Világ Ifjúsága, 1952 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 1. szám
1952 legyen békeeszményeink megvalósulásának éve Békében akarunk élni szomszédainkkal Kedves Barátaim!* Mielőtt rátérnék levelem fő tárgyára, ez alkalommal üdvözlöm bányásztársaimat szerte a világon, üdvözlöm a világ minden fiatalját. „Legyen 1952 a béke, békeeszményeink megvalósulásának éve“ — ez a mondat fejezi ki az összes fiatalember óhaját, akit csak ismerek. Amikor a háború megkezdődött, még iskolába jártam, London mellett. Túl fiatal voltam ahhoz, semhogy megértsem, mit is jelent a háború. Nemsokára azonban megérkeztek a halált és pusztulást okádó náci bombázók és ekkor megértettem a háború igazi borzalmait. Családomnak egyetlen tagja sem hallt meg, vagy rokkant meg, de sok barátomat ez a sors érte. Emlékszem, milyen borzalom töltött el, amikor tudomást nereztem néhány társam fivérének haláláról. Nem tudtam elhinni ezeket a híreket, hiszen olyan jól ismertem őket. Azok, akik visszatértek és mi, akik soha nem kerültünk ki a frontra, fogadalmat tettünk, hogy az őrülteket soha nem engedjük hatalomra jutni. Azóta sokat tanultam. Nehéz a mi életünk lent a bányákban, de nem panaszkodunk, ha tudjuk, hogy a békéért, a magasabb életszínvonalért termelünk a magunk számára és azon népek számára, amelyek az angol szénre igényt tartanak. Legutóbb egy bányászifjú küldöttséget vezethettem a nyugatnémetországi Ruhrvidékre, Essenben száz és száz méterre, ameddig csak a szem ellát, nem látni mást, mint házroncsokat és romokat. Ezek a romok valaha olyan egyszerű munkások lakóházai, munkahelyei voltak, mint amilyen én magam is vagyok. Semmi hasznuk sem volt a háborúból, nem akartak háborúzni. Sok ruhrvidéki munkással beszéltem, akik elhatározták, hogy soha többé nem engedik meg egy új háború kirobbantását. Ugyanezt láttam Csehszlovákiában, ahová ezúttal saját költségemen látogattam el. Megérte a fáradtságot. Olyan fiatalokat találtam itt, akik valóban megfeszített erővel a béke számára építenek.