Napló, 1991. október (Veszprém, 47. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
Balogh Elemér No, kisfiam, mondd meg szépen, hogy miért is jöttetek ide! Arra, hogy füle mögül réten göndörödtek elő a zsíros hajtincsek, s hogy vastag alsó ajkát lebiggyesztve mosolygott rám, olyan pontosan emlékszem, mintha most, harmincnégy év után is itt állna előttem szétterpesztett lábbal, csámpásra taposott marhabőr csizmában, félig kigombolt pufajkában, bal tenyerét paskolgatva a gumibottal, amelyet olyan találóan nevezett el a természetes humorát a legvérgőzösebb időkben is megőrző magyar nép Kádár-kalbásznak. - Emlékezni - mondtam bizonytalanul. Szégyelltem volna, ha meghunyászkodom, de kihívó sem akartam lenni, hiszen tudtam, hogy csapdába estünk. - Emlékezni? - kérdezte. Aztán egy csöpp várakozás után. - No és mire? - Hát arra, ami egy évvel ezelőtt történt. - Az ellenforradalomra? - A forradalomra. Olyan váratlanul ért az irtózatos ütés, hogy megtántorodtam. A szégyentől, hogy valaki arcul vágott, önkéntelenül ökölbe szorult a kezem, és valami olyan mozdulatot tehettem, mintha vissza akarnám adni. A többiek máig azt állítják, hogy vissza is adtam, de én az ezután következőkből csak a legmellbevágóbb dolgokra emlékszem. Négyen tartották meg a „tüntetést”: Bethlenfalvy Géza, akiből neves indológus lett azóta, Búzás Andor, a Falurádió ismert riportere, Sipos Gábor, aki később a természettudományi kar idegennyelvi lektorátusának élére került - és jómagam. 1957. október 23-a ugyanolyan verőfényes nap volt, mint az egy évvel azelőtti. A bölcsészkar menza előtt már a reggeli napsugár átmelegítette a járdát. Ott futottunk össze, és valamelyikünknek az az ötlete támadt, hogy sétáljunk végig azon az útvonalon, amelyen egy éve a föltartóztathatatlanul hömpölygő tömeg részeiként egyszer már végigvonultunk. A Petőfi-szobortól a Bem-szoborig. A város közönyös nyüzsgésében semmi nem mutatott arra, hogy milyen nevezetes nap van. „Évnap”, kit „senki meg nem ül”. Hát persze hogy nem, hiszen mindenki tudta: akasztófa, börtön jár a forradalomért. Az egyetemen és az Eötvös Kollégiumban is közzétették aggodalmaskodó elöljáróink, hogy szigorúan tilos mindenfajta megemlékezés. Elterjedt a híre, hogy maga a véres kezű Marosán utasította pribékjeit: mindenfajta próbálkozást csírájában el kell fojtani és a legkeményebben kell megtorolni, különösen az egyetemeken. Nehogy valami szamárságot csináljatok, fiúk - kacsintott ránk Bóta tanár úr. - Tudjátok, az embernek nem ilyenkor kell vagánykodnia. - A munkásosztály nem tűri - tájékoztatott bennünket a botcsinálta tudós, Trencsényi-Waldapfel professzor, aki maga is beöltözött pufajkásnak -, hogy az ellenforradalmárok ismét megbontsák a rendet. Mi négyen nem akartunk semmiféle rendbontást. Nem szervezkedtünk, nem viselkedtünk kihívóan, még rosszindulattal se foghatta volna senki ránk, hogy tüntetünk. Le-lemaradoztunk egymástól, bolondoztunk (ma úgy mondanánk, hogy „hülyéskedtünk”), mint afféle, a gyerekkorból éppen hogy kinőtt posztkamaszok, nézegettük a sivár kirakatokat, kerülgettük a szembejövőket, mint más közönséges járókelők. Csak amikor a Margit-hídra értünk, és megcsapott bennünket a friss dunai szél, akkor kezdtük el dúdolni halkan, visszafogottan a Marseillaise-t. „Előre, ország népe...” Hiszen akkor is ezt énekeltük, persze akkor zúgva és ellenállhatatlanul. Hogy „ma diadal vár, hív hazád”, s hogy „ellenünk tört a kény uralma”, meg hogy „küldi a zsarnok vad, bősz, ölni kész, rab hadát”. Búzás, aki francia szakos volt, kitalálta, hogy franciául kell énekelnünk, azt úgysem érti az ávó (az ellenség megtévesztése). Átváltottunk hát franciára: Allons enfants... Semmiféle harciasság nem volt bennünk, legföljebb egy csöppnyi titkolt dac, és egy csöppnyi titkolt reménység, hogy egyszer majd talán nyíltan is megünnepelhetjük ezt a napot. Amikor közeledtünk a Bem térhez, elhallgattunk, kerülni akartunk minden feltűnést. A szobor közelében némán leültünk egy padra, mintha csak elfáradt járókelők lennénk. Aztán egy csöppet elmélázhattunk, mert váratlanul ért bennünket a visszafojtott hang: - Feltűnés nélkül kövessenek... Civilben voltak, ők is négyen, de azt azért az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy nem civilek. - Gyerünk! - mondta most már sokkal határozottabban az iménti hang. - Hát akkor... allons, enfants - kacsintott hátra ránk Búzás, és megindultunk. A Külügyminisztérium épületébe kísértek először bennünket, nyilván ők sem akartak föltűnést kelteni, majd sötétedés után átvitték a szobor mögött levő ávós laktanyába. Akkor persze már az volt kiírva rá, hogy rendőrség, később a második kerületi pártbizottság épülete lett, jelenleg pedig az MDF székháza. Tudják-e vajon az emdéefesek, hogy mennyi vér és egyéb folyt ebben a hírhedt házban? Én pillanatokon belül a padlóra kerültem. Vagy öten rontottak rám, és ütöttek a gumibottal, ahol értek. A fejemet, a hátamat, a bordáimat... elölről és hátulról. Aztán fölültettek egy székre, és „vallatni” kezdtek. Hogy ki „szervezte” ezt a „tüntetést”, kiket várunk még ide, hogy a többi egyetemeken is készülnek-e a hallgatók valamire... Máig sem tudom, mi vadíthatta meg őket annyira. Az az első, félreértett, inkább csak védekező mozdulatom? Vagy az, hogy egyetlen kérdésüket sem méltattam válaszra? Vagy csupán a vért megpillantó vadállat marcangoló ösztöne? A verőlegényi léleknek is megvannak a maga rejtelmei? Vagy egészen egyszerű a magyarázat? Ütöttek, mert a védtelent ütni jó? Először egy olyan ütéstől ájultam el, amitől úgy éreztem, szilánkokra törik az állkapcsom. Az iszonyú fájdalom majd szétrepesztette belülről a koponyámat, majd minden megszűnt körülöttem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki a vízcsap alá tartja a fejemet, és folyatja rám a hideg vizet. Amikor újra vallatni kezdtek, ha akartam volna, se tudtam volna kinyögni egyetlen szót sem. Alsó ajkam több helyen is fölrepedt, és megduzzadt, mint a fölfújt léggömb, alsó állkapcsom ferdén, zsibbadtan lógott lefelé, és a legkisebb mozdulatra is belenyilallt a fájdalom, kivert fogaim helyén a vérzés nem akart elállni, nyeltem a véres nyálat, aztán egyszer csak elegem lett belőle és kiköptem a padlóra. Talán nem kellett volna. Egyikük a hajamnál fogva fölrántott a székről, lenyomott a padlóra, és föl akarta nyalatni velem a köpésemet. Rugdosni csak ekkor kezdtek. Rúgták a fejemet, a hasamat, mindenemet, míg csak újra el nem veszítettem az eszméletemet. De nem folytatom tovább. Csak még annyit, hogy rajtunk kívül egy tizennégy éves forma gyereket is behoztak a térről. Őt a szomszéd szobában „vallatták”. A proletariátus hatalmának egyik hős védelmezője egyszer átkiáltott az enyéimnek: „Összeszarta magát a taknyos!” Hát, fiúk, így ünnepeltük meg a forradalom első évfordulóját. Allons enfants! A mártír tanár tudományos műveit rendezte sajtó alá a Veszprém megyei önkormányzat a Pannon Panteon sorozat negyedik köteteként. A kötet a forradalom harmincötödik évfordulójának tiszteletére a napokban kerül ki a nyomdából. Az alábbiakban egy részletet közlünk a könyvből. A XXII. énekben aztán megtörténik minden. Achilleus végre szembekerül Hektónál, leterítésével megbosszulja Patroklos halálát, egyben pedig megpecsételi Trója bukását. Ez a rész az egész eposz kifejletének végső pontja. Minden szálon az egész költeményből következik a végső párviadal. Épp ez a körülmény teszi bizonytalanná annak a kérdésnek megválaszolását: vajon nem jogosult, hogy Hektor és Achilleus itteni párviadalában is önálló témalehetőséget tételezzünk fel? A falak körüli háromszoros futás egyeznék Achilleus állandó jelzőivel. Az eposzban különben sehol sem érvényesül gyakorlatban az, hogy Achilleus gyors lábú. Ha van ilyen téma, hozzákapcsolhatjuk a XXXXI. ének egyes, különben idegenszerű jeleneteit is. Az Iliasban azonban Achilleus és Hektor párviadala eleve várható, központi jellegű esemény. Ha volt is tehát ilyen téma, átépítése nem a közvetlenül megelőző vagy hozzá tartozó részekben, hanem az egész eposz szerkezetében történik meg, így az önálló téma kutatása kevésbé jelentős a költő munkamódszerének szempontjából, mert apró részleteiben nem ragadható meg. Ebben az énekben szerkezeti probléma nincs, a jelenetek simán peregnek egymás után. A hasonlatok pedig minden eddiginél következetesebben fűzik össze - és tagolják - a gyorsan pergő dráma egyes jeleneteit. Apollon Agenor képében csalta el Achilleust Trójától. Addig volt erre szükség, míg a trójai sereg be nem menekült a várba. Ezzel zárult a XXI. ének. Mikor ez megtörtént itt folytatja a XXII. ének Apollon felfedi magát Achilleus előtt. Achilleus átlátja a helyzetet, azonnal visszafordul a vár felé. A megfordulás két oldalát egy-egy hasonlat érzékelteti. Úgy fut Achilleus a vár felé (22-23), mint a kocsiba fogott ló, amely könnyedén vágtat a síkságon. Priamos (ez is a XXI. ének végéhez kapcsolódik) elsőnek látja meg. Úgy tűnik fel előtte (26-31), mint a késő nyári csillag, amely fényével messze kitűnik a többi csillag közül. Orion kutyájának nevezik, rossz jelnek számít, lázbetegséget hoz a hitvány halandókra. A hasonlat funkciója világos. Priamos látja meg Achilleust, az első, ami az eszébe tűnik, a fény. Erre tér vissza az antapodosis is. A hasonlat további részletezése azonban egyáltalán nem elkalandozás, hanem a következő jelenet előkészítése, ennek alapján próbálja majd Priamos fiát visszatartani a harctól. forradalom -35. év/oldalá/a. ✓ Brusznyai Árpád A Homérosz-kérdés (részlet) A következő jelenetben Priamos és Hekabé hosszú, könyörgő beszédekben kérlelik Hektórt, ne vállalja a harcot, meneküljön a városba. Hektór nem hallgat rájuk. Harcvállalását, tehát ismét a két szomszédos jelenet határát jelzi a következő hasonlat (93-95): a hegyi kígyó barlangja szájában várja az ember támadását, habzik a dühtől, szeme vérben forog. A hasonlat vad hangulata és a párhuzam (kígyó-ember) a végső ellentét tartalmát érzékelteti, Achilleust emeli ki. Hektor monológja következik. Rövid habozás után mégis vállalja a harcot. Achilleus puszta megjelenésére azonban azonnal futásnak ered. Ez is helyénvaló. A párviadalok előtt általában beszédeket mondanak egymásnak a hősök. Hektor és Achilleus már szembekerült egymással a XX. énekben. A XXI. ének hatalmas crescendója után nincs helye további ellenállásnak. Ezért van az, hogy a két jelenetet elválasztó hasonlat sem a szembekerülést, hanem az azonnal kezdődő üldözést ábrázolja (139- 42). Ölyv támad a félénk vadgalambra, az oldalirányban menekül, az ölyv azonban szorosan nyomában van. Élesen vijjog, ismételten rá-rácsap, el akarja fogni. A hasonlat elemeiben pontosan megfelel az elbeszélésnek, a részletek kidolgozása arra mutat: az üldözés hoszszú folyamat. Ezután leírja a költő a menekülés útját. A háború előtt békés munka folyt itt, az asszonyok idejártak mosni. A békés élet képéhez kapcsolódik a futás egy újabb említése, hasonlattal. Nem versenydíjért, hanem Hektor életéért futnak (162-64), mint a lovak a versenyben a kitűzött díjért. Az antapodosis megismétli azt, amire a megelőző hasonlat már utalt: soká tart az üldözés, háromszor kerülik meg a várost. Ezzel arra is lehetőséget teremt a költő, hogy lejátszódjék az az istenjelenet, amely olymposi síkon is megpecsételi Hektor sorsát. Zeus meg szeretné menteni Hektort. Athéné azonban emlékezteti Zeust Hektor unokájára. Zeus nem is próbálkozik tovább, sorsára hagyja Hektort. Újabb két hasonlat téríti vissza figyelmünket az istenjelenet után az üldözésre. (A 209. sor mutatja, hogy ez még az említett három körön belül történik.) Úgy üldözi Hektort Achilleus (18993), mint a vadászkutya a szarvasborjút. Ha el is bújik a szarvasborjú valami bozótba, újra felveri onnan az üldöző. Nincs már lehetőség menekülésre. Achilleus mindig elvágja Hektor útját, valahányszor a város felé akar menekülni. Az egész futást igen szokatlan hasonlat zárja le (199-200): valaki üldözésről álmodik. Az álomban az üldöző sem bírja elérni a menekülőt, az sem bír megmenekülni. A futás tehát mindkét félre eredménytelen. Itt szövődik tovább az előző istenjelenet. Zeus sorsmérlege Hektor pusztulását mutatja. Athéné tehát - Deiphobos képében - megállásra búja Hektort. Csak most, hosszú menekülés után áll meg Hektor, ekkor intéznek egymáshoz beszédet. Hektor egyezséget ajánl ellenfelének, hogy a győztes adja ki az elesett holttestét. Achilleus zord szavakkal utasítja el az ajánlatot. Beszédében ismét találunk egy rövid hasonlatot. Éppúgy nem köt egyezséget, mint ahogy nincs egyezség, csak ádáz harc oroszlánok és emberek, vagy farkasok és bárányok közt (262—65). Ez a hasonlat - beszédben — ismét nem lép ki az elbeszélés kereteiből, állítmánya azonos, az alanyok analóg módon választottak meg. A második alternatíva egyben a küzdelem kimenetelét is sejteti. Kezdődik a viadal. Athéné kétféleképpen is rászedi Hektort. (Deiphobos képében támogatást ígér neki, Achilleusnak pedig visszaadja eldobott dárdáját.) A dárdaharc eredménytelen marad, a két hős karddal tör egymás ellen. Ezt a mozzanatot két hasonlat jelzi. Hektor úgy tör Achilleus ellen (308-11), mint a felhőkből zsákmányára lebukó ölyv. Achilleus dárdája úgy ragyog (317-18), mint az esthajnalcsillag. Igen érdekes a két hasonlat összefüggése. Hektor támadását olyan hasonlat festi, amely győztes párviadal elé illenék. Hektor bátran is támad, a közvetlen pusztulását Athéné csele okozza. Erre utal egészen finoman a második hasonlat. Fegyverei közül a dárda fényét emeli ki. A dárdáját már egyszer kidobta. Most, a döntő pillanatban ismét felragyog kezében. Dárdájával kapja a halálos döfést Hektor. Achilleus megtagadja a haldokló kérését, megfosztja fegyvereitől és kocsijához kötve a hajókhoz hurcolja. A görög vezérekhez intézett szavaiban két távolabbra mutató utalás van. Érzékelteti ez a jelenet, hogy Hektor pusztulása megpecsételte Trója bukását is. Másrészt itt is van egy apró utalás a XXIII. ének lehetőségére. Most már meg lehet adni a végtisztességet Patroklosnak, mert halála meg van bosszulva. 110 soros jelenet festi ezután Hektor siratását fent a várban. Kifejezetten nem mondja ki a költő sehol, hogy Hektorral Trója is elveszett. (A XXIV. énekben is csak a sorok között olvasható ez.) Kimondja azonban az ének utolsó hasonlata. Úgy siratják Hektort (410-11), mintha egész Trója égne. Pro Patria et Libertate ! Egy évvel ezelőtt, 1990. október 21-i számunkban a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Veszprém megyei csoportjának adatai alapján közöltük azoknak a névsorát, akik Veszprémben és környékén az 1956-os forradalom és szabadságharc előkészítői, végrehajtói voltak, és mártírjaivá, hősi halottaivá, áldozataivá váltak a megszállók elleni harcnak. A Pofosz elküldte szerkesztőségünknek az akkori lista kiegészítését, amelyet ezúton teszük közzé: Bakonyi Mihály Veszprém megye kivégezték szabómester 1952. II. 4. Budapesten Nemzeti Gárda tagja (élt 49 évet) Balogh Erzsébet Balatonhenye sortűz, Budapest, adminisztrátor 1956. X. 25. Kossuth tér, fejlövés (élt 21 évet) Bartal Béla Veszprém megye kivégezték Budapesten százados 1952. II. 4. (élt 42 évet) Nemzeti Gárda tagja Batta Ferenc Veszprém- kivégezték középiskolai tanuló -Balatonfüred Budapesten Magyar Nemzetvédelmi 1953. VIII. 18. (élt 18 évet) Szövetség tagja Becsei Imre Ugod kivégezték Budapesten erdészeti dolgozó 1949. VII. 15. (élt 20 évet) Bolla László Ugod kivégezték Budapesten erdészeti dolgozó 1949. VII. 15. (élt 29 évet) Braun Károly Veszprém fejlövés honvéd 1956. XI. 4. (élt 21 évet) Farkas György Veszprém kivégezték tisztviselő 1945. Konstancában a Bakony Brigád tagja az NKVD börtönében Gyimesi Szilárd Szombathely kivégezték Budapesten pályamunkás -Eplény (élt 22 évet) az Antibolsevista Gárda 1951. X. 13. tagja vitéz Kővári János Veszprém megye kivégezték hadnagy, 1952. II. 4. Budapesten a Nemzeti Gárda tagja (élt 30 évet) vitéz Kiss Zoltán Pápa kivégezték ejtőernyős százados 1952-53? Budapesten a Fehér Partizánok Szervezetének tagja Ludman Sándor Gyulafirátót-Ajka fejlövés honvéd 1956. XI. 4-5. (élt 22 évet) Matók Leó Szombathely- kivégezték munkás -Eplény Budapesten az Antibolsevista Gárda 1951. X. 13. 16 napos éhségsztrájkot tagja folytatott az utolsó jgg anyai isírok.cn a H siralomházban a Sevinger István Öskü hadifogolyként ■ bányász 1956. X. 28. „szuronnyal szíven szúrva” I (élt 22 évet) I Szabó Kornél Balatonfűzfő kivégezték fl vezérigazgató Budapesten B (élt 57 évet) I vitéz Tóth Lajos Veszprém kivégezték ; ■ őrnagy 1951. VI. 5. v. Budapesten a II. világ-I „Pumás” repülősök 11. háború 28 légi győzelmet I ügye elérő magyar repülős tisztje volt I Ungár József Veszprém kivégezték Budapesten I T. S. B. elnök 1953. IX. 18. (élt 19 évet) ■ a Magyar Nemzetvédelmi Szövetség tagja I Zöld Ádám Sümeg halálos ítélettel a a tisztviselő 1959. V. börtönben meghalt || (élt 48 évet) | Zsolnai Mihály Pápa kivégezték I építésztechnikus 1951.11. Budapesten | | Zsurovszky Ödön Öskü hadifogolyként a gyári munkás 1956. X. 28. „szuronnyal szíven 4 szúrva” | (élt 24 évet) NAPLÓ -1991. október 22., kedd - 7