Napló, 1990. november (Veszprém, 46. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
GYERTYAGYÚJTÁS Halottak napján egész Kolozsvár kivonult a temetőbe. A nyolcvanas évek kezdetéig bárki, akinek szüksége lett volna a nemzetiségi arányokat s azok múltbéli állapotát vizsgálni, ezen az egy napon mindenre fényt deríthetett volna. Igen, igen, gyertyafényből. Hiszen a város polgárai a Házsongárdba temetkeztek. A híres-nevezetes sírkertbe, amely sok ideig hivatalosan is a város nevezetességei közé tartozott. Nekem a gyermekkorom telt el ebben a temetőben. A Balassa utca, melynek kanyarulatában laktunk, szegélyezte keletről a Házsongárdot. Pontosabban a dudvával, gazzal lepett, süppedő sírhantú és sírkövű régi zsidótemetőt. A Házsongárd ugyanis négy nagy sírkertből áll: Nyugaton a lutheránusok temetője (az erdélyi szászok, akik Kolozsvárnak is nagy részét lakták döntő többségükben lutheránusok), délen a Tordai útig felfutó fennsíkon az új temetőkert, keleten a már említett zsidótemető és ezek karolásában, összefüggő erdőnek is beillő, kedvesen pompázó növényzettel a Házsongárd, a lankákon elterülő sírváros központja. A holtak világa, pompázatos tájban, tündérkert gyanánt húzódik északon a Petőfi utcáig, az épületekig, ahol a költő Kolozsváron megszállt, a volt Biazzini szállodáig. Itt, ebben a pazar sírkertben nőttem fel, itt játszódtam, itt írtam kamaszverseim zömét, ide jöttem első találkára, télen sétányain ródliztam, síztem. Nekem, s utcabéli pajtásaimnak az otthon körülvevő létet, a megnyugtató biztonságot, nemegyszer a természet csodáit jelentette. Történelem és táj együttes lakása: Erdély. Ezt a szót is a Házsongárdban tanultam meg tisztelni a nagy nevek, a történelmet az ész és erkölcs fegyvereivel író és vívó emberek sírhantjainak fejfáiról. És abból a mondatból, amelyet ez a temető tanított nekem, mielőtt latinul tanultam volna az iskolában: Mementó móri! Emlékezz a halálra! Szülővárosomra visszagondolván ma is a Házsongárd a legféltettebb hely, amelyet elcsatangolt szívemben őrzök. A házsongárdi halottak napja, amikor még inkább emlékezni kellett a halálra, hogy tisztelhessük az azt megelőző értelmes életet. És halottak napja másnapjára, amikor a csupa fehér krizantémokkal borított sírhantokra ráhavazott a gesztenyefák barna levele, emlékeztetvén azt, ki gondolt vele, a természet végtelen megújhodásának zsoltáros rendszerére s benne az ember véges életének alárendelt szerepére . . . * Halottak országa, Házsongárd, fiatal éveim erőt adó hazája. Igazságosztó végső birodalom. Hiszen senki sem mondta és mégis, Bortnyik Évával, ki ma már festőművész messze a Házsongárdtól, bent Európa szívében, kezet kézbe helyeztünk, s először mindig Reményik Sándor lutheránus temetőrészben álló sírjánál gyújtottuk az első gyertyát. Félve, retttegve, hogy figyelnek, lepleznek, hogy tettünkért börtönbe csuknak — álltunk a Végvári-versek szerzőjének a sírjánál s mormogtuk szinte magunk moccanásától is félve: Ameddig piros lesz a vér, ameddig fehér lesz a hó, cimeddig zöldé!! a rét füve, lesz jel eszünkbe juttató, hogy hová, s akihez tartozunk, s kié a föld, hol elrohad koporsónk, hogyha meghalunk. És ezek után a vállalás teljesítésének záportiszta nyugodalmával gyermekszerelmünk szivárványkötelékében járva, indultunk tova, s helyeztünk gyertyát azokra a sírhantokra, amelyekre senki más. És ebben a foglalatoskodásban nem voltunk egyedül. Sokan tettek így. A gyertyagyújtás az elhagyott sírokon a kisebbségire szorított emberek, a cselekvéstől elzártak, a megalkuvásba sulykoltak csendes forradalma volt. És mi, aprócska lények, akik ebben a szemléletben nőttünk, növögettünk, megspórolt pénzünkből vett gyertyák fényeivel gyakoroltuk a legnehezebb tudományt: a folyamatos emberséget, mások halottainak mindnyájunk sírjain. És este későn, amikor már oszolt a tömeg, átbújtattam Évit a drótkerítés alatt, a beomlott kriptánál, legbensőségesebb kertembe, az ózsidó temetőrészbe. Ahogyan haladtunk, nyomunkban gyertyaláng sarjadt a mohos sírokon, így érkeztünk a szomorúfűz óvta magas, héber feliratú sírkő elébe. . . Akkor már templom volt közöttünk minden, s a csillaglyuggatta kupolájú égben a valódi Isten, a mindenkié trónolt, s tudakozta jóságosan komor szóval: Szereted-é, te kisfiú, ezt a kisleányt teljes szívedből ?! — Igen ! És szereted-é, te kislány, ezt a kisfiút teljes lelkedből?! Igen... És megmozdultak mind a sírkövek körülöttünk, s a tízparancsolat kőtábláiról ismert héber írásjelek ott ölelkeztek szemünk előtt kopjafával és aranyos kereszttel, és a város, Erdélyország fővárosa vörös mennyezetűs éggel borult ránk, s szórta ránk zsoltárosan áldásait ezen a kegyelemmel tele napon: „Mint a szép híres pataikra. .. ” * Azóta barátokkal népesült be a temető és emígyen még markacsabbul vár rám. És ringatja azt a reményt, hogy mindig akad majd kislány és kisfiú, aki megspórolt pénzén vesz gyertyát, s szíve lángjával lobogtatja a sírokon, azokon, amelyeket már senki sem látogat, de amelyek így is fennen hirdetik: Memento móri! Tömöry Péter -j -r hagyomány van éleidőben, a Szent Hubertusz-napi ünnepség. Az alapjául szolgáló germán eredetű rege hasonlít a magyar mondavilágban is élő legendára, amely a fehér szarvasbikával és annak csodatevő erejével kapcsolatos. De lássuk, ki is volt tulajdonképpen ez a legendás férfi, akit a vadászok és a lovasok a tizedik század óta különlegesen tisztelnek és védőszentjüknek tekintenek. A nemesi családból származó és a burgundiai király szolgálatában álló Hubertusz a Rajna folyó melletti Pfalz őrgrófja (fiatal korában szenvedélyes vadász) 658-ban született. A legenda szerint egy karácsony vagy nagypéntek éjszakáján kitartó üldözés után, halálosan megsebzett egy fehér szarvasbikát. Midőn a vergődő állatot megközelítette, agancsszánai között aranykereszt csillant meg és emberi hangon tett szemrehányást halála miatt. A megrendült gróf búcsút vett az udvari szolgálattól, elhagyta birtokát és kolostorba vonult. 705-ben Maastricht püspöke lett. Hittérítőként működött az Ardennek vidékén, ahova a kereszténység még alig-alig jutott el akkortájt. A halál Brüsszel közelében érte, 727. május 30-án. 743. november 3-án ünnepélyes keretek között felemelték a holttestét, ami abban az időben egyenlő volt a szentté avatással. Ez a dátum tulajdonképpen Szent Hubertusz ünnepének dátuma. Később, 825-ben földi maradványait átvitték korábbi működési helyére, az Ardennekbe. Szent Hubertusz napját 1744 óta, a világ számos katolikus országában rendszeresen ünnepük, és Hubertuszszentmiséket tartanak a kíméletlen vadászatok ellen, a vadvédelem érdekében. Hazánkban — tudomásunk szerint — az első ilyen szentmisét a vadászati világkiállítás alkalmával mutatták be, és azóta már több helyen is kezd meghonosodni. Megyénkben elsőként dr. Renner Sándor zalahalápi plébános mutatott be vadászmisét a diszeli vadászháznál és egy Zala megyei községben. Felvételeink a diszeli vadászmiséről készültek, melyen felekezetre való tekintet nélkül sokan vettek részt. Borbás János Egy megkésett köszönőlevél Szakinak hívtuk az iskolában Szalai Istvánt. Nővérével a veszprémi Jókai utcában laktak, s náluk is, nálunk is sokat gombfociztunk. Ötvenhat szeptemberében, érettségi után én Budapestre mentem egyetemre, Szaki Mosonmagyaróvárra. Legközelebb már csak a temetőben találkoztam vele. Az október 26-ai gyilkos sortűz áldozata lett. Néhány nappal ezelőtt a televízióban bizonyára sokan látták azt a dokumentumfilmet, amely az akkori magyaróvári eseményeket idézte fel. Most, néhány egykori dokumentum nekem is a kezembe került: egy Mosonmagyaróvárról küldött szűkszavú távirat, egy fénykép, lapunk elődjének a Veszprém Megyei Népújságnak 1956. október 30-ai száma, benne egy cikk a temetésről és Szalai Júliának, Szaki nővérének a köszönőlevele, amely lapunk 1956. november 5-ei számában jelent volna meg..., de erre már a november 4-ei ismert események miatt nem kerülhetett sor. Harmincnégy év után adjuk közre ezt a köszönőlevelet, mert úgy gondolom, még mindig van mit megszívelnünk belőle. Nemzeti forradalmunk hőse Többezres gyászoló tömeg kísérte tegnap utolsó útjára Veszprémben Szalai István 20 éves vegyésztechnikust. Az ifjú hős koporsóját a kis kápolnában tartott római katolikus szertartás után négy egyetemi hallgató vállon vitte a sírgödörhöz. Miielőtt a földbe tették volna a koporsót, három egyetemista búcsúztatta nemzeti forradalmunk egyik hősét. Egyikük felelevenítette a ballagás szép emlékét, amikor együtt örvendeztek Szalai Istvánnal. Amikor még tervezgettek a nagyszerű jövőről, a sokat sejtető életről. De azt Szalai István már nem érhette meg. Az önkény, a zsarnokság fiatalon elragadta sorainkból, úgy, hogy vérével pirosra festette ügyünk igazságát. De nem hiába, mert egy új világ van rügyezőben. Új világ, amely bontogatja körvonalait, a sok száz, ezer elesett hős holtteste felett. A temető legeldugottabb sarkában búvik meg a koszorúkkal borított sírhalom. Egyszerű, testetlen fakereszt hirdeti a fiatal hős tettét. Emeljük meg kalapunkat, és szenteljünk gondolatban néhány percet a fiatal porladó testnek, mint azt a gyászoló tömeg tette. Fejezzük ki együttérzésünket szüleivel, gyászoló rokonaival, akiket halálával pótolhatatlan veszteség ért. Ki tudja visszaadni az életét? Senki. Ki tud nyugalmat szerezni a szülőknek? Senki. Gyermekük szelleme végigkísérti életüket, de büszkén hordozhatják fiuk nagyszerű emlékét. Fogadjuk meg itt a sírhantnál, hogy nem engedjük még egyszer uralomra jutni életünkben a féktelen terrort és elnyomást. Fogadjuk meg, hogy mindent megteszünk az új élet kibontakozásáért. Ígérjük meg mindannyian Szalai Istvánnak, az élete teljében elhunyt, bátor ifjúnak, hogy megvalósítjuk azt, amit a széles néptömeg követel. Fiatalok, lányok, anyák! Soha ne feledkezzetek meg a Mosonmagyaróváron hősi halált halt honfiról. Ápoljátok sírját. Friss, illatos virágokkal tegyétek széppé a köves sírhalmot. K. L. Veszprém megyei Népújság Szerkesztőségének Veszprém Engedjék meg, hogy köszönetemet fejezzem ki azért, hogy a jelenlegi időben, amikor olyan nagy szükség van a sajtónak minden kis részére, néhány sort szenteltek szegény kis öcsém emlékének. Igaz, hogy kissé téves informáltságot árult el részvétnyilatkozatuk azon része, mely szerint Szalai István halála pótolhatatlan veszteség szüleinek, és senki sem tud megnyugvást szerezni nekik. Sajnos, szüleit már 6, illetve 7 éves korában elveszítette. De valóban pótolhatatlan veszteséget és nagy fájdalmat jelentett halála testvéreinek, különösen nekem, akik együtt küzdöttünk azért, hogy idáig, a főiskoláig eljuthasson. Megkérem a főszerkesztőséget, ha egy kis helyet tudnak még szorítani a Népújságban, juttassák el köszönetemet a forradalmi tanácsnak, az egyetemnek, a vegyipari technikumnak, temetkezési vállalatnak, gyermekvédő intézetnek és mindazoknak, akik osztoztak fájdalmamban és valamilyen formában kifejezésre juttatták részvétüket. Azt üzenem mindnyájuknak, hogy bár a gyász nagyon megtört, de nem tört össze, nem törhetett össze, mert még nagy feladatok várnak ránk, győzelemre kell vinnünk ezt az ügyet, amelyet szegény öcsém és a többi hős ifjú vére hullásával vitt előbbre. És győzelemre is visszük! Tudjátok, mikor győződtem meg erről? Akkor, amikor a mosonmagyaróvári hullaházban — mintegy 30—35 hulla között — kerestem az öcsémet. Nem iszonyodtam a halottaktól, úgy tűnt, mintha mindegyik ajka mosolyogna, a félig nyitott szemekből bátorítás és minden arcról ezen biztatás sugárzott volna. Ne féljetek! ügyünk igazát vérünkkel szenteljük meg, az igazság pedig mindenekfelett győzedelmeskedik. Neki és nekik ígérték meg, valamennyi hősnek a magyaróvári akadémisták, neki és nekik ígérték meg a veszprémi egyetemisták, de az egész ország ifjúsága: „ha kell, fegyverrel a kezünkben viszszük győzelemre ügyünket". Most ismét hozzátok szólok, Veszprém megye ifjúsága, legyetek kitartók, már nem sokáig kell várni! De kérni is szeretnék. Azt kérem tőletek, de az ország valamennyi ifjától, ha megvívtuk harcunkat, adózzatok tisztelettel hős ifjaink emlékének, akik életüket és vérüket áldozták szabadságunkért, de az ügy győzelmének diadalra jutásának napját nem érhették meg. Veszprém, 1956. nov. 1. Egy elhunythős nővére: Szalai Júlia * Szaki sírja mellett gyakran elsétálok, s mindig eszembe jut az az iszonyú sortűz - és soksok egykori gombfocimecscsünk. Balogh Elemér LL25—Otodo. az. ny. Kézbesítendő távú at. KK. * .rtnUt Fetosyphivold Pénztári szám Szószám Nop 0to, perc Kivotalom megjegyzések 17933 — y~Z ____________________ /' TÁVIRAT „ ^ ill tw top I Oio, pekc ,XjO ---------------’ —---------------------------1?^ h I ^ * Tjv"~'"—------------■ ■ ------- ' r.......................... Yjr^................. Niuntahelyen Nop Oo. P«1 C Muntahelyszem: _______ _______}|------7 ------ -.......................................... ) _______ * “ Gumibolt nyílt Bakonyszentkirály, Ady u. 3. sz. alatt! Nyitva: hétfőtől szombatig, 7-18 óráig. 334 - NÖVÉNYKERESKEDÉS Gyümölcsfák, szálőottványok, rózsák, örökzöldek, díszcserjék. Badacsony, Park u., a 71 -es út mellett. Nyitva: mindennap, 9-17 óráig. 30 NAPLÓ - 1990. november 3., szombat -