Világ, 1911. november (2. évfolyam, 259-284. szám)

1911-11-01 / 259. szám

■i i ■ i —................——.. i. i i ii — ..................... ........................— i ni .•msMSI II. évfolyam Budapest, 1911 SZERDA november 1. 259. szám Ilaptár 1911. november 1. neve­k“teta Mindenszentok­ban v­annak­, hacsak nem a pogány Zol- napia CM CM CM tán, Árpád, vagy Naftali névre hall­gat, ma van a neve napja. Ma, Mindenszentek ünnepén. Mikor az egyház megkaparitotta még a­­kalendáriumot is, az egyes napokat kiválóbb szentek nevéről nevezte el. A szent pápák természetesen mind benne vannak, Pasqualis­­tól kezdve, Anakletussal folytatva, egész a reneszánszig. Ettől kezdve nem volt oly szent­­­életű pápa, hogy méltó lett volna a szentek koronájára. Kivált a Leók és Borgiák korában nem volt. Helyet kaptak a kalendáriumban természetesen a rendalapítók is. Egy szerze­­tesrend-alapító eo ipso szent, még ha nem is volt az, mert szinte etikett-kérdés, hogy szentté avattassák. Különben az illető ren­den nincs rajta az isteni bélyeg s nincs kihez imádkoznia a rendnek. Szép is lenne, ha a dominikánusok rendalapi­tója nem volna szent, s legkonokabb ellenfeleiknek, a jezsuitáknak szent alapitójához, Loyola Ignáchoz kellene imádkozniuk. Mivel a naptárban minden va­lamirevaló szent helyet kapott, ebből az kö­vetkezik, hogy a többi szent csak másod, s esetleg harmadrangú szerepet játszott a ma­lasztok és erények mezején. De mivel ezekről is meg kell emlékezni, mert ezeknek szószó­lása is hathatós az istennél, az egyház úgy rendelkezett, hogy ezeket minden november elsején en bloc kell tisztelni. Tehát az ezer és néhány szüzet is. Tehát a «negyvenezer vértanút» is. A naptár bezárása óta kreált szentekkel és boldogokkal magunk sem tud­juk, hogy hányadán vagyunk. De talán az egyház maga sem tudja, nem lévén képes többé nekik helyet szorítani. Például a ma­gyar vértanuknak, a kassai jezsuitáknak, kik a protestantizmus elleni harcban estek el. Pél­dául az orleánsi szűznek. A zavar még na­gyobb lesz tízezer esztendő múlva, mert ha isten akarja, az egyház még akkor is virág­zik. Igen ám, de akkoráig olyan borzasztóan szent emberek támadhatnak, akik mellett a rendalapítók, a szent pápák, de még Arbucr Péter főinkvizitornak a szentsége is csak gyufaláng lesz az égő erdőhöz képest. Hosszú éjszakák írta: Relle Pál Te nagy, nagy, öreg fiú!... Most itt fek­­tetel, lehunyod a szemed, sírsz és a szívedre szorítod la, két hideg, remegő kezed. — Hit­ted-e volna?... Egy még nagyon új és nagyon vidám ope­­rette-ária duruzsol a fülembe, "hallgatom, és mintha nagyon messziről egy Beethoven-gyász­dal foszlányait sodorná felém az őszi éjszaka. Hallgatom, és mintha a múltamból sárga leve­leket hullatna a szívemre hervadó életem. De Nevetséges is egy szomorú ember!... És be’ tragikus, amikor magunk előtt is nevetségesek leszünk és — sírunk... — Holnap zenedébe mész, Annie. Hallom: Chopin-etude, kacagó, kényes, meleg. — És volt türelmed gyakorolni ?... Fehér csontbillentyűkön szalad egy fehér, ideges leánykéz, táncolnak, csókolódznak a finom, vékony ujjak, a zongorahurokon fel­búg rám az élet, mint valami nagy szemrehányás. Csókolni szeretnék és beleharapok a szájamba,­­szeretném megmondani, hogy én... én jó vol­tam, mint egy anyás fiú, hogy szerettem, mintha még az iskolapadban ülnék és hallga­tok és itt fekszem, lehunyom a szemem, sírok és a szivemre szorítom a két hideg, remegő kezem... •— Te nagy, öreg­ fiú!... Mi történt velem?! Különös csend van. Fekszem az ágyamon, mint a ravatalon és felettem a levegőben ott kóválygok én magam, amilyen voltam, öreges, fanyar tekintettel lenézek magamra, belefutom , tekintetem a lelkembe és keresem, keresem a nagy titkot, amelyet nem fogok tudni meg­oldani soha. Megvonom a vállam. Más se tudta! Nem én vagyok az első. Félrehúzom a szájam, igen, mosolygok és mégis... fekszem, nagyon boldogtalan vagyok és fáj, hogy élek és, hogy nem tudom úgy lehunyni a szemem, hogy ne tudjam többé felnyitni. Hát azért tanultam, éltem, hittem, szeret­tem? ... Most minden egymásba folyik, mint a megolvasztott fekete gyémánt. Csak vég­telen zűrzavar. Tanultam élni? Szerettem hinni?... Mi volt az, ami eddig volt? Most minden belehanyatlik a csendbe, az éjszakába, ahonnan halott költők kusza feje bólogat fe­lém. Mély, árkos szemekben egy-egy köny­­csepp, melyet nem tudtak elsírni, finom, hal­vány ajkukon egy szó, melyet nem tudtak ki­mondani. Nagyszerű istenszellemek, akik egy sóhajtásban az egész világ érzéseit súgták a fülébe annak, akit szerettek, akik az égig fel­hajították­ a szívüket, hogy lássák repülni és lezuhanni, akik mindent megmondtak, aminek­ az elhallgatásába mások, sokan belehaltak. És meghaltak ők is, szomorúan, ökölbe szorított kézzel és a szemükben nekik is ott maradt egy elsírhatatlan köly és a szájukon egy ki­mondhatatlan szó. — Te öreg fiú, te nagy gyerek!...­­Mit akarsz?... Még oly fiatal vagy. Mit szorítod úgy a szivedet?.. . , ■ * Tudom, nevetséges az élet és komikus, aki komolyan veszi. De egyszer mindenki komo­lyan komikus lesz. Ez ott, messze, a szász­ hegyek között ju­tott az eszembe, a sok egészséges ember kö­zött, akik eljöttek betegnek. Tisza István házelnök Budapest, október 31. (M. H.) Tehát ő i Ő veszi kezébe a legtöbb hatalmat, hogy vezérelje keresz­tül a felzúdult viharokon a magyar par­lamentet. Csak ő benne bízik a kormány, csak ő benne egy óriási, uralmon levő és megdönthetlennek hirdetett párt. Ö neki kell megmutatni az utat, hogy merre van a nemzet üdve. Ö menti meg a hazát! Ö, gróf Tisza István! Ö, aki a megtestesülése mindannak, ami útjában áll egy egész ország nyo­másának s amely ma egyetlen pontra koncentrálja össze a­ro’­n.: a választójogi reformra! Hihetetlen, hogy nem sülyed a föld alá a magyar parlamenti vezérlő párt arra a gondolatra, hogy éppen az a ve­zérpolitikus legyen a megmentője, aki a legkikristályosodottabb negációja a nemzeti képviseletnek, a legvilágosabb megtaga­dója a nemzeti akarat kifejezésének, aki a legfanatikusabb ellensége a népjogok­nak, aki ma, a választójogi reform kor­szakában, ennek a legtipikusabb ellenese. A magyar parlamentnek ennél mélyebb züllése nem lehet. Hogy abban az or­szágos testületben, amelyet minden ol­dalról a nemzeti akarat ama hullámai ostromolnak, hogy az új választójoggal a nemzet valódi képviseletét követeljük, hogy ugyanekkor ne legyen más mentő gondolat, mint éppen Tisza István! És itt egy kormány, amely kérkedik egy békével, amelynek meghiúsulásáért az ódiumot azokra akarja hárítani, akiknek egyetlen egy jelszavuk van: az, hogy semmire sem illetékes többé ez a mai parlament, mindenre csak az, amely az új választójogon fog alapulni. Ami abban a pillanatban, amelyben a választójogi reform elkerülhetlen szükségessége beállt, akár úgy reformálják, ahogy Tisza akarja, akár úgy, ahogy Justh: az egyetlen „útja, igazsága és élete“. Via, veritas et vitája lett az egész magyar politikának. Ez a tengelye ma mindennek és e körül a ten­gely körül forog az egész nemzet sors­kereke. És egy kormány, egy magyar kormány, a maga óriási többségével ma nem tud már másba kapaszkodni, mint a magyar nemzet jövendő sorsa, fejlődése legna­gyobb kerékkötőjébe, Tisza Istvánba! Cudarabb, triviálisabb komikum ma, 1911-ben, a választójog feltartózhatlan Az utolsó nap volt. Álltam az utcán, az ablak alatt, az állam rátámasztottam a hideg­ márványpárkányra. Bent a szanatórium hölgy­szalonjában állt a lány és elnézett a fejem fe­lett messze, messze. A szája remegett és a keze meg-megindult a fejem fel­é, de útköz­ben mindig elcsüggedt, megállt, tétovázott és lankadtan hozzásimult a márványhoz, mint a halott apja sírkövéhez. Hosszan, szomorúan nézett el, aztán lehaj­totta a fejét és halkan, mintha nem is hozzám szólna, megkérdezte: — Hát utazik? — Utazom. Haza — És valaki várja?... — Talán... vár. Egy­­­icsit színpadias jelenet volt ez, de az felmondott néhány szóban is éreztem, hogy a két szerep közül én csak játszom az egyiket,­ a másikat ő éli, éli komolyan és szenvedve. Belekapaszkodott a kabátom gombjába,­ mintha már csak így tudna visszatartani. — Maradjon még — mondta — néhány­ napig. Holnapig. Estig. A következő vonatot várja még meg. Csendesen megráztam a fejem­ . — Nem lehet. Keze lesurrant a kabátomról a fehér már­ványra, ahol megvonaglott, mintha minden ujjának szíve lenne. Megsajnáltam, akár valami beteg verebét,­ aki egyszerre csak odaájul a lábam elé. Rá­néztem, le is akartam hajolni érte, de aztán tovább mentem a részvétemmel. — Utaznom kell. A leány nem felelt. Sokáig­ szinte egy kedé­lűen nézett maga elé, aztán elfordult, szé­gyenlősen, mint akit megvertek, hátra imboly­

Next