Napló, 1987. május (Veszprém, 43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
Sarusi MihályMagyar Krisztus Mielőtt beérne az ember a nagyfalusi határba, az Ország Utat jó zsombékos lapos keresztezi. Ez lenne az Ér. Néha valóban olyan, mintha maga a Maros lenne, most csak amolyan vizenyős semmi. De azért áll a híd, jó fahíd, megbírja a négyökrös szekeret is. Itt érte utol Verzár úrfi a mi arany Katicánkat. Erős, bivalyerős forma ember ez a Károly, nem okozott neki gondot. Tizenhét éves kis teremtés, éppen neki való. Még én téged nem láttalak. Nem szállt az egy szót se, végig meg se mukkant. Csak előbb futott. Aztán. Aztán, elképzelhetetlen. Hogy ő, így. Minek. A Károly gyerek máskor se sokat kukoricázott. Hát most miért tett volna másképpen? Nem az ő zsellérei-e ezek a parasztok? Ez a lány nem az övé? Hát nem, az igaz. Mit számít, azzá teszem. Anyává. Termékeny népség ez, szapora, csak rájuk néz az ember, aztán már le is babáznak! Anynyi a gyerek abban a faluban, akad abban Verzár fattyú! Meglátták. Nem is az, hogy meglátták. Az, hogy. A föld mintha vele süllyedne. Károly. Igen, hát, hogyne, így hívják. Ő volt az. Őt láttam hazalovagolni. Ilyen lett volna Gyurijával is? Biztos más. A lányt az anyja kezdte keresni. Csakis azért ő, és nem a szeretője, mert hogy Gyurka semmire sem gondolt. Csak hogy megjöttek a lányok a vásárból, beköszöntek Nagyékhoz. Dicsértessék a Jézus Krisztus, hát Kató? Ő milyen vásárt csinált, hogy így elsietett? Művet, majd elválik, hol marad hol marad? Hát nem gyütt még haza, hol csatangol? Biztosan összeakadt a jegyesével! Nem az, odament hozzá maga, ott lapulnak a dohánylevelek alatt! Jó szagosak lesznek. Hát, majdnem. Ez már sok volt az anyjának, még hogy így a nyelvére vegye az ő nagylányát, Katát a falu. Beletürülte kötőjébe a kezét, hogy lesz ebből vacsora az embernek, majd jól ellátja a bajom, indíts Csapóék! György, valóság, otthon dolgozott, de ő semmiről se tehet, nem is látta a lányát, vagyis a jegyesét. Úgyhogy már ketten keresik. Kereste éjszaka az egész falu. Mert nem olyan lány, aki csak úgy nekivág a pusztának, hogy se szó, se be (Részlet) széd, értelmes teremtés. Szólt volna. Nem szólt. Mondom, láttam az úrfit. A Háromoltárú puszta kút. Itatná az olaj Szvergyán, lehet, hogy nem is oláh, de olajul beszél, itatná a jószágot, no lám. Szvergyán be, Gyuri ki, elsőnek. Szvergyán kihúzta, ott is hagyta, halálra rémült. Halálra válton rohant be gyalog a faluba! Ott volt a lova, de nem, csak kapta "magát, mint az őrült vágtatott Nagyékhoz, mert hogy jól ismerte látásból a nagylányt. Tán tetszett is neki, mert hogy legényember volt. A legszívesebben benősült volna a faluba, csak hát hogy adnának hozzá ezek lányt? Mert töri a nyelvüket, de inkább csak olájul szól, most is csak rémületében nyögte magyarán: Kati, Kati, a kútban! Gyuri nem feküdt le, a többi se, de ő a legkevésbé, míg a falu népe belefáradva az éjszakai batramoskodásba megtért haza, majd csak előkerül, el nem veszhetett, leendő füvével, a Nagy gyerekkel bekóborolta a fél határt egész le Mácsáig. Azért csak a fél határt, mert lám, ők éppen erre nem gondoltak, mindenre, csak erre nem, hogy itt lehet, ide kerülhetett, ide dobta le magát, itt fulladt meg, vagy már hamarább, amikor esett. Betörtek a csárdába, éppen hogy csak össze nem verekedtek az ott tanyázó olaj pásztorokkal, fára, hol van! Betértek minden szállásra, még a kastélynál is érdeklődtek, nem látta-e valaki az ő hazájukat, nem, senki. Károly valamit megneszelt, mert még az éjjel visszalovagolt gyönge paripáján Aradra a városi házba. Nem, nincs sehol. A farkas ilyenkor nem bánt, az Érbe nem fulladhatott, fölmentek Aradig, vissza végig az úton, ki látta, meddig látták, minden szállás népét megzavarták, én még láttam, korán igyekezett haza, elment a lányok előtt, hát, akkor már majdnem hazaért, amikor. És akkor? Hogy van tovább? Visszatértek a faluba, de akkor már világosodott. Nagy Péter nem bírta utolérni a majdnem füvét, sógorát, mert ahogy Gyuri észrevette a rohanó, eszeveszetten Hadonászó, ordító olajt, belenyilalhatott valami, hát, épp arra nem jártunk, csak épp a kutakba nem néztünk, nem, a hatházi kútba belelestünk, a kutasi kútba is, ebbe nem, mert éppen csak erre nem gondoltunk! Előbb csak rávetette magát Katicájára, meg nem pergett a gyepön vele átölelkezve a világosi világosság növekvő fényénél, de mielőtt a Nap úgy istenigazában rájuk villanthatott volna, mielőtt betakarhatta volna őket a palástjával, hogy gyerekek, jaj de szépek vagytok, jaj de szépek vagytok, mielőtt bárki, elsőként a Gyuri csókos pajtása, mindene, amióta kiderült, hogy mi van köztük, mi közük lesz egymáshoz, hát mire elsőbben is a Nagy gyerek odaért volna, megtartóztathatta volna, mielőtt visszafoghatta volna. Gyuri fölnyalábolta a jegyesét, és belevetette magát így, vele együtt, a kútba. Gyurka, ki tudja, hogy, végleg elmerült. Végleg, mindaddig a víz alatt volt a jegyesével együtt, míg ki nem húzták. Mert éppen ki lehetett húzni, nem arról van szó, de akkor már késő volt. Gyurka szánt szándékkal lemerült a víz alá, valóság, mert kieresztette magából a levegőt, belekapaszkodott a vízzel megtelt kicsi asszonyába, és rázhatta immár ötét a megvadult édesapja! Csókolhatott belé levegőt, életet az édesanyja, a falu népe állt körbe, csöndbe, vészes csöndbe, pislogva, rémülten, hát most mi lesz. Mert hogy eztet egy ember merte megtenni. Az. Mondja! Ki? Ha nem mondom, akkor is tudja! Hallja, csak azt ne mondja! De. Ha tudja, ne hallgasson! Jobb, ha nem szólok egy szót se, ítélet. Hogy tehetnénk, térjen észre, ember! Az lesz, ítélet! A mi ítéletünk. Akkor már ott volt a kastély népe is. Jobbára idegeny. Na várjatok csak. Ők vólak? Avval az öreg Nagy előkapta a csizmaszárból a disznóórát, avval szokta helybenhagyni a kés alá való hízót, hogy. Részlet a szerző Magyar Krisztus c. könyvének Puszta Zsillérfalu c. fejezetéből (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). tallat a kék tintában. Mártottm volna inkább feketébe, amilyen a gyászjelentésemhez illik. Odakapartam kényelmetlen helyzetemben a gyalázatos megjegyzésemet, szóról szóra úgy, ahogy mondtam, többes szám második személyű raggal a helyhatározóban. Megdöbbentő volt így papírra vetve a félve tisztelt íróasztalon. Mégis néhány pillanatig az volt az érzésem, hogy ezzel a titkos ügyintézéssel társak vagyunk valamilyen lovagias eljárásban. Nem lepődött meg, összehajtotta a cédulát, zsebébe tette és szó nélkül elhagyta a termet. Megint csak állva felejtett bennünket. Néhányan előreszaladtak és faggattak, hogy mit írtam a papirosra. Megmondtam nekik végül fennhangon, de az lett belőle, hogy ők is magukra vették, ugyanúgy többes számban. Jó negyedóra múlva tért vissza az osztályfőnököm. Mire belépett, rendben állt a társaság, én is a katedra előtt. Minden indulat nélkül szólt hozzám: — Holnap a második tíz perc elején jelentkezel a tanári szoba előtt. Tettedért egy bizottság von felelősségre. Nem sírtam el magam, pedig ez egy hatodikossal is megesik. Nem is tudom, hogy jutott eszembe, de megkérdeztem. — Most távoztam az osztályból? — Még nem ítélkezett fölötted senki — felelte. — Menj a helyedre! A padban mégis karomra hajtottam a fejem. „Consilium abcundi” — gondoltam, és eszembe jutott, miként ment végbe hajdan a kicsapott diákok útra bocsátása harangszó mellett. Az a harang sem volt meg már, valószínűleg ágyúcsöveket öntöttek belőle a nagy háborúban. Hallottam mégis kongását. Csengett a fülem attól éjszakán át. Egy kis tanácskozóterembe vezettek. Ott ült a bizottság, középütt a gimnázium igazgatója. Nem emlékszem, kik voltak a tagjai, csak azon csodálkoztam, hogy közöttük volt a tornatanárunk is, az a katonás ember. Azt sem tudom pontosan, mit kérdeztek tőlem, miket feleltem, de az bizonyos, hogy a cédula ott feküdt lefordítva a zöld terítős asztalon. Felhozhattam volna védelmemre, hogy a lányok kezdték, és azt is, hogy minek néztük őket, de ilyent nem tesz az ember. Vallottam hát töredelmesen. Azután meghallgattam a dorgatóriumot. Egy idő után kiküldtek, majd ismét visszahívtak ítélethirdetésre. Nem lett kicsapás, csak csendes eltávolítás, ami azt jelentette, hogy a tanévet még végigjárhatom, de a hetedik osztályba már nem iratkozhatom be. Eszerint három hónapra még kollégista maradtam Pápán, és e három hónapról maradt meg bennem néhány figyelemre méltó emlék a Rab tanár úrral kapcsolatosan. Nem sokkal a történtek után lefelé menet a lépcsőn, utolértem. Rengeteg dolgozatfüzet volt a hóna alatt kék borításban, piros csíkos vignettákkal. Tudvalévő, hogy nem volt valami hosszú kezű ember. Megkérdeztem tőle, segíthetek-e. Az ilyesmi illik, bár ő nem szokta átengedni. Nekem akkor mégis odaadta, de csak felét, talán éppen azért, hogy ne bántson meg kivetett helyzetemben. Útközben azt is megkérdezte, mi szeretnék lenni. Kissé durcásan azt feleltem neki: diplomata. Nem vette nyegleségnek, hanem szépen megmagyarázta, milyen elérhetetlen álom az ilyesmi egy falusi pap fiának a részéről. Be is láttam szívesen, mire a Széchenyi téri lakásukig értünk. Mégis vásároltam a Baum Szidi-féle vegyes tartalmú boltban egy kopott füzetsorozatot, amelynek az volt a címe: Ezer szóval angolul. Sőt makacsul tanultam is belőle egy ideig. Úgy fordult, hogy nem én lettem diplomata az osztályból, hanem a Mód Péter, ám ahhoz is nagy történelmi fordulat szükségeltetett. Hamarosan egy másik esemény már nyilván tanúsította, hogy a történtek ellenére sem viseltetik irántam rossz szívvel. Még elítélésem előtt jelentkeztem szavalásra a képzőtársaságban. Meg is történt ez a legközelebbi összejövetelen, méghozzá, úgy látszott, sikerrel, nagy tapsot kaptam, és első bírálóim jegyzőkönyvi dicséretet ajánlottak. Az utolsónak felszólalt a társaság egy tekintélyes tagja és alaposan levágott. Szerinte előadásmódom elavult, túl harsány. Bizonyos gúnyos-humoros megjegyzéseket is tett, szóval megfordította a hangulatot, és nem kaptam jegyzőkönyvi dicséretet. Ezeken az üléseken időnkint egy-egy tanár is előfordult. Ezúttal éppen Rab István. A korlátnak dűlve csalódottan süllyedtem lefelé a lépcsőn, csak úgy araszolva. Most ő ért el engem, az osztályfőnököm. Látván csüggedésemet, meg is szólított. — Ne búsulj, hiszen a többség melletted volt. — Mégis annak hittek, nem saját maguknak. — Efféle dolgok bizony előfordulnak — mondta —, de te ne higgy az egyetlennek. Mond inkább magadban: egy ítélet származhat féltékenységből is, kákán csomót kereső rosszhiszeműségből, és vannak ünneprontó emberek. Tedd a helyére gondolatban az ilyen nagy önbizalom ítélkezőt, aztán haladj tovább, ha hiszel magadban. Ezt már valóságos gyengédségnek foghattam fel, mintegy útravalónak szánva a távozó részére. Tán nem is könnyű szívvel bocsát el? Azt meg már szinte kivételezettségnek foghattam fel, hogy máskor is átadta kérésemre a dolgozatfüzeteket, akkor is, ha nem volt az olyan sok. Hazafelé az iskolából az utunk egyfelé vezetett. Egyszer pedig úgy fordult, hogy fel is jutottam a lakásukba. Ott volt az egyik Jilek fiú, akit már ismertem a falunk határában megrendezett közvadászatról. Valami nagy terjedelmű képet cépeltek felfelé, vagy fegyvertáblát? Nem tudom már, de igyekeztem segíteni. Az erkélyről az anyja akkor behozta a kis Zsuzsit. És hiába tagadja Rab Zsuzsa, ennyi idő után is, határozottan emlékszem, hogy kérésemre a kezembe adták. Nyilvánvaló, hogy én pontosabban megőriztem magamban ezt a jelenetet, mint ő tíz hónapos korából. A Pápai Öregdiákok Baráti Köre A nagy magyar nevelők sorozatban Rab István emlékezete címmel könyvet jelentetett meg szeretett, köztiszteletben álló, nagy tudású tanárukról, igazgatójukról. A könyvet a hajdani pápai diákok írták, köztük Tatay Sándor, aki íróvendégünk a könyvhéten is. A szép kivitelű könyv a veszprémi Pannon Nyomdát is dicséri. SZÁNTÓ TIBOR, A TIPOGRÁFUS Természetes, hogy a Vigadó Galéria-beli kiállításának igen szép, gazdagon illusztrált katalógusát is maga tervezte. Címlapján fekete betűkkel, lendületes írással egy név szerepel : Szántó. És aki egy kicsit is barátja, ismerője a szép magyar könyvnek, máris tudja, a tipográfus, könyvtervező Szántó Tibor kiállítása az esemény, amelyre a díszes összeállítás készült. Hetvenötödik születésnapján életművének háromszáz jeles alkotását sorakoztatja fel a június 7-ig nyitva tartó tárlaton. A mindig újító, ötletekben gazdag Szántó Tibor ezúttal saját munkásságát is szokatlan módon tárja a látogatók elé. Tablókat, kollázsokat állított össze életének, művészetének alakulását illusztrálandó. Szántó Tibor végigjárta a szakma minden lépcsőfokát. Tipográfusi pályáját betűszedő tanoncként kezdte, volt képszerkesztő, nyomdai osztályvezető, kiadói főszerkesztő, művészeti vezető, s eljutott a legmagasabb hazai és nemzetközi szakmai elismerésekig. Kapott Munkácsy- és Tótfalusidíjat, Pármában Bodoni-, Lipcsében Gutenberg-díjat. Tagjává választotta számos tipográfiai, könyvészeti nemzetközi társaság. Tanított az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán. És közben rengeteg könyvet tervezett, tipografált, illusztrált, ízléssel, stílusosan, jellegzetesen. Mert kötéstervei, könyvborítói bármennyire alárendeltek a műnek, az író szellemének, mégis sajátosan Szántó Tibor-nak. Eredetiek és összetéveszthetetlenek. Rend, logika, és tisztaság jellemzi munkáit — a szó szoros és esztétikai értelmében is. Ezekkel a könyvekkel számtalan arany-, ezüst-és bronzérmet nyert szerte a világon. Szántó mindent tud a betűről, a könyvről, a könyvcsinálásról. S noha művész a javából, ő maga könyvcsinálónak mondja magát. K. M. 1.4. elsoM I esteZ EMBERI TEST El.l.I PITÉSÉRŐl. Könyv az „ezerarcú Balaton” festőjéről: HALÁPY JÁNOS „Életünkről, kortársakról írta felesége, Lili” — ez a könyv alcíme. Amit ígér, megtartja: a szerző kiadásában megjelent kötet változatos, élvezetes és tanulságos olvasmány mind a művészetbarátok, mind a festészettel és művészettörténettel foglalkozók számára. De haladjunk sorjában. Mitől a Balaton festője Halápy János, az 1960-ban elhunyt művész? Két okunk is van rá, hogy úgy nevezzük, ahogy a füredi pantheonban emléktábláján is olvasható. Füred volt fő balatoni táborhelye 1925-től, innen cserkészte be a tavat, annak fény- és színtüneményeit meglesve és képpé alakítva. Helyi illetősége (nyaralótulajdonosi mivolta) másodrangú, a fő, hogy művészetté tudta varázsolni mindazt az élményt, melyet a nagy tó mindannyiunknak kínál és ad is, ám legtöbb ember „csak” átélője és nem kifejezője a hatásoknak. Halápy János a Balaton fényeinek és virágainak megörökítője és egyéni erejű megjelenítője volt. Tudta, hogy mit vállal Egry József közelében, programjában szerény volt: „Ha nem tudunk költeményt festeni a Balatonról, akkor jobb, ha riportot írunk, az legalább tisztességes és őszinte" — mondta önmagára értve. Aki képeit tanulmányozza, s ehhez nagyon jó, közbeillő és bizonyító erejű segítő a feleség szép könyve, többszörösen találkozik festett költeményekkel. Harmincnégy kitűnő színes és félszáznál több fekete-fehér reprodukció teszi szemléletessé és hitelessé a mellettük olvashatókat. Nem monográfia ez a könyv, hanem egy kitűnő megfigyelő és emlékeit élvezetes formában előadó feleség kedves elbeszélő följegyzése, visszaemlékezése. Ez a fő értéke. Sem Halápy Jánost nem akarja az égbe meneszteni, sem önmaga feje köré nem óhajtja a jóságos angyal dicsfényét. Bármiről ír is — képekről, kiállításokról, művésztársakról, balatoni nyarakról, Buda ostromáról, társaságokról, híres embe- rekről, nagy dolgokról vagy jelentéktelenségekről —, tollát az igazság szolgálata vezérli, így a művészeti kutatók ugyanúgy haszonnal forgathatják könyvét, ahogy a kor szellemi életének más szempontú vizsgálói. Hiányoznak az efféle, csevegve is tartalmasat és elgondolkodtatót előadó könyvek a hazai képzőművészeti életből, pedig segítségükkel sok téren juthatnánk előbbre. Halápy Lili nem bonyolódik szakmai magyarázatokba, ahol arra van szükség, ott művészettörténészek, esztéták véleményét idézi. Ám amit ő ad elő a művek születéséről, életük derűs és borús szakaszairól, azt mástól hiába várnánk. És ki tagadhatná, hogy a körülmények sokszor milyen döntővé válhatnak egy-egy műalkotás vagy egész életmű létrejöttében. Sok nevezetes emberről esik szó a könyvben, olyanokról is, akik nem Halápyhoz kötődtek, hanem a műfordító feleség pályáján játszottak szerepet — mindahány részlet egy-egy jellemző és értékes szín az összképben. Egry Józsefet külön kell említenem, akihez Halápyékat - ide értve János szintén festő testvérbátyját, Edét is - szoros szálak fűzték. A badacsonyi mester leveleiből számosat közöl Halápyné a Függelék című részben. Megtudhatjuk belőlük, milyen gondok emésztették Egry Józsefet a harmincas-negyvenes években. Gazdag bibliográfia, pontos képjegyzék, német és angol nyelvű összefoglaló és néhány dokumentumfénykép teszi teljessé a kisebb albumnyi terjedelmű értékes kötetet, mely Veszprém megyei kiadású könyv is lehetett volna egyben, ha annak idején a közös megjelentetést ajánló csendes szó halló és értő fülekre talál. Eljut-e megyénk könyvesboltjaiba a Halápy című könyv, melynek címlapján a Tihanyt ábrázoló festmény a híradó? Aki a nyári nagy tóparti vásárban is hiába keresnék, forduljon az írójához Budapesten a Tigris utca 48-ban. Heitler László NAPLÓ - 1987. május 30., szombat 13