Világ Ifjúsága, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
ilaiakossálú kenus Már gyermekkorában szerette a Dunát, minden szabadidejét a vízen töltötte, de még álmában sem gondolt arra, hogy kenus legyen. A kajak volt a szenvedélye. Parti János a rajongásig szerette a hosszú vízitúrákat. Már 18 éves korában egyesületében, a VTSK- ban versenyzőtársa, Söptei egyszer így szólt hozzá: — Nem kapsz többet túrakajakot... Kenust nevelünk belőled. Nem ment könnyen, amíg Parti áttért a kajakról a sokkal nehezebbnek tűnő kenura. Hamarosan azonban itt is kiderült, hogy nagy tehetség: éppen a legnehezebb ellenfél, jóbarátja és tanácsadója, későbbi edzője, Söptei Róbert legyőzésével bizonyította be, hogy van benne fantázia. Nem csoda hát, ha felfigyeltek rá és amikor Helsinkire, az olimpiára válogattak, a minden kajak-kenu számban induló magyarok között 10 ezer méteren ott volt Parti János is. Nagyszerűen evezett, bejutott a döntőbe, de ott meg kellett hajolnia az 1948-as londoni olimpia győztese, a csehszlovák Holacek nagyobb tudása előtt. De meglepetésre — hiszen erre senki sem számított — Parti megszerezte az olimpiai ezüstérmet. Két évvel később, 1954-ben már nem kellett vereségből tanulnia Partinak. Maconban 1000 méteren új világbajnokot avattak, a 22 esztendős magyar fiú személyében. 1955-ben újabb nagy fába vágta fejszéjét. Beiratkozott az Idegen Nyelvek Főiskolájára, az angol sajtószakra. Hamarosan kiderült, hogy itt is kitűnően megállja helyét: vizsgái jól sikerülnek, tanárai elégedettek. S a tanulás mellett jut ideje az evezésre is: 1956-ban Melbourne-ben formája tetőpontját éri el. És mégsem sikerült... — Nem ismertem magamra, — emlékszik a melbournei döntőre Parti. Győznöm kellett volna és mégsem ment. A román Rottmann mögött utcahosszal lettem második. 1957-ben azután javított, Gandban, az Európa-bajnokságon, sem a szovjet Buharin, sem az olimpiai bajnok román Rottmann közelébe sem érhetett Partinak, olyan fölénnyel győzött és szerezte meg a két olimpiai ezüstérem, a világbajnoki cím mellé az Európa-bajnokságot is. Újabb hullámvölgy következett: 1958, Prága, világbajnokság. Térdén tojásnyi daganattal Parti nem tudott megbirkózni, sem az ellenfelekkel, sem a fájdalmakkal. De mint minden vereségből, ebből is tanult, a most már rutinos bajnok. A szinte tudományos alapossággal folytatott felkészülésnek újra meg újra meg volt az eredménye: a 10 ezer méteres Európa-bajnokság és az 1000 méteres második hely Duisburgban. Az előjelek tehát nem voltak rosszak Róma előtt. Mégis valahogy nem ment 1960 tavaszán és kora nyáron sem úgy Partinak, mint ahogy szerette volna: itthon és külföldön, jónéhány kellemetlen vereséget szenvedett. De minden gondolata az olimpia volt. Még soha ilyen keményen, ilyen céltudatosan nem edzett, mint Róma előtt. S Rómában megérett nyolc év küzdelmes, nehéz munkájának minden gyümölcse. A rutinos Parti tudta jól, hogy úgy szerez tekintélyt legnagyobb vetélytársai előtt, ha már az elő- és középfutamban jó idővel, sorra legyőzi őket Ezért „hajtott” bele annyira a középdöntőbe Rottmann ellen és sikerrel! Győzött és most már tartottak tőle ... Aztán megkezdődött minden idők legizgalmasabb kenu döntője. A szovjet Szilajev, a román Rottmann, a svéd Emanuelsen... Ki tudná megmondani, ki lesz a győztes? Sokáig, nagyon sokáig úgy látszott, hogy hármuk közül az egyik, de nem a negyedik Parti János. Az utolsó százon azonban, mintha szárnyashajó siklott volna a vízen. Már nem is evezett, szinte lebegett a víz felett a magyar fiú, és ha centiméterekkel is, de két olimpiai második hely után Rómában övé volt a legszebb diadal: az aranyérem! A világbajnokság és az Európa-bajnokság után, 11 esztendei versenyzéssel a háta mögött Parti, a legnagyobb versenyen, a győzelmi emelvény legmagasabb fokára is feljutott, s ezen az olimpián először felcsendültek a magyar himnusz hangjai, s a tóparti tribünök közönsége felállva tisztelgett, amikor a fehérruhás matrózok felvonták a magyar zászlót, a győzelmi árbocra. Parti, aki elméletileg is annyira ismeri sportágát, hogy hajókat tervez, nagyszerű győzelme után, így nyilatkozott: — Saját elgondolásom szerint taktikáztam. Nem ijedtem meg attól, hogy a táv felénél, csak az ötödik helyen állok. Fel sem néztem, úgy versenyeztem, ahogy erőbeosztásomat az edzésen megszoktam. Pár méterrel a cél előtt, csak annyit tudtam, hogy valakivel egy vonalban haladok, de azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen kivel viaskodom. S azután sikerült! Egyhónapos kislányomnak, Áginak ígértem meg ezt az aranyérmet. S külön boldogság, hogy ezt a nagy ígéretemet megtarthattam.... A „futópálya Callosa" Amikor a Stadio Olimpico-ban Háry, az aranyéremmel nyakában lelépett a győzelmi emelvényről, s újra fejébe csapta szalmakalapját, szinte dühösen mondotta: — Remélem, most már elfogadják, hogy a rekordom nem csalás volt. Vagy még ezután is bizonyítanom kell?... Valóban, Háry olimpiai győzelmét viharos hónapok előzték meg. Már tavasszal híre járt, hogy a 23 éves szőke fiú kiváló formában van, nagyszerű eredményeket ér el 100 méteren, s ő lehet az első európai, aki a vén világrész nevében térdre kényszerítheti az amerikai sprintereket. A szakemberek között, akik a technikai részleteket is értékelni tudják, híre járt, hogy Háry fantasztikusan jó reflexekkel rendelkezik. Itt, a stadionban is arról beszéltek a „tudósok”, hogy egy jó 100 méteres futó körülbelül 50 méternél éri el a legnagyobb sebességet, Háry azonban már 30 méternél eléri a legnagyobb sebességét, óráinként mintegy 38 kilométert. Azt is elmondták, hogy a freiburgi idegklinikán lemérték Hary reflex-gyorsaságát, s úgy találták, hogy az, az eddig ismert emberi reflex-készség felső határán van. Így egy átlagos rajtnál Háry két századmásodpercet, azaz háromnegyed métert nyer , ami legtöbbször elég a győzelemhez. Ugyancsak kimutatták az idegklinikán, hogy Háry néhány századmásodperccel az indítópisztoly eldördülése előtt, már képes arra, hogy izmait a maximális feszültség állapotába hozza, s így a pisztoly eldördülésekor nyomban indítani tud. Mindez azt eredményezi, hogy viszonylag sok a hibás start — de ha egyszer „elkapta” a pisztolyt, a győzelem gyakorlatilag biztos. A kétkedők persze hónapok óta éppen ezt támadták. Olyan vád is elhangzott, hogy Háry szabálytalanul indul. — Ez a fickó „ellopja” a rajtot — mondották. Háry persze dühöngött, de továbbra is szorgalmasan versenyzett. Az volt az álma, hogy ő legyen a világon az első atléta, aki eléri a bűvös, és valaha orvosilag lehetetlennek ítélt 10 másodpercet 100 méteren. Ez a nap is bekövetkezett. Június 21-én Zürichben a világszerte híres, nagyszerű „gyors” salakkal rendelkező futópályán, 10 másodpercet futott. Sőt, a három időmérő közül az egyik 9,9-et állapított meg, a másik kettőnek az órája 9,9 és 10 között állt meg. Ám, rögtön a fantasztikus eredmény után, apellált a versenybíróság. Kijelentették, hogy a teljesítmény érvénytelen, mert Háry kiugrott és az indító hibát követett el, amikor nem „lőtte” vissza, a mezőnyt A zsűri úgy döntött, hogy a számot félóra múlva meg kell ismételni. Ekkor Háry a most már a szigorú versenybíróság által sem kifogásolható körülmények között ismét kirepült a startgépről, mint a nyíl. Ellenfelek csak 20 méterig voltak mellette, aztán már nem tudták tartani vele az iramot. Három méterrel győzött és nem sokára megszólalt a hangszóró: másodszor is 10 másodperc, új világrekord. Ezután az óriási győzelem után a német futó, akit enyhén szólva a „túlzott önbizalom” jellemez, kijelentette: tudta, hogy kétszer egymás után is képes 10 másodpercet futni. Nem csoda, hogy a zürichi világrekord és az olimpiai játékok kezdete között szinte naponta jelentek meg cikkek Haryról a sportsajtóban. Viták dúltak a rajtja körül és főleg az amerikai szakértők továbbra is a maguk spiratereire esküdtek. _ Háry azonban nyugodt maradt. Olyan nyugodt, hogy ez szinte már idegesítő volt. A 182 centiméter magas, 71 kilós nyurga fiú úgy érkezett meg Rómába, kissé pökhendien, mint egy turista, kockás ingben, szalmakalapban és a saját maga által készített rajzgépet (Háry civilben finommechanikus) úgy vitte a hóna alatt, mint valami strandfelszerelést. A Stadio Olimpico-ban 100 000 szempár pillantott a starthely felé, s úgyszólván minden mozgás megállt a hatalmas arénában. A többiek idegesek voltak: az amerikaiak még egyszer kezet fogtak egymással és Sime az öklével dobolt a salakon. Csak Háry volt nyugodt. Hosszú, laza léptekkel sétált a 6-os rajthelyre. Elhangzott a pisztolylövés és rögtön utána egy másik. Hibás rajt, Háry kiugrott. A közönség egy része füttykoncertbe kezdett. Úgy tett, mintha „rajtakapta” volna a német futót. Azután a narancsszínű kabátba bújtatott indító ismét megfogta a két ezüstösen fénylő pisztolyt. A második rajt. A versenyzők újból koncentráltak , és Háry újra egy gondolattal előbb indult. A közönség újra fütyült és Háry pályáján megjelent egy sárga figyelmeztető tábla: ha még egyszer kiugrik, kizárják álversenyből. A légkör szinte pattanásig feszült. Nem sok versenyző van a világon, aki ezek után harmadszor is jól képes rajtolni. Háry azonban jéghideg maradt, s amikor a közönség tüntetett ellene, akkor is azzal válaszolt, hogy ujját ajkaihoz emelve, csőrdre intette a türelmetlenkedőket. A harmadik rajt végre sikerült , és Háry valósággal kiröppent a rajtgépről. Most nem az első öt méternél, hanem 30 méter után volt világosan az élen, ami mutatja, hogy nemcsak a rajtról van szó, hanem arról is, hogy ő gyorsult fel legelőbb az öszszes résztvevők közül. Száguldott, mint egy expresszvonat és noha 90 és 95 méter között az amerikai Sime erősen megközelítette, előretolt felsőtesttel, félreérthetetlenül elsőnek szakította át a célszalagot. A világ legforróbb és legnagyobb atlétikai próbatételén igazolta, hogy valóban ő a világ leggyorsabb futója, az egyetlen, aki képes volt arra, hogy megdöntse az amerikaiak több évtizedes egyeduralmát. Hogyan jutott el Armin Hary ehhez, a pályafutása csúcsát jelentő győzelemhez? Mint a sportnagyságoknál oly sokszor megtörtént, Hagy sem annak indult, amiben nagy lett. Apja birkózó volt és nyolc évvel ezelőtt még majdnem bekerült a helsinki olimpiai csapatba Érthető, hogy a papa birkózót akart nevelni a fiúból is. A kis Árminnak gyermekkorában azonban nem a birkózáshoz és az atlétikához, hanem mint minden „srácnak”, a labdarúgáshoz volt kedve. Beiratkozott egy egyesületbe, s itt vették észre, hogy rendkívül gyorsan fut. Tanácsolták, hogy induljon versenyeken. Első alkalommal, élete első 100 méteres versenyét 11,7 másodperces idővel nyerte. Nemcsak a futásban, az atlétika más ágaiban is ügyesnek bizonyult, s ebben az időben sokan a jövő nagy tízpróbázóját látták benne. Az első, igazán nagy szenzációt 20. születésnapján nyújtotta. Saarbrückenben 10,5 másodpercet futott, hetekkel később 10,4-et. Nagy győzelemsorozata az 1958-as atlétikai Európa-bajnokságon kezdődött, mégpedig azzal, hogy legyőzte Germart, az akkori vezető nyugatnémet sprintért. Majd háromszor egymás után 10,3-as eredményt ért el. Nem sokkal később 10,2-őt é s azután a zürichi futópálya következett... Hogy mi Háry „titka”, arról még az olimpiai győzelem után is megoszlanak a vélemények — a legvalószínűbb azonban az, hogy mégis a freiburgi idegklinikának van igaza ... Háry győzelmét a Stadio Olimpico-ban a kezdeti füttykoncertek után persze tapsvihar köszöntötte. Ez a taps elsősorban annak szólt, hogy akadt olyan európai versenyző, aki meg tudta előzni az amerikaiakat. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy ennek a valóban nagyszerű sportteljesítménynek vannak emberi szépséghibái, s az öröm még nagyobb lett volna, hogyha Haiynál rokonszenvesebb egyéniség éri el ezt a dicsőséget... A nyugatnémet fiúban valóban a megengedettnél jóval több pökhendiség és „sztár-allűr” szorult. Egyesek gúnyosan mondogatták, hogy nemcsak a reflexgyorsaság lemérésére jó Harynak az idegklinika, egyébként is szüksége lenne rá... Mások hisztérikus jeleneteiről, de egyben persze csodálatos hangjáról is — a híres Maria Callasra célozva — úgy emlegették Háryt, mint a „futópálya Callasát”. Lukács László—Szepesi György Ármin Hary a célban Parti János győzelmét hirdeti a főárbócra felkúszó magyar zászló I