Napló, 1989. január (Veszprém, 45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-02 / 1. szám

Ellátás, életszínvonal, közhangulat A kistermelés lehetőségei és az érdekeltség A háztáji, a kistermelés so­káig amolyan megtűrt tevé­kenységnek számított. Az ellá­tás zavarai azonban csak rá­döbbentettek, hogy a fogyasz­tó nem aszerint minősít, hogy az áru - hús, zöldség, gyü­mölcs és sok más — milyen „szektorból" való, hanem megvásárolható-e, milyen minősége. Az ugyancsak a fel­­­ismerés új szakaszát jelentette, amikor exportértékét — utal­hatunk a mézre, a házinyúl­­ra . . . - felfedeztük. Azt a megfontolást sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy amikor is itt jutunk el ahhoz a ponthoz, hogy tisztázhassuk: a kistermelés nem azonos a ház­tájival. Termelőszövetkezeti tag jussa az 1600 négyszögöl ház­táji föld. Illetményföldön ter­mel az állami gazdasági dol­gozó. Ez a kettő bármilyen nagy réteget jelent is, a kis­termelők kisebb körét alkotja. A kistermelő lehet városi ér­telmiségi, iparban, a vasútnál, vagy egyéb más helyen dol­gozó alkalmazott, munkás. Gazdálkodhat kertjében, földet bérelhet, de egy sor tevé­kenységhez — állattartáshoz, méhészkedéshez — nem is kell „birtok". A kistermelők óriási tömegét az a szám érzékelteti igazán, hogy az országban 1,4 millió Ez utóbbival arra kívántunk utalni, hogy a kistermelés fon­tosságának valós megítélése nem lehetséges „általános" a mezőgazdasági üzemek me­rev bérszabályozása feszültsé­get jelentett az agrárszféra terhére, akkor a jövedelmi vi­szonyok kiegyenlítő szerepét is betöltötte a háztáji. Újab­ban köznapibb tartalma van a háztájin, az illetmény földön gazdálkodó szorgosságának. Erőfeszítése azt szolgálja, hogy eléri életszínvonalát - bár­mennyi munkával is jár az - óvja, megtartsa. Sőt, még frissebb tapasztalat: a munka­­­erőpiac egyre szorongatóbb gondjában is segíthet. család, tehát a lakosság mint­egy harmada végez valami­lyen mezőgazdasági jellegű te­vékenységet. Nagyobb részt saját szükségletre termel zöld­séget, gyümölcsöt, neves ser­tést és baromfit (sorolhatnánk hosszan). Nem éppen perdön­tő témánkat illetően, mégis fi­gyelmet érdemel: van olyan statisztika, miszerint az ország­ban az egy lakosra jutó bor­­fogyasztás harmincvalahány li­terről húsz liter alá csökkent. Ez a szám is azt a felfogást tá­mogatja, hogy ennyi és ennyi ezer hektár szőlő kivágása in­dokolt, hisz a fogyasztás erő­sen visszaesett. Ezzel szemben a való az, hogy roppant meg­nőtt azoknak a kistermelőknek a száma, akik borból is önel­látók, megközelítéssel. A kisterme­lőknek van egy határozott cé­lokat követő rétege. Helyesebb ezeket vállalkozóknak tekinte­ni. Ezek - maradjunk az állat­­tenyésztésnél - mondjuk 100 sertést hizlalnak, istállójukban 10 vagy annál is több tehén áll, 2-3 ezer tojótyúkot tarta­nak. Az ilyen vállalkozó tevé­kenységéhez jelentős beruhá­zásra kész. Természetesen az­zal a szándékkal, hogy befek­tetése tisztes nyereséget fial. Az ilyen vállalkozó termel ,­és egyszersmind saját maga fő­könyvelője. A jövő év januárjától egy sor árintézkedés érinti az ag­rártermelést, így a nagyüze­mekkel együtt a kistermelést is. Egy sor termék felvásárlási árát megemelik a minőségre ösztönzés jegyében, viszont drágább lesz a takarmány, a műtrágya és több más olyan áru, ami a termeléshez nélkü­lözhetetlen. A számok arra mutatnak, hogy a szabályozók kedvezőbb helyzetbe hozzák a termelőket. Néhány dolog azonban jelzi: nem egyértel­mű a termelés ösztönzése. Ilyen például az, hogy a kis­termelőket érintő felvásárlási áremelésbe beleépítik azt felárat, ami eddig a nagyüze­­­met illette. A nagyüzem szer­vezi a kistermelő tevékenysé­gét, ellátja szaporítóanyaggal, takarmánnyal, gondoskodik az áru értékesítéséről, az egész­ségügyről, szaktanácsot ad. A gazdaság útján történő áruér­tékesítés így egészült ki a nagyüzemi felárral - aminek jelentős része ugyan a kister­melőkhöz került (megosztották), de valami a gazdaságnál is maradt, mintegy elismerve szervezéssel, szolgáltatással já­­­ró költségeket. A felár megszűnése, félő, visszafogja a nagyüzemeknek a termelésszervezésben való ér­dekeltségét. Ha a feláron nem osztozik a nagyüzem és a kis­termelő, így ez utóbbi úgy dönthet, hogy mondjuk a hí­zósertéssel, nem adja a „pat­­ronálónak”, hanem annak ér­értékesít, aki többet fizet érte. Árfelhajtó szerepet vállal, mivel nem szerződik, a terme­­­lés alakulása is áttekinthetet­lenné válhat. Állandó szemmel­­tartó figyelmet Nem egyszerű feltételezés ez. A tapasztalatok máris ar­ra mutatnak, hogy például a sertéshizlallók csa­k 1989 első felére szerződnek­­ azzal az óvatossággal, majd meglátják, miként alakul a piac. A kis­termelő számol, üzleti megfon­tolás alapján dönt. Az 1988. évi tojásválság sincs következ­mény nélkül. Amikor a tojás ára a ráfordítás költségét sem fedezte, előre látni lehetett: lesz annak böjtje is. Az év végi tojóállomány alakulása arra utalt: az aszály miatt ke­vesebb a kukorica, drágább a takarmány, az olyan mérték­ben emeli meg a tojás árát, hogy a fogyasztói igény tör­vényszerű visszaesésével szá­molnak. Az ágazat ugyan gyors változásra képes, a ter­melőállomány visszatartása azonban semmi jót nem ígér. Azzal viszont számolni lehet, hogy a saját fogyasztásra tyú­kot tartók száma a korábbiak­hoz képest megemelkedik. Az országosnál ugyan vala­mivel kisebb, de megyénkben is a mezőgazdasági összter­melés csaknem egyharmadát a kistermelők (háztáji gazdák, vállalkozók) állítják elő. Né­hány napja beható vitában ér­tékelte a kistermelés helyzetét a megyei tanács élelmiszer­gazdasági bizottsága, nyomatékkal hangsúlyozták azon a termelői biztonság, az érde­keltség meghatározó szerepét. A termelő orientálója termé­szetesen nem az előírás, ha­nem a piaci igényeket (a ha­zait és a külpiacot) ismerő, annak szellemében fogant köz­­gazdasági szabályozás. A kis­termelő nem naptári évben számol. Döntését - s lehetnek azok akár radikálisak is — év közben, lásd a vágósertés, baromfi 1989 első félévi szer­ződésállománya, alakíthatja. Úgy ahogy azt érdekeltsége diktálja. Ezért kíván az ágazat a kis­termelés minden rezdülése ál­landó szemmeltartó figyelmet, időről időre elemző készenlé­tet. Tarós Lajos Munkás, értelmiségi és alkalmazott is A kérdések kérdése: az érdekeltség TÖPRENGÉSEIM Kinek higgyek? Hallgatom a kormány el­­nökét, aki derűs optimizmus­­­­sal ecseteli, hogy végül is­­ nem kell annyira kétségbe­­ esnünk, a kedvező változó- I­­S * WhKIi!­sok, a biztató elmozdulások jelei letagadhatatlanok ló **5'' *i8SaH5 Csökken adósságunk, mér­­­­­­séklődik a költségvetési hiány, a vállalkozók, a kéz- I ■ f *e­z­deményezők száma egyre 1/ -.*•'• gyarapszik, bővül. Aztán egy sajtótájékoztatón a Pénzügy­­­­­­kutató Rt. mostanában so- .sJSkIpjmH kat szereplő közgazdász ." "8_ MDjj hölgy munkatársa - a kor- L—-—Xk-iMR----------•—i—i­mányfő egykori iskolatársa, s máig is jó barátja - arról győzködi az újságírókat, hogy a világ megrökönyödve szemléli, mi is történik nálunk Magyarországon. Volt egy jó kormányprogram, aztán mindannak az ellenkezőjét valósítjuk­­ meg. Az ország csőd felé tart. Most hát kinek higgyek? Egy kormányszóvivői tájékoztatón megkérdeztem az igazságügy-minisztert, igaz-e, hogy a Kisgazdapárt való­jában hivatalosan ma is létezik, mert annak idején el­felejtették feloszlatni. A miniszter válasza szerint erről szó sincs, mert bár igaz, hogy e pártot 1949-ben, amikor létrejött az egypártrendszer hazánkban, nem számolták föl, de 1957 januárjában az ellenforradalmi események okán valamennyi pártot megszűntté nyilvánítottak. Néhány hét múlva viszont a párt Központi Bizottságának egyik osztályvezetője kijelentette, a Kisgazdapártra e verdikt nem igaz, mert­­ csak az 1956 októbere után alakult pár­tokra érvényes a felszámolási határozat. A Kisgazdapárt jogfolytonossága viszont korábbi évekre datálódik. Akkor hát, ki mond igazat? Azt mondja pénzügyminiszterünk, az Országgyűlés no­vemberi ülésszakán, hogy egységes nyereségadót kell ki­vetni valamennyi vállalkozóra, gazdálkodóra, minden kü­lönböző más címen elrendelt adó idegen reformszelle­münktől. Abba nem illik, annak ellentmond. Aztán a leg­utóbbi, decemberi ülésen ugyanő pótadó-, lakásfejlesz­tési alap, műszaki fejlesztési alap létrehozása mellett ér­vel. Zavartan hallgatom: két pénzügyminiszterünk van? És zavarom nap mint nap erősödik, fokozódik, mert nem tudom, kinek, minek higgyek. Ámbár kétségem nem lehet, ha a statisztikai kimutatás sulykolja­­ is, hogy 1988- ban az árak 15,9 százalékkal emelkedtek, az­­ ABC-áruház­­ban rendre 200 forint helyett 300 forintot fizetek ugyan­azért a vásárlásért. Nincs kétségem a tekintetben sem, hogy bár­ hivatalos helyeken erősködnek, több munkáért több pénz jár, a fizetési borítékomba mégis kevesebb ke­rül. S bár olvastam lapunkban kereskedelmi vállalataink hirdetését, gazdagabb a karácsonyi kínálat, pult elé ke­rülve mégsem volt miből választanom. Úgy tűnik hát, meg kell szoknom; magamnak, a saját tapasztalatomnak, ,a saját ítéletemnek, minősítésemnek kell, hogy higgyek. Le kell szoknom arról, hogy megmagyarázzák, mit látok, mit tapasztalok. Szokatlan még, kissé fájdalmas is, de tu­domásul kell vennem, gondolkodó embernek tekinte­nek. Olyannak, aki elsősorban saját magának, saját sze­mének, tapasztalatának hisz. S úgy gondolom, ez így is van rendjén. Ámbár akad egy kivétel. A feleségem jobb, ha a jövő­ben is nem magának, hanem kizárólag és csakis nekem hisz . . . NAPLÓ - 1989. január 2., hétfő­­ 3 A munkakönyveiket ki sem adták A többség jól járt Lényegében véve az jött be, amire a HungarHotels balaton­füredi önelszámoló egysége és a Club Tihany Rt. számított: el­bocsátott dolgozóik túlnyomó többsége - a Club Tihany eseté­ben mindenki -, átlagkeresetének teljes összegét kapva vár­hatja a következő idegenforgalmi szezon kezdetét. Mint néhány héttel ezelőtt megírtuk, a két Balaton-parti cég - élve a jog­szabályok adta lehetőséggel -, a szezon elmúltával munka nél­kül maradt dolgozóit elbocsátotta, s ezzel - mivel meghatáro­zott feltételeknek megfelelő munkahelyet nem találók 6 hóna­pig jogosultak az úgynevezett meghosszabbított felmondási időre­­, az átteleltetés költségeit sikerült az „állam nyakába varr­­niuk”. Nem is akartak állást vállalni Ez az egész ügy lefuthatott volna teljesen simán is. Hogy nem így történt, annak alig­hanem több oka is van, az el­ső számú azonban minden bi­zonnyal az, hogy a leginkább érintettek - az elbocsátott dolgozók -­­voltak a legkevés­bé tisztában azzal, hogy vol­taképpen mi is történik velük. Többségüket legalábbis alapo­san meglepte, hogy állásaján­latokat kaptak a tanácsi mun­kaközvetítő szervektől, mi több, a megjelölt munkahelye­ket kötelező felkeresniük és ha a jogszabályok által előírt fel­tételek stimmelnek, el kell fo­gadniuk. Ellenkező esetben az átlagkeresettel járó meghos­­­szabbított felmondási időre nem számíthatnak. A tanácsiak szerint a Hun­garHotels eljárása nem volt fair. Először is azért, mert az illetékesek nem tájékoztatták megfelelően a dolgozókat. Er­­­ről egyértelműen tanúskodnak tanácsnál előírásszerűen megjelent elbocsátottak beszá­molói. Ők úgy tudták - azt mondták nekik —, hogy a meghosszabbított felmondási időt minden további nélkül megkapják. Hibáztatható vállalat azért is - így a ta­n­nácsiak —, mert az elbocsá­­tandók listájának összeállítá­sakor semmilyen szempontot nem vett figyelembe. Így for­dulhatott elő, hogy megkapták a munkaközvetítő lapot példá­ul betegek is, sőt az is, aki. Azok voltak a szerencsések, akiknek a kimutatott keresete jóval magasabb volt a taná­csok által nyilvántartott üres munkahelyeken kínáltaknál. Így, megfelelő ajánlat híján, ők megmenekültek a procedú­rától. Ebbe a csoportba tarto­zott a végül is elbocsátott 382- ből 273 ember. (Azért esik jó­szerével csak a HungarHotels­­ről szó, mert a Club Tihany, jóllehet, 85 dolgozója elbo­csátását jelezte előre, a kü­lönböző szociális és egyéb szempontok mérlegelése után csak 33-tól vált meg. Közü­lük azonban — lévén kimuta­tott keresetük viszonylag ma­gas senkinek sem tudtak munkahelyet ajánlani a köz­vetítő szervek.) — Az érdemi munkától ve­szi el az időt, az a sok admi­nisztráció, ami a kiközvetítés­sel jár - mondja nem kis ke­serűséggel Boros Imréné, füredi tanács munkaügyi cso­­­portjának vezetője. - A hoz­zánk tartozó 219 dolgozó kö­zül 90-nek tudtunk ajánlatot adni, de közülük egyetlen egy sem helyezkedett el. És ezek­nek az embereknek háromhe­tente vissza kell jönniük hoz­zánk. Most mit csináljunk? Közvetítsük ki őket megint ugyanoda, ahol már jártak, mire a dolog aktuálissá vált volna, bevonult katonának. A másik oldalon viszont ép­pen a tanácsi ügyintézést kár­hoztatják a kalamajkáért. Már az említett, november elején megjelent írásunkban is han­got adott felháborodásának a HungarHotels füredi igazgató­ja, amiatt, hogy a helyi ta­nács olyan munkahelyre közve­tített ki dolgozókat, ahol ami­kor azok megjelentek, eluta­sították őket. No, ezt a vádat viszont a tanács utasította vis­­­sza. Valójában mindkét félnek igaza lehet. A tanács által megjelölt munkáltatók valóban munkaerőigényt jelentettek, ám nem olyan dolgozókra van szükségük, akik előre bejelen­tik, hogy csak márciusig ma­radnak, tekintve, hogy cégük a szezon indulásakor vissza­várja őket. De hát az érintet­tek eleve nem is akartak ál­lást vállalni, s ezért nem il­lethetjük őket szemrehányás­sal. Ki az a bolond, aki, ha ezt a néhány hónapot otthon töltve is megkaphatja a ko­rábbi átlagkeresetét, inkább egy három műszakos, betaní­tott munkáért töri magát, esetleg a korábbinál tíz szá­zalékkal alacsonyabb bérért? (A szabály szerint ugyanis, ha a felajánlott kereset csak 10 százalékkal marad el az elő­zőtől, az állást el kell fogad­ni.) Szűcs Zoltán, az Annabella szállodában volt étteremveze­tő, november elsejével neki is felmondtak. — Szerintem a vállalat jót akart - mondja. — Csak saj­nos - mint már annyiszor —, az érintettek tájékoztatása most sem volt megfelelő, min­denki csak egy részét adta to­vább az információknak. Tudo­másom szerint például az üzemiroda vezetője önként je­lentkezés alapján állította ös­­­sze az elbocsátandók listáját, azt mondta a dolgozóinak, hogy úgysem tudják elhelyez­ni őket, így aztán, mint vala­miféle kedvezményre, éppen a családanyák jelentkeztek első­sorban. Egyikük, amikor meg­tudta, hogy kiközvetítették, rosszul lett, orvost kellett hív­ni hozzá. De az a szürke könyv is, amit a tanács adott, olyan nyelven íródott, hogy alig lehet megérteni belőle valamit. Nem beszélve arról, hogy a mit sem sejtő dolgo­zók egyszercsak postán kap­ták meg az értesítést, hogy ide és ide menjenek jelent­kezni. A vállalatnál alighanem túl­ságosan is bíztak elgondolá­suk zökkenőmentes lebonyolít­hatóságában. Erre enged kö­vetkeztetni, hogy a munka­könyveiket sem adták ki az el­bocsátottaknak, akiket nyilván ez a tény is abban erősített meg, hogy a felmondás pusz­ta formalitás. (Mint megtud­tuk, a cég a munkakönyv visszatartásával szabálysértést követett el, emiatt az illeté­kes szerv kezdeményezte is az eljárást.) Két feltétel nem állt fenn Szűcs Zoltán - és persze a többiek túlnyomó többsége is -, valóban jól járt a vállalat leleményessége folytán. Havon­ta mintegy tízezer forinttal kap többet, mint kapott vol­na, ha nem mondanak fel ne­ki, s nem válik jogosulttá a meghosszabbított felmondási időre.­­ Tudott dolog, hogy nyá­ron mi nem napi nyolc órát dolgozunk — mondja. — Emi­att mindenkinek összegyűlik egy csomó pluszórája, ezeket a szezon elmúltával szoktuk lecsúsztatni. Ezzel általában eltelt jó két hónap, s persze volt szabadságunk is. — Erre a „ császára" nem kaptak fizetést?­­ Akik tiszta jutalékos rend­szerben dolgoztak — például a felszolgálók -, semmit, mi étteremvezetők megkaptuk az alapfizetésünket, ami az én esetemben 3500 forint. Az igazság az, hogy aki itt dol­gozik, az mind úgy áll hozzá, hogy neki­ 6 hónap alatt kell megkeresnie az egész évi jö­vedelmét. Néhány évvel ez­előtt még lehetett találni mun­kát télen is, de ma már szin­te egyetlen egység sem tart nyitva, nincs pénzük az em­bereknek étterembe járni. Szűcs Zoltán tehát a szeren­csések közé tartozott, akik számára a tanács nem tudott állást ajánlani. Nem így a fe­lesége, aki felszolgálóként dolgozott az Annabellában. Az ő eredeti szakképzettsége ugyan kertész, ám már tíz éve vendéglátós. A kézhez kapott közvetítőlap utasítása szerint a Bakony Művekben kellett munkára jelentkeznie. - Elmentünk Veszprémbe - idézi fel az eseményeket a férj -, a felvételi irodában közölték velünk, hogy három műszakos betanított munkára tudják felvenni a feleségemet. Három gyerekünk van, a be­járás is problémás lenne, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a szabályok szerint előírt három feltétel közül ket­tő nem állt fenn. A felkínált munkahely nem felelt meg a szakképzettségének, és a kí­nált fizetés is jóval alatta ma­radt a korábbinál „legfeljebb 10 százalékkal kevesebbnek”. Természetesen azt kértük, hogy ezeket a tényeket írják rá a közvetítőlapra. No, ez nem ment, nagy nehezen annyit si­került elérni, hogy ráírták ugyan, hogy szakképzettségé­nek megfelelő munkát nem tudnak biztosítani, de odaír­ták azt is, hogy a felajánlott betanított munkát nem fogad­ta el. Ezzel mentünk vissza a tanácshoz itt Füreden, ahol vi­szont a bejegyzésnek csak er­re a második részére voltak tekintettel, és nem hosszabbí­tották meg a feleségem fel­mondási idejét. Fellebbeztünk, s erre végre megkapta. •­ Végül is december közepén, az összesen elbocsátott 382 dolgozó közül 341 már jogo­sultnak találtatott a meghos­­­szabbított felmondási időre. Volt, aki automatikusan, volt, aki néhány hivatal és munka­hely felkeresése, jogi tanács igénybevétele, beadványok, fellebbezések készítése árán. És vannak — december köze­pén 41 -en —, akiknek nem volt szerencséjük. Hogy ki melyik csoportba került, az sok min­dentől függött - példáinak okáért attól, hogy a tanács­nál vagy az ajánlott munka­helyen felkeresett tisztviselők „hogyan álltak a kérdéshez” —, csak két dologtól nem: az indokoltságtól és a rászorult­ságtól. Orvost kellett hívni Szente Ottó A nagyalásonyi Táncsics Termelőszövetkezetben tavaszig 40 erő­gépet és ezek munkagépeit, valamint 9 teherautót javítanak és újítanak fel

Next