Napló, 1990. augusztus (Veszprém, 46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-22 / 196. szám
Visszhangtalanul Új választások előtt lenni nagyszerű. Hihetjük és hiszszük, hogy kis környezetünkben azokat fogjuk oda juttatni, ahová akartuk már évek óta, akiket akarunk, akartunk. És hisszük, hogy mint ocsút szemtől, el tudjuk választani az önjelölteket a mi jelöltjeinktől. S lesz igazság, becsület, munka és jog az élethez. Amely fogalmakról mind ez ideig gyanús tapasztalataink voltak. — Itt elakad az Írás lendülete. Forgatom magam előtt az odakerült iratot, s nem tudom, honnan ismerős az egyik név rajta. Az, akinek a vezetése alatt álló munkahelynek valamit teljesíteni kellett volna a bérházunkban. De nem teljesítette. Az előzmény egyszerű: lakáscserea nagy leadva, a kisebb átvéve, igaz jobb helyen, szebbnek hitt környezetben, nem is olyan magasan, s abban a hitben, ha már a városban nem dolgozhatok, élni mégiscsak élhetek benne - immár nyolc könyvvel a hátam mögött), majd az IKV-ból kivált csoport építkezése az udvaron, hercehurcák, zaj, mocsok, ivászatok, az udvar lassan nyilvános illemhely stb. Levél megy, tőlünk, a lakóktól, hogy meg akarjuk védeni a lépcsőházunkat a hívatlan vendégektől. Döntés jön: a hirtelen megalakult, s rohamos gyorsasággal építtető cég feladata egy rácskapu feltevése a lépcsőház bejáratára. Közben éves garanciális bejárás, lambéria leszakadva, a kivitelező is elismeri a teljes burkolat felújításának szükségét, amint a teázásokat, a rossz szigetelést és mindmind silányul akkor elvégzett munkát tudomásul veszi. Talán meg is csinálja, ígéretet tett rá — bár még nem jelentkezett. De azon a bejáráson született jegyzőkönyvön ott egy név a sok név között — az a bizonyos ismerős. Aztán rájövök. Ez az az úr, aki annak idején áldását adta előre egy nyilatkozatára — a négy számot megért, országos sajtóügyeimet keltett Visszhang általam is szerkesztett utolsó számában éppen -, hogy a lapnak lesz folytatása. Persze, a lapnak nem lett. Csak a nevét adták el — egy pesti vállalkozásnak. Aztán fölszámolódott a KISZ, az úr meg az IKV-n keresztül leejtőernyőzött hozzám! Pedig én akkor megfogadtam, hogy ezt a nevet soha, sehol... Kezdek már ettől is tartani, hogy a lakásom átmegy az Ingalorg tulajdonába. Ebben az országban már annyi minden vándorolt át hirtelen innen - oda. Vagy onnan ide. Az más kérdés, hogy közben egyik lakótársunknak egyéb gondja is támadt: az ablaka alá építik a szeméttárolót. Az Ingalorg üzleteinek szeméttárolóját. Ügy keletkezik, s végül kiegyezés, minősíthetetlen zsarolással. Igen, azzal! S már mozdulna a sajtó is, de szorgos kezek leállítják. Vagy leáll az magától is? A végeredmény: a lakótárs ígéretet kap a tetőtér beépítésére, a szeméttároló pedig fedett lesz. Nos, hát emiatt szakadt meg az első bekezdés írásának a lendülete. Nem tudok dönteni. Értem én, hogy miért kell ilyen gyorsan építkezni a helyhatósági választások előtt. Értem, hogy egyéb indokokat illik ilyenkor mondani. Azt is, hogy mindenki készíti a jövőjét. Mindenkinek élnie kell. Kell, hogy mindenkinek jusson életterep! De azt már nem, hogy miért nem készült el idejében a lépcsőházi ajtó? Hogy miért nem jelentkezett a lakáskivitelező, hogy kijavítsa a garanciális hibákat? S miért kell nekem azzal az emberrel - vagy csak a nevével is! - találkoznom, aki többször becsapott. Amikor visszhangtalanított. Amikor... , / ! ~ (jLca. Azt mondod, augusztus 20. — azt értem, magyar nemzet. Azt mondod, nemzet — azt értem, múlt, jelen, jövendő. A megbűnhődött és a (még) meg nem bűnhődött. Veszprémben Antall József miniszterelnök a Szent István-i intelmekre emlékeztetett, kérte az ország népétől, hogy legyen hite, türelme, megértése, szívóssága. Ez kell az áhított jövendőhöz. Hétvégénket a nagy — történetiségében és bölcsességében egyaránt nagy — magyar ünnep jegyében éltük meg, ünnepelni mentünk lakóhelyünk tereire, templomaiba, és ünnep jött hozzánk, családi házainkba, a televízió jóvoltából. A Szent István-i országépítés miáltalunk folytatódik: a mai társadalom tapossa a jövendőbe vivő utat, vagy rakja a téglát téglára, házának falát emelendő. Vasárnap, a HÉT-ben a tévériporter egy házépítőt kérdezett meg: mit gondol, Szent Istvánnak vajon tetszene-e, hogy az ünnepén dolgozik? A válasz: Lehet, hogy nem tetszene, ám az is lehet, hogy így szólna: Jól csináljátok! Valóban, házat vagy hazát nem lehet ünnepléssel építeni. Csak kemény, céltudatos munkával. Méghozzá úgy, ahogy a megkérdezett: „Reggel hattól estig, rokonok, testvérek, barátok, összefogva ..." És aki megépíti a maga házát, a maga otthonát, az egy kicsit a haza építésében is részt vett. Persze, láttunk a műsorban olyan „ünneplőket" is, akik kocsmában, mulatóban vigadtak, egyikük ezrest tűzött a harmonikába, a másik söröspoharat és százast lobogtatott, diadalmámorban, kijelentve: „100 forint nem pénz!" Lám, nem olyan részeg, hogy ezt ne tudná! Más helyszínen agrármérnök, illetve pap beszélt, mondván: Ne a sérelmeket leltározzuk, hogy kinek mi jár vissza, hanem azt kéne mondanunk: „Emberek, hogyan jutunk előbbre és együtt!” Persze, az augusztusi ünnep sok látványosságot kínált. Katonai eskütétel, parádé, történelmi zászlólobogtatás, esti tűzijáték a fővárosban. Szép, felemelő dolgok ezek, remélem, nem kápráztat el a tűzijáték fénycsóvája, meglátjuk alatta földi gondjainkat, tennivalóinkat is. A hét riportere felkereste Ruffy Pétert, az ismert riportert, közírót. Ruffy arról beszélt, hogy sok nagy embert adtunk a világnak. Milyen sok tehetség elment tőlünk, mert szűk volt az itthoni lehetőség, vagy fojtogatta a diktatórikus politika — és kint jó néhányból nagy ember lett. Neveket sorolt. És azt kívánta: olyan hazai viszonyokat kéne teremtenünk a jövőben, hogy itthon tartsuk tehetséges embereinket, itthon alkossák meg találmányaikat, és akkor ez egy boldog, gazdag ország lesz. Igen, ez kéne. Másképp csak szó(zat) marad, hogy „ .. .még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez .. Persze, mindezt csakis a munka hozza meg. Nem új harangkondulással jön. Noha a németektől kapott nagy harang (90 mázsás), mely a fővárosi bazilikába került, annak elismerése, hogy az NDK- sokat tavaly nyáron kiengedte a magyar kormány a vasfüggöny mögül, hadd menjenek Isten és Nyugat szabad mezejére. Lám, ez a második harangszó, melyet Európa adott. Az elsőt a pápa adományozta, nem érőben, csupán érchangban, hogy hirdesse a nándorfehérvári diadalt. A másodikat Bonn küldte, hogy a kommunista zsarnokságra mért első csapás örömére mondjon „bimm-bonnt”. Szóval: van harangunk az új kor ébresztésére. Jól tudjuk, értünk is szól e harang. Az országépítésbe hívó: Balogh Ödön Augusztusi harangszó Nálunk a legolcsóbb! Palackozott soproni sörök vásárolhatók a bolti árnál olcsóbban raktárüzletünkben! Soproni Ászok 15 Ft/palack, soproni pasztőrözött Ászok 16 Ft/palack, Kinizsi 17 Ft/palack, Alpesi 19 Ft/palack, 700 éves 21 Ft/palack, Deák 22 Ft/palack, Pilsner Urgell 26 Ft/palac. A legkisebb vásárolható mennyiség 1 rekesz. Nyitva tartás: hétfőtől péntekig. 7-13.30-ig. Cím: Jutás Volán, Veszprém-külső, vasútállomás. A zsidóság gyökerei Pápán a XVII. századba nyúlnak vissza. A város életének már ekkor is érdekes színfoltját jelentették, s gazdasági életének századokon keresztül meghatározó tényezői voltak. Elsősorban mint boltosok, pálinkafőzők, hamuzsírgyártók írták be nevüket annak történetébe.. 1748- ban gróf Eszterházy Ferenc földesúr nagy létszámban telepített le zsidó családokat Pápa területén. 1749-ben alakult meg hitközségük, s 1869- „Amit a kemény sors összetépett...” Pápai zsidó emlékhelyek ben számuk már meghaladta a 3500 főt, ezzel a település lakosságának mintegy 25 százalékát képviselték. Természetes, hogy szükségük volt hát imaházra, zsinagógára. Ez 1846-ban épült meg, felszentelése Lőy Lipót rabbi idejére esett. A neoklasszicista stílusban épült templomot (1-2. számú kép), mely bizonyos elemeiben a florenszi reneszánsz stílusjegyeit is magán hordozza, a második világháború idején a németek lóistállónak használták. Ekkor a padokat felvágták, a padozatot felszedték és tüzelőnek hasznosították. Meggyalázták a tóratekercseket is. A későbbiekben a Pápai Textilgyár raktárává süllyedt. A városi tanács az 1970-es években vásárolta meg a hitközségtől, de kiderült, sem renoválni (ami közel 40 millió forintba került volna az akkori költségvetések szerint), sem hasznosítani, sem fenntartani nem tudta, nem tudja ma sem. A romos állapotú, méltatlanul elhanyagolt műemlék megmentéséért összefogtak a város lakói. A pusztulás megállításához gondos kezek, terv, vállalkozó kedv, no meg alapítványok szükségesek. A pápai zsidó temetőt, amely augusztus 26-án emlékműavató ünnepség helyszíne lesz, a tavasszal a gondos diákkezek megtisztították a gaztól, megszépítették. A temetőben számos művészettörténetileg is jelentős síremlék található, többek között ilyenek a 3. képen látható rabbisírok. A halottasház bejárata (4. kép) díszes héber feliratával hirdeti: „Ez egy Szent Hely, amely a Hevra Kadisa (Szent Egylet) szentélye. Akik meghalnak, itt léphetnek be a túlvilágra." A feldíszítetlen, felöltöztetetlen emlékműre 26-án du. 2 órakor kerülnek fel a zsidó jelképek, a Dávid-csillag, a kőtáblák tízparancsolata, s a héber könyörgés: „Emlékezz!" Negyedszázad egy intézmény élén Az igazgatónő elköszönt Szakmailag mindent elért, amit egy pedagógus elérhet Kitüntetései valósággal sorjáznak, a legbüszkébb azonban a Parlamentben 3 éve kapott Kiváló Pedagógus elismerésre. Editke, Wanderer Tiborné nemcsak kiváló pedagógus, jó kolléga, de mint ember is példaképül szolgálhat. Ilyen tiszta erkölcsű, becsületes, korrekt nevelővel ,bizton állíthatom, még nem találkoztam. Tehetem ezt azért, mert jól ismerem. Amíg gyermekeim az általa vezetett iskolába jártak, mint szülői munkaközösségi tagnak, rendszeres volt a kapcsolatom vele. A Bán Aladár iskolában idén ünnepelték az intézmény fennállásának 25. évfordulóját. Az ünnep egyúttal Editke búcsúja is volt. A sok szép sikert megért iskolát az első pillanattól kezdve az ő irányításával ismerték meg először a megyében, később a megyehatárokon túl is. A gyökerekről, a kezdetről faggatom. - Édesapám kántortanító volt a szépséges Somló hegy tövében. Talán tőle örököltem a hűséget, a gyermekek szeretetét. Apám szintén 25 évet tanított egy helyen. A pápai tanítóképző után végeztem a főiskolát; innen kerültem Mezőfalvára, majd 1961-ben Várpalotára. A rákóczitelepi iskolában négy évet tanítottam. Itt ért az első komoly elismerés. Bartos Sanyi bácsi szakfelügyelő javaslatára külföldi jutalomútra küldtek. Az új városrész, a Tési-domb 7-es iskolájába pedig 25 éve kerültem, a kulcsátadást követően, és itt dolgozhattam egészen nyugdíjba vonulásomig. Nagyon jó testület volt a miénk. Nemcsak igényelték az előrelépést, megújulást, de tettek is érte, vállalkoztak a különféle kísérletekre, pályázatokra, amelyekért a minisztériumtól rendre elismerést is kaptunk. Sohasem vártuk ölbe tett kézzel, hogy jöjjön az a segítség,mindig azon igyekeztünk, érezzék a gyerekek, nevelők, szülők, érdemes összefogni, mert csak így tudunk előrelépni. Tizenkét évig lehettem a város és környéke igazgatói munkaközösségének a vezetője, és ebből számtalan előnyt érezhettem a munkámban. Minden jót és újat átmenthettem a mi iskolánkba. Nagy volt a kitekintési lehetőségem, és ezt a köz számára — úgy érzem — sikerült is hasznosítani. Kaptunk felkérést, hogy lépjünk be a referenciaiskolák hálózatába. A testület persze vállalta, mint ahogy a megmérettetést a japán, lengyel, finn, szovjet kartársak előtt is. Nagyszerű érzés olyan kollégákkal együtt tanítani, akik valamikor tanítványaink voltak. Horváth Tünde, Bakos Judit, Borbás Zoltán, Deák Istvánné is tanítványunk volt. Mint ahogy tanítványaink egyik-másikát visszahúzza ide a szíve. Ebből az iskolából származtak az ő kis pozitív élményeik, bejönnek és mesélnek. Mesélnek, és csak úgy dől belőlük vagy a bánat, keserűség vagy az öröm, az ember szíve belesajog. A múltkor is bejött egy sereg középiskolás, és azt mondták: — Igazgató néni, bemehetünk órákra? — Megnéztem, hol van olyan óra, mondjuk osztályfőnöki, ahol nem zavarnak, élményt adnak-kapnak. Itt töltötték a délelőttjüket. **• Eljöttek a régiek a 25 éves ünnepségre is. A gyönyörűen sikerült irodalmi műsorunkra megtelt a Nagy Gyula Galéria, a sportbemutatóra a csarnok. Az iskolától elköszönt, ezt a nyarat már nem követi az új tanév kezdete. Szeretné élvezni a nyugdíjaséveket. Kívánunk ehhez jó egészséget! Csősz Sándor NAPLÓ - 1990. augusztus 22., szerda -5