Világ, 1911. május (2. évfolyam, 103-127. szám)

1911-05-03 / 103. szám

Maptár /■Fin más ne­m Macchiavellinek a­ 4­0 b. május 1. neve nem a legjobb Macchifluelli SZÜ- hangzású. A köztu­dat Macchiavelli po­­iEtéSE CN CN DQ­litikája alatt kétszí­nűséget, ravaszko­dást, alattomosságot, minden erkölcsi alap hí­ján való önző, könyörtelen cselekvést ért. Mint a legtöbb esetben, ezúttal is legenda-képző­dés áldozata lett egy nagyeszű, becsületes törekvésű, inkább félremagyarázott, mint félre­értett ember. Niccolo di Bernardo dei Macchia­­velli 1469. május 3-án született Firenzében. A firenzei köztársaságnak diplomáciai szolgálto­kat tett, mint a tizek tanácsának a titkára. Fon­tos misszióban nagy sikerrel járt a pápánál és Franciaországban. Amikor a Mediciek Firen­zében ismét uralomra kerültek, Macchiavellit nemcsak megfosztották hivatalától, hanem a hazaárulás vádja alatt bebörtönözték és kín­­padra feszítették. Később kiderült ártatlan­sága és szabadlábra helyezték, de hivatalhoz nem jutott többé és tisztán irodalmi munkás­ságának élt. Irt néhány vígjátékot, Plautus modorában, teli ötlettel. Legismertebb az «Il principe» című­, Medici Lőrinchez intézett le­vele, amelyben leírja, hogyan szerezte meg a leigázott állam fölött való korlátlan egyed­uralmat egy fejedelem azáltal, hogy kicsinyes erkölcsi akadékoskodásnak fittyet hányva, tisztára csak az ész szavára hallgatott. Ez a könyve szerezte Macchiavelli rossz hírét. II. Frigyes porosz király «Antimacchiaveil» címmel vitairatot szerkesztett ellene. Az újabb­ történetírók rehabilitálták Macchiaveilit. Be­bizonyították, hogy a szétdarabolt, idegen jár­mot nyögő Olaszország egységéhez vezető utat akarta ,sokat szidott művében megjelölni. A Vígszínház jubileuma Írta: Komor Gyula Tizenöt esztendő tulajdonképpen nem nagy idő.­ Még az aránylag­­kurta emberi pálya­futásban sem jelent valami nevezetes szakaszt. Ekkora szolgálati idő után a civil hivatal­nok a miniszteri titkárság küszöbére érkezik, a hadnagy pedig, ha nagyon jól viseli magát, századosi rangot ér el. Tizenöt esztendő tu­lajdonképpen nem nagy idő egy nagy intézet életében és mégis nagyon természetesnek tartja mindenki, hogy a Vígszínház jubilál, hogy a szívélyes szeretet megnyilvánulásai övezik Faludi Gábort, áld szép példáját adta annak, hogy rövid másfél évtized alatt mit lehet dolgozni és elérni. Szerencsés volt a szezon és ennek folyományaképpen szerencsés az időpont, amikor a Vígszínház azt demon­strálja, hogy ellentétben azokkal az aggodal­makkal, gyanakvásokkal, amelyekkel létesülé­­sének tervét sokan fogadták, hatalmas ténye­zője­ lett a magyar irodalomnak, kultúrának, a főváros társadalmi életének és gazdasági fejlődésének. Hiszen manap már csak nehe­zen képzelhető el az az idő, amikor a Víg­színház még nem emelkedett ott a Lipót-kör- Úton és szinte remegve kell arra gondolnunk, mily nagy kár lett volna, ha az új múzsa­templom nem adja meg a lökést egy egész Új városnegyed épüléséhez. Ha akkoriban az alapítók az «okosabbakra» hallgatnak, a Royal­­szálloda telkén épül az új színház. Fényesen bizonyítgatták akkoriban, hogy nem szabad megijedni attól a százezer forinttól, ameny­­nyivel az Erzsébet­ körúti terület drágább, mert ott «kinn» az Újvilág helyén nem állhat meg színház. A szegény Carié Charles is tönkre­ment, Somossy sem tudott boldogulni, pesti ember nem jár arra, még akkor sem, ha neki fizetnek, a malmok zaja el fogja nyomni az ingyenes publikum tapsait. És megtörtént, hogy az Újvilág helyén csakugyan új­ világ emelkedett. A régi, rozoga mulatóhelynek nyoma veszett a gyönyörű palotáknak még mindig gyarapodó sorában. A malmok szégyen­kezve húzódtak el északra, a paloták pedig már onnan is üldözik őket. Húsz éve annak, mintha legendákra gon­dolnánk vissza. A német színház botránya ka­varta föl a lelkületeket. Lesser Szaniszló, a leégett gyapjú-utcai német színház direktora, mozgatott meg minden követ, hogy új haj­­­lékhoz jusson. Már ki is vívta a koncessziót a fővárostól, — micsoda tüntetések keretében! — de aztán egy felségfolyamodványnyal, a­melyben a német kultúra nevében kért segé­lyezést, alaposan tönkretette a maga dolgát. De egyúttal megnehezítette a Vígszínház dol­gát is. Az emberek nem tudtak szabadulni attól a gondolattól, hogy a gróf Keglevich István, Szécsi Ferenc és Faludi Gábor szín­háza álután ugyanazt akarja majd, mint amit a közvélemény felzúdulása már eltemetett és amit báró Kochmeister nevével is kapcsolatba hoztak. Keglevichre csak nem lehetett azt mon­dani, hogy kishitű lélek lett volna, de már ő is elcsüggedt a küzdelemben. Keserűen fa­kadt ki, hogy tán okosabb lett volna bele sem kezdeni a dologba. De aztán mégis dolgoztak tovább: az egyesületi alap helyett részvény­­társasági alapra helyezkedtek és folytatták az előmunkálatokat. Pedig a «Színművészeti La­pok»­­című folyóirat, amelyet a rendkívül tem­peramentumos dr. Vali Béla szerkesztett, már­ vezércikket is írt, amelynek az volt a címe: «A Vígszínház nekrológja». Kifejtette ebben, hogy nincs pénz, nem is lesz, nincs színész, nem is lesz. «A vidéki színészek zöme abszo­lúte nem törődik az uj intézményeivel, miután jól tudják azt, hogy az uj színház benépesí­tése legnagyobb részben protekció műve leend, mint ahogy történt az eddig megnyílt fővá­rosi színházaknál rendszerint­.» De a jóslás ellenére, 1894-ben megválasztották a rész­vénytársaság első igazgatóságát, amelynek gróf Andrássy Tivadar lett az elnöke és akit utóbb zólyomi Wagner Géza váltott fel. Sok fényesnevű tekintélyt nyertek meg a vállalat támogatására, de mintha csak a mú­zsák tiltakoztak volna a gyámkodás ellen, az anyagi segélyezéseket nem lehetett megkapni,­­sem a fővárostól, sem a képviselőháztól. A fővárosi közgyűlés ahhoz a véleményhez csat­lakozott, amely művészi szempontból «nem tartotta sem szükségesnek, sem kívánatosnak új színház nyitását» és ennek alapján nem szavazta meg az anyagi támogatást. A «Víg­színház bukása», «Vígszínház — szomorú his­tória» és más ilyen címeken referáltak a la­pok az esetre. A képviselőházban pedig az a meglehetősen példátlan eset történt, hogy mi­után már megszavazták a 200.000 forint ka­matnélküli államkölcsönt, másnap, harmadik olvasásban leszavazták azt. A nagy obstrukciók előtt még nagyon tapasztalatlanok voltak a honatyák. A kor­mánypárt észrevette ugyan a tervezett pucs­­csot és az utolsó pillanatban el akarta ha­­lasztatni a szavazást, mert hát látható volt az ellenzék többsége, de aztán visszavonták a halasztási indítványt, amely ellenkezett a . _ 4 Előfizetési árak JKjKP Szerkesztőség Egész évre , , 28 K — i ker-­ nyár-cica 4 mitással, díjszabás szerint. lí®® JHB %áll® nap, ünnep után is. II. évfolyam Budapest, 1911 SZERDA május 103. szám Az ország ébredése Budapest, május 2. (1.) A tavasz kulminációjának, a di­csőséges májusnak beköszöntése napján és előnapján három helyen is megszólalt friss harci kedvvel és új eszméket for­máló energiával az Új­ Magyarország szel­leme. És üzenete nyomán mindenütt a lelkek ébredése és egy megcsalt, elárult, kifosztott nép reményeinek újjászületése fog járni. Mert mégsem igaz — miként a gyávák és a cinikusok hirdetik, — hogy ebben az országban minden mindegy, hogy itt csak lakmározó urak és elbutult szolgák élnek, hogy itt nem lehet tenni, dolgozni, csatázni. Íme a társadalmi fejlődés diadalmas árja és egy gyönge, de bátor kisebbség­nek lankadatlan politikai és publicisztikai munkája az eszméknek és a tetteknek olyan tavaszát ígéri, amilyent még nem látott ez az úri tunyaság és jobbágyi ki­zsákmányolás által megmerevített magyar föld. Mert léleken­­­y volt az aradi nagy­gyűlés, mely a v.lo­gokat olyan erővel proklamálta, mint 48 óta soha. Még­pedig ezúttal nemcsak a hazátlan szocialisták, a nemzetközi szociológusok és az üldö­zött nemzetiségek követelték a valódi pol­gári demokrácia megalapozását, hanem az ország legmagyarabb, legkurucabb, leg­kálvinistább eredetű pártja, a független­ségi párt is. És Justh Gyula lelkét valóban a szabadságharc szellemének legnemesebb tradíciói bevitették abban az emlékezetes órában, midőn hatalmas államférfim sza­vakkal újra, elválaszthatatlanul egybeková­csolta a függetlenség, a demokrácia és a humánus kultúra eszméit, azokat a nagy­szerű törekvéseket, melyeket ravasz akna­munkával szétválasztott a klerikális és a grófi prókátorság. Ez a szilárd logikával felépített és eszményi lelkesedéstől izzó beszéd a függetlenségi párt in integrum restitutióját jelenti, mely újra az üldözött nép pártja lett a zsákmányra éhes oli­garchák klikkjéből. S az igazi magyar liberalizmus szellemének ez a felragyo­gása egyszerre elűzte a reakció sötétségé­nek a néplelket rémítő mumusait. Nyo­morult madárijesztőnek bizonyult a Justh Gyula frappáns számadatainak fényében az az érv, melylyel a magyarság hegemó­niáját féltik az általános választójogtól , mely csak arra jó, hogy a szabadság madarát elhessegessék a holtkéz és a hitbizományok latifundiumairól. A haza­­áruló nemzetiségek dajkameséje pedig nem soká fogja fentarthatni magát, mikor lát­tuk, hogy az igazi demokrácia első fuval­latára siettek az elkeserített nemzetiségek is testvéri békejobbjukat felajánlani. S talán ugyanabban az órában, mely­ben a jövendő magyar politika demokra­tikus blokkja először bontotta ki zászlaját, egy nem kevésbbé fontos népies tüntetés játszódott le Bonyhádon. Az országos

Next