve, szabad, mint a madár. És oda megy dolgozni - jó esetben a szakmájában, ahol többet fizetnek. S ez a hely nem törvényszerűen azonos azzal, ahol gyakorlati idejét töltötte, gyakorlati, szakmai ismereteit szerezte. És ahol pénzt költöttek rá - nem is keveset. Az iskolaévek alatt lemorzsolódókról, a bizonyítvánnyal zsebükben a szakmát elhagyókról most ne beszéljünk. Ez a pályára irányítás problémáit veti fel, jelenlegi témánktól messzire vezetne. Maradjunk azoknál, akik jól választottak szakmát - közülük éppen a legjobbak fordítanak leggyakrabban hátat az őket oktató, tanulásuk költségeiből részt vállaló cégnek. Természetesen, hiszen aki jobban fizet, a jobbakból válogathat. A legnehezebb helyzetben a kisebb cégek vannak, hiszen a nagyok könnyebben lenyelik a költségeket, a kisiparosok pedig éppen ellenkezőleg, abban érdekeltek, hogy csak addig dolgoztassák a tanulót, amíg nem kell őt alkalmazottá átminősíteni. A Várpalotai Vegyesipari Szövetkezet például eleve úgy létesítette tanműhelyét, hogy abban mások számára is képezhessenek tanulókat. A szabályozás változásával azonban a valaha minden szempontból előnyös tevékenység ráfizetésessé vált. Jelenleg 108 tanulója van a szövetkezetnek, egy-egy tanuló kiképzése húszezer forintba kerül nekik, ugyanakkor például tavaly húsz végzett tanulóból csak tizenegy maradt szakmunkásként az ő alkalmazásukban. Könnyű kiszámítani a ráfizetés mértékét. S náluk nem is magasak a tanulóképzés költségei: a Bakony Szolgáltató Szövetkezetnek például már hatvanezer forintjába kerül egyegy tanuló szakmaszerzése, a megyei átlag pedig harmincezer forint körül van. Lehetne persze szerződést kötni a tanulókkal. Ám az ösztöndíj, amit ledolgozandó évekhez kötnek, nem ösztönző. Miért kösse le magát pár száz forintért az a szakmunkástanuló, aki másodéves korában már 2800 forintot is megkereshet a munkájával? S a tapasztalat azt mutatja, hogy a megkötött szerződésnek sincs visszatartó ereje, hiszen a visszatérítendő költségeket egy kezdő szakmunkáson úgysem lehet egy összegben behajtani. Felvetődött az is, hogy a kiképző vállalatnak az új szakmunkást alkalmazó cég fizesse vissza a költségeit. A gyakorlatban ez is nehezen megoldható. Egyfelől megnehezíthetné a frissen végzett szakmunkások elhelyezkedését, másfelől pedig az alkalmazó cég is hoppon maradhat, ha pár hét múlva esetleg tőlük is továbbál afiatal reménység. Talán az lehetne megoldás, hogy a minisztériumok a szakmunkásképzési alapjukból ne csak tanműhelyfejlesztésre adjanak visszatérítést, hanem a tanműhelyek használatát is támogassák. Persze, ez is csak egy javaslat, megvalósításának lehetnek akadályai, buktatói, akár a többinek. Javaslatokban, elképzelésekben nincs hiány - ám ha a jelenlegi helyzet így marad, tanulóképzésre vállalkozókban hamarosan hiány lehet. L. Gy. G. Nyári erőpróba — Meleg van! — mondogatjuk százszor is, amikor a hőmérő higanyszála eléri, el is hagyja a harminc fokot. Igyekszünk az árnyékba, keressük a nyitott ablakot a zsúfolt járműveken, huzatot csinálunk a lakásban, hogy jobban járjon a levegő. És közben tisztelettel gondolunk azokra, akik nem állhatnak félre az izzó acél mellől, ment a kemencénél, az öntőüstnél van dolguk, vagy a hengerek mellett kell vigyázniuk a tüzes vaskígyók útját. A vibráló levegőben fojtó forróság szorítja láthatatlan abroncsként a fejet, a tüdőt, a szívet; minden ára, amelyet nehéz munkájukat végezve eltöltenek a kohászok, az emberi akaraterő nagy próbája. De nemcsak számukraerőpróba a kánikula. A perzselő napfény sem kíméli azokat, akik reggeltől estig a kombájnt vezetik, figyelnek a gépre és a búzára, amelyet akkor is le kell aratniuk, ha a szél vagy eső megdöntötte, a jég leverte. De nem fáznak azok sem, akik egész nap gyümölcsöt szednek vagy kapálnak, csakúgy égeti őket a nap heve, mint az útépítőket vagy a kőműveseket, ácsokat. Hiszen ilyenkor van a főszezonja mindenfajta építkezésnek, de még a vasúti sínek karbantartásának is. Vajon a vonat késésén bosszankodva eszünkbe jut-e, hogy mit jelent pályamunkásnak lenni a szikkasztó hőségben? Ki tudná felsorolni, hány embernek jelent a szokásosnál többszörösen nagyobb terhelést az „ideális strandidő”? A járművezetőknek a felforrósodott vezetőfülkékben, a szakácsoknak a konyhákban gőzölgő főzőüstök között, de még a levegőtlen áruházi osztályokon, kis üzletekben vagy rosszul szellőző műhelyekben is. A zsúfolt nyomdai szedőtermekben éppolyan nehézzé válik végigdolgozni tisztességgel a műszakot, mint a szövödében vagy a konzervgyárban. Elmondhatjuk tehát, hogy a „gyenge" nők is sok helyütt állják a sarat nyáridőben munkahelyükön, és persze otthon is, hiszen a családról gondoskodni kell a kánikulában is. És bár aki csak teheti, nyáron megy szabadságra, mégsem engedhetik meg maguknak a dolgozókollektívák, hogy lazítsanak. A termelésben rá kell hajtani, hogy a népgazdaság behozza a kemény tél okozta lemaradást, teljesítse kötelezettségeit, mert csak úgy tudjuk megalapozni a VII. ötéves tervet, így tudjuk biztosítani jobb, könynyebb boldogulásunk feltételeit. Azt még bizonygatni sem kell, hogy az idegenforgalmi főszezon idején a szolgáltatásokban foglalkoztatottaik menynyire nem pihenhetnek. Dolgozni kell tehát a melegben is, de a lehetőségek szerint enyhítve a hőség okozta ártalmakat. Az Ózdi Kohászati üzemekben például naponta 14 ezer liter szóda, 4 ezer liter tea fogy el, és 6 ezer kilogramm jeget használnak fel. Egy-egy kohász műszakonként 7-8—10 liter vizet is megiszik — enyhén sós szódavizet, mert pótolni kell a verejtékkel eltávozó sómennyiséget. Kialakult hagyománya van már annak is, hogy az aratókról gondoskodnak, hűsítő itallal és meleg étellel, de az is megnyugtató hatású, ha gépük jól működik, és biztosított az alkatrész-utánpótlás az esetleges üzemzavar elhárítására. Persze, nemcsak az aratók számára fontos a jól megszervezett, biztonságos munka, hanem mindenütt fokozottabban kell vigyáznunk egymásra a bágyasztóan meleg napokon, hiszen hátravan még a nyár legforróbb hónapja. A közlekedésnél jusson eszünkbe, hogy a járművezető figyelme is ellankadhat, reflexe lelassulhat, ne „centizzük" ki, hogy még átérünk-e a túlsó oldalra, inkább engedjük el magunk előtt a robogó kocsit. Igyekezzünk megőrizni higgadtságunkat, ha egy-egy ingerült szót hallunk, a másik is lehet ideges a melegtől, nemcsak mi. A kánikula nem csak erőnknek próbája, hanem sokszor emberségünknek is. I. E. .NAPLÓ - 1985. augusztus 1, csütörtök -3