Világ Ifjúsága, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1961-01-01 / 1. szám

ilaiakossál­ú kenus M­ár gyermekkorában szerette a Du­nát, minden szabadidejét a vízen töltötte, de még álmában sem gon­dolt arra, hogy kenus legyen. A kajak volt a szenvedélye. Parti János a rajon­gásig szerette a hosszú vízitúrákat. Már 18 éves korában egyesületében, a VTSK- ban versenyzőtársa, Söptei egyszer így szólt hozzá: — Nem kapsz többet túrakajakot... Kenust nevelünk belőled. Nem ment könnyen, amíg Parti áttért a kajakról a sokkal nehezebbnek tűnő kenura. Hamarosan azonban itt is kide­rült, hogy nagy tehetség: éppen a legne­hezebb ellenfél, jóbarátja és tanácsadója, későbbi edzője, Söptei Róbert legyőzésé­vel bizonyította be, hogy van benne fan­tázia. Nem csoda hát, ha felfigyeltek rá és amikor Helsinkire, az olimpiára válo­gattak, a minden kajak-kenu számban induló magyarok között 10 ezer méteren ott volt Parti János is. Nagyszerűen eve­zett, bejutott a döntőbe, de ott meg kel­lett hajolnia az 1948-as londoni olimpia győztese, a csehszlovák Holacek nagyobb tudása előtt. De meglepetésre — hiszen erre senki sem számított — Parti meg­szerezte az olimpiai ezüstérmet. Két évvel később, 1954-ben már nem kellett vereségből tanulnia Partinak. Ma­­conban 1000 méteren új világbajnokot avattak, a 22 esztendős magyar fiú sze­mélyében. 1955-ben újabb nagy fába vágta fejszé­jét. Beiratkozott az Idegen Nyelvek Fő­iskolájára, az angol sajtószakra. Hama­rosan kiderült, hogy itt is kitűnően megállja helyét: vizsgái jól sikerülnek, tanárai elégedettek. S a tanulás mellett jut ideje az evezésre is: 1956-ban Melbourne-ben formája tetőpontját éri­­ el. És mégsem sikerült... — Nem ismertem magamra, — emlékszik a mel­­bournei döntőre Parti. Győznöm kellett volna és még­sem ment. A román Rottmann mögött utcahosszal let­tem második. 1957-ben azután javított, Gand­ban, az Európa-baj­­nokságon, sem a szovjet Buharin, sem az olimpiai baj­nok román Rottmann közelébe sem érhetett Partinak, olyan fölénnyel győzött és szerezte meg a két olimpiai ezüstérem, a világbajnoki cím mellé az Európa-baj­­nokságot is. Újabb hullámvölgy következett: 1958, Prága, világ­­bajnokság. Térdén tojásnyi daganattal Parti nem tu­dott megbirkózni, sem az ellenfelekkel, sem a fájdal­makkal. De mint minden vereségből, ebből is tanult, a most már rutinos bajnok. A szinte tudományos ala­possággal folytatott felkészülésnek újra meg újra meg volt az eredménye: a 10 ezer méteres Európa-bajnok­­ság és az 1000 méteres második hely Duisburg­ban. Az előjelek tehát nem voltak rosszak Róma előtt. Mégis valahogy nem ment 1960 tavaszán és kora nyá­ron sem úgy Partinak, mint ahogy szerette volna: itthon és külföldön, jónéhány kellemetlen vereséget szenve­dett. De minden gondolata az olimpia volt. Még soha ilyen keményen, ilyen céltudatosan nem edzett, mint Róma előtt. S Rómában megérett nyolc év küzdelmes, nehéz munkájának minden gyümölcse. A rutinos Parti tudta jól, hogy úgy szerez tekintélyt legnagyobb vetélytársai előtt, ha már az elő- és középfutamban jó idővel, sorra legyőzi őket Ezért „hajtott” bele annyira a kö­zépdöntőbe Rottmann ellen és sikerrel! Győzött és most már tartottak tőle ... Aztán megkezdődött minden idők legizgalmasabb kenu döntője. A szovjet Szilajev, a román Rottmann, a svéd Emanuelsen... Ki tudná megmondani, ki lesz a győztes? Sokáig, nagyon sokáig úgy látszott, hogy hár­muk közül az egyik, de nem a negyedik Parti János. Az utolsó százon azonban, mintha szárnyashajó siklott volna a vízen. Már nem is evezett, szinte lebegett a víz felett a magyar fiú, és ha centiméterekkel is, de két olimpiai második hely után Rómában övé volt a leg­szebb diadal: az aranyérem! A világbajnokság és az Európa-bajnokság után, 11 esztendei versenyzéssel a háta mögött Parti, a legna­gyobb versenyen, a győzelmi emelvény legmagasabb fokára is feljutott, s ezen az olimpián először­­ fel­csendültek a magyar himnusz hangjai, s a tóparti tri­bünök közönsége felállva tisztelgett, amikor a fehér­ruhás matrózok felvonták a magyar zászlót, a győ­zelmi árbocra. Parti, aki elméletileg is annyira ismeri sportágát, hogy hajókat tervez, nagyszerű győzelme után, így nyilatkozott: — Saját elgondolásom szerint taktikáztam. Nem ijedtem meg attól, hogy a táv felénél, csak az ötödik helyen állok. Fel sem néztem, úgy versenyeztem, ahogy erőbeosztásomat az edzésen megszoktam. Pár méterrel a cél előtt, csak annyit tudtam, hogy valakivel egy vonalban haladok, de azt sem tudtam, hogy tulajdon­képpen kivel viaskodom. S azután­­ sikerült! Egyhó­napos kislányomnak, Áginak ígértem meg ezt az arany­érmet. S külön boldogság, hogy ezt a nagy ígéretemet megtarthattam.... A „futópálya Callosa" A­mikor a Stadio Olimpico-ban Háry, az arany­éremmel nyakában lelépett a győzelmi emelvény­ről, s újra fejébe csapta szalmakalapját, szinte dühösen mondotta: — Remélem, most már elfogadják, hogy a rekordom nem csalás volt. Vagy még ezután is bizonyítanom kell?... Valóban, Háry olimpiai győzelmét viharos hónapok előzték meg. Már tavasszal híre járt, hogy a 23 éves szőke fiú kiváló formában van, nagyszerű eredménye­ket ér el 100 méteren, s ő lehet az első európai, aki a vén világrész nevében térdre kényszerítheti az ame­rikai sprintereket. A szakemberek között, akik a tech­nikai részleteket is értékelni tudják, híre járt, hogy Háry fantasztikusan jó reflexekkel rendelkezik. Itt, a stadionban is arról beszéltek a „tudósok”, hogy egy jó 100 méteres futó körülbelül 50 méternél éri el a legnagyobb sebességet, Háry azonban már 30 méternél eléri a legnagyobb sebességét, óráinként mintegy 38 kilométert. Azt is elmondták, hogy a freiburgi ideg­klinikán lemérték Hary reflex-gyorsaságát, s úgy talál­ták, hogy az, az eddig ismert emberi reflex-készség felső határán van. Így egy átlagos rajtnál Háry két századmásodpercet, azaz háromnegyed métert nyer , ami legtöbbször elég a győzelemhez. Ugyancsak kimu­tatták az idegklinikán, hogy Háry néhány századmásod­perccel az indítópisztoly eldördülése előtt, már képes arra, hogy izmait a maximális feszültség állapotába hozza, s így a pisztoly eldördülésekor nyomban indí­tani tud. Mindez azt eredményezi, hogy viszonylag sok a hibás start — de ha egyszer „elkapta” a pisztolyt, a győzelem gyakorlatilag biztos. A kétkedők persze hónapok óta éppen ezt támadták. Olyan vád is elhangzott, hogy Háry szabálytalanul in­dul. — Ez a fickó „ellopja” a rajtot — mondották. Háry persze dühöngött, de továbbra is szorgalmasan versenyzett. Az volt az álma, hogy ő legyen a világon az első atléta, aki eléri a bűvös, és valaha orvosilag lehetetlennek ítélt 10 másodpercet 100 méteren. Ez a nap is bekövetkezett. Június 21-én Zürichben a világszerte híres, nagyszerű „gyors” salakkal rendel­kező futópályán, 10 másodpercet futott. Sőt, a három időmérő közül az egyik 9,9-et állapított meg, a másik kettőnek az órája 9,9 és 10 között állt meg. Ám, rög­tön a fantasztikus eredmény után, apellált a verseny­­bíróság. Kijelentették, hogy a teljesítmény érvénytelen, mert Háry kiugrott és az indító hibát követett el, ami­kor nem „lőtte” vissza, a mezőnyt A zsűri úgy dön­tött, hogy a számot félóra múlva meg kell ismételni. Ekkor Háry a most már a szigorú versenybíróság által sem kifogásolható körülmények között ismét ki­repült a startgépről, mint a nyíl. Ellenfelek­ csak 20 méterig voltak mellette, aztán már nem tudták tartani vele az iramot. Három méterrel győzött és nem sokára megszólalt a hangszóró: másodszor is 10 másodperc, új világrekord. Ezután az óriási győzelem után a német futó, akit enyhén szólva a „túlzott önbizalom” jellemez, kijelen­tette: tudta, hogy kétszer egymás után is képes 10 má­sodpercet futni. Nem csoda, hogy a zürichi világrekord és az olim­piai játékok kezdete között szinte naponta jelentek meg cikkek Haryról a sportsajtóban. Viták dúltak a rajtja körül és főleg az amerikai szakértők továbbra is a maguk spira­terei­re esküdtek. _ Háry azonban nyugodt maradt. Olyan nyugodt, hogy ez szinte már idegesítő volt. A 182 centiméter magas, 71 kilós nyurga fiú úgy érkezett meg Rómába, kissé pökhendien, mint egy turista, kockás ingben, szalma­kalapban és a saját maga által készített rajzgépet (Háry civilben finommechanikus) úgy vitte a hóna alatt, mint valami strandfelszerelést. A Stadio Olimpico-ban 100 000 szempár pillantott a starthely felé, s úgyszólván minden mozgás megállt a hatalmas arénában. A többiek idegesek voltak: az ame­rikaiak még egyszer kezet fogtak egymással és Sime az öklével dobolt a salakon. Csak Háry volt nyugodt. Hosszú, laza léptekkel sétált a 6-os rajthelyre. El­hangzott a pisztolylövés és rögtön utána egy másik. Hi­bás rajt, Háry kiugrott. A közönség egy része füttykon­certbe kezdett. Úgy tett, mintha „rajtakapta” volna a német futót. Azután a narancsszínű kabátba bújtatott indító ismét megfogta a két ezüstösen fénylő pisztolyt. A második rajt. A versenyzők újból koncentráltak , és Háry újra egy gondolattal előbb indult. A közönség újra fütyült és Háry pályáján megjelent egy sárga figyelmeztető tábla: ha még egyszer kiugrik, kizárják álversenyből. A légkör szinte pattanásig feszült. Nem sok ver­senyző van a világon, aki ezek után harmadszor is jól képes rajtolni. Háry azonban jéghideg maradt, s amikor a közönség tüntetett ellene, akkor is azzal vá­laszolt, hogy ujját ajkaihoz emelve, csőrdre intette a türelmetlenkedőket. A harmadik rajt végre sikerült , és Háry valósággal kiröppent a rajtgépről. Most nem az első öt méternél, hanem 30 méter után volt világo­san az élen, ami mutatja, hogy nemcsak a rajtról van szó, hanem arról is, hogy ő gyorsult fel legelőbb az ösz­­szes résztvevők közül. Száguldott, mint egy expressz­vonat és noha 90 és 95 méter között az amerikai Sime erősen megközelítette, előretolt felsőtesttel, félreérthe­tetlenül elsőnek szakította át a célszalagot. A világ legforróbb és legnagyobb atlétikai próbatéte­lén igazolta, hogy valóban ő a világ leggyorsabb fu­tója, az egyetlen, aki képes volt arra, hogy megdöntse az amerikaiak több évtizedes egyeduralmát. Hogyan jutott el Armin Hary ehhez, a pályafutása csúcsát jelentő győzelemhez? Mint a sportnagyságoknál oly sokszor megtörtént, Hagy sem annak indult, amiben nagy lett. Apja bir­kózó volt és nyolc évvel ezelőtt még majdnem be­került a helsinki olimpiai csapatba Érthető, hogy a papa birkózót a­kart nevelni a fiúból is. A kis Ármin­nak gyermekkorában azonban nem a birkózáshoz és az atlétikához, hanem mint minden „srácnak”, a labda­rúgáshoz volt kedve. Beiratkozott egy egyesületbe, s itt vették észre, hogy rendkívül gyorsan fut. Tanácsolták, hogy induljon versenyeken. Első alkalom­mal, élete első 100 méteres versenyét 11,7 másodperces idővel nyerte. Nemcsak a futásban, az atlétika más ágaiban is ügyesnek bizonyult, s ebben az időben so­kan a jövő nagy tízpróbázóját látták benne. Az első, igazán nagy szenzációt 20. szü­letésnapján nyújtotta. Saarbrückenben 10,5 másodpercet futott, hetekkel később 10,4-et. Nagy győzelemsorozata az 1958-as atlétikai Európa-bajnokságon kezdődött, mégpedig azzal, hogy legyőzte Germart, az akkori vezető nyugatnémet sprintért. Majd háromszor egymás után 10,3-as eredményt ért el. Nem sokkal később 10,2-őt é s azután a zürichi futópálya következett... Hogy mi Háry „titka”, arról még az olimpiai győzelem után is megoszlanak a vélemények — a legvalószínűbb azonban az, hogy mégis a freiburgi idegklinikának van igaza ... Háry győzelmét a Stadio Olimpico-ban a kezdeti füttykoncertek után persze tapsvihar köszöntötte. Ez a taps elsősor­ban annak szólt, hogy akadt olyan euró­pai versenyző, aki meg tudta előzni az amerikaiakat. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy ennek a valóban nagyszerű sportteljesítménynek vannak emberi szépséghibái, s az öröm még na­gyobb lett volna, hogyha Haiynál rokon­szenvesebb egyéniség éri el ezt a dicsősé­get... A nyugatnémet fiúban valóban a meg­engedettnél jóval több pökhendiség és „sztár-allűr” szorult. Egyesek gúnyosan mondogatták, hogy nemcsak a reflex­­gyorsaság lemérésére jó Harynak az ideg­klinika, egyébként is szüksége lenne rá... Mások hisztérikus jeleneteiről, de egyben persze csodálatos hangjáról is — a híres Maria Callas­ra célozva — úgy em­legették Háryt, mint a „futópálya Calla­­sát”. Lukács László—Szepesi György Ármin Hary a célban Parti János győzelmét hirdeti a főárbócra felkúszó magyar zászló I

Next