Napló, 2020. február (Veszprém, 76. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-22 / 45. szám

I 2 NI 1 11 szerkesztőségi terepaszta STIGMA Pilinszky Jánosnak Amikor legelőször megláttam egy összejövetelen, vadul gesztikulálva magyarázott egy unott bölcsésznek. Amaz eleinte még megpróbálta szi­porkázó szaktudományát villogtatni, olyan szókapcsolatokat vetett közbe, mint keresztény egzisztencializmus vagy evangéliumi esztétika, sőt egy­szer még a késő kegyelemről is akart valami okosat mondani, de nem ju­tott szóhoz. Ezért inkább megvető tekintettel, eperborát szürcsölgetve hallgatta tovább a furcsa, szemüve­ges idegen szenvedélyes monológját. Arca kipirult, haja szétzilálódott, szeme lázban égett. - Semmit sem tudsz a világról - fordult felém hirtelen -, amíg nem jártál az igazi pusztában. Nem a vi­lág anyagi megtestesüléséről beszé­lek, hanem a valódi pusztaságról. Nem éltél, amíg nem tapasztaltad meg a teljes kitaszítottságot. - És te megtapasztaltad már? - kérdeztem nevetve. Szörnyen szóra­koztatott, olyan kis naiv fanatikus­nak tűnt, akit órákon keresztül lehet ugratni anélkül, hogy észrevenné. - Minden éjjel - mondta rezze­néstelen arccal, és nyomatékosan a szemembe nézett. - Pontosan úgy, ahogy a versben is: a ház, a szél, a hegyek, a magány, az ösvény. Ott vár rám. Még nem értem el odáig, de minden éjjel egy kicsit közelebb jutok. Már nem kell sok, és beszélni fog hozzám. - Most rajta volt a sor, hogy felnevessen. Rendesen káro­gott. Megborzongtam, és továbbáll­­tam másokkal beszélgetni. Amikor legközelebb összefutot­tunk egy könyvesboltban, fel sem tűnt igazán, hogy ügyetlenül hasz­nálja a kezét. Leejtett egy nehéz kö­tetet, és segítettem neki visszatenni a polcra. Mindenkivel előfordul. Csak a következő alkalommal vált furcsává. Nagy, fehér kötés pólyálta kézfejét, szégyenkezve próbálta rá­ Ágoston Szász Katalin korgatni. Amikor rákérdeztem, lesü­tött szemmel motyogta, hogy elesett. Néhány hónap múlva ismét talál­koztunk. Tél volt, hatalmas kesztyűt hordott mindkét kezén, nem láthat­tam, mi van alatta. Arca sápadt volt, beteges. Egy rövid szakaszon együtt sétáltunk, nehezen járt, húzta a lá­bát. Nem fogadta el, amikor felaján­lottam, hogy támaszkodjon rám. Alig telt el három hét és felhívtak a kórházból. Amikor berobogtam a sürgősségire, ott feküdt egy hord­ágyon a fal mellett. Mellén átázott a kötés, alvadt vérdarabok feketélltek alatta.­ - Mi történt vele? - kérdeztem az elém siető ápolónőt. - Nem tudja senki. Jobban tenné, ha most odamenne, mindjárt felvi­szik a műtőbe. - De miért én? Hol a családja? - Semmit sem értettem. - A mentőben az ön nevét kiabál­ta, és megtaláltuk a számát a telefon­jában. - De hát alig ismerem! - fakad­tam ki végre. - Jobb a semminél - vonta meg a vállát a nő. - Menjen oda hozzá! Ha nem érte, akkor magáért. Ezt nem értettem. Tanácstalanul néztem rá, talán meg is sajnált. - Később megbánná - mondta lassan, majd elfordult. Odamentem. Alig volt magánál, de láttam a szemében, hogy rögtön felismert. Mondani akart valamit, de csak artikulálatlan hangok és nyálkás vér hagyta el az ajkait. Sebes kezével erőtlenül megragadta a ka­romat, erre közelebb hajoltam. - Meg sem ismert - motyogta a fülembe, majd eszméletét veszítette. A műtét nem tartott sokáig. Túl nagy volt a vérveszteség, szabadko­zott később egyik lábáról a másikra állva az orvos. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, bár nagyon szomo­rú vagyok, amiért ilyen fiatalon..., tulajdonképpen alig ismertem. Amikor elindultam kifelé, a recep­ción még megpróbálták rám sózni a személyes tárgyait: vastag kere­tes szemüveg, telefon, pénztárca, kulcsok, egy Parker toll, neonzöld csomagolású rágógumi. Nem fo­gadtam el. Hazasétáltam, nem tudtam mire vélni az egészet. Sokkolt, hogy bele­keveredtem, de nem éreztem sem­mit, igazából még szomorúságot sem. Megittam egy csésze teát, zu­hanyoztam és lefeküdtem aludni. Azt álmodtam, hogy kietlen vidéken, csu­pasz hegyek között vándorlok, majd szűk ösvényre érek. Az ösvényen valaki tartott felém, de felébredtem, mire kitisztult volna az arca. Torkom­ban dobogó szívvel bámultam bele a sötétbe, az ablakot szél zörgette. Saj­gó fájdalmat éreztem a tenyeremben. Stigma (olaj, vászon, 120 x 100 cm) tárca A TISZTA FÉLSZ KRITIKÁJA Kedves Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy egy rendkívül érde­kes és felettébb érdekfeszítő előadást tartsak arról a tárgyról, ami számomra a legkedve­sebb: magamról. Választásom tárgya talán meglepő lehet azok számára, akik nem is­mernek, de hiába emelnék ki másikat, csak a hiúságok hiúságát szaporítanám. Korunk a műveletlenség eldorádója, a tudatlanság Mount Everestje, a korszellem pedig a hü­lyeség finoman lepárolt kvintesszenciája, amit élvezettel kortyolunk­­ fenékig. Be­széljek talán Baráthosi Balogh Benedekről, aki hiába utazta be a világ minden szegle­tét, s hiába írta le őket hatalmas életmű­vében, a kutya se tudja róla, hogy kicsoda? Vagy ne beszéljek erről a szerencsétlen székely atyafiról, beszéljek inkább azokról a nagy életművet hátrahagyó elhunyt ma­gyar írókról - akikből van vagy negyven, s akik tökéletesen ismeretlenek a közösség előtt? Hiába szónokolnék ezekről az isme­retlen hősökről, az se segítene rajtuk sem­mit. Ismeretlen, félreértett vagy lesajnált kiválóságokkal tele van a magyar temető. És miért haltak meg? Miért? Hogy ezt az országot végül a hülyék örököljék? Sétálok az utcán, szembejön velem az a rengeteg ember, s én csak ámulok, honnan jön ez a rengeteg ember, tényleg rengeteg van belő­lük, de egy sincs közöttük, akivel értelmes dolgokról lehetne beszélni. Mindnek üres a feje! Mindnek! Na jó, talán akadna egy-egy kivétel köztük, de olyan egy sincs, aki ne a kedvenc témájáról diskurálna egész nap: saját magáról. Hogy én is magamról beszé­lek? Ez egészen természetes, hisz egyedül én mondhatom el magamról, mennyi minden NEM lett belőlem. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, bámulatos, mennyi minden NEM lett belőlem. Nem lett belőlem szerkesztő, híres újságíró, tévés, pedig köteteket töltöt­tem meg, nem lett belőlem egyetemi tanár katedrával, pedig bölcsességem feljogosított volna rá, nem lett belőlem politikus sem, mert senki sem volt kíváncsi egy okos em­ber véleményére, nem lett belőlem humo­rista, mert a humorista ma nem más, mint a hülyék vinnyogását kiváltó kisiparos. Nem lett belőlem elnök, nem lett belőlem választ­mányi tag, nem kaptam díjakat, nem írtak rólam, nem írtak rólam az újságok, nem jegyzik meg az emberek, hogy ki vagyok és néha még anyám sem tudja a nevemet. De valamit szeretnék­ ehhez hozzátenni. Mikor észrevettem, mennyire észrevehetetlen va­gyok, dacára számos publikációmnak, én, Xantus Máté, leültem és megírtam A tiszta félsz kritikája című ötszáz oldalas művemet, amelyben leírom korunk minden szorongá­sát és félelmét, s amelyet egyöntetű hallga­tás fogadott. Erre megdühödtem és papírra vetettem Szorongások és sikolyok című há­romkötetes alapvetésemet, amely tökélete­sen visszhang nélkül maradt, a kritika egy­hangúan mellőzte, nem írtak róla egy sort sem. Komolyan megzaboláztam magam és tíz év megfeszített munkájával létrehoztam A rettegés metafizikáját, amelyet kitartó, hosszas értetlenség követett, már elolvasni sem akarta senki. Ez a nagy mű csak nyolc vaskos kötetben fért el. Fogtam magam és hátamra kötöttem mind a tizenkét vastag kötetet és a folyó felé vánszorogtam. A há­tam mögött azonban megszólalt egy hang: Álljon meg, ember! Hátrafordultam. Maga az, akiből annyi erőfeszítés dacára sem lett semmi? - kérdezte a férfi. Igen, én vagyok az - válaszoltam reménykedve -, talán hal­lott már a munkáimról? Azt nem állítanám - felelt bizonytalanul — de ismerem magát. Az a helyzet, hogy van itt egy, az iskolai ok­tatás felszámolásáért küzdő csoport, rend­kívül nemes célokat tűztek ki maguk elé, mert tűrhetetlen, hogy az ifjú nemzedéke­ket tovább kínozzák holmi iskolai oktatás­sal, ez mindenkinek csak szenvedést okoz, és ezért küzdünk mi, hogy a következő nemzedékeket már ne gyötörjék felesleges ismeretekkel. Beszélhetne arról, hova veze- Paládi Zsolt tett az útja, azáltal, hogy megírta azt a sok marhaságot, már megbocsásson, hogy így fogalmazok. Nem, nem, hagyja csak - le­gyintettem - igaza van, legalább beszélhetek A tiszta félsz kritikájáról,­­különben úgyse érdekelne senkit. Tudja mit, levonom a ta­nulságot a hallgatóságának. Hát ezért va­gyok itt. Önök valóban régóta esedékes és nemes célokért küzdenek, az emberiség egy ideje már nagyon szeretne megszabadulni a műveltség koloncától, és én ezt csak helye­selhetem, igenis, töröljék el a műveltséget! Sőt továbbmegyek, gondoskodjanak arról, hogy gyerekeink ne is ismerkedjenek meg olyan elvont fogalmakkal, mint szabadság, szolidaritás, tudás, közösség, kultúra, előzé­kenység, udvariasság és norma. Ezt én mon­dom önöknek, én, akiből minden erőfeszítés dacára sem lett senki, felkiáltva a legmélyebb senkiség bugyrából, kérem önöket, minden erejükkel küzdjenek a szellem világa ellen. Most pedig, engedelmükkel, betöltöttem feladatomat, elmegyek meghalni. Nos... in­dulok... Nem, senki? Nos, hát igen... Senki? Jó, hát köszönöm... indulok... vár a folyó... minden figyelmet köszönök, még a figyel­metlenséget is... esetleg talán ön, aki felkért erre a beszédre, kérem, értesítse a rendőrsé­get, keressék a holttestem a híd környékén, nem szép látvány egy háromnapos hulla. Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers),­­ Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Lecze Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. N­P" T­TT

Next