Napló, 2002. február (Veszprém, 58. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-09 / 34. szám
2002. február 9., SZOMBAT Balla Emőke A Petőfi Színház tegnap este egy előadásban mutatta be Szophoklész Oidipusz király és Oidipusz Kolónoszban című drámáit, melyet Ruszt József állított színpadra. A rendező alapítója, igazgató-főrendezője volt a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak, 1989-ben megalapította a Független Színpadot. Az elmúlt években egy-két előadást rendezett a Budapesti Kamaraszínházban . - Gálffi László mesélte, hogy Köjti Helgával ketten csábították vissza a színházba. Az elmúlt években kevesebbet rendezett, mintha eltávolodott volna a színháztól. - Erre a kérdésre az utóbbi években nem szoktam válaszolni, most sem fogok. Arról szívesen beszélek, hogyan kerültem Veszprémbe. Régi barátaim azok, akik most a színházat igazgatják, ők kértek fel, hogy rendezzek valamit, ami színházi elképzeléseikhez alapot adhat. Klasszikust akartam, a görögöket én választottam, azzal a sanda szándékkal, hogy folytathatom korábbi rendezéseimet. Volt bennem olyan szándék is, hogy abban a színházban rendezzek, ahol Köjti Helga színésznő és most jó, ebben az apai és szakmai védelemben. Tartozom ezzel Helgának. - Már az elején biztos volt abban, hogy Köjti Helga is játszik a darabban ? - Mindenképpen. De Gálffi Laci is biztos volt. Vele van egy korábbi kapcsolatom, és egy közös célunk is, hogy amit lehet átadni és hagyományozni a mesterségből, azt átadom neki. Laci a főiskolán tanár is, talán jó helyre, jó földbe hull a mag. - A veszprémi társulatot még nem ismerte. - Életemben egyszer voltam Veszprémben, azt hiszem, akkor, mikor a színházat felújították. Őszinte legyek, nem is emlékszem, mit láttam, csak arra, hogy valami operett volt. - Milyen volt a találkozásuk? Úgy hallottam, az olvasópróbán részletesen elemezte a darabot. - A színészek nemcsak egy más iskolával, egy más metódussal, de egy görög drámával is találkoztak. Azt hiszem, nincs a társulatban egyetlen tag sem, aki valaha játszott volna görögöt, ilyen értelemben nemcsak az én iskolámmal, személyes munkamódszeremmel, gondolkodásmódommal kellett találkozniuk. Elég sok görögöt csináltam, első profi rendezésem is görög volt, számomra ez nagy feladat. — És azt, hogy hogyan kell görögöt játszani, mint egy jó pedagógus, elmagyarázta nekik? - Az nem úgy megy, hogy én magyarázok, mert ezt igazából nem lehet rekonstruálni. Ez nagyon ravasz módszer, nem fogom elárulni, de nem is nagyon lehet megfogalmazni. Rá kell vezetni a színészeket arra, hogy ők fedezzék fel a darabot. Szép, finom, folyamatos munka. Összefüggések és helyzetek, olyan, mintha Szophoklész kitalálta volna a klasszikus összhangzattant, amire a Bach-zene épül. Az előadás egy zenei struktúrában van, ami térben helyezkedik el. - Jól láttam, hogy próba közben vezényelt? - Igen, szoktam. - Úgy tudom, gyerekkorától vonzódott a zenéhez, tanult énekesnek játszanak. Retorikai struktúrában beszélnek, úgy, hogy az lélektanilag hiteles legyen. De lélektanból nem lehet retorikát csinálni. A pillanat pszichológia, de a folyamat soha nem az. Az kompozíció. - A társulatnak sikerült megvalósítani az ön elképzeléseit? - Egy-két pillanatot leszámítva, a próbafolyamat során szerettük egymást, és ez nem kis dolog. Mindig alapkérdés volt számomra, hogy szeressük egymást, és szeretjük-e egymást. Voltak pillanatok, amikor ez a szeretet valami miatt nem működött, akkor elvonások jelentkeztek, és az elvonásokon keresztül működtethető az instrukció. Akkor úgy kell kigyötörni valakitől azt az eredményt, amit én várok. Van, aki ügyetlen a szeretetben, tehát a szeretet egy technika. Thomas Mann úgy fogalmazta meg, hogy a szeretet nagyon egyszerű dolog. A szeretet érdeklődést jelent, az érdeklődés pedig figyelmet. Aki figyel, az szeretni fog, mert az ad és kap egyszerre. - Mire helyezte a hangsúlyt? Mit szeretett volna az előadással kifejezni? - Ezt a kérdést általában felteszik nekem, de nagyon nehéz rá válaszolni. Ez megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan. Nehéz róla beszélni. Talán a katarzis, a megtisztulás a lényege. Ennek az előadásnak az Agnus Dei a vége, mégiscsak a jövő ígérete. Megtisztulás minden kosztól, ami tűzben fogant, azt az eső megtisztítja, megmosakszik a világ. Ha ezen az estén kicsit megmosakszik a közösség ott, fent a színpadon és lent, a nézőtéren, és ha létrejön a kohézió köztük, akkor mindnyájan megtisztálkodunk. - Mi lesz az előadás után? - Csönd, csönd, csönd, pihenés, aztán nem tudom. - Nem szívesen nyilatkozik a színházi közéletről. Arról, hogy miért vonult ki, miért nem vesz részt benne. Nem szeretek erről beszélni, mert én mégiscsak abbahagytam. Ez a munka most egy kitérő, hívtak, elvállaltam. Nagyon átmeneti időszak a mostani, és ha nem hatvanöt éves lennék, hanem ötven, akkor biztos beszélnék és üzengetnék jobbra, balra. De nekem ehhez már nincs jogom. Ezt a világot nem én rontottam el, és nem is tudom kijavítani. Kell, hogy jöjjön egy új nemzedék, amely megcsinálja a maga színházát, ehhez egy társadalmat kell átalakítani. - Vezető szerepet már nem vállalna a színházi közéletben? — Ez egy fiatal világ, kipottyannak az öregek. Ha kérik, vegyek részt abban, amit csinálnak, és tudom, hogy miért és hogyan, és megadják nekem azt a kis szabadságot, amiben én valamit megfogalmazhatok, akkor jövök. De ehhez szubjektív kötődés is kell. Nem határolódom el, én ennek a társadalomnak a tagja vagyok, de az legyen az én magánügyem, hogy érzem magam. Igaz Megtisztulás minden kosztól Ruszt József rendező eltávolodásról és visszatérésről ii,s volt egy pillanat, amikor úgy nézett ki, az énekesi pályát választja. - A zene a színházzal találkozott, ez az én sorsom. Valóban így van, hogy mindig vezényelek, nem állom meg, hogy ne tegyem. Itt ez a bizonyos zenei struktúra, nem egy valós lélektani struktúra, amiben a színe Kolti Helga és Gálffi László Szophoklész Oidipusz-drámáiban együtt lép színpadra . Mindig alapkérdés számomra, hogy szeressük egymást A szeretet érdeklődést jelent, az érdeklődés pedig figyelmet - mondja Ruszt József rendező Fotó: Gáspár Gábor Keller György Kedden véget ért a 33. Magyar Filmszemle, amelyen harminc nagyjátékfilmet, tizenhat kisjátékfilmet és harmincöt dokumentumfilmet mutattak be. A közzétett adatok szerint a játék-A fődíjas Chico rendezője, Fekete Ibolya, a főszereplő, Eduardo Flores és Jancsó Nyika operatőr Valamikor - jóval az előző rendszerben - készült egy Miért rosszak a magyar filmek? című alkotás, amely afféle paródia volt, felelet a sok-sok elmarasztaló kritikákra. Pedig a magyar film emlékezetem szerint soha nem került tartósan a padlóra, minden időszakban - még akkor is, amikor kemény ideológiai célokat szolgáltak - szüle HÉTVÉGE NAPLÓ 7 A csalhatatlan filmművészet filmeket csaknem huszonötezer néző tekintette meg, a dokumentumfilmekre ötödennyien voltak kíváncsiak. Az igazi „szemle” persze csak most következik: a döntő szót mindig a nagyközönség mondja ki, vagy tódulnak a mozikba ezekre az alkotásokra, vagy közömbösen hátat fordítanak. A megjósolható magatartás valahol a kettő között húzódik. Mindenesetre a magyar filmek látogatottsága fokozatosan nő. Az igazi magyar filmművészet valahogy mindig lázba hozott egy széles réteget hazánkban, hiszen a filmben mint műfajban soha nem lehet csalódni. Művekben igen, de a filmművészetben nem, az mindig is csalhatatlan, mert megkomponált képeivel, egyedi, határtalan eszközeivel olyat mond el a világról, ami örök, ami maradandó. Életünk egy-egy szelete vetül elénk, szembetalálkozhatunk önmagunkkal, sorsunkat látjuk viszont az újabb magyar filmes hullám hétköznapian egyszerű történeteiben. Nincsenek látványos montázsok, nincs felesleges parádé, elképzelt és valóságos események keverednek egymással a rendezői cél érdekében. Nem a pénz a mindenható, a tehetségnek sokkal nagyobb szerepe van a sikerben, az elért hatásban. Újabb és újabb generációk tűnnek fel a filmszemléken, bővelkedünk tehetséges, a kohézió szándékával alkotó fiatalokban - összegezhető nemcsak a mostani, hanem a korábbi filmes mustrák alapján. Nincs értelme neveket sorolni, mert hézagosnak, hiányosnak éreznénk az említett listát. Tény, hogy filmrendezőink sikerhalmozónak bizonyultak az elmúlt években. Fekete Ibolya, aki a Chico című játékfilmjével idén fődíjas lett, tavaly ezért az alkotásáért Karlovy Varyban rendezői díjat kapott, és filmjére azóta nyugaton is felfigyeltek. De nem ő az egyedüli, aki ilyen sikerrel és elismeréssel dicsekedhet. Lett egy-egy emlékezetes, felejthetetlen alkotás. Manapság talán azt kellene kérdezni: Miért jók, miért érdekesek a magyar filmek? Mert tagadhatatlan, hogy a magyar filmművészet kapaszkodóban van, rendezőink a túlélés eltökéltségével felkavarják a valóságot, a kézzelfoghatót és a képzeltet, és merészen, könyörtelenül magukkal rántják a nézőt az élet mélyen kavargó áramlataiba. Nincs pardon, nincs eufemisztikus erőlködés. A művészek az igazságot keresik, és ettől - bár olykor meghökkentő a látvány - nehezen szabadul a néző. Az idei filmszemlén a helyzet ebből a szempontból semmit nem változott. A vérbeli filmes műhelyekből kikerülő alkotások őrzik meg a művészetet, a grandiózus, fényes produkciók semmiképpen nem árthatnak nekik. Nagy Mari a legjobb női alakítás díját kapta a Hetedíziglen című filmben játszott szerepéért Kamondi Zoltán a Kísértések című filmjéért rendezői díjban részesült mű fotó