Napló, 2008. november (64. évfolyam, 256-279. szám)

2008-11-02 / 44. szám, Vasárnapi Napló

8 SZTORI 2008. NOVEMBER 9. VASÁRNAP Csak kevesen kapnak még egy esélyt szervátültetés Több donorra lenne szükség ahhoz, hogy a menthető életeken segíthessenek Évente 400 ember kap új esélyt az új életre, pedig háromszor ennyien is lehetnének. Magyar­­országon ugyanis csak minden harmadik ember jut új szervhez azok kö­zül, akik donorra várnak. Fábos Erika Egy hete sikeres szívátültetést hajtottak végre azon a két és fél éves kislányon - Mirjamon -, akit Magyarországon elsőként műszív kezeléssel tartottak élet­ben több mint egy hónapig. Mirjamon kívül még egy kis­gyerek - szintén egy kislány - vár új szívre. Öt hónapja, Mirjamnak több mint hét hóna­pig szerepelt a neve az úgyneve­zett éles listán. Erre a listára ak­kor kerül a beteg, ha már nagy­on sürgős a beavatkozás, vagyis konkrét életveszélyben van a szervátültetés nélkül. A gyere­kek elsőbbséget élveznek min­den ilyen várólistán, szív- vagy májátültetés esetében azonban nem jöhet szóba náluk felnőtt do­nortól származó szerv, mert azok túl nagyok. Gyerekdonor pedig kevesebb van, mint felnőtt. Ép­pen ezért a hat-hét hónapos vára­kozás még akkor sem nevezhető soknak, ha elsőre annak tűnik. „Szívszorító dolog, hogy egy kisgyereknek meg kell halni, hogy egy­ másik életben marad­hasson, átlagos várakozási időről azonban aligha beszélhetünk - mondta Szatmári András, a Gottsegen Gy­örgy Országos Kar­diológiai Intézetben működő Gyermekszív-központ szakmai igazgatója. - Gyerekeknél szív­­átültetést ugy­anis mindössze egy éve végeznek hazánkban, így nem is lehet még múltja, és ezért jól kialakult gyakorlata sem a szervfelajánlásnak. Éppen ezért úgy gondolom, ha ez a rendszer majd valóban úgy működik már. HIRDETÉS ahogy kell, a várakozási idő is rö­vidülhet Egy évben négy-öt kis­gyermeknek lenne szüksége szívátültetésre Magyarországon. Ahhoz azonban, hogy ezeket a műtéteket el tudjuk végezni, nemcsak az ehhez szükséges tá­mogatás és pénz kell az Orszá­gos Egészségügyi Pénztártól, ha­nem donor is. Ehhez viszont a do­­nációs kultúra változása is elen­gedhetetlen lenne. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek esetében is.” Az országos transzplantációs várólistán jelenleg több mint ezer ember szerepel. Legtöbben vesé­re és májra v­árnak. Jelenleg húsz embernek lenne szüksége új szívre egy új élethez. A legtöbbet egyébként éppen a szívátültetés­re kell várni. Előfordul, hogy másfél évet is. Ezzel nemzetközi összehasonlításban Európában az utolsók között van hazánk. Az európai átlagot és a hazai szív­ás keringési betegségek mennyi­ségét figyelembe véve évi 40-60 szívátültetésre lenne szükség a jelenlegi legfeljebb 25 helyett. .Ahhoz, hogy a helyzet változzon, elsősorban több donor kellene. Igaz, nem csak szívből, minden­ből. Spanyolországban lakosság­arányosan háromszor, Ausztriá­ban kétszer annyi szervfelaján­lás van, mint nálunk. Egy donor pedig akár öt ember életét is meg­mentheti. Igaz, ezzel még nem oldódna meg minden. Járay Jenő, a Transzplantációs és Sebészeti Klinika igazgatója szerint mindebben közrejátszik a kórházak szív-intenzív osztály­á­nak szűkös kapacitása, a légi szállítás hiánya, és az, hogy nem minden kórházban kezelik egy­­forma fontossággal ezt az ügyet. Vannak olyan intézmények, amelyekben kitűnően dolgoz­nak, míg van olyan intézmény is, ahol ezzel nem is foglalkoz­nak. A komoly intenzív osztál­lyal rendelkező több mint száz hazai kórházból mindössze 50 jelenti, ha lehetséges donorja van, közülük sem mind rend­szeresen. Márton János, a Szervkoor­dinációs Iroda igazgatója egy ke­reskedelmi televíziónak úgy nyi­latkozott: azt szeretnék elérni, hogy minden kórházban külön foglalkozzon valaki a lehetséges donorokkal. Jelenleg ugyanis er­re sem idő, sem figyelem nem jut elég. Az orvosok és az ápolók is túlterheltek, így nyilvánvalóan nem a donorokra figyelnek, a megmenthető betegeké az el­sőbbség. Addig azonban, amíg nincs több donor, hiába minden más erőfeszítés. Mirjam a műszív után új szívet kaphatott. A beavatkozás remekül sikerült, a gyermek jól van, egy héttel a műtét után már felült az ágyában, és evett is. Családi hétvégeSzabaduljunk meg a tabuktól! iNKONTiNENCIA Fontana Nap a Városligetben Immáron másodszor rendez­ték meg a Fontana Napot. A program olyan komoly, el­sősorban a nőket érintő tár­sadalmi problémára figyel­meztetett, mint az inkonti­­nencia, vagyis az akaratlan vizeletvesztés, -csepegés és a hólyagtúlműködésből adó­dó zavar. Az egész napos program szervezői - többek között az Inkontinencia Betegegyesület - arra hívták fel a figyelmet, hogy a problémát nem szabad elhallgatni, az érintett érde­kében igenis fel kell vállalni, s nem utolsósorban fontos a betegséggel szakorvoshoz for­dulni. Meglepő, de tulajdonkép­pen nem is maga a betegség a legnagyobb baj, hanem az, hogy az ebben szenvedőknek és környezetüknek az in­kontinencia tabutéma. Nem­csak a rokonságnak, ismerő­söknek nem beszélnek róla, de még a háziorvosuknak sem, vagy csak nehezen kere­sik fel a problémával. A tabuk oldására, a betegség felválla­lására szervezték meg a Vá­rosligetben a közelmúltban a Fontana Napot. A rendezvény elsődleges célja az volt, hogy a betegség­ben szenvedők vállalják fel problémájukat, lépjenek ki az elzárkózásból. A vizelet­tartási zavarral forduljanak szakemberhez, hogy segítsé­gével újból teljes életet élhes­senek. A szervezők szerint a Fon­tana Nap tavalyi sikere be­bizonyította, ha az inkonti­­nenciáról tudatosan beszé­lünk, ha megmutatjuk, hogy annak felvállalása a társada­lomba való visszatéréshez az első és a legfontosabb lépés, akkor sikerülhet a cél: az ön­becsülés helyreállítása. Ez azért is fontos, mert az inkon­tinencia, a hólyagtúlműködés komolyabb tabunak számít a nők körében, mint a mereve­dési zavar a férfiakéban. A Fontana Nap szervezői a ren­dezvény mottójául a „Szaba­duljunk meg a tabuktól!" cí­met választották, az esemény háziasszonya Endrei Judit volt. A rendezvényen Monspart Sarolta olimpikonnal közös átmozgató tornának voltak részesei az érdeklődők. A szakembernek köszönhetően azokra a mozdulatokra kon­centráltak, amelyek a beteg­ségben szenvedőknek hasz­nosak lehetnek. A közös futás előtt és után szakemberek várták az érdek­lődőket, többek között Rusz Edit szexuálpszichológus, va­lamint az Inkontinencia Be­tegegyesület képviselői. A ta­bukról, azok ledöntéséről Réz András esztéta beszélt a szép számú kíváncsi megjelent­nek. A Fontana Napot Mary Zsuzsi fellépése zárta. Mi a vizeletinkontinencia? A vizeletinkontinencia olyan önkéntelen vizeletvesz­tés, csepegés, amely alkal­matlan időben, illetve helyen történik. Az inkontinencia, a vizelettartási zavar nem be­tegség, hanem valamilyen egyéb, a háttérben meghúzó­dó rendellenesség következ­ménye, tünete. Betegséggé akkor válik, ha már a beteg életvitelét, szociális közérze­tét komolyan zavarja. Szám­talan betegség velejárójaként léphet fel, így a kérdéskör az orvostudomány számos terü­letét érinti. Ide tartozik töb­bek között a nőgyógyászat, az urológia, a rehabilitáció, az ideg-elmegyógyászat és a ge­rontológia. A betegség csak­nem 500-600 000 embert érintő probléma Magyar­­országon, és a kór előfordulá­si gyakorisága a társadalom elöregedésével csak nő. A probléma kezelése nemcsak az egészségügynek komoly kihívás, hanem az egész tár­sadalomnak, beleértve a ne­gatív gazdasági kihatásait. Ha az inkontinenciáról és ke­zeléséről többet kíván tudni, ak­kor a szakember mellett keres­se fel a www.egeszsegesen.info, valamint a www.inkontinencia­­betegegyesulet.hu internetes portált. ▲ Az ókor óta használják ezt a módszert A világ első szervátültetése az ókorban történt. Két arab orvos, Cosma és Damian egy halott mór katona alsó vég­tagját ültette át egy­ római ka­tonára, aki a harc során el­vesztette a lábát. A beteg túl­élte a beavatkozást, de utána meghalt. Az orvosok később mártírhalált haltak és szentté avatták őket, mindketten láthatók a magyar Szent Koronán. A modern világ első szerv­­átültetését a magyar szárma­zású Ullmann Imre végezte 1902-ben Bécsben. 1954-ben sikerült először az orvosok­nak egy­ vesét úgy átültetni Bostonban, hogy nemcsak a beavatkozás sikerült, de a be­teg életben maradt, és normá­lis életet élhetett. Magyarországon 1962. de­cember 21-én Német András és csapata sikeres élő dono­­ros veseátültetést hajtott vég­re Szegeden. Ez volt az első ilyen beavatkozás. Az első szívátültetést 1992-ben Szabó Zoltán professzor végezte el a budapesti Ér- és Szívsebészeti Klinikán. Az első gyermek­szív-átültetést a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben egy éve végezték. AZ ÁTÜLTETHETŐ SZERVEK közül a szív, tüdő, máj és vékonybél átültetése élet­mentő beavatkozás, ennek hiányában a beteg meghal, mivel tartósan működő mű­­szerv nincs. A veseátültetés nem élet­mentő beavatkozás, de a transzplantáció után a beteg kétszer olyan hosszan él, mint dialízissel, annál lénye­gesen olcsóbb, és sokkal jobb életminőséget biztosít

Next