Napló, 1989. szeptember (Veszprém, 45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-01 / 206. szám

A Napló történelmi­­ felelőssége Gondolatok a nyilvánosságról az ajkai NAPLÓ-FÓRUM kapcsán Ma Magyarországon egy európai értelemben vett nyil­vánosság kezd kialakulni. Törékeny ugyan, de a társa­dalmi érintkezés olyan területe formálódik, melynek küszö­bét - hovatartozástól függetlenül - bárki átlépheti, mely­be az állampolgárt csakis az érvvel szembeszegezett érv, a produkció tekintélye minősíti. A sikeres érvelésnek, a jó produkciónak, az alkotó nyilvánosság működésének azon­ban kemény feltételei vannak. Mik ezek? Fel kell adni a kizárólagos illetékességen alapuló ér­telmezési monopóliumokat, az ilyen alapon történő meg­ítélések megfellebbezhetetlenségét. Biztosítani kell az általános hozzáférhetőséget, az in­formációk szabad áramlását, a megítélő kritikai gondol­kodás teljes szabadságát. Elfogadhatatlan az a helyzet, melyben a politikai megbízhatóság a feltétele bizonyos információkhoz, iratokhoz, dokumentumokhoz való hozzá­férhetőségnek. Meg kell valósítani a politika tematikus nyitottságát és az állampolgárok általi elvitathatóságát. Garantálni kell az egyenlő, partneri vita lehetőségét. Ezen feltételek biztosításához korrekt, igaz, tényszerű, (független?) tájékoztatás szükségeltetik. De elvárható-e mindez egy politikai párt, adott esetben a hatalmon lé­vő állampárt, az MSZMP tulajdonában lévő napilaptól? Véleményem szerint feltétlenül­ igen. És nemcsak valami­féle jótékony megértésből, a társadalom irányába tett pozitív gesztusképpen, vagy egy bizonyos közmegegyezést taktikai okokból szolgálandó, hanem elsősorban a párt­állam saját, jól felfogott érdekében. Miért? Tudják, hogy az állam és a társadalom az újkori fej­lődésben eltávolodtak egymástól. Ebben az eltávolodás­ban a nyilvánosság egyre inkább érdekközvetítő politikai szervezetrendszerré vált, illetve válik napjainkban. A tár­sadalmi akaratot, a társadalom óhajait, elvárásait, szük­ségleteit a nyilvánosság alkotmányos jogosítványaival, ga­ranciával - lehetőleg megegyezéses úton - közvetíti a közhatalmi szféra, az állam felé, és viszont: az állami akaratot a társadalom felé. És ha ez a nyilvánosság valamilyen oknál fogva kor­látozott, nem funkcionál? Akkor a társadalom elfojtott akaratával, vágyaival, felhalmozódott indulataival „rázu­han” az államra, krízishelyzetet okozó földcsuszamlás for­májában „engedetlenségi űr" keletkezik, az állam cse­lekvőképtelenné válik. Valami ilyesmi történt 1956-ban. Politikai nyilvánosság hiányában a társadalom gyerme­teggé, az állam védtelenné válik. (Legvédtelenebb, leg­kiszolgáltatottabb helyzetbe természetesen az egyetlen uralkodó párt, vagyis az állampárt kerül, mely létrejötte, működése során szinte törvényszerűen korlátozza a nyil­vánosságot.) A nyugat-európai többpártrendszerű demokráciák a nyilvánosság bonyolult, szerteágazó politikai rendszerével­­ (alkotmányosság, érdekvédelmi szervezetek differenciált sokasága, parlament, választójog, pártok) igyekszik feltár­ni a társadalmi akaratot, melyet saját államhatalma vé­delmében érvényesít. Hogy ezt tudatosan és jól teszi, azt társadalmi rendszereik irigylésre méltó stabilitása jelzi. Országunk mai helyzetében, a modellváltás (rendszer­­váltás?) időszakában a sajtó — és így a NAPLÓ - tör­ténelmi kötelessége, hogy saját eszközrendszerével segít­se a korszerű nyilvánosság kialakítását, a legkülönbö­zőbb képzettségű, foglalkozású, pártállású emberek szá­mára nyújtson adekvát, általuk érthető, feldolgozható in­formációt, ezzel segítve az egyenlő részvételi esélyt és a kommunikációs partneri egyenjogúság társadalmi feltéte­leinek kialakulását. Az így formálódó nyilvánosság meg­akadályozhatja az érzelmek, indulatok elszabadulását, elősegítheti problémáink „szellem napvilágán” történő megoldását. Tapasztalataim szerint megújuló megyei na­pilapunk tudatosan (és természetesen a napi realitások­ból fakadó bizonyos kényszerhelyzet felismerésétől is sar­kallva) törekszik erre. Ma, amikor az országban egyre magasabb színvonalú, intellektuális, elméleti politikai viták folynak — sajnos sokszor és többnyire a dolgozó tömegek feje felett —, fontos, hogy a helybeli sajtó kapaszkodókkal szolgáljon, lehetővé tegye az eligazodást az egyre nagyobb zavar­ban lévő, hellyel-közzel kozmikus szorongást megélő „pártokon kívüli” százezrek számára. Meggyőződésem, hogy az új társadalmat (reményeink szerint egy előre nem meghatározott rendszerű civil társadalmat) nem az egy­mással vitatkozó pártok, hanem az állampolgárok kon­szenzusa kell megteremtsen. Ez utóbbi jelenti az igazi garanciát is egy nem kívánt visszarendeződés elkerülé­sére. Dr. Mikola István A Thury György Munkásszövetkezet szövetkezeti tagjai számára a Palota Áruház műszaki osztályán engedményes bányásznapi vásárt rendez szeptember 3-án, 8-12 óráig. Bármely árucikk vásárlása esetén 10% engedményt ad. Szeptember 2-án és 3-án, 8-12 óráig a Fejér Megyei Műszeripari Kisszövetkezet arany-ezüst vásárt tart a Palota Áruházban, ékszercsere, törtarany­, ezüstfelvásárlás. Az áruház többi osztálya reklámáras termékekkel várja kedves vásárlóit. wiiiusjiwí ^ - NAPLÓ - 1989. szeptember 1., péntek Vita... vélemény... Nem a Napló múlt heti, csütörtöki számában olvastam elő­ször a párt megyei értekezletére szánt téziseket. Sőt, módom­ban állt már annak kétszeri megvitatásában is részt venni. A vitákban elhangzott sok jó javaslattal gazdagabb lett a megje­lent változat. Akad viszont, amin most változtatnék, pedig ko­rábban jónak ítéltem. Ilyen a tézisek szerkezete. Talán markánsabban külön kellene választani az idősza­kokat. Mert — például — a múlt értékelésében olyasmit is felsorol a szerkesztőbizottság, ami még jelen, sőt: elérendő cél. Nem hiszem, hogy csak formai kérdés ez. Tartalmi, a feladatok meghatározása szem­pontjából. Javasolnám élesebben kü­lönválasztani azokat a felada­tokat, amelyeket csak orszá­gos szinten lehet megoldani, mi legfeljebb csak javaslato­kat tehetünk a megoldásra. Külön azokat, amelyek orszá­gos jellegűek, de megvalósí­tásukért a megyében is kell cselekedni, és külön azokat, amelyek csak itt oldhatók meg. Visszatérve a negyvenéves múltat értékelő első szakaszra: jó,­­hogy kellően önkritikus, de elkerüli az önmarcangolást és szól a tagadhatatlan eredmé­nyekről is. De nem jó, hogy kimaradt belőle néhány jel­legzetesen megyei jelenség. A negyven esztendőből ugyanis csak a gazdaság ala­kulását elemzi, a politikai elemzést 1968-cal kezdi. Ki hi­szi el, hogy nem azzal a cél­zatossággal, hogy 1956-ot ne kelljen említeni? Gondolom, ezt más m­egyében sem lehet­ne megkerülni, de itt különö­sen nem szabad. Már csak azért sem, mert a mi megyei pártbizottságunk ebben a kér­désben kétszer is állást fog­lalt. Egyszer az „egyszavas ér­tékelés” ellen, szinte egyhan­gúlag, aztán újra csaknem egyhangúlag visszavonta ko­rábbi elhatárolódását. Megte­heti a pártbizottság, hogy a pártértekezleten ne adjon a gyors változásra magyaráza­tot? Különösen azután, hogy már kongresszusi programter­vezet értékelése sem „egysza­vas”. És mert a pártbizottság egy értékelése szerint jó né­hányan a megyében is az el­hamarkodott és hibásnak bi­zonyult minősítés miatt hagy­ták el a pártot. Nem maradhat ki a negy­ven év politikai értékeléséből, hogy a mi megyénk két évti­zeden át a legdiktatorikusab­­ban irányított megyék közé tartozott. Ennek rögzítése nél­kül a tézisek veszítenek me­gyei jellegükből. Javasoltam már és javaslom továbbra is, annak a mondat­nak a másként fogalmazását, vagy rövid magyarázatát, hogy a megyei pártbizottság kate­gorikusan szakít a demokrati­kus centralizmus szervező elvé­vel. Nem az utasítgatást, a pa­rancsolgatást sírom vissza. De vallom, hogy a párt tagjainak, alapszervezeteinek tevékenysé­gét sok vonatkozásban, leg­alább időnként (például vá­lasztások alkalmával, de sok más ügyben is), össze kell hangolni. Ha ez elmarad, a pártszervezetek országos ügyek tekintetében cselekvésképtelen vitaklubokká válnak. Jó, tu­dom: az „alulról építkezés..." Remélem, majd megtanuljuk egyszer. De nincs, és nem hi­szem, hogy valaha is lesz olyan párt (polgári párt sem!), amelyik lemondhatna arról, hogy tagjai, szervezetei sorá­ban legalább igyekezzék va­lamiféle elvi, politikai és cse­lekvési egységet teremteni. Ha egy — akármilyen de­mokratikusan megválasztott — megyei, vagy országos testület­nek nem lehet semmiféle hatá­sa a választóira, annak tekin­télye, hitele sem lehet mások előtt. Szóval, nem elég egy mon­dattal egyszerűen elvetni va­lamit. Nem esik szó az irányelvek­ben a párt ideológiájáról. Ta­lán azért, mert néhányan - főleg egészen szélsőséges re­formista körökben —, tagadják ennek szükségességét. Érveik megtévesztők, mert környeze­tükből kiragadva azokat, ön­magukban igazak. Igaz, hogy az ország romlásának egyik alapvető oka, hogy egy esz­mét akartunk a népen kipró­bálni. Ennek veszélyére Kádár János már régen felhívta a fi­gyelmet. De ez nem mond el­lent annak az igazságnak, hogy egy párt nem létezhet huzamos ideig távlati céljai­nak megfogalmazása nélkül. „Fából vaskarikát" akar csi­nálni, aki az ideológiát káros­nak tartva, pusztán politizáló, választási pártot akar szervez­ni. Mert a politizálás érdek­­védelem, mégpedig rétegek, csoportok érdekeinek védelme, és ezt már nem lehet értel­mesen megfogalmazni minden­féle ideológia mellőzésével. Nincs is, és nem is lesz so­ha olyan párt (polgári párt sem!), amelyik ne kötődne egy ideológiához. Egyébként pedig a mi negy­ven esztendőnk kudarcait nem a marxista ideológia, a szocia­lista eszme okozta, hanem ép­pen annak az elferdítése. Tor­zulások nélkül, öntörvényeik szabad érvényesülésével ered­ményesebben valósulhattak volna meg, magasabb szintű társadalmi igazságot, nagyobb jólétet teremthettek volna, mint ahogyan teremtettek (mert több valósult meg így ezekből, mint nálunk) jó né­hány nyugat-európai ország­ban. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden párt­tagnak meg kell ismernie és feltétlenül el kell fogadnia a marxizmus-feninizmus minden tételét, beleértve a materializ­must, tehát az ateizmust is. De egyrészt kell, hogy a párt­nak legyen egy ideológiával is foglalkozó magja, másrészt, tagja lehet a pártnak (mint ahogyan eddig is volt), aki csak a politikai céljait fogad­ja el. Következésképpen: Nem a marxista ideológiát és nem a szocialista eszmét kell a törté­nelem szemétdombjára vetni, hanem a gyakorlat által be nem fogadott torzulásokat. Tudnunk kell, mi maradhat meg az alapokból. Honnan kell, honnan lehet újra indulni. Örvendetes dolog, hogy a tézisek célul tűzik a fellépést a párton belüli megnyilvánulásokkal szélsőséges szemben. Mert ilyenekkel megyénkben is gyakran találkozunk. Tény, hogy ezzel a „centrum” erő­södik. De kinek lehet ez ellen kifogása, ha ez a „centrum" képviseli a legreálisabban a reformcélokat? Ha ez lesz ké­pes megóvni a pártot a szét­eséstől? Nem kell természetesen, hogy a különböző platformok mondjanak le az őket jellem­ző nézeteikről. Csak tanúsítsa­nak egymással szemben ,na­gyobb toleranciát. Fellépni azok ellen kell, akik­­ egy ol­dalról­­ képtelenek szakítani a diktatórikus módszerekkel, és a visszarendeződés irányába tolnák­ a pártot. Más oldalról pedig azok ellen a hangosko­dó álreformisták ellen, akik minden szocialista értéket el­vetnek, akiknek a demokrati­kus szocializmus is sztálinista maradvány. És akik olyan dik­tatórikusan erőltetik a törté­nelem, a múlt teljes tagadását a népre, ahogyan azt a leg­diktatórikusabb időkben sem tette senki. Sokan közülük al­kalmatlanságuk miatti pozíció­­vesztésüket kiáltják ki — elég­tételt követelve­­ üldöztetésük bizonyítékának és mártírom­­ságnak. Ezért helyeslem ezt — az irányelvekben megfogalmazott­­ figyelmeztetést is. Csaba Imre Megjegyzések a megyei pártértekezlet téziseihez A Szabad Demokraták Szövetségének állásfoglalása a kisvállalkozásról A Szabad Demokraták Szövetsége program­jába foglalta, hogy a kialakítandó gazdasági berendezkedés talpkövének tekinti a magánvál­lalkozást. A magánvállalkozásnak a termelés és gazdálkodás eredményességéért viselt felelős­ségtudata a népgazdasági teljesítmények ja­vulásának, a gazdasági válságból való mi­előbbi kilábalásnak semmi mással nem pótol­ható forrása. A gazdasági fejlődésben szüksé­ges fordulat elérésére mindenekelőtt az ad reményt, hogy a magyar gazdaságban máris jelen van a­z egyelőre csak kismértékű - magánvállalkozói szektor. A kisvállalkozók kezdeményezéseit, hosszú távú üzletpolitikáját egyelőre még gúzsba köti megannyi, a korábbi évtizedekből fennmaradt korlátozás. A kormányzat által hirdetett vál­lalkozásbarát politika próbaköve, hogy kész-e a kormány a magánszektort sújtó korlátozások és versenyhátrányok haladéktalan megszünte­tésére. A pártállami berendezkedés keretei között kényszer-érdekképviseletekkel biztosították a kisiparosok, kiskereskedők ellenőrzését. Fel­hívjuk az Országgyűlést, illetve a kormányt, hogy a kisiparosok kiosz, illetve a kedők kisosz-tagsági kötelezettségét, kiskeres­illetve a kisszövetkezetek kötelező okisz-hozzájárulá­­sát szüntesse meg. Az adózásban a vállalkozási nyereségadó bevezetésével kialakított névleges versenysem­legesség valójában a magánvállalkozók szá­mára súlyos hátrányt jelent: nem veszi figye­lembe, hogy az állam évtizedeken át támogat­ta közpénzekből az állami szektor vállalatait. Valódi versenysemlegességet az jelentene, ha a vállalkozási nyereségadót csökkentenék, és az állami vállalatok vonatkozásában csökeentést osztalékfizetési kötelezettséggel el­­­lensúlyoznák, amely a magánvállalkozásra természetszerűen nem vonatkozna. Támogatjuk a VOSZ ilyen értelmű álláspontját. A Szabad Demokraták Szövetségének Tanácsa Tódul a nép. London szívében, a Picadillyn, a Trocadero Center előtt mindig sorállás van. Aki bejut, az megtekintheti a Guiness vi­lágrekordereit. A kiállítás évek óta fogadja a látogatókat, de mindig alakítgatják. Bár az évente kiadott könyv, a Re­kordok Könyve roppant nép­szerű, azért mégis más látni­valót kínál a kiállítás. Például a videofilmek segítségével: a látogató akár többször is meg­tekintheti mondjuk ahogyan a hetvenöt esztendős Henri La­­mothe nyolc és fél méter ma­gasból hasast ugrik a harminc centiméteres gyerekmedencébe. A kétszáztizenhat kilogrammos Paul M. Kimelman barátságo­san mosolyog, majd elsötétül a kép, és mire ismét feltűnik, már csak ötvenkilenc kilogram­mot nyom. — Az anyagot éjszakánként rendezgetjük, így azután min­dig bekerülnek az újabb re­kordok — mondja Anna Nicho­las a cég képviseletében. A legmegdönthetetlenebbnek tű­nő rekordokat is megkísérli va­laki megdönteni — és néha si­kerül is. Ha van egyáltalán túlszár­­nyalhatatlan teljesítmény, ak­kor az nem más, mint maga a Guiness Rekordok Könyve. Csaknem 30 országban, 36 nyelven, ötvenhétmillió pél­dányt adnak el belőle évente, ha egymásra tennénk őket, százhatvanhárom Mount Eve­rest magasságú kupacot kap­nánk. Kevesen tudják, hogyan kez­dődött. Sir Hugh­s Beavert 1951- ben egy vadászaton az a szé­gyen érte, hogy képtelen volt eltalálni egy lilét. A dolog nem hagyta nyugodni, s amikor a vadászat fáradalmait whisky­­vel és Guiness sörrel öblöget­te egy közeli kocsmában, ar­ra gondolt, hogy nyilván a vi­lág leggyorsabb madara lehe­tett az, amelyik ilyen alávaló módon elszökött előle. S mivel elméletét szerette volna hala­déktalanul megerősíttetni, ha­ladéktalanul a Ross és Norris McWhirter ikerpár tulajdoná­ban lévő Facts and Figures (lények és Adatok) sajtóügy­nökséghez fordult. A Fleet streeten működő tekintélyes ügynökség hamarosan arról ér­tesítette, hogy bizonyára té­ved, mert a gyorsasági rekor­dot a vadliba tartja, órán­ként 108 kilométeres sebesség­gel. A testvérpár — kettejük közül Ross 1975-ben egy észak­ír kommandóakcióban életét vesztette — továbbra is sok olyan megbízatást kapott, hogy kocsmai vitákat döntsön el. 1955-ben Sir Hugh úgy ha­tározott, könyvbe rendezi az eddigi adatokat. Az első Re­kordok Könyvéből Nagy-Bri­­tannia 81 400 kocsmája kapott. Ráharapott a könyvkereskede­lem is — egy londoni üzlet 10 példányt rendelt belőle. Még aznap újabb rendelést adott fel: 10 ezer példányt kért. A legmagasabb, a legala­csonyabb, a legkövérebb, legsoványabb — egyszerű, pri­a­mitív leg-nek tűnik ahhoz ké­pest, amit az egyes, néha ugyancsak rafinált versenyek győztesei produkálnak. És hogy mi ösztönzi azokat, akik részt vesznek ezekben a nem min­dig nagyon nemesnek tűnő versengésekben? Sokan közü­lük olyanok, akik az élet sem­milyen területén nem tudtak érvényesülni. Így azután meg­pályázzák mondjuk a világ leggyorsabb krumplihámozójá­­nak megtisztelő címét. Van az­után szenvedélyes uborkaszele­telő: a blackpooli Norman Johnson egy 30,48 centiméteres példányt 13 másodperc alatt 244 tökéletes szeletre vágott fel. Egy munkanélküli fiatal­ember 132 pénzérmét egyensú­lyozott a könyökén, miközben ugyanazzal a kezével tíz má­sikat ragadott meg. A kérdés­re, hogy minek, megvan a vá­lasz is: mindkét mutatványból tévéműsor lett, nem csekély bevétellel. A rekord bejegyzéséhez mellesleg két tanú kell, az egyik lehetőleg a polgármes­ter, a másik a Guiness kiadó képviselője. Ez utóbbiak nin­csenek olyan sokan, mint aho­gyan azt az ember feltételez­né: alig öt főállású szerkesztő próbál úrrá lenni a leendő rekordok özönén. Igaz, megbí­zottaik világszerte „előválogat­nak”. Elutasították például azt a háziasszonyt, aki fogkefével akart lemosni egy londoni emeletes buszt. Az indok: ilyen jármű jobbára csak Angliá­ban van. Viszont a svéd Karen Stevenson mutatványa nemzet­közinek minősült: ő 30 perc alatt 2780 babot szúrt fel fog­­piszkálóra. A rekordláz nem szűnik. Na­ponta levelek százai érkeznek rekordajánlatokkal vagy dia­dalmas bejelentésekkel. És küldeményekkel is. Például egy 1,5 centiméteres banán, amit valóban el is könyveltek a világ legkisebb banánjának. Bár a beküldő fiatalember nagyvonalúan hozzájárult, a hogy a rekord bejegyzése után szerkesztők fogyasszák egészséggel, ám erre a szigo­el­lú szabályok nem adnak lehe­tőséget, így a rekorder gyü­mölcs ott barnállik egy nejlon­zacskóban - egészen amíg le­győzője, egy még kisebb ba­nán be nem érkezik. Szászi Júlia Leg-rekordok A szenvedélyes uborkaszeletelőtől a másfél centis banánig

Next