Napló, 1989. január (Veszprém, 45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-02 / 1. szám
Ellátás, életszínvonal, közhangulat A kistermelés lehetőségei és az érdekeltség A háztáji, a kistermelés sokáig amolyan megtűrt tevékenységnek számított. Az ellátás zavarai azonban csak rádöbbentettek, hogy a fogyasztó nem aszerint minősít, hogy az áru - hús, zöldség, gyümölcs és sok más — milyen „szektorból" való, hanem megvásárolható-e, milyen minősége. Az ugyancsak a felismerés új szakaszát jelentette, amikor exportértékét — utalhatunk a mézre, a házinyúlra . . . - felfedeztük. Azt a megfontolást sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy amikor is itt jutunk el ahhoz a ponthoz, hogy tisztázhassuk: a kistermelés nem azonos a háztájival. Termelőszövetkezeti tag jussa az 1600 négyszögöl háztáji föld. Illetményföldön termel az állami gazdasági dolgozó. Ez a kettő bármilyen nagy réteget jelent is, a kistermelők kisebb körét alkotja. A kistermelő lehet városi értelmiségi, iparban, a vasútnál, vagy egyéb más helyen dolgozó alkalmazott, munkás. Gazdálkodhat kertjében, földet bérelhet, de egy sor tevékenységhez — állattartáshoz, méhészkedéshez — nem is kell „birtok". A kistermelők óriási tömegét az a szám érzékelteti igazán, hogy az országban 1,4 millió Ez utóbbival arra kívántunk utalni, hogy a kistermelés fontosságának valós megítélése nem lehetséges „általános" a mezőgazdasági üzemek merev bérszabályozása feszültséget jelentett az agrárszféra terhére, akkor a jövedelmi viszonyok kiegyenlítő szerepét is betöltötte a háztáji. Újabban köznapibb tartalma van a háztájin, az illetmény földön gazdálkodó szorgosságának. Erőfeszítése azt szolgálja, hogy eléri életszínvonalát - bármennyi munkával is jár az - óvja, megtartsa. Sőt, még frissebb tapasztalat: a munkaerőpiac egyre szorongatóbb gondjában is segíthet. család, tehát a lakosság mintegy harmada végez valamilyen mezőgazdasági jellegű tevékenységet. Nagyobb részt saját szükségletre termel zöldséget, gyümölcsöt, neves sertést és baromfit (sorolhatnánk hosszan). Nem éppen perdöntő témánkat illetően, mégis figyelmet érdemel: van olyan statisztika, miszerint az országban az egy lakosra jutó borfogyasztás harmincvalahány literről húsz liter alá csökkent. Ez a szám is azt a felfogást támogatja, hogy ennyi és ennyi ezer hektár szőlő kivágása indokolt, hisz a fogyasztás erősen visszaesett. Ezzel szemben a való az, hogy roppant megnőtt azoknak a kistermelőknek a száma, akik borból is önellátók, megközelítéssel. A kistermelőknek van egy határozott célokat követő rétege. Helyesebb ezeket vállalkozóknak tekinteni. Ezek - maradjunk az állattenyésztésnél - mondjuk 100 sertést hizlalnak, istállójukban 10 vagy annál is több tehén áll, 2-3 ezer tojótyúkot tartanak. Az ilyen vállalkozó tevékenységéhez jelentős beruházásra kész. Természetesen azzal a szándékkal, hogy befektetése tisztes nyereséget fial. Az ilyen vállalkozó termel ,és egyszersmind saját maga főkönyvelője. A jövő év januárjától egy sor árintézkedés érinti az agrártermelést, így a nagyüzemekkel együtt a kistermelést is. Egy sor termék felvásárlási árát megemelik a minőségre ösztönzés jegyében, viszont drágább lesz a takarmány, a műtrágya és több más olyan áru, ami a termeléshez nélkülözhetetlen. A számok arra mutatnak, hogy a szabályozók kedvezőbb helyzetbe hozzák a termelőket. Néhány dolog azonban jelzi: nem egyértelmű a termelés ösztönzése. Ilyen például az, hogy a kistermelőket érintő felvásárlási áremelésbe beleépítik azt felárat, ami eddig a nagyüzemet illette. A nagyüzem szervezi a kistermelő tevékenységét, ellátja szaporítóanyaggal, takarmánnyal, gondoskodik az áru értékesítéséről, az egészségügyről, szaktanácsot ad. A gazdaság útján történő áruértékesítés így egészült ki a nagyüzemi felárral - aminek jelentős része ugyan a kistermelőkhöz került (megosztották), de valami a gazdaságnál is maradt, mintegy elismerve szervezéssel, szolgáltatással járó költségeket. A felár megszűnése, félő, visszafogja a nagyüzemeknek a termelésszervezésben való érdekeltségét. Ha a feláron nem osztozik a nagyüzem és a kistermelő, így ez utóbbi úgy dönthet, hogy mondjuk a hízósertéssel, nem adja a „patronálónak”, hanem annak érértékesít, aki többet fizet érte. Árfelhajtó szerepet vállal, mivel nem szerződik, a termelés alakulása is áttekinthetetlenné válhat. Állandó szemmeltartó figyelmet Nem egyszerű feltételezés ez. A tapasztalatok máris arra mutatnak, hogy például a sertéshizlallók csak 1989 első felére szerződnek azzal az óvatossággal, majd meglátják, miként alakul a piac. A kistermelő számol, üzleti megfontolás alapján dönt. Az 1988. évi tojásválság sincs következmény nélkül. Amikor a tojás ára a ráfordítás költségét sem fedezte, előre látni lehetett: lesz annak böjtje is. Az év végi tojóállomány alakulása arra utalt: az aszály miatt kevesebb a kukorica, drágább a takarmány, az olyan mértékben emeli meg a tojás árát, hogy a fogyasztói igény törvényszerű visszaesésével számolnak. Az ágazat ugyan gyors változásra képes, a termelőállomány visszatartása azonban semmi jót nem ígér. Azzal viszont számolni lehet, hogy a saját fogyasztásra tyúkot tartók száma a korábbiakhoz képest megemelkedik. Az országosnál ugyan valamivel kisebb, de megyénkben is a mezőgazdasági össztermelés csaknem egyharmadát a kistermelők (háztáji gazdák, vállalkozók) állítják elő. Néhány napja beható vitában értékelte a kistermelés helyzetét a megyei tanács élelmiszergazdasági bizottsága, nyomatékkal hangsúlyozták azon a termelői biztonság, az érdekeltség meghatározó szerepét. A termelő orientálója természetesen nem az előírás, hanem a piaci igényeket (a hazait és a külpiacot) ismerő, annak szellemében fogant közgazdasági szabályozás. A kistermelő nem naptári évben számol. Döntését - s lehetnek azok akár radikálisak is — év közben, lásd a vágósertés, baromfi 1989 első félévi szerződésállománya, alakíthatja. Úgy ahogy azt érdekeltsége diktálja. Ezért kíván az ágazat a kistermelés minden rezdülése állandó szemmeltartó figyelmet, időről időre elemző készenlétet. Tarós Lajos Munkás, értelmiségi és alkalmazott is A kérdések kérdése: az érdekeltség TÖPRENGÉSEIM Kinek higgyek? Hallgatom a kormány elnökét, aki derűs optimizmussal ecseteli, hogy végül is nem kell annyira kétségbe esnünk, a kedvező változó- IS * WhKIi!sok, a biztató elmozdulások jelei letagadhatatlanok ló **5'' *i8SaH5 Csökken adósságunk, mérséklődik a költségvetési hiány, a vállalkozók, a kéz- I ■ f *ezdeményezők száma egyre 1/ -.*•'• gyarapszik, bővül. Aztán egy sajtótájékoztatón a Pénzügykutató Rt. mostanában so- .sJSkIpjmH kat szereplő közgazdász ." "8_ MDjj hölgy munkatársa - a kor- L—-—Xk-iMR----------•—i—imányfő egykori iskolatársa, s máig is jó barátja - arról győzködi az újságírókat, hogy a világ megrökönyödve szemléli, mi is történik nálunk Magyarországon. Volt egy jó kormányprogram, aztán mindannak az ellenkezőjét valósítjuk meg. Az ország csőd felé tart. Most hát kinek higgyek? Egy kormányszóvivői tájékoztatón megkérdeztem az igazságügy-minisztert, igaz-e, hogy a Kisgazdapárt valójában hivatalosan ma is létezik, mert annak idején elfelejtették feloszlatni. A miniszter válasza szerint erről szó sincs, mert bár igaz, hogy e pártot 1949-ben, amikor létrejött az egypártrendszer hazánkban, nem számolták föl, de 1957 januárjában az ellenforradalmi események okán valamennyi pártot megszűntté nyilvánítottak. Néhány hét múlva viszont a párt Központi Bizottságának egyik osztályvezetője kijelentette, a Kisgazdapártra e verdikt nem igaz, mert csak az 1956 októbere után alakult pártokra érvényes a felszámolási határozat. A Kisgazdapárt jogfolytonossága viszont korábbi évekre datálódik. Akkor hát, ki mond igazat? Azt mondja pénzügyminiszterünk, az Országgyűlés novemberi ülésszakán, hogy egységes nyereségadót kell kivetni valamennyi vállalkozóra, gazdálkodóra, minden különböző más címen elrendelt adó idegen reformszellemünktől. Abba nem illik, annak ellentmond. Aztán a legutóbbi, decemberi ülésen ugyanő pótadó-, lakásfejlesztési alap, műszaki fejlesztési alap létrehozása mellett érvel. Zavartan hallgatom: két pénzügyminiszterünk van? És zavarom nap mint nap erősödik, fokozódik, mert nem tudom, kinek, minek higgyek. Ámbár kétségem nem lehet, ha a statisztikai kimutatás sulykolja is, hogy 1988- ban az árak 15,9 százalékkal emelkedtek, az ABC-áruházban rendre 200 forint helyett 300 forintot fizetek ugyanazért a vásárlásért. Nincs kétségem a tekintetben sem, hogy bár hivatalos helyeken erősködnek, több munkáért több pénz jár, a fizetési borítékomba mégis kevesebb kerül. S bár olvastam lapunkban kereskedelmi vállalataink hirdetését, gazdagabb a karácsonyi kínálat, pult elé kerülve mégsem volt miből választanom. Úgy tűnik hát, meg kell szoknom; magamnak, a saját tapasztalatomnak, ,a saját ítéletemnek, minősítésemnek kell, hogy higgyek. Le kell szoknom arról, hogy megmagyarázzák, mit látok, mit tapasztalok. Szokatlan még, kissé fájdalmas is, de tudomásul kell vennem, gondolkodó embernek tekintenek. Olyannak, aki elsősorban saját magának, saját szemének, tapasztalatának hisz. S úgy gondolom, ez így is van rendjén. Ámbár akad egy kivétel. A feleségem jobb, ha a jövőben is nem magának, hanem kizárólag és csakis nekem hisz . . . NAPLÓ - 1989. január 2., hétfő 3 A munkakönyveiket ki sem adták A többség jól járt Lényegében véve az jött be, amire a HungarHotels balatonfüredi önelszámoló egysége és a Club Tihany Rt. számított: elbocsátott dolgozóik túlnyomó többsége - a Club Tihany esetében mindenki -, átlagkeresetének teljes összegét kapva várhatja a következő idegenforgalmi szezon kezdetét. Mint néhány héttel ezelőtt megírtuk, a két Balaton-parti cég - élve a jogszabályok adta lehetőséggel -, a szezon elmúltával munka nélkül maradt dolgozóit elbocsátotta, s ezzel - mivel meghatározott feltételeknek megfelelő munkahelyet nem találók 6 hónapig jogosultak az úgynevezett meghosszabbított felmondási időre, az átteleltetés költségeit sikerült az „állam nyakába varrniuk”. Nem is akartak állást vállalni Ez az egész ügy lefuthatott volna teljesen simán is. Hogy nem így történt, annak alighanem több oka is van, az első számú azonban minden bizonnyal az, hogy a leginkább érintettek - az elbocsátott dolgozók -voltak a legkevésbé tisztában azzal, hogy voltaképpen mi is történik velük. Többségüket legalábbis alaposan meglepte, hogy állásajánlatokat kaptak a tanácsi munkaközvetítő szervektől, mi több, a megjelölt munkahelyeket kötelező felkeresniük és ha a jogszabályok által előírt feltételek stimmelnek, el kell fogadniuk. Ellenkező esetben az átlagkeresettel járó meghosszabbított felmondási időre nem számíthatnak. A tanácsiak szerint a HungarHotels eljárása nem volt fair. Először is azért, mert az illetékesek nem tájékoztatták megfelelően a dolgozókat. Erről egyértelműen tanúskodnak tanácsnál előírásszerűen megjelent elbocsátottak beszámolói. Ők úgy tudták - azt mondták nekik —, hogy a meghosszabbított felmondási időt minden további nélkül megkapják. Hibáztatható vállalat azért is - így a tannácsiak —, mert az elbocsátandók listájának összeállításakor semmilyen szempontot nem vett figyelembe. Így fordulhatott elő, hogy megkapták a munkaközvetítő lapot például betegek is, sőt az is, aki. Azok voltak a szerencsések, akiknek a kimutatott keresete jóval magasabb volt a tanácsok által nyilvántartott üres munkahelyeken kínáltaknál. Így, megfelelő ajánlat híján, ők megmenekültek a procedúrától. Ebbe a csoportba tartozott a végül is elbocsátott 382- ből 273 ember. (Azért esik jószerével csak a HungarHotelsről szó, mert a Club Tihany, jóllehet, 85 dolgozója elbocsátását jelezte előre, a különböző szociális és egyéb szempontok mérlegelése után csak 33-tól vált meg. Közülük azonban — lévén kimutatott keresetük viszonylag magas senkinek sem tudtak munkahelyet ajánlani a közvetítő szervek.) — Az érdemi munkától veszi el az időt, az a sok adminisztráció, ami a kiközvetítéssel jár - mondja nem kis keserűséggel Boros Imréné, füredi tanács munkaügyi csoportjának vezetője. - A hozzánk tartozó 219 dolgozó közül 90-nek tudtunk ajánlatot adni, de közülük egyetlen egy sem helyezkedett el. És ezeknek az embereknek háromhetente vissza kell jönniük hozzánk. Most mit csináljunk? Közvetítsük ki őket megint ugyanoda, ahol már jártak, mire a dolog aktuálissá vált volna, bevonult katonának. A másik oldalon viszont éppen a tanácsi ügyintézést kárhoztatják a kalamajkáért. Már az említett, november elején megjelent írásunkban is hangot adott felháborodásának a HungarHotels füredi igazgatója, amiatt, hogy a helyi tanács olyan munkahelyre közvetített ki dolgozókat, ahol amikor azok megjelentek, elutasították őket. No, ezt a vádat viszont a tanács utasította vissza. Valójában mindkét félnek igaza lehet. A tanács által megjelölt munkáltatók valóban munkaerőigényt jelentettek, ám nem olyan dolgozókra van szükségük, akik előre bejelentik, hogy csak márciusig maradnak, tekintve, hogy cégük a szezon indulásakor visszavárja őket. De hát az érintettek eleve nem is akartak állást vállalni, s ezért nem illethetjük őket szemrehányással. Ki az a bolond, aki, ha ezt a néhány hónapot otthon töltve is megkaphatja a korábbi átlagkeresetét, inkább egy három műszakos, betanított munkáért töri magát, esetleg a korábbinál tíz százalékkal alacsonyabb bérért? (A szabály szerint ugyanis, ha a felajánlott kereset csak 10 százalékkal marad el az előzőtől, az állást el kell fogadni.) Szűcs Zoltán, az Annabella szállodában volt étteremvezető, november elsejével neki is felmondtak. — Szerintem a vállalat jót akart - mondja. — Csak sajnos - mint már annyiszor —, az érintettek tájékoztatása most sem volt megfelelő, mindenki csak egy részét adta tovább az információknak. Tudomásom szerint például az üzemiroda vezetője önként jelentkezés alapján állította össze az elbocsátandók listáját, azt mondta a dolgozóinak, hogy úgysem tudják elhelyezni őket, így aztán, mint valamiféle kedvezményre, éppen a családanyák jelentkeztek elsősorban. Egyikük, amikor megtudta, hogy kiközvetítették, rosszul lett, orvost kellett hívni hozzá. De az a szürke könyv is, amit a tanács adott, olyan nyelven íródott, hogy alig lehet megérteni belőle valamit. Nem beszélve arról, hogy a mit sem sejtő dolgozók egyszercsak postán kapták meg az értesítést, hogy ide és ide menjenek jelentkezni. A vállalatnál alighanem túlságosan is bíztak elgondolásuk zökkenőmentes lebonyolíthatóságában. Erre enged következtetni, hogy a munkakönyveiket sem adták ki az elbocsátottaknak, akiket nyilván ez a tény is abban erősített meg, hogy a felmondás puszta formalitás. (Mint megtudtuk, a cég a munkakönyv visszatartásával szabálysértést követett el, emiatt az illetékes szerv kezdeményezte is az eljárást.) Két feltétel nem állt fenn Szűcs Zoltán - és persze a többiek túlnyomó többsége is -, valóban jól járt a vállalat leleményessége folytán. Havonta mintegy tízezer forinttal kap többet, mint kapott volna, ha nem mondanak fel neki, s nem válik jogosulttá a meghosszabbított felmondási időre. Tudott dolog, hogy nyáron mi nem napi nyolc órát dolgozunk — mondja. — Emiatt mindenkinek összegyűlik egy csomó pluszórája, ezeket a szezon elmúltával szoktuk lecsúsztatni. Ezzel általában eltelt jó két hónap, s persze volt szabadságunk is. — Erre a „ császára" nem kaptak fizetést? Akik tiszta jutalékos rendszerben dolgoztak — például a felszolgálók -, semmit, mi étteremvezetők megkaptuk az alapfizetésünket, ami az én esetemben 3500 forint. Az igazság az, hogy aki itt dolgozik, az mind úgy áll hozzá, hogy neki 6 hónap alatt kell megkeresnie az egész évi jövedelmét. Néhány évvel ezelőtt még lehetett találni munkát télen is, de ma már szinte egyetlen egység sem tart nyitva, nincs pénzük az embereknek étterembe járni. Szűcs Zoltán tehát a szerencsések közé tartozott, akik számára a tanács nem tudott állást ajánlani. Nem így a felesége, aki felszolgálóként dolgozott az Annabellában. Az ő eredeti szakképzettsége ugyan kertész, ám már tíz éve vendéglátós. A kézhez kapott közvetítőlap utasítása szerint a Bakony Művekben kellett munkára jelentkeznie. - Elmentünk Veszprémbe - idézi fel az eseményeket a férj -, a felvételi irodában közölték velünk, hogy három műszakos betanított munkára tudják felvenni a feleségemet. Három gyerekünk van, a bejárás is problémás lenne, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a szabályok szerint előírt három feltétel közül kettő nem állt fenn. A felkínált munkahely nem felelt meg a szakképzettségének, és a kínált fizetés is jóval alatta maradt a korábbinál „legfeljebb 10 százalékkal kevesebbnek”. Természetesen azt kértük, hogy ezeket a tényeket írják rá a közvetítőlapra. No, ez nem ment, nagy nehezen annyit sikerült elérni, hogy ráírták ugyan, hogy szakképzettségének megfelelő munkát nem tudnak biztosítani, de odaírták azt is, hogy a felajánlott betanított munkát nem fogadta el. Ezzel mentünk vissza a tanácshoz itt Füreden, ahol viszont a bejegyzésnek csak erre a második részére voltak tekintettel, és nem hosszabbították meg a feleségem felmondási idejét. Fellebbeztünk, s erre végre megkapta. • Végül is december közepén, az összesen elbocsátott 382 dolgozó közül 341 már jogosultnak találtatott a meghosszabbított felmondási időre. Volt, aki automatikusan, volt, aki néhány hivatal és munkahely felkeresése, jogi tanács igénybevétele, beadványok, fellebbezések készítése árán. És vannak — december közepén 41 -en —, akiknek nem volt szerencséjük. Hogy ki melyik csoportba került, az sok mindentől függött - példáinak okáért attól, hogy a tanácsnál vagy az ajánlott munkahelyen felkeresett tisztviselők „hogyan álltak a kérdéshez” —, csak két dologtól nem: az indokoltságtól és a rászorultságtól. Orvost kellett hívni Szente Ottó A nagyalásonyi Táncsics Termelőszövetkezetben tavaszig 40 erőgépet és ezek munkagépeit, valamint 9 teherautót javítanak és újítanak fel