Napló, 1989. szeptember (Veszprém, 45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-01 / 206. szám
A Napló történelmi felelőssége Gondolatok a nyilvánosságról az ajkai NAPLÓ-FÓRUM kapcsán Ma Magyarországon egy európai értelemben vett nyilvánosság kezd kialakulni. Törékeny ugyan, de a társadalmi érintkezés olyan területe formálódik, melynek küszöbét - hovatartozástól függetlenül - bárki átlépheti, melybe az állampolgárt csakis az érvvel szembeszegezett érv, a produkció tekintélye minősíti. A sikeres érvelésnek, a jó produkciónak, az alkotó nyilvánosság működésének azonban kemény feltételei vannak. Mik ezek? Fel kell adni a kizárólagos illetékességen alapuló értelmezési monopóliumokat, az ilyen alapon történő megítélések megfellebbezhetetlenségét. Biztosítani kell az általános hozzáférhetőséget, az információk szabad áramlását, a megítélő kritikai gondolkodás teljes szabadságát. Elfogadhatatlan az a helyzet, melyben a politikai megbízhatóság a feltétele bizonyos információkhoz, iratokhoz, dokumentumokhoz való hozzáférhetőségnek. Meg kell valósítani a politika tematikus nyitottságát és az állampolgárok általi elvitathatóságát. Garantálni kell az egyenlő, partneri vita lehetőségét. Ezen feltételek biztosításához korrekt, igaz, tényszerű, (független?) tájékoztatás szükségeltetik. De elvárható-e mindez egy politikai párt, adott esetben a hatalmon lévő állampárt, az MSZMP tulajdonában lévő napilaptól? Véleményem szerint feltétlenül igen. És nemcsak valamiféle jótékony megértésből, a társadalom irányába tett pozitív gesztusképpen, vagy egy bizonyos közmegegyezést taktikai okokból szolgálandó, hanem elsősorban a pártállam saját, jól felfogott érdekében. Miért? Tudják, hogy az állam és a társadalom az újkori fejlődésben eltávolodtak egymástól. Ebben az eltávolodásban a nyilvánosság egyre inkább érdekközvetítő politikai szervezetrendszerré vált, illetve válik napjainkban. A társadalmi akaratot, a társadalom óhajait, elvárásait, szükségleteit a nyilvánosság alkotmányos jogosítványaival, garanciával - lehetőleg megegyezéses úton - közvetíti a közhatalmi szféra, az állam felé, és viszont: az állami akaratot a társadalom felé. És ha ez a nyilvánosság valamilyen oknál fogva korlátozott, nem funkcionál? Akkor a társadalom elfojtott akaratával, vágyaival, felhalmozódott indulataival „rázuhan” az államra, krízishelyzetet okozó földcsuszamlás formájában „engedetlenségi űr" keletkezik, az állam cselekvőképtelenné válik. Valami ilyesmi történt 1956-ban. Politikai nyilvánosság hiányában a társadalom gyermeteggé, az állam védtelenné válik. (Legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb helyzetbe természetesen az egyetlen uralkodó párt, vagyis az állampárt kerül, mely létrejötte, működése során szinte törvényszerűen korlátozza a nyilvánosságot.) A nyugat-európai többpártrendszerű demokráciák a nyilvánosság bonyolult, szerteágazó politikai rendszerével (alkotmányosság, érdekvédelmi szervezetek differenciált sokasága, parlament, választójog, pártok) igyekszik feltárni a társadalmi akaratot, melyet saját államhatalma védelmében érvényesít. Hogy ezt tudatosan és jól teszi, azt társadalmi rendszereik irigylésre méltó stabilitása jelzi. Országunk mai helyzetében, a modellváltás (rendszerváltás?) időszakában a sajtó — és így a NAPLÓ - történelmi kötelessége, hogy saját eszközrendszerével segítse a korszerű nyilvánosság kialakítását, a legkülönbözőbb képzettségű, foglalkozású, pártállású emberek számára nyújtson adekvát, általuk érthető, feldolgozható információt, ezzel segítve az egyenlő részvételi esélyt és a kommunikációs partneri egyenjogúság társadalmi feltételeinek kialakulását. Az így formálódó nyilvánosság megakadályozhatja az érzelmek, indulatok elszabadulását, elősegítheti problémáink „szellem napvilágán” történő megoldását. Tapasztalataim szerint megújuló megyei napilapunk tudatosan (és természetesen a napi realitásokból fakadó bizonyos kényszerhelyzet felismerésétől is sarkallva) törekszik erre. Ma, amikor az országban egyre magasabb színvonalú, intellektuális, elméleti politikai viták folynak — sajnos sokszor és többnyire a dolgozó tömegek feje felett —, fontos, hogy a helybeli sajtó kapaszkodókkal szolgáljon, lehetővé tegye az eligazodást az egyre nagyobb zavarban lévő, hellyel-közzel kozmikus szorongást megélő „pártokon kívüli” százezrek számára. Meggyőződésem, hogy az új társadalmat (reményeink szerint egy előre nem meghatározott rendszerű civil társadalmat) nem az egymással vitatkozó pártok, hanem az állampolgárok konszenzusa kell megteremtsen. Ez utóbbi jelenti az igazi garanciát is egy nem kívánt visszarendeződés elkerülésére. Dr. Mikola István A Thury György Munkásszövetkezet szövetkezeti tagjai számára a Palota Áruház műszaki osztályán engedményes bányásznapi vásárt rendez szeptember 3-án, 8-12 óráig. Bármely árucikk vásárlása esetén 10% engedményt ad. Szeptember 2-án és 3-án, 8-12 óráig a Fejér Megyei Műszeripari Kisszövetkezet arany-ezüst vásárt tart a Palota Áruházban, ékszercsere, törtarany, ezüstfelvásárlás. Az áruház többi osztálya reklámáras termékekkel várja kedves vásárlóit. wiiiusjiwí ^ - NAPLÓ - 1989. szeptember 1., péntek Vita... vélemény... Nem a Napló múlt heti, csütörtöki számában olvastam először a párt megyei értekezletére szánt téziseket. Sőt, módomban állt már annak kétszeri megvitatásában is részt venni. A vitákban elhangzott sok jó javaslattal gazdagabb lett a megjelent változat. Akad viszont, amin most változtatnék, pedig korábban jónak ítéltem. Ilyen a tézisek szerkezete. Talán markánsabban külön kellene választani az időszakokat. Mert — például — a múlt értékelésében olyasmit is felsorol a szerkesztőbizottság, ami még jelen, sőt: elérendő cél. Nem hiszem, hogy csak formai kérdés ez. Tartalmi, a feladatok meghatározása szempontjából. Javasolnám élesebben különválasztani azokat a feladatokat, amelyeket csak országos szinten lehet megoldani, mi legfeljebb csak javaslatokat tehetünk a megoldásra. Külön azokat, amelyek országos jellegűek, de megvalósításukért a megyében is kell cselekedni, és külön azokat, amelyek csak itt oldhatók meg. Visszatérve a negyvenéves múltat értékelő első szakaszra: jó,hogy kellően önkritikus, de elkerüli az önmarcangolást és szól a tagadhatatlan eredményekről is. De nem jó, hogy kimaradt belőle néhány jellegzetesen megyei jelenség. A negyven esztendőből ugyanis csak a gazdaság alakulását elemzi, a politikai elemzést 1968-cal kezdi. Ki hiszi el, hogy nem azzal a célzatossággal, hogy 1956-ot ne kelljen említeni? Gondolom, ezt más megyében sem lehetne megkerülni, de itt különösen nem szabad. Már csak azért sem, mert a mi megyei pártbizottságunk ebben a kérdésben kétszer is állást foglalt. Egyszer az „egyszavas értékelés” ellen, szinte egyhangúlag, aztán újra csaknem egyhangúlag visszavonta korábbi elhatárolódását. Megteheti a pártbizottság, hogy a pártértekezleten ne adjon a gyors változásra magyarázatot? Különösen azután, hogy már kongresszusi programtervezet értékelése sem „egyszavas”. És mert a pártbizottság egy értékelése szerint jó néhányan a megyében is az elhamarkodott és hibásnak bizonyult minősítés miatt hagyták el a pártot. Nem maradhat ki a negyven év politikai értékeléséből, hogy a mi megyénk két évtizeden át a legdiktatorikusabban irányított megyék közé tartozott. Ennek rögzítése nélkül a tézisek veszítenek megyei jellegükből. Javasoltam már és javaslom továbbra is, annak a mondatnak a másként fogalmazását, vagy rövid magyarázatát, hogy a megyei pártbizottság kategorikusan szakít a demokratikus centralizmus szervező elvével. Nem az utasítgatást, a parancsolgatást sírom vissza. De vallom, hogy a párt tagjainak, alapszervezeteinek tevékenységét sok vonatkozásban, legalább időnként (például választások alkalmával, de sok más ügyben is), össze kell hangolni. Ha ez elmarad, a pártszervezetek országos ügyek tekintetében cselekvésképtelen vitaklubokká válnak. Jó, tudom: az „alulról építkezés..." Remélem, majd megtanuljuk egyszer. De nincs, és nem hiszem, hogy valaha is lesz olyan párt (polgári párt sem!), amelyik lemondhatna arról, hogy tagjai, szervezetei sorában legalább igyekezzék valamiféle elvi, politikai és cselekvési egységet teremteni. Ha egy — akármilyen demokratikusan megválasztott — megyei, vagy országos testületnek nem lehet semmiféle hatása a választóira, annak tekintélye, hitele sem lehet mások előtt. Szóval, nem elég egy mondattal egyszerűen elvetni valamit. Nem esik szó az irányelvekben a párt ideológiájáról. Talán azért, mert néhányan - főleg egészen szélsőséges reformista körökben —, tagadják ennek szükségességét. Érveik megtévesztők, mert környezetükből kiragadva azokat, önmagukban igazak. Igaz, hogy az ország romlásának egyik alapvető oka, hogy egy eszmét akartunk a népen kipróbálni. Ennek veszélyére Kádár János már régen felhívta a figyelmet. De ez nem mond ellent annak az igazságnak, hogy egy párt nem létezhet huzamos ideig távlati céljainak megfogalmazása nélkül. „Fából vaskarikát" akar csinálni, aki az ideológiát károsnak tartva, pusztán politizáló, választási pártot akar szervezni. Mert a politizálás érdekvédelem, mégpedig rétegek, csoportok érdekeinek védelme, és ezt már nem lehet értelmesen megfogalmazni mindenféle ideológia mellőzésével. Nincs is, és nem is lesz soha olyan párt (polgári párt sem!), amelyik ne kötődne egy ideológiához. Egyébként pedig a mi negyven esztendőnk kudarcait nem a marxista ideológia, a szocialista eszme okozta, hanem éppen annak az elferdítése. Torzulások nélkül, öntörvényeik szabad érvényesülésével eredményesebben valósulhattak volna meg, magasabb szintű társadalmi igazságot, nagyobb jólétet teremthettek volna, mint ahogyan teremtettek (mert több valósult meg így ezekből, mint nálunk) jó néhány nyugat-európai országban. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden párttagnak meg kell ismernie és feltétlenül el kell fogadnia a marxizmus-feninizmus minden tételét, beleértve a materializmust, tehát az ateizmust is. De egyrészt kell, hogy a pártnak legyen egy ideológiával is foglalkozó magja, másrészt, tagja lehet a pártnak (mint ahogyan eddig is volt), aki csak a politikai céljait fogadja el. Következésképpen: Nem a marxista ideológiát és nem a szocialista eszmét kell a történelem szemétdombjára vetni, hanem a gyakorlat által be nem fogadott torzulásokat. Tudnunk kell, mi maradhat meg az alapokból. Honnan kell, honnan lehet újra indulni. Örvendetes dolog, hogy a tézisek célul tűzik a fellépést a párton belüli megnyilvánulásokkal szélsőséges szemben. Mert ilyenekkel megyénkben is gyakran találkozunk. Tény, hogy ezzel a „centrum” erősödik. De kinek lehet ez ellen kifogása, ha ez a „centrum" képviseli a legreálisabban a reformcélokat? Ha ez lesz képes megóvni a pártot a széteséstől? Nem kell természetesen, hogy a különböző platformok mondjanak le az őket jellemző nézeteikről. Csak tanúsítsanak egymással szemben ,nagyobb toleranciát. Fellépni azok ellen kell, akik egy oldalról képtelenek szakítani a diktatórikus módszerekkel, és a visszarendeződés irányába tolnák a pártot. Más oldalról pedig azok ellen a hangoskodó álreformisták ellen, akik minden szocialista értéket elvetnek, akiknek a demokratikus szocializmus is sztálinista maradvány. És akik olyan diktatórikusan erőltetik a történelem, a múlt teljes tagadását a népre, ahogyan azt a legdiktatórikusabb időkben sem tette senki. Sokan közülük alkalmatlanságuk miatti pozícióvesztésüket kiáltják ki — elégtételt követelve üldöztetésük bizonyítékának és mártíromságnak. Ezért helyeslem ezt — az irányelvekben megfogalmazott figyelmeztetést is. Csaba Imre Megjegyzések a megyei pártértekezlet téziseihez A Szabad Demokraták Szövetségének állásfoglalása a kisvállalkozásról A Szabad Demokraták Szövetsége programjába foglalta, hogy a kialakítandó gazdasági berendezkedés talpkövének tekinti a magánvállalkozást. A magánvállalkozásnak a termelés és gazdálkodás eredményességéért viselt felelősségtudata a népgazdasági teljesítmények javulásának, a gazdasági válságból való mielőbbi kilábalásnak semmi mással nem pótolható forrása. A gazdasági fejlődésben szükséges fordulat elérésére mindenekelőtt az ad reményt, hogy a magyar gazdaságban máris jelen van az egyelőre csak kismértékű - magánvállalkozói szektor. A kisvállalkozók kezdeményezéseit, hosszú távú üzletpolitikáját egyelőre még gúzsba köti megannyi, a korábbi évtizedekből fennmaradt korlátozás. A kormányzat által hirdetett vállalkozásbarát politika próbaköve, hogy kész-e a kormány a magánszektort sújtó korlátozások és versenyhátrányok haladéktalan megszüntetésére. A pártállami berendezkedés keretei között kényszer-érdekképviseletekkel biztosították a kisiparosok, kiskereskedők ellenőrzését. Felhívjuk az Országgyűlést, illetve a kormányt, hogy a kisiparosok kiosz, illetve a kedők kisosz-tagsági kötelezettségét, kiskeresilletve a kisszövetkezetek kötelező okisz-hozzájárulását szüntesse meg. Az adózásban a vállalkozási nyereségadó bevezetésével kialakított névleges versenysemlegesség valójában a magánvállalkozók számára súlyos hátrányt jelent: nem veszi figyelembe, hogy az állam évtizedeken át támogatta közpénzekből az állami szektor vállalatait. Valódi versenysemlegességet az jelentene, ha a vállalkozási nyereségadót csökkentenék, és az állami vállalatok vonatkozásában csökeentést osztalékfizetési kötelezettséggel ellensúlyoznák, amely a magánvállalkozásra természetszerűen nem vonatkozna. Támogatjuk a VOSZ ilyen értelmű álláspontját. A Szabad Demokraták Szövetségének Tanácsa Tódul a nép. London szívében, a Picadillyn, a Trocadero Center előtt mindig sorállás van. Aki bejut, az megtekintheti a Guiness világrekordereit. A kiállítás évek óta fogadja a látogatókat, de mindig alakítgatják. Bár az évente kiadott könyv, a Rekordok Könyve roppant népszerű, azért mégis más látnivalót kínál a kiállítás. Például a videofilmek segítségével: a látogató akár többször is megtekintheti mondjuk ahogyan a hetvenöt esztendős Henri Lamothe nyolc és fél méter magasból hasast ugrik a harminc centiméteres gyerekmedencébe. A kétszáztizenhat kilogrammos Paul M. Kimelman barátságosan mosolyog, majd elsötétül a kép, és mire ismét feltűnik, már csak ötvenkilenc kilogrammot nyom. — Az anyagot éjszakánként rendezgetjük, így azután mindig bekerülnek az újabb rekordok — mondja Anna Nicholas a cég képviseletében. A legmegdönthetetlenebbnek tűnő rekordokat is megkísérli valaki megdönteni — és néha sikerül is. Ha van egyáltalán túlszárnyalhatatlan teljesítmény, akkor az nem más, mint maga a Guiness Rekordok Könyve. Csaknem 30 országban, 36 nyelven, ötvenhétmillió példányt adnak el belőle évente, ha egymásra tennénk őket, százhatvanhárom Mount Everest magasságú kupacot kapnánk. Kevesen tudják, hogyan kezdődött. Sir Hughs Beavert 1951- ben egy vadászaton az a szégyen érte, hogy képtelen volt eltalálni egy lilét. A dolog nem hagyta nyugodni, s amikor a vadászat fáradalmait whiskyvel és Guiness sörrel öblögette egy közeli kocsmában, arra gondolt, hogy nyilván a világ leggyorsabb madara lehetett az, amelyik ilyen alávaló módon elszökött előle. S mivel elméletét szerette volna haladéktalanul megerősíttetni, haladéktalanul a Ross és Norris McWhirter ikerpár tulajdonában lévő Facts and Figures (lények és Adatok) sajtóügynökséghez fordult. A Fleet streeten működő tekintélyes ügynökség hamarosan arról értesítette, hogy bizonyára téved, mert a gyorsasági rekordot a vadliba tartja, óránként 108 kilométeres sebességgel. A testvérpár — kettejük közül Ross 1975-ben egy északír kommandóakcióban életét vesztette — továbbra is sok olyan megbízatást kapott, hogy kocsmai vitákat döntsön el. 1955-ben Sir Hugh úgy határozott, könyvbe rendezi az eddigi adatokat. Az első Rekordok Könyvéből Nagy-Britannia 81 400 kocsmája kapott. Ráharapott a könyvkereskedelem is — egy londoni üzlet 10 példányt rendelt belőle. Még aznap újabb rendelést adott fel: 10 ezer példányt kért. A legmagasabb, a legalacsonyabb, a legkövérebb, legsoványabb — egyszerű, priamitív leg-nek tűnik ahhoz képest, amit az egyes, néha ugyancsak rafinált versenyek győztesei produkálnak. És hogy mi ösztönzi azokat, akik részt vesznek ezekben a nem mindig nagyon nemesnek tűnő versengésekben? Sokan közülük olyanok, akik az élet semmilyen területén nem tudtak érvényesülni. Így azután megpályázzák mondjuk a világ leggyorsabb krumplihámozójának megtisztelő címét. Van azután szenvedélyes uborkaszeletelő: a blackpooli Norman Johnson egy 30,48 centiméteres példányt 13 másodperc alatt 244 tökéletes szeletre vágott fel. Egy munkanélküli fiatalember 132 pénzérmét egyensúlyozott a könyökén, miközben ugyanazzal a kezével tíz másikat ragadott meg. A kérdésre, hogy minek, megvan a válasz is: mindkét mutatványból tévéműsor lett, nem csekély bevétellel. A rekord bejegyzéséhez mellesleg két tanú kell, az egyik lehetőleg a polgármester, a másik a Guiness kiadó képviselője. Ez utóbbiak nincsenek olyan sokan, mint ahogyan azt az ember feltételezné: alig öt főállású szerkesztő próbál úrrá lenni a leendő rekordok özönén. Igaz, megbízottaik világszerte „előválogatnak”. Elutasították például azt a háziasszonyt, aki fogkefével akart lemosni egy londoni emeletes buszt. Az indok: ilyen jármű jobbára csak Angliában van. Viszont a svéd Karen Stevenson mutatványa nemzetközinek minősült: ő 30 perc alatt 2780 babot szúrt fel fogpiszkálóra. A rekordláz nem szűnik. Naponta levelek százai érkeznek rekordajánlatokkal vagy diadalmas bejelentésekkel. És küldeményekkel is. Például egy 1,5 centiméteres banán, amit valóban el is könyveltek a világ legkisebb banánjának. Bár a beküldő fiatalember nagyvonalúan hozzájárult, a hogy a rekord bejegyzése után szerkesztők fogyasszák egészséggel, ám erre a szigoellú szabályok nem adnak lehetőséget, így a rekorder gyümölcs ott barnállik egy nejlonzacskóban - egészen amíg legyőzője, egy még kisebb banán be nem érkezik. Szászi Júlia Leg-rekordok A szenvedélyes uborkaszeletelőtől a másfél centis banánig