Világ, 1911. július (2. évfolyam, 154-179. szám)

1911-07-01 / 154. szám

Előfizetési árak !§pf Szerkesztőség " Egész évre . , 28 K­t. — MgnM mm VI, ker.. Qyár­ utca 4 Félévre . ... 14 w trhhP* ,*^§Ipar Telefon: 58—00 Negyedévre. » 7 „ • — , Mm Mgj USB^ ,”. — ^18mBr­all Hal .jm Jfälpt Megjelenik Hirdetések milliméter szá*­m%k Wmmzt^gW ^J$L. hétfő kivételével n Minden mitással, díjszabás szerint. ^Mtwm­­m MmW mmm Wmmmo. nap. ünnep után is. II. évfolyam Budapest, 1911 SZOMBAT julius 1. 154. szám naptár 1Xfi? inline 1 Negyvennyolc esz­iszá. juli­us i. tendő előtt 1863­ Felszabadulnak a j ^ i ** **.. tüzek gyultak a ki­hulland rabszolgák c?íQy, de Holandiában. Ezen a napon egy kormányrendelet folytán vala­mennyi holland gyarmaton felszabadították a rabszolgákat. Nagy és nevezetes dátuma ez Hollandia történetének­, kései adata a felvilá­gosodásnak és a kultúra terjedésének. A kö­zeli dátum megdöbbentheti mindazokat, akik csak felületesen foglalkoztak a rabszolgaság történetével. A köztudat szerint a rabszolga­ság a középkorhoz­ és a történelem még előbbi idejéhez fűződik. Az egyiptomi, a római s az amerikai rabszolgaságról még sokan tudnak és tudnak az afrikai, ázsiai gyarmatországokon dúló rabszolgagazdaságról is. Arról azonban csak nagyon kevesen tudnak, hogy a lelket­len embervásár még a XIX. században, az úgynevezett kulturállamokban is, törvé­nyes jog volt. Anglia 1830-ban szaba­dította fel a korona tulajdonában volt rabszolgákat, a magántulajdonban lévők azonban csak 1833-ban nyerték el szabadsá­gukat, Kuba­ szigetén pedig pláne csak 1880-ban törölték el a rabszolgaságot. Ázsiában és Af­rikában azonban még ma is teljes virágkorát éli a rabszolgaság, amiben nem egy európai államnak is része van. És, ha végig lapozunk az embermillióknak ezen a vérrel áztatott, szomorú történetén, mely még ma is töme­gesen követeli az emberáldozatot, lehangolva bár, csak tisztelettel fordulhatunk a tulipánok derűs hazája felé, ahol negyvennyolc év előtt legjövedelmezőbb üzletéről, az emberkereske­désről mondott le a felvilágosodott Hollandia. A szerénység írta: Vér Mátyás Amint Krisztián páter szobájába ért, leve­tette magát a feszület elé, s imádkozni kez­dett. Szobájában koromsötét volt, de nem akart világosságot gyújtani, mert úgy érezte, hogy fölzaklatott lelkiállapotában csillapítólag fog reá hatni a tökéletes magány s tudta, hogy az ember csak sötétben képes teljesen egyedül lenni. Sokáig térdelt a feszület előtt, de bár­mily áhítattal akart is imájába elmerülni, bár­mily buzgósággal emelte szemeit a magasba, a kereszt felé, bármily alázattal és bűnbánattal verdeste mellét, szívébe sehogy sem akart be­férkőzni annak a boldogságos megnyugvás­nak érzése, mely máskor mindig eltöltötte, va­lahányszor az Úr elé járult. Százszor is ke­resztet vetett, hogy elriassza agyából az ott kóválygó idegen, profán gondolatokat, de azok minduntalan makacsul visszatértek, s ott rá­gódtak szivén, mint fekete hollók, melyeket hasztalan hessegetnek el a csőreik alá került zsákmányról­. Agyában folyton ott keringett a rendfőnök, a főhercegnő, Levente gróf, páter Benedek alakja, s amint elszoruló szívvel gon­dolt vissza a rendfőnökkel való beszélgeté­sére, hirtelen úgy tűnt fel előtte, mintha mind­ezek tüzes szemei lángolnának a sötétben s gúnyos mosolygással nézi''1' m ő vergődését. A leveleimet is felb dúlt fel szivében. Csak páter Ben — gon­dolta tovább, —­­ folyt rám s mindig attól tartott, hol ő emel­kedni. Aztán hirtelen barbá,vi­r h ■ .e­ire csa­pott s fájdalmas fohási, sánatot váltótól, a miért ért jegy­ embert, ki ellen nem voltak bizonyítékai. De a fohász nem talált meghallgatásra, mert páter Benedek szúrós szemei továbbra is rámered­tek­­a sötétben, s tisztán látta keskeny, vér­telen ajkainak gúnyos mosolygását. Azután titokzatos, nesztelen árnyak suhanását hal­lotta maga mögött, s ha megrettenve hátra fordult, a levegőben elröppenő fehér ujjakat látott, melyek mind reá mutogattak, mintha egy láthatatlan biró előtt akarnának tanúsá­got tenni róla, hogy ez az a pap, ki meg­szegte az engedelmesség fogadalmát. Szive egyre vadabbul kalapált s lassanként kimond­hatatlan önvád, s őrült félelem fogta el. — Az Úr kegyelme elfordult tőlem, — sóhajtotta s felemelkedett a térdeplőről. Tér­dei fájdalmasan sajdultak fel, amint felállott s zsibbadt lábaival csak botorkálva jutott el a sötétben asztaláig. Világosságot gyújtott s a hirtelen meg­villanó fény elűzte a rémeket s pillanatnyi nyugalom szállott szivébe. — Az ima nem vigasztalt, a munka talán majd megnyugtat, — gondolta magában. Kinyitotta íróasztalát s apró betűkkel sűrűn teleírt hosszú papírlapokat húzott ki belőle. Lassan szétteregette maga előtt a la­pokat, olvasgatni kezdte az utolsó oldalakat, hogy felfrissítse emlékezetében az utolsó gon­dolatokat, tollát gépiesen tentába merítette s a tiszta papírlapra szegezte, hogy foly­tassa a megkezdett fejezetet. Tolla azonban, mely máskor engedelmes gép módjára festette papírra az agyában száguldó gondolatok lát­ható képét, most mereven megállóit azon a helyen, hova először illesztette. Hiába feszí­tette meg minden erejét, hiába ráncolta össze homlokát, hiába igyekezett teljes akaraterején­­el arra a tárgyra gondolni, amiről írni akart; egyetlen gondolat, egyetlen szó nem repült tolla jegyére, s a gya­konok megingathatat­­lansággal zárta magába a gondolatokat, mintha teremtő rugalmassága örökre megmerevedett volna, mint a kizsarolt termőföldé, mely egy­szerre, minden átmenet nélkül tagadja meg az életrekeltő nedveket a belevetett búzasze­­mektő . Hirtelen egy rég kipróbált módszer­hez folyamodott, mely máskor soha sem szokta cserbenhagyni, hanem éles sarkantyú­­csiklandozása, módjára szokta gyorsabb fu­tásra bírni fáradt agyát. A szétszórt lapokat összefogta kezében, hogy lássa, milyen vas­tagra nőtt a lapcsomó, melyet összeirt, az­tán ismét szétteregette s számolgatni kezdte a lapokat, hogy igy győződjék meg a végzett munka nagyságáról, így eljutott lassan kint az első oldalig s azután a címlapig. Szép, kaligrafikus betűkkel pompázott előtte a munka címe: «A hét főbűn». Szent Ágoston és más jeles egyházatyák művei nyomán irta Bombay Krisztianus P. J. Sokáig elmerengve nézte a vaskos kéziratcsomó fölött büszkén terpeszkedő nevet s édes megindultsággal gon­dolt arra a pillanatra, mikor majd e név nyom­tatásban ezer és ezer ember előtt fog meg­villanni s ezer és ezer ember fogja magában­ elgondo­lni, milyen mély gondolatai vannak en­nek a páter Krisztiánnak s mennyire be tu­dott hitolni az egyházatyák misztikusan el­fátyolozott gondolatvilágába. A hiúság ördöge egyre illatosabb és bóditóbb mérget csepeg­tetett a fiatal páter szivébe s amit az imá­val, föl ászkodással és bűnbánattal nem tudott elérni, ez édes méreg erejétől lassan kint ki­veszett szívéből a keserűség érzése, s édes béke és boldogító megelégedettség telepedett Üzletggle­l ! Budapest, június 30. Lukács László pénzügyminiszter a pénzügyi bizottságban azt mondta, hogy a katonai kérdések elintézése már csak azért is kívánatos, mert csak ezután jö­hetnek létre az új pártformációk. Ennél vitágosabban és egyszerűbben nem lehet igazságot kimondani. Félreértést ez a ki­jelentés nem tűr. Kétkedésnek e mondat­tal szemben semmi helye. És mégis, a politikai haruspexek ma egész nap ennek a­ mondatnak titkait fürkészték s azt ku­tatták, vájjon Lukács László csakugyan azt gondolta-e vele, amit gondolt, mert hogy mást úgysem gondolhatott. Mégis, ma hire jön, hogy a pénzügy­­miniszter úr maga kivánja megmagya­rázni, hogy mit értett azon, amikor uj pártformációkról beszélt. Őszintén szólva, nem vagyunk kiváncsi..­e . magyarázatra, amely, hacsak az nem lesz, amit első hallásra mindenki gondolt róla, hasonlatos lesz a késői bánat szavaihoz. Egy dolog­ban két igazság nem lehet. Pedig az igaz­ság benne volt ebben a mondatban. Az, hogy igenis, az új pártalakulásoknak for­mális kiérését a katonai javaslatok gátol­ják. Az új pártok készen vannak, a de­­markacionális vonalakat akárki meghúz­hatja a parlament padsorai közé s aki látni akar, az látja, hogy a magyar par­lamentben csak két párt van ma már: a haladó és maradó törekvések pártja. Min­den más csak külsőség, üres játék, amely azonban a parlament munkaképessége szempontjából veszedelmes játék is egy­úttal. Ezek után Lukács Lászlónak nincs oka arra, hogy szavainak más értelmet tulaj­donítson, mint amelyet azoknak­­ mindenki tulajdonított. Csak egy esetet tudunk el­képzelni, amely Lukács magyarázatát indokolhatná. Ez az, hogy szavai, amelyek igazságot állapítottak meg, taktikából hagy­ták el ajkát. Abból a taktikából, hogy az általános választói jog barátainak újabb reményt fakasszanak arra nézve, hogy a kormány a véderő javaslatok letárgyalása után, legott az általános választói jog reformjával áll elő. A taktika, ha az volt, azt célozta, hogy a véderő javaslatokat minden ellen­állás nélkül iktassák tör­vényr­e. Stt nem tesszük föl Lukács Lászlóról, hogy ehhez a cselhez folyamodott. Nem tehetjük föl, mert nem habozunk kimon­dani, hogy az ilyen taktika nemcsak rossz­hiszemű, de annyira hasonlít a legközön­ségesebb becsapáshoz, hogy balkáni állam­férfiak módszerei közt is ritkaság számba menni. Mi úgy fogjuk föl, hogy Lukács László óvatos formában ugyan, de elég világosan, ellenértéket ajánlott föl a véd­erő javaslatokért. Az ellenérték pedig a vám­osfél int.

Next