Világ Ifjúsága, 1985 (39. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám

terhes. Jack azt javasolta, hogy vetesse el a gyereket, merthogy családot már nem tudna eltartani. Joan erre kirúgta. Kerouac Lucien Carr lakásába költözött (barátját időközben kiengedték a börtön­ből), és hozzáfogott az újabb változathoz. Ezúttal telexpapírra int. Az eredmény: egy harminc méter hosszú kézirat A szerző bevitte a tekercset a kiadóhoz, és ragaszkodott hozzá, hogy úgy olvassák el, helyben. A kudarc nem maradt el. A regény kiadása hat évig késlekedett. Kerouac ezalatt tizenegy kötetet írt össze (valamennyi csak az Úton sikere után je­lenhetett meg). Az író céltalanul szágul­dozott a nyugati part,­­New York és Me­xikóváros között, alkalmi munkából élt, s az „extra” kábítószereken kívül iszonya­tos mennyiségű alkoholt döntött magába. Egyetlen nő mellett sem tudott megálla­podni — túlságosan kö­tődött anyjához, valósággal szerelmes volt bele. Ellenfelei emiatt gúnyolták legtöbbet. Az ország­utak szabad vándora csakis a mama szok­nyája mellett érezte magát igazán bizton­ságban. De közben megérett az idő a beatnemze­­dék áttörésére. 1957 táján — nem kis­­részt Ginsberg fáradhatatlan propaganda­­munkájának eredményeként — az ameri­kai sajtó egyre többet kezdett cikkezni a beatről (bár a szó Kerouac találmánya, ő se tudott rájönni, hogy mit jelent; szó szerint „megvert, becsapott, kisemmizett”, de amint az író egyik meditációja során fölfedezte, a beatific — üdvözült — jel­zőhöz is van valami köze). Megjelent az Ütőn, és a pénztelen, alkoholista, ügyvé­dek elől szökdöső harmincöt éves férfiból egycsapásra sztár lett, a nemzedék szó-­­ vivője. Későn, Kerouac sem egészségileg, sem szellemi kapacitással nem bírta. A kritika egyre kegyetlenebből bánt el sor­ra megjelenő munkáival, azokkal is, ame­lyeket 1957 után í­rt. Egyre biztosabb volt abban, hogy összeesküvés folyik ellene. Értetlenül nézte mindazt amit részben az ő hatásának is tulajdonítottak (a hippik feltűnését, az életvitel forradalmát, a diáklázadásokat), utálta a „modern” kábí­tószert, az LSD-t. Utolsó józan cselekede­te az volt, hogy feleségül vette egyik gyermekkori barátjának nővérét hogy le­gyen, aki gondját viselje. De harmadik házassága sem tartott sokáig. Most nem veszett össze feleségével, májzsugorodás miatt, belső vérzésben halt meg negyven­hét évesen, 1969-ben. A hippidivat fény­pontján. Lánya akkor hasonló­képpen önpusztító életet folytatott: hamar megismerte az LSD-t és a heroint (az alkohollal csak ké­sőbb találkozott), megjárta a „leszoktató intézményeket”, tizenhat évesen szült (a magzat halott volt), volt prostituált, aztán táncosnő, férfiakhoz csapódva beutazta Latin-Amerikát. Akkor figyeltek föl rá, amikor könyve megjelent. Kétségtelen iro­dalmi értéke mellett, a Gázos bébi ritka dokumentum: kevés műből derül ki pon­tosabban, mennyire kiúttalan az a „sza­bad” életforma, amelyet fiatalok milliói próbáltak követni szerte a világon, mond­juk, az 1973-as olajválságig — és amely­be Jack Kerouac éppúgy belehalt, mint Neal Cassady és még­­sokan mások a „próféták” közül. Aki egymás után olvassa Jack Kerouac könyveit és Jan Kerouac gyermek- és if­júkori emlékezéseit, könnyedén megálla­píthatja, miféle változáson ment át ez a szabadságeszmény, s a hozzá kötődő élet­forma tíz-tizenöt év alatt. Ahogy az apa egyik nemzedéktársa sem volt százszáza­lékosan bent, úgy a lány kortársai is csak néhány évet töltöttek el hippiként. Jack Kerouac és társasága kicsiny szektát al­kotott a nem éppen barátságos világban: 1951, amikor az Úton megszületett, a McCarthy-korszak egyik nehéz éve volt. Jan Kerouac viszon­t sokadmagával volt Beatles-rajongó 1964-ben, sokadmagával kóstolta meg a marihuánát, a különféle porokat és a tudattágító szereket. Jack Kerouac mindvégig író aka­rt lenni, és szenvedett attól, hogy rosszul ír. Jan Ke­­rouacnak csak viharos ifjúsága után jutott eszébe, hogy rögzítse emlékeit. Az apa visszérszűkülettel kínlódta végig összes vándorútját, és már 1957-ben (!) közölte, hogy „a stop nem a régi”. A lány félig öntudatlanul sodródik New Yorktól Pe­ruig, csöppet sem vonzó férfiakkal áll össze, és „remek mókának” tartja az egé­szet. Az Úton szerzője lelkesen fedezi föl magának a buddhizmust (bár nem ért hozzá igazából), megpróbálja kioltani ma­gából a vágyat, amely minden szenvedés forrása, és egyszer egy évig nem nyúl nőhöz. Mire a lánya tizenéves korba jut, a keleti vallások ismerete szinte kötelező minden „nonkonformista” fiatal számára — annál jobb, minél inkább különbözik az amerikai mindennapoktól. Jack már­­már szenvedélyes ragaszkodással mindig visszatért anyjához — Jan korántsem táp­lált ilyen heves érzelmeket Joan Haverty iránt (az se iránta). Jack csakis franciául beszélt szüleivel, pontosabban a kanadai francia nyelvjárás joual nevű változatát használta, olyan nyelvet, amelyet csupán egy kis közösség értett meg . Jan töké­letes könnyedséggel elegyíti a mai ameri­kai irodalmi nyelvet a New York-i és a hippiszlenggel. Jack egy kicsit idegen minden társaságban, inkább szemlélő mintsem tevékeny részese volt a nagy eseményeknek. Jan minden környezetbe be tudott illeszkedni, és semmiféle nagy eseménynek nem volt tanúja — mikor San Franciscóba ért, a hippireneszánsz már túljutott a csúcspontján. S a legen­dás rockfesztiválokat is elkerülte, csak­úgy, mint a diáklázadásokat, a politikai demonstrációkat. Egyszóval: amiért Jack Kerouacnak meg kellett küzdenie, azt Jan már készen kap­ta. Aminek az ötvenes években tétje volt, az a hatvanas évek végére közhellyé vált, a hetvenes években már alig érdekelt va­lakit, a nyolcvanas évek közepén pedig nem egyéb, mint történelem. Vajon Jan Kerouacra hogyan emlékszik majd a következő nemzedék? Kerouac életéről Heartbeat címmel film is készült (jelenet)

Next