Napló, 1990. február (Veszprém, 46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-01 / 27. szám

Miféle demokrácia ? Bármerre járok mostanában, egyre-másra hallom. — Miféle demokrácia ez, ahol... És aztán következik a magántörténet, melyben az el­beszélőnek nem adtak igazat, nem adtak fizetésemelést, lakást, kikosarazták, s ahol mindez megtörténik, az nem demokrácia. — Miféle demokrácia ez, ahol az ember még ki sem­­nyithatja a száját? - mondotta minapában egy ideges úr. — Szabad kérdeznem - fordultam feléje - ön szerint az a demokrácia,, amikor az ember kinyithatja a száját? — Igenis, az! - csapott ő a levegőbe. — Akkor a legdemokratikusabb hely a fogorvos - mond a­dottam mert ott mindenki kinyitja a száját. Bár ne mondtam volna ezt, mert a mérges úr erre ha­donászni kezdett az orrom előtt, lábujjain szökdécselt, a szeme vérben forgott, és ha rajta múlik, pillanatok alatt hamuvá válok. Lehordott mindennek és a legcsúnyább az a vádja volt, hogy én találtam föl a proletárdiktatú­rát , mindez miért történt? Csupán mert azt állítottam, hogy a fogászat egyike a legdemokratikusabb helyeknek. Mi ebből a tanulság? Az ő véleménye a demokrácia és az én véleményem az antidemokrácia. Ma sem tudom pontosan, mi a demokrácia, de annyit sikerült kiderítenem, hogy a demokrácia előszobája a tolerancia. Itt azonban nincs helye a dühnek .. . Európai szintű botrányaink közül most szabad legyen kiemelnem azt, amely az amerikai Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjének hazai bemutatóját kö­vette. Az egyházak erőteljesen tiltakoztak a film vetítése ellen, tüntetéseket szerveztek és beadványokat szerkesz­tettek a megfelelő fórumokhoz. A tiltakozási hullám elér­te Veszprémet is. A mozi azonban fölajánlotta, hogy zárt körben levetítik a filmet, nézzék meg az egyházi embe­rek, hogy mi ellen tiltakoznak. Ők azonban nem jöttek el, csupán egyetlen képviselőjük jelent meg, aki látatlan­ban kijelentette, hogy ezt a filmet nem szabad bemutat­ni, s ha ez megtörténik, megfelelő lépéseket is tesznek. Tehát nemcsak a hívőket kívánják elzárni a filmtől, de a nem hívőket is. Ráadásul olyan műalkotástól, amelyet maguk nem láttak, csak hallották, hogy ilyen, meg olyan. Miféle film lehet ez? - kérdem én magamtól, mert többnyire azért a magam szemének hiszek. De hiába kérdem, ha az egyházak nem engedik meg, hogy meg­nézzem. — Miféle demokrácia ez? - kérdezte a tiltakozó a film bemutatása elleni érvei közepette. — Miféle demokrácia ez? - kérdem én is, akit meg­fosztanak a film megtekintésétől. Egyelőre itt tartunk, amikor még a szánk is gyerekci­pőben jár. Kvázi Sinkó Zoltán 1kg&fi Sarkadi Nagy László „képzőművészeti ” kísérletei A tapolcai Munkásművelődési és Továbbképzési Központban elhangzott megnyitó részletei Sar­kadi Nagy László a kiál­lításon látható egyik alkotásá­nak „szövegillusztrációja" akár mottója is lehetne, ennek a vi­zuális fogantatásé ön- és ön­keresési, világtisztázási pró­bálkozásnak: ... és keresztül az éteren / ha átüzen az ér­telem / minden álmod szét­szedi / és roppant kövekhez ve­ri / törékeny csónakod a lét. .. Sarkadi Nagy Lászlót, a most harmincéves nyirádi — különben sümegi születésű - tanárt már jóval fiatalabban, mint bábrendezőt és -tervezőt ismerik meg a megyében, s hamarosan országosan, me­gyei és központi bemutatókon, fesztiválokon, tévéfelvételeiken szerepeltek nagy sikerrel cso­portjai. Izig-vérig népművelő-peda­gógus alkat, noha nem ama igazán divatos kitárulkozók, magamutogatók közé tartozik, ám kivételesen érzékeny lelküle­tű, gondolkodású alkotó egyé­niség. Most, Sümeget követő­en itt, Tapolcán is kiállított sorozata zárt egységű, mégis sokfelé nyitott, többfelé veze­tő univerzum, parányi koz­mosz a XX. századi, giganti­kus méretű elidegenedettség­­ben. Vizuális emblémái epig­­rammati­kusak, költőiek felira­taik és képi megfogalmazásuk szerint is. Sőt, a „látvány” — akárcsak az e századi avant­gárd ismert képviselőinek egy­­egy korszakában - néhol vég­leg eltűnik a keretből, marad a kollektív magányba vetett egyéniség kétségbeesetten lí­rikus-filozofikus fohásza, a színtiszta, s éppen ezért a leg­gyakorlatiasabb, mivelhogy lé­tünk értelmének — igaz, túl gyakran hangoztatott — végső kérdéseit feszegető gondolati­ság, közben pedig a homo sa­piens, az értelmes ember, a maga csupasz testiségével, a kiművelt ösztönök uralta ana­tómiai valóságával felesel a meztelenséget áruvá, piaccá silányító mindennapjainkkal. * Sarkadi Nagy László — úgy hírlik — nemsokára újabb, a jelenleginél technikailag már kiérleltebb kollekcióva­l jelent­kezik közönsége előtt, s a na­pokban látható a megyei mű­velődési központban igényes válogatás eddigi bábtervezői munkásságának darabjaiból. Alkotókedvének átadásával bi­zonyítja tehát: nem tehetjük le a fegyvert önmagunk és vi­szonyaink előtt, nem nyugod­hatunk bele a személyi kultuszt felváltani látszó személytelen­ség kultuszába, a pártnyüzs-Egy ölelésben elfér a világ­rések többnyire felszínes prog­­ramokkal túlzsúfolt népámítá­sába, az önkarrierek zsibvásá­­rába ... Újra kell teremtenünk önmagunkat, államosított ér­telmünket és érzelmeinket úgy kell kíméletlenül átformálnunk, hogy ne fulladjunk a lét ma­gánérvényű botrányába. Meg kell találnunk és át kell él­nünk a test és a lélek kordi­vatokat elvető színeváltozását anélkül, hogy fondorlatos böl­cseleti széljárások kakasává silányodnánk, mert vészesen közeleg ugyan a zűrzavaros évtized-, évszázad- és évez­redvég, de nem bambulhatunk bele a misztikus messiásvárás­­ba, üresen csillogó csillagjós­latokba, hiszen önmaga meg­váltója — eme vizuális kísérle­tek tanúsága szerint is — csak az egymást ölelő, a nemtelen elmúlást magából kiölő em­berpár l­ehet, amint azt Sar­kadi Nagy László egyik képé­ről is leolvashatjuk: „a világ­hoz rajtad keresztül vezet az út.. Széki Patka László Fotó: Borbás János Halálforgás Csángó világ egy előadói műsorban Kakuts Ágnes veszprémi premierje A csángó világ magyar eg­zotikum? Kétségkívül az, nem éppen a sors kegyéből megőr­zött darabka középkor, archa­ikus világ Moldovában, ahol, ma még nem egészen tisztá­zott körülmények folytán, a ma­gyarság egy kis töredéke ott rekedt, teljes nyelvi és kulturá­lis elszigeteltségben. Különös kultúrát talál itt a messziről jött érdeklődő, olyan hagyo­mányokat, melyek az évszá­zadokon át tartó nagyon nehéz életkörülményekből fakadtak és tükrei a nemzedékről nemze­dékre öröklődő s folyvást meg­újuló tragédiáknak. Éhezés és halál, nyomorúságos élet és állandó rettegés a motívumai a költészetnek, a meséknek, a mondáknak, balladáknak, éne­keknek. Az európai kultúrához szinte kizárólagosan csak a katolicizmus köti a csángókat úgy élnek itt közöttük a plé­bánosok, mint hajdan a misz­­szionárius papok Afrikában. Különleges ötvözetben jelentke­zik a vallási miszticizmus a po­gány hithagyományokkal. A csángó nyelvjárás valósá­gos eldorádója a nyelvtörté­­nészeknek, akik a legrégebbi magyar nyelvet lelik itt fel, nyelvünket három, négy évszá­zaddal korábbi állapotában hallhatjuk beszélni. Itt a szí­vet „szűnek” mondják, „Jó­­regvesttel” köszönnek és ren­geteg kicsi nyitóképzőt használ­nak: szépecske, pénzecske, macskácska ... A leglelkesebb magyar nép­dalgyűjtő és előadóművész Marosi Júlia, amikor érintke­zésbe került a csángó folklór­ral, valóságos eufórikus álla­potban kezdte el gyűjteni da­laikat. Baranya megyében is­merte meg ama bizonyos Ilo­na nénit, akinek énekei első ízben keltették fel érdeklődé­sét. A­ tőle meghallgatott folk­lóranyagot tette közzé a Tisza­­tájban, Új írásban és Kor­­társban. Egy napon aztán Ilo­na néni elmondta, hogy van neki egy lánya Lészpeden, Bákó megyében, aki nálánál is jobb nótáfa. Így került a gyűjtő kapcsolatba Kádár An­nával, akiből hihetetlen bőség­gel ömlött a mese és ének, és aki­­nemcsak hagyományőrző­nek, de valóságos népi költő­nek is bizonyult. A Kádár Annától fölvett szö­veg és ének képezi az anya­gát annak az előadói műsor­nak, amelyet Kakuts Ágnes, a veszprémi Petőfi Színház mű­vésze hétfőn délután mutatott be első ízben a megyeszékhe­lyen. A művésznő már az első percekben megteremti azt a különös atmoszférát, mely a csángó világra jellemző, sötét tónusú hangon szólaltatja meg a szomorú, bús éneket, mely­ben egy asszony panaszolja tragikus életérzését, sorsát Prózai szövege tökéletes csán­gó kiejtéssel hömpölyögteti a bajt bajra hozó események költői elbeszélését. Az elmon­dott szöveg a különös nyelve­zet, a szóhasználat folytán nem mindig érthető, de oly szép és költői, hogy az értel­met kikapcsolva, miként a ze­ne, az érzelmeket kavarja fel Szöveg és ének szinte egy­másba folyik az előadásban, mintha tetten érnénk itt azt a folyamatot, ahogyan a ritmi­kus prózából dallamos szöveg, ének keletkezik. Kakuts Ágnes előadói kvali­­tásai közül ki kell emelnünk eszköztelenségét; alig mozdul el a pódium közepéről, keze, karja is ritkán mozdul, inkább libben, amikor szárnyakként széttárja karjait, akkor ajka elnémul, a gesztus a szöveget pótolja. Közönségét még so­káig kíséri a látott és hallott élmény, a különös misztérium hatása. Kakuts Ágnes pódiumműso­rát már bemutatta a főváros­ban. A hétfőn látott előadás a Vetési Albert Gimnázium gyönyörű, modern amfiteát­rumában hangzott el, a közön­ség elsősorban diákokból ál­lott, s veszprémi premiernek számít. Remélhetőleg még szá­mos előadás követi majd az elsőt a megyeszékhelyen és környékén. (kvázi) FÖLEMELEM AZ ÁRAMAT ! Van nekem — és neked is!, kedves olvasó - egy olyan áram, amit naponta eladok, mégsem fogy ki soha. Ezt a mesebeli olcsójánost úgy hívják: MUNKAERŐ. Paraszti nyelven egyszerűen kenyérkereső képességnek mondják. Tudós közgazdászok (filozófusok) ötölték ki, hogy mi, munkaképes emberek, midőn másnak dolgozunk, eladjuk munkaerőnket, mint valami bolti árut. Volt idő­szak, amikor kirakatba tették ezt a portékát, például a munkanélküli szegények „kirakóvásárán", ahol kereskedők (szemmel-kézzel) tapogatták a férfiak izmait meg a nők nemtudom mijét. A régi (20-as, 30-as évekbeli) Magyaror­szágon a hárommillió koldus kenyérkeresői vitték vásárra szíjas izmaikat (és százszor lenyelt haragjukat). No de, ugorjunk a mába, mert a mai munkaerő­­piacról kívánok szólni. Mit kérhet például egy ember, egy családfő a munkaképességéért? A piaci árjegyzékben nincs feltüntetve. De megtalálni az Új Magyar Lexikonban, mit kóstál a munkaerő. Lám, „Lexi" így vélekedik: „A munkaerő értékét meghatároz­za: a) a munkás munkaképességének fenntartásához szükséges létfenntartási cikkek értéke; b) a munkás csa­ládjának eltartásához szükséges költségek; c) kiképzési költségei." Piaci nyelvre fordítva a szót: annyit kell fizessenek a munkaerőért, hogy abból tejet-kenyeret-húst-ruhát ve­hess a magad és a családod számára. Aki magasabban szakképzett, annak több pénz jár (mert a képzés is pénzbe került). Restelkedve vallom be, hogy mindezt Marx atya fogal­mazta hajdanán, tehát gyaníthatom, hogy manapság nincs túl nagy hitele szavának, noha nagy tudás volt... Emlékszem, már 1950-ben kétség­bevonták egyetemi pro­fesszoraim Marxnak azt a „kitételét", hogy a családfenn­tartás beletartozik a munkaerő pénztárcájába! Vizsgáz­tatáskor azt mondták: az most nem érvényes! Dolgozzon az asszony is..­. Mondjam-e, a Marx nevében ország­­kaput nyitó vezetők már akkor le-lecsíptek valamit a marxi igazságból. A többit meg tudjuk: dolgozott az egész család, még­is szegénységben élt a múltban, közelmúltban, jelenben. Van Marx atyának még egy oldalvágása a kizsákmá­nyoló kapitalisták felé, így szól: „A munkaerő használati értéke (vagyis a konkrét munkavégzés - szerk.) abban áll, hogy a tőkés számára ÉRTÉKET TERMEL, AMELY NA­GYOBB, MINT a MUNKAERŐ ÉRTÉKE." (Kiemelés tőlem.) Vagyis a tőkés becsapja a munkást. És a szocialista „tőkés" mit művel? Micsoda kérdés! — szólok magamra —, hisz mindannyian tőkések valónk, miénk volt gyár és föld, mindörökké, ámen! Ma ugyan e témában más imádság járja. Ismerjük. Kérdésem: felemelhetem-e áramat? Sokadszor, de újévi köszöntőül idén a legmeredekebben megemelték az élelmiszerek és iparcikkek árát. Vagyis mindazt, amit saját „munkaerőm" meg a családom föl­zabál, hogy élhessen. A vezetők arra hivatkoznak, hogy a termékek előállítási költségeit csak így lehet fedezni. Ám ha mindezek emelkedtek, akkor munkaerőm előállítási költsége is drágább, i­ert ugye enni, öltözködni, aludni, gyermeket ruházni ugyanúgy kell, mint azelőtt — csak­hogy mindez többe kerül! Kéznél a megoldás: felemelem az áramat. És ha nem kapás a kéz (meg a tej), miben munkaerőm fészkel? Mit kezdhetek az értéktörvénnyel? Akkor ki va­gyok zsákmányolva? Vagy ami még rosszabb: nem fog­nak kizsákmányolni, mert munkaerőm — a költői strófa szerint - „... nem kell senkinek, / hát az ördög veszi meg." No de, ki tudja, mi az árfolyam az ördögnél? Bizonytalanságban vagyok: felemelhetem-e áramat? Munkaerőm árát? Amikor ezt megemlítettem egy ismerősömnek, kineve­tett, mondván: felemelheted az áradat, de úgy jársz, mint a kóbor kutya, mely hiába emelé lábát a villanypózna tövében, ott fönt, a lámpafejben nem gyulladt ki a vil­lany. Alighanem ez az igazság. Ilyen az esélyegyenlőség az értékek piaci cseréjében. Maradunk hát a költői sóhaj­jal József Attila modorában: „Mondd, mit érlel annak a sorsa, / ki családjáért dolgozik, / veszekszenek, kié a torzsa, / és csak a nagy lány néz mozit." Vajon eszébe jut-e költővel vigasztalódni annak, kinek nincs költőpénze? Balogh Ödön A Lasselsberger Építőipari Kft. osztrák-magyar vegyesvállalat felvételt hirdet * titkárnői * beosztásba A belépés várható időpontja: február 15-től Fizetés: megegyezés szerint Feltétel: középfokú végzettség, gyors- és gépírás, alapfokú német nyelvtudás Jelentkezés a 29-827-es telefonszámon vagy személyesen, Veszprém, Dózsa Gy. u. 34. a Tuzfogyarterept gamesz versenytárgyalás útján bérleti szerződésbe adja a balatonfűzfői Fövenyfürdő ■ Iff* i? -----* — rv CKn.li Kirfiy jellegű ♦parkolóját* A versenytárgyalás a Ba­tonfüzfő, Sirály a 1.sz. alatti épület klubhelyiségében március 1-én, csütörtökön, délelőtt 10 órakor lesz. A parkolással, az üzemeltetés feltételeivel, illetve a bérleti szerződéssel kapcsolatos további információk a fűzfógyártelepi gamesznál kérhetők Szállás u. 8., tel.: 51-675. NAPLÓ - 1990. február 1., csütörtök - 5

Next